1999/8

Könyvszemle

Őstörténetünk kérdései

A közelmúltban két monográfia jelent meg, melyet számos közös szál köt össze, de a két mű nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Az első könyv Domokos Péter Szkítiától Lappóniáig c. munkája, melynek alcíme A nyelvrokonság és az őstörténet visszhangja irodalmunkban. Domokos szándékosan nem foglalkozik az utóbbi idők délibábos nyelvhasonlítóival, dicső ősök keresőivel, tudván, hogy sajtó alatt van Rédei Károlynak e témát tárgyaló, az alábbiakban ismertetett monográfiája. Domokos és Rédei művében közös, hogy mindketten sokat foglalkoznak olyan jelenségekkel, amelyek a nemzeti tudat kóros elváltozásáról tanúskodnak. A mai délibábos nyelvészeti elképzelések gyökerei gyakran a múltba, sőt a távoli múltba nyúlnak vissza, s ezek Domokos könyvében megtalálhatók.

A délibábos nyelvészek, azaz a magyar nyelv uráli, közelebbről finnugor rokonságát tagadók problémája elsősorban nem a nyelvészet, hanem a szociopszichológia körébe tartozik. A finnugor nyelvek rokonságát ugyanannak a történeti összehasonlító módszernek a segítségével bizonyították be, mint az indoeurópai nyelvcsaládba tartozókét. Ha a finnugor nyelvek rokonsága nem igaz, akkor a latin, a görög, a kelta, a germán stb. nyelvek összetartozása is téves állítás, összedől az egész történeti nyelvtudomány, ami képtelenség. A finnugor összehasonlító nyelvészetet az indoeurópai mögött második helyre szokás tenni világviszonylatban, sőt ezen belül a finnugor összehasonlító hangtant sokan az első helyre érdemesítik. A magyar és a finnugor nyelvek rokonsága nyelvészeti eszközökkel ma már nem dönthető meg. A dilettáns nyelvészet képviselői nem is próbálkoznak ezzel, hanem egyszerűen elutasítják. Ők nem a tudomány, hanem a hit talaján állnak, ezért Rédei könyve sem fogja meggyőzni 6ket. Mi értelme akkor, hogy a finnugor nyelvtudomány világviszonylatban is egyik vezető szakembere könyvet írt a délibábos nyelvhasonlítók ellen? Meg vagyok róla győződve, hogy van értelme. Profilaktikus célokat szolgál azok számára, akiket még nem fertőztek meg a délibábos álmok. Egyébként Rédei könyve a probléma első összefoglaló monográfiája. Születtek már a kérdés egy-egy részletét tárgyaló művek, így például a sumer-magyar rokonságról, de az egész kérdéskomplexusról nem.

Rédei könyvének elején csaknem 50 oldalon nyújt áttekintést az uráli nyelvcsaládot alkotó finnugor és a szamojéd népekről. Beszél az őshazakutatás jelenlegi állásáról. Ismerteti a különböző véleményeket, s gyakran van alkalmunk megismerkedni saját álláspontjával is.

Külön kis fejezet foglalkozik a magyar etnogenezissel. Rédei hangsúlyozza, hogy egy-egy nép kialakulása rendszerint bonyolult folyamat. Bizonyára már az uráli ősnépesség se volt antropológiailag egységes, s a magyarság önálló élete során számos népelemet olvasztott magába. László Gyula kettős honfoglalás elmélete nyelvészeti szempontból elfogadhatatlan.

A továbbiakban a szerző azt vázolja fel, mi az uráli, ill. finnugor örökség a magyar hangtanban, alaktanban és mondattanban. A frappáns áttekintésben talán lehetett volna a magyar mellett több rokon nyelvi megfelelést közölni.

Ezután egy fontos módszertani fejezet következik, amelyben Rédei kifejti a nyelvészeti dilettantizmus kritikáját. Mi érdekli elsősorban a dilettáns nyelvészt? Mindenekelőtt a szavak eredete. Az alaktan és a mondattan általában kívül esik látókörükön. Nem ismerik el a szabályos hangmegfeleléseket. Az önkényes szóhasonlítgatás csupán ürügy az őstörténet, egy álomvilágbeli dicső múlt kutatásához. Rédei itt tapint rá a dilettáns nyelvészkedés mozgatórugójára: a finnugor rokonság nem elég előkelő, ezért elutasítják, s mindenáron dicső rokonokat keresnek. Lépten-nyomon felbukkan az az állítás, hogy a világ legrégibb népe a magyar, s a világ összes nyelve a magyarból származik. Ennek a felfogásnak messzire nyúlnak a gyökerei. Leghatározottabban a múlt század eleji neves magyar történész, Horvát István (1784-1846) volt a terjesztője.

A dicső múlt viszketeges keresése - ha nem is ilyen szélsőséges formában - több szomszéd népünknél is megtalálható (gondoljunk csak arra, hogyan ünnepeltette meg Ceausescu a román államiság 2050. évfordulóját). Ez mind a nemzeti öntudat kóros elváltozására vezethető vissza, ami megérdemelne egy monográfiát.

Közös vonása a dilettáns délibáb-látóknak az a hit, hogy a Habsburg-uralom, majd a szovjetrendszer kényszerítette a magyarságra a szégyenletes "halzsíros atyafiságot". Rédei erről megjegyzi, hogy e nézet hirdetői nem veszik figyelembe, hogy a világ számos olyan egyetemén művelik a finnugrisztikát, ahova sem a Habsburg-uralom, sem a szovjetrendszer keze nem ért el.

Rédei a dilettáns nézeteket a következő sorrendben tárgyalja:

a) a magyar nyelv rokonítása a világ ókori vagy jelenkori nyelveivel, nyelvcsaládjaival;
b) török-magyar rokonítás;
c) magyar-török (-kun, -szkíta stb.) rokonítási kísérletek és az őstörténet;
d) sumer-magyar rokonítás;
e) őstörténet és magyarvallás-alapítás.

A d) pont tulajdonképpen az a) alá tartozna, csak a tan viszonylag nagyobb elterjedtsége és hirdetőinek különleges fanatizmusa indokolja, hogy külön essék róla szó.

Helyszűke miatt csak egy-két jellemző példát idézhetünk az első csoport rokonítási próbálkozását illetően. A görög-magyar rokonítás vezéralakja Aczél József volt. Ő nem tagadja a magyar nyelv rokonságát a finnugor nyelvekkel, de szerinte igazi származásunk szerint görögök vagyunk, amit ilyen egyezések tanúsítanak: cipő: hüpo 'alatt', gatya: kata 'alá', suszter: kszuszter 'a csiszoló' stb. Ilyen szintű a magyar-etruszk, a magyar-kínai, a magyar-angolszász stb. rokonítás is.

A török-magyar rokonság tárgyalásánál Rédei először elemzi a sok évszázados török-magyar kapcsolatokat. A magyarok anyagi és szellemi kultúrájának fejlődésében óriási szerepe volt a törököknek, főként a bolgár-törököknek, de ez mind nem a közös eredet, hanem a huzamos együttélés eredménye. A szlávoknak sem vagyunk rokonai, pedig tőlük is sokat kölcsönöztünk.

Rédei kissé részletesebben mutatja be Sára Péter magyar-török egybevetéseit. Sára önkényesen kezeli a hangmegfeleléseket, s az általa javasolt török megfelelések a nem szakember számára is kevésbé valószínűek, min-t a finnugorok. Íme, egy-két jellemző példa: m. felhő ~ tör. bulut (vö. finn pilui), m. fül ~ tör. kulak (vö. zürjén-votják pel'), m. hal ~ tör. batik (vö. finn kala) stb. Az általános fonetika aligha ismer olyan esetet. mikor a b-ből h lesz vagy fordítva. A nyelvtani megfeleléseknél Sára még szabadabban bánik a hangtani megfelelésekkel.

A következő fejezet szintén a törökökkel, továbbá a szkítákkal stb. foglalkozik, de itt a nyelvi eredet csak érintőlegesen merül fel. Rédei művének ebben a részében magyar őstörténettel foglalkozó munkákat tárgyal. Legrészletesebben Kiszely István idevágó írásaival foglalkozik. Kiszelynél összemosódik a nyelv és a nép eredetének kérdése. A finnugor nyelvészek mindig nyelvrokonságról beszélnek. Európa minden népe kevert nép, így a magyar is.

Rédei leghosszabban a sumer-magyar nyelvrokonítással foglalkozik. A sumer nyelv tömör, de alapos ismertetéséből minden elfogulatlan olvasó meggyőződhet arról, hogy ennek a nyelvnek semmi köze a magyarhoz. Igaz, a sumer is agglutináló nyelv, mint a magyar, de ez nem genetikai, hanem tipológiai egyezés, s szerte a világon még több száz agglutináló nyelv található.

A dilettáns sumerológusok egyik-másika nem zárkózik el a sumer-finnugor, sőt a mongol és a török nyelvi rokonságtól sem. A Buenos Airesban publikáló Csőke Sándor ezeket a nyelveket mind összekapcsolja, s így foglalja össze eredményeit: - Az urálaltájinak mondott nyelvek, magyar nyelvek, a sumérnak mondott nyelv - pedig - az alapalak... Ez a tétel bizonyítható.

Hogy mennyire az, azt Csőke etimológiái is alátámasztják. A sumer tab 'barát' szó szerinte összevethető a hasonló jelentésű finn toveri szóval (a finn szó az orosz tovariscs átvétele); a sumer uba 'lakni' szóval pedig Csőke szerint a finn tuba 'szoba' tartozik egybe (a finn szó germán kölcsönzés, a mai németben a Stube szó felel meg neki.

A Rédeitől felsorolt dilettáns sumerológus szerzők "művei" nyüzsögnek a komikusabbnál komikusabb melléfogásoktól, s lépten-nyomon összekeverik a sumert az akkáddal, amely sémi nyelv.

Rédei végül másfél oldalt szentel a Buenos Aires-i Badinyi Jós Ferencnek, aki elhatárolta magát a "judaista" Vatikántól, s megalapította a Független Magyar Egyházat, amely a sumer Jézus Krisztus tanait követi. Igehírdetéskor a papi funkciót betöltő "testvér" cifra szűrt kanyarit a nyakába.

Rédei Károly könyve tudományos szinten, tudományos tárgyilagossággal megírt mű. A délibábos és a dilettáns jelzőt nem megbélyegző szándékkal használja, hanem terminus technicusként. Ezek a jelzők fedik legpontosabban a fogalmat, amelyre vonatkoznak. Háládatlan feladat egy ilyen könyv megírása, de a mű hasznos társadalmi feladatot tölt be: megpróbál gátat vetni egy hamis és káros nemzettudat terjedésének. (Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 136 o.)

Bereczki Gábor


<-- Vissza az 1999/8 szám tartalomjegyzékére