1999/2.

Viták - vélemények

Aki méltatlanul kimaradt

A közelmúltban jelent meg az ismert kémiatörténész, Szabadváry Ferenc legújabb könyve A magyar kémia művelődéstörténete címmel (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1998, 196. old.). Kémikus olvasóként és a kémia tanáraként sem kívánok ennek a kiadványnak recenzense és kritikusa lenni, mindössze a könyv egyetlen, korunkhoz legközelebb álló fejezetéről - amely a kémiai eredmények a kis országban címet viseli (159-167 old.) - óhajtok néhány bíráló szót mondani. Ennek jegyében érdemes Szabadvárynak a kiegyezés korára vonatkozó megállapításaiból kiindulni. A 137-138. oldalon ez a tárgyilagos szöveg olvasható: "A korszak fő kémiai ágazatának, a szerves kémiának szereplésére nem lehetünk valami büszkék. Míg a világon a kémikusok nagyobb része a szerves kémia körül munkálkodott, nálunk sokáig szinte senki. Ez szinte érthetetlen a kémiatörténész számára." Majd később megállapítja: "ebben biztos Than Károly is hibás. Pontosabban az az egészen kivételes szerep és tekintély, amelyet ő ötven éven keresztül a magyar kémiai tudományban, kutatásban és közéletben játszott." Than Károly (1834-1908) ugyanis a kémiának számos ágával foglalkozott, de szerves kémiával egyáltalán nem. Később (161. old.) a szerző így folytatja: "A 20. sz. első felében (nyilván a szerző is úgy gondolja, hogy ez értelemszerűen 1950-ig tartott) a szerves kémia volt a magyarországi kémia legeredményesebb ágazata. Behozta lemaradását. Ezt egyrészt... a gyógyszeripar igénye hozta magával, másrészt, és ez volt a döntő, egy iskolateremtő nagy tudós, Zemplén Géza személyisége." A Szerző Zemplén Géza (1883-1956) kiemelkedően fontos működését jogos részletességgel tárgyalja, sőt az elismerő szavak mellett korrekt módon némi kritikával is illeti, ezután azonban a szerves kémia "művelődéstörténetét" meglepő rövidséggel lezárja, azt az illúziót keltve, mintha szinte kizárólag Zemplén érdeme lett volna a hazai szerves kémia 1950-ig vonuló fellendülése. Igaz, van még a könyvben néhány mondat a Szegedi, majd a Budapesti Tudományegyetemen működő Széki Tiborról (1871-1950), valamint a pécsi (világhírű) Zechmeister Lászlóról (1889-1972) és kevésbé jelentős fiatalabb munkatársáról Cholnoky Lászlóról (1899-1967), meg persze a szegedi Nobel-díjas biokémikust, Szent-Györgyi Albertet is kellően méltatja, de mások sajnos meg sincsenek említve. Arról sincs egyébként szó (és ez egy művelődéstörténettel foglalkozó mű szempontjából hiba), hogy Széki szervezte meg a szerves kémia oktatását a Budapesti Tudományegyetemen, és a kortársak megítélése szerint Zemplénnél többet és jobban adott elő, továbbá, hogy Zechmeister 1930-32-ben kétkötetes kiváló, modern tankönyvet írt magyar nyelven. (Zemplén 1952-ben megjelent, elavult szemléletű könyve viszont kritikán aluli.).

Miközben Szabadváry a szerves kémikusokkal ilyen szűkkeblűen bánik, a kortárs analitikusokat és fiziko-kémikusokat (őt magát is beleértve, vö. A szocializmus évei c. fejezetet, 168-172. old.) távolról sem éri ilyen hátrány. Alátámasztja ezt egy névsor, amelyet tartalomjegyzék híján csak a szövegből lehetett kigyűjteni. Íme a nevek, a megjelenés sorrendjében: Szebellédy László (1901-1945), Somogyi Zoltán (nincs évszám), Ajtai Miklós (1914-1982), Schulek Elemér (1893-1964), Proszt János (1892-1969). Erdey-Grúz Tibor (1902-1976), Gróh Gyula (1868-1952), Schay Géza (1900-1991), Náray Szabó István (1899-1972), Buzágh Aladár (1895-1962), Hevesy György (1885-1966), Erdey László (1910-1970). Különösen meglepő Ajtai Miklósnak, a Tervhivatal elnökének szerepeltetése, aki - 1914-es születési éve, és szinte kizárólag a szocialista korszakra eső, főként politikai tevékenysége révén - erősen "kilóg" még ebből a hosszú névsorból is. A vegyipar és a mezőgazdasági kémia jelentős személyei közül a szerző mindössze az alábbiakat említi: Varga József (1891-1956), Kabay János (1891-1956), Bródy Imre (1891-1944), Sigmond Elek (1873-1939). Érdekes, Hogy Szabadváry az adott keretek között is szükségét érezte annak, hogy a matematikus Neumann Jánossal, továbbá a fizikus Wigner Jenővel, Szilárd Leóval és Teller Edével is foglalkozzék.

Visszatérve az elhanyagolt szerves kémikusokra, hogyan maradhatott ki ebből a könyvből Bruckner Győző (1900-1980), akinek még csak a neve sem szerepel, holott egyértelműen a felsorolt fiziko-kémikusok és analitikusok hírneves kortársa volt! A szerves kémikusok szűkebb csoportján belül maradva: ha igaz az, hogy Zemplén Géza szervezte meg az első hazai szerves kémiai iskolát, akkor kétségtelenül Bruckner Győző a másodikat, és nem is tegnapelőtt. Ismeretes ugyanis, hogy Bruckner 1936-1949 között - tehát Zemplénnel és Zechmeisterrel egy időben - a szegedi egyetem tanára volt, hírnevét és iskoláját Zempléntől teljesen függetlenül már ott megalapította. Ő honosította meg itthon a sztereokémiai szemléletet (miközben Zemplén még a tetraédermodellt se sokra tartotta, az oktettelméletről nem is beszélve). Az analitikus Szabadváry már csak azért is emlékezhetne Brucknerre, mert a mikroanalitikai módszer hazai bevezetése is az ő nevéhez fűződik. Közismert tény az is, hogy Bruckner Győző N-O acilvándorlási vizsgálatai nyitottak utat több fontos alkaloid szerkezet-felderítéséhez, az anthrax-polipeptid izolálása és vizsgálata (1937) pedig nyitánya volt a hazai peptidkémiai kutatásoknak, amelyek az ötvenes években teljesedtek ki, miután Bruckner professzort 1949-ben a pesti katedrára hívták. Ne felejtsük el azt sem, hogy Bruckner Győző korábban Szegeden Szent-Györgyinek nem egyszerűen munkatársa, hanem társprofesszora és egyenrangú kooperációs partnere volt. Ezt bizonyítja többek között a P-vitaminról (citrinről) szóló, közösen írt nevezetes cikkűk [V.Bruckner, A. Szent-Györgyi: Chemical Nature of Citrin, Nature 138 (1936) 1057] amely szerint a Szent-Györgyi által izolált anyag szerkezetét Bruckner állapította meg. Továbbmenően, a szerzőnek nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia Bruckner professzor grandiózus és a magyar művelődéstörténet szempontjából el nem hanyagolható művét, amellyel a hazai kémikus társadalmat megajándékozta. A hatkötetes, 4200 oldalas Bruckner-tankönyvről van szó, amely itthon és világszerte is egyedülálló a tankönyv-irodalomban. Ez a tankönyv-kézikönyv a szerves kémikusok polcán ma is mindenütt megtalálható. E tankönyvek Bruckner professzor legendás hírű főkollégiumi előadásaira és speciális kollégiumaira alapozódtak, amelyeket még a negyvenes években Szegeden dolgozott ki, így ma már kulturális múltunknak is részei. Ha a művelődéstörténeti elemzések szempontjából ajánlólevélként használjuk a kiválasztott tudósok tudományos elismeréseit, megállapíthatjuk, hogy Zemplén valóban elsőként kapott Kossuth-díjat 1948-ban, de őt már 1949-ben követte, majd 1955-ben újra követte Bruckner. De fontos azt is megemlíteni, hogy Bruckner Győzőt mindezt megelőzően, 1947-ben Stockholmba hívták, hogy átvegye a Scheele-érmet a természetes anyagok kutatása terén elért korábbi eredményeiért. Mindez nem kis "kulturális publicitást" hozott az akkori, háborúban nemrég legyőzött Magyarországnak. Bruckner egyébként 1946 óta az Akadémiának is tagja volt. Bruckner jelentőségét jelzi, hogy 1976-ban az ELTE díszdoktorává választották, de ez már valóban inkább napjaink történetéhez tartozik.

Sajnos nem jártak jobban Szabadváry könyvében Bruckner Győző neves szerves kémikus kortársai sem, akik pedig manapság már valamennyien "lexikoncikkek". Vegyük röviden sorba őket, ha már a könyvben nevük sem található.

Csűrös Zoltán (1901-1979) a textilkémia és a szerves kémiai technológia professzora volt a Budapesti Műegyetemen. A textil- és a műanyagkémia hazai oktatásának úttörője. Fontos könyvei már az 1940-es évek elejétől megjelentek. 1946-tól az MTA r. tagja volt. Kossuth-díjas (1953).

Földi Zoltán (1895-1987) ipari szerves kémikus. 1918-78 között a Chinoin gyárban működött, ugyanott vezérigazgató (1941-45), majd a Kutatólaboratórium vezetője (1946-78). Több gyógyszerkészítmény szintézisének kidolgozása fűződik nevéhez (görcsoldók, pl. Papaverin, vízhajtók, pl. Novurit, szulfamidok, pl. Ultra-septyl). Szerepe volt az inzulin, B-vitamin, penicillin hazai gyártásának megindításában is. Az MTA tagja (l. 1956, r. 1970) volt, Kossuth-díjas (1952).

Gerecs Árpád (1903-1982) az ötvenes évek elején a Szerves Vegyipari Kutató Intézet, majd a Gyógyszerkutató Intézet igazgatója volt. Vezető szerepet töltött be a hazai gyógyszeripar háború utáni újjáteremtésében. Egyetemi tanárként 1950-től a szegedi, majd 1956-tól a Budapesti Tudományegyetemen korszerű alapokra helyezte a kémiai technológiai oktatást, tankönyvet is írt. Az MTA tagja (l. 1951. r. 1958) volt, Kossuth-díjas (1961, 1970). 1977-ben az ELTE díszdoktorává választották.

Müller Sándor (1903-1966) alapozta meg 1946-ban Magyarországon az elméleti szerves kémiát és az elsők között végzett itthon reakciómechanizmus-kutatásokat, amivel nemzetközileg is elismerten lefedte azt a területet, amely Zemplén kutatásaiból mindvégig teljességgel hiányzott. (Ezt a hiányosságot a könyv szerzője maga is említette a 161. oldalon.) Az MTA tagja (1946) volt, Kossuth-díjas (1953).

Vargha László (1903-1971) a kolozsvári egyetem professzora (1940-50), 1957-től a Gyógyszerkutató Intézet igazgatója. Az MTA Lexikona szerint több gyógyszer kidolgozója, főleg rákkemoterápiával és az antituberktilinok vizsgálatával foglalkozott. Az MTA tagja volt (1951), Kossuth-díjas (1956).

A felsorolt szerves kémikusok mellőzésének mentségéül nem fogadható el az az esetleges ellenérv, hogy ők már kilógtak volna a sorból, mivel doktor-jelöltként valamennyien a korszakos jelentőségű Zemplén-tanítványai voltak (Bruckner Győző és Vargha László például nem volt Zemplén tanítvány). Az adott korszak fontos szereplőire vonatkozó keretet ugyanis nem az szabja meg, hogy ki kinek a tanítványa, hanem az, hogy fűződik-e a nevéhez olyasmi, ami az évszámokkal nagyjából behatárolható korszakon belül a művelődéstörténet szempontjából jelentős.

Ami a szerves kémikusok névsorát illeti, még tovább is lehetne menni, ha a Szabadváry által említett Ajtai Miklós születési évét (1914) tekintjük határkőnek. Nagyjából Ajtaival egyidőben született ugyanis a Zemplén-tanítvány Bognár Rezső (1913-1990), az MTA tagja (1948), Kossuth-díjas (1948-1962), továbbá a Bruckner-tanítvány Fodor Gábor (*1915), az MTA tagja (1951), Kossuth-díjas (1950, 1954).

Érdekes egyébként, hogy Szabadváry a kortárs szerves kémikusok közül "megkegyelmezett" Cholnoky Lászlónak, aki 1948-tól a Pécsi Egyetemen Zechmeister László utóda lett. Őt név szerint is említi, talán azért, mert kromatográfiás vizsgálatai révén hozzá szakmailag közel állt - bár Cholnoky jelentősége biztosan nem volt nagyobb a könyvből kihagyott szerves kémikus kollégáinál.

Az olvasó számára nem világos, hogy a szerző - végső soron Than nyomdokaiba lépve - miért szorította ennyire háttérbe a szerves kémiát. Itt jegyezhető meg, hogy a Függelékben is csak egy fiziko-kémikus - Hevesy György (1885-1966) és egy analitikus - Erdey László (1910-1970) részletes, fényképpel illusztrált életrajza szerepel. A fenti kérdés már csak azért is jogos, mert a hazai szerves kémiának nemcsak jelentős "kultúrmúltja" van, hanem "kultúrjelene" is. Elég, ha itt csak a második magyar Nobel-díjas kémikusra, Oláh Györgyre utalunk, aki történetesen ugyancsak szerves kémikus.

Lehet, hogy Szabadváry a könyvében tárgyalt vagy megemlített magyar analitikusokat és fiziko-kémikusokat jobban ismeri és többre becsüli szerves kémikus kortársaiknál, és az sem kárhoztatható, hogy magáról is ír egy pár sort. Magánemberként vagy egy más című könyv írójaként ehhez teljességgel joga van. De nem teheti meg mindezt, ha azzal az igénnyel lép fel, hogy a magyar kémia művelődéstörténetéről - és nem az általa szubjektív alapon szelektált kémikusok élettörténetéről - ír. Ez a mű sajnos tovább mélyíti azt a láthatatlan árkot, amely a hazai szerves kémikusokat valamilyen sajátos diszkrimináció révén a többitől elválasztja. De jelen esetben messze nem ez a legnagyobb baj, hanem sokkal inkább az, hogy ha egy szakmán kívüli olvasó, például egy nem kémikus történész kezébe veszi Szabadváry könyvét, torz képet kap a magyar kémia újjabbkori két-három évtizedének "művelődéstörténetéről", mert a korabeli jelentős szerves kémikusoknak, Bruckner Győzőnek és társainak még a nevét sem ismerheti meg, nemhogy életművük jelentőségét. De nem jár jobban a kémikus olvasó sem. Hiszen ha rájön arra, hogy személyes élményem alapuló korképe eltér a könyv által nyújtott, felületes és szubjektív elemektől befolyásolt korképtől, akkor a már valóban történelminek tekinthető idők leírásának precizitását és objektivitását is megkérdőjelezheti.

Ennek a glosszának a megírására két körülmény külön is kényszerítően inspirált. Az egyik az, hogy az ELTE Szerves Kémiai Tanszékén a könyvből kihagyott Bruckner Győző tanítványa, majd később utóda voltam, a másik pedig az, hogy 1998. novemberében a Magyar Tudományos Akadémián átvehettem a Bruckner Győző-díjat, amelyet a közel száz éve született hírneves professzor emlékére alapított a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár, ezzel is elismerve Bruckner Győző művelődéstörténeti jelentőségét.

Kucsman Árpád


<-- Vissza az 1999/2. szám tartalomjegyzékére