V. évfolyam, 3-4. szám 2001. Ősz-Tél (153-165. oldal)

Horn Gergely: A turizmus hatása az ökológiai és a társadalmi sokféleségre^*

Témák: bennszülöttek, biodiverzitás, etika, fejlődés, fenntarthatóság, hagyomány, környezet (természeti), Magyarország, ökológia, ökoturizmus, szegénység, szükséglet, társadalom, turizmus

Turizmus. E szó hallatára az Adria kékje, a Magas-Tátra kopár, kétezres hegycsúcsai, Párizs fényei, a Március 15. téren hömpölygő külföldiek vagy éppen egy szép börzsönyi kirándulás jut legtöbbünk eszébe. Talán csak azok gondolkodnak másképpen s nyilatkoznak a turizmusról kevesebb elragadtatással, akik a turisták állandó jelenlétének fokozottan kitett helyeken élnek, ám a turizmus hatását még ők is kedvezőnek ítélik meg. Vajon tényleg ilyen egyértelműen pozitív jelenség a turizmus?

Í rásunk ezt a kérdést vizsgálja. Először azt tekintjük át, hogyan hat a turizmus a környezetre, illetve milyen intézkedésekkel lehetne orvosolni a tagadhatatlanul létező kedvezőtlen hatásokat. Ezt követően azt nézzük meg, milyen hatással van a turizmus a társadalomra és annak működésére; ekkor figyelmünket elsősorban a helyi közösségeket ért hatásokra összpontosítjuk. Végül a két kérdéskört összekapcsolva azt fejtjük ki, hogy szerintünk fejleszthető-e fenntartható módon a turizmus. A fenntarthatóságot nemcsak ökológiai, hanem gazdasági és társadalmi szempontból is vizsgáljuk, illusztrációként pedig többnyire magyarországi példákat alkalmazunk.

Az utazási szükségletről

A közlekedés forradalma, azaz a vasút születése óta a turizmus egyre többek által űzött szabadidős tevékenység. Ennek a folyamatnak még az olajválságok sem tudtak gátat szabni. Manapság azonban mintha elérné telítettségi pontját, hiszen azok, akik megengedhetik maguknak a rendszeres utazást, általában utaznak is, évenként legalább egyszer, de a síelés tömegessé válásával egyre inkább kétszer; ráadásul számtalanszor indulnak útnak egy-egy hétvégén is. Úgy látszik tehát, hogy legalábbis a világ fejlettebb részeiben az utazás szükségletté vált.⁽¹⁾

A szükségletté válás kapcsán azonban megválaszolatlan kérdés, hogy mindez endo- avagy exoszomatikus fejlődés eredménye-e. A folyamat endoszomatikus,⁽²⁾ ha arra gondolunk, hogy az emberi fajnak természetes tulajdonsága a környezet felé irányuló kíváncsiság, a megismerés vágya, s ez valaha fontos szerepet játszott a fennmaradásáért folytatott küzdelmében. De amióta az embernek lehetősége van utazni, nem csupán ezért kel útra. Már az ókori görögök és rómaiak is utaztak. Igaz, míg a görögök mindig valamilyen konkrét úti céllal (például a delphoi jósda vagy Olümpia megtekintésére) indultak el, addig a rómaiak a kimondottan önmagukért való tengerparti utazásokat részesítették előnyben.⁽³⁾ A kettősség azonban csak látszólagos. Hiába igaz az állítás, hogy a görög korban másfajta társadalmi szükségletek motiválták az utazást, abból még sem az nem következik, hogy az utazás önmagában nem volt szükséglet, sem pedig az, hogy a későbbi korokban - ahogyan a rómaiaknál sem - a turizmushoz nem kapcsolódtak egyéb szükségletek, például a rekreáció, az emberi kapcsolatok vagy akár a társadalmi státus iránti igény. A turizmus későbbi, középkori visszaesése a társadalmi berendezkedés és az ebből következő infrastruktúra hiányából vezethető le, és feltehetőleg nem a belső szükségletek megváltozásából következik. S ha ez igaz, akkor a turizmus fejlődése exoszomatikus jegyekkel is bír, hiszen jelentős mértékben külső tényezők, eszközök függvénye.⁽⁴⁾ Anyagi fedezet, közlekedési eszközök, infrastruktúra nélkül ugyanis elképzelhetetlen a turizmus tömeges méretű elterjedése. Ha pedig e tényezők és szolgáltatások mind rendelkezésre állnak, akkor a marketingé lesz a főszerep, mivel a turisták zöme mára függővé vált azoktól a nyugati jellegű szolgáltatásoktól, melyeket megszokott és minden desztinációban (turisztikai célponton, fogadóterületen) elvár.⁽⁵⁾

Az exoszomatikus változások felgyorsulásakor a tárgyaktól való függés növekedése konfliktusokhoz vezet.⁽⁶⁾ Figyelemreméltó azonban, hogy a turizmus esetében a konfliktust mégsem pontosan a szó szokásos értelmében vett birtoklás okozza. A turista ugyanis nem kizárólag magánjavakat használ fel utazása közben, hanem jócskán közjavakat is. Ezek a közjavak az esetek döntő részében természeti javak, amelyek a tradicionális társadalomban a helyi közösséget szolgálják. A legtöbb konfliktus éppen a közjószág-problémából fakad.⁽⁷⁾

Egyik - és nyilvánvaló - konfliktus az, amikor a turizmus hatására a helyi közösség nem képes továbbra is a hagyományoknak megfelelően hasznosítani természeti környezetét. A balatoni halpusztulás a vízszennyeződés következménye, a tengerpartok teljes beépítésével a belső területek záródnak el a tengertől. Itt említhetjük meg a gemenci vadászati turizmust vagy a Hévízi-tó, a Tapolcai-tavasbarlang és a bakonyi bauxitbányák esetét is.⁽⁸⁾ A turizmus fejlődése során azonban esetenként tönkre is mennek az eredeti helyi közösségek, ami mögött ugyancsak a közjószág-probléma húzódik meg. Leginkább a világtól korábban elzárt - és a turisták számára éppen ezért vonzó -, a turizmus hatására azonban uniformizálódó közösségekkel történik ez meg. A helybéliek számára a változás akár kedvező is lehet, mivel adott esetben munkahelyhez, vezetékes vízhez, csatornához vagy utakhoz jutnak, ám a kulturális homogenizáció következtében ilyenkor a társadalmi sokféleség sérül.

Látható, hogy a turizmus megjelenése kedvező hatásokkal is jár. Mivel a különféle természeti értékek a turizmus számára vonzerőt jelentenek, a hatóságok általában figyelmet fordítanak megőrzésükre. Az egyre inkább terjedő falusi turizmus példája azt mutatja, vonzerőt jelenthet a hagyományos életmód is, tehát a turizmus ennek megőrzését is támogathatja. De a kedvező hatások csak egy bizonyos turistalétszámig egyértelműek, azt követően a folyamat önpusztítóvá válik: gondoljunk a korábban édenkertnek számító, mára azonban az ott megfordulók nagy száma miatt élvezhetetlenné vált Szilvásvárad melletti Szalajka-völgyre, vagy a hitelét vesztő, kommercializálódó Hollókőre, ahol több a turista, mint a helyi lakos, mióta páratlan népi építészetéért az UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) a világörökség részévé kiáltotta ki.

Állandóan változik a turizmus politikai, társadalmi, illetve tudományos megítélése is. Az első, úgynevezett pártoló szakaszban⁽⁹⁾ minden fórumon teljes hévvel támogatják terjedését: a kedvező hatásokat beárnyékoló tényezőket egyelőre nem veszik észre, mert azok még nem is jelentkeztek, illetve a megsemmisülő értékeket kevésbé tartják fontosnak a gazdasági eredménynél. A második, kétkedő szakaszban a kedvezőtlen hatásokra helyeződik a hangsúly: korlátozzák a fejlesztéseket és igyekeznek a meglévő értékeket úgy megőrizni, hogy ne is kerülhessenek a kíváncsi turista szeme elé. A harmadik, alkalmazkodó szakaszban megkísérlik a kedvező és kedvezőtlen hatásokat "kibékíteni" egymással, s igyekeznek a negatív tényezőket megfelelő szervezéssel a fenntarthatóság szintjére csökkenteni. Í gy kerül a hangsúly a falusi és az ökoturizmusra. Végül a negyedik, megismerésen alapuló szakaszban az egyes társadalmi, gazdasági és természeti adottságok feltárásán és összeegyeztetésén fáradoznak. A harmadik szakaszhoz képest itt újdonságnak számít, hogy nem csupán helyi intézkedésekkel próbálnak megoldást találni a problémákra, hanem az adott ország társadalmi, gazdasági rendszerében és ökoszisztémájában gondolkodva ítélik meg a turizmust. Gazdasági okokból hagyják például, hogy bizonyos területeket tönkretegyen a tömegturizmus, míg másokat - akár a tömegturizmus imént mutatott elterelésével - igyekeznek megőrizni. (Jelezzük, hogy Magyarország jelenleg a máshol már a 70-es években túlhaladott pártoló szakaszban van.)

Miként őrizhetők meg hát a természeti és társadalmi értékek akkor, amikor a turizmus tömegszükségletté válik? Az utazás vagy rendkívül megdrágul és a vagyonos osztályok privilégiumává válik, vagy még inkább eltömegesedik és egyre károsabban hat a környezetre. Esetleg egyre több hely válik turisztikai célponttá, minek következtében a turisták száma jobban megoszlik. De hová települ ebben az esetben az ipar, a mezőgazdaság? Hogyan őrizhető meg érintetlenül a természet? Vagy van más út is? Lehet egyáltalán válaszolni a kérdésre?

Ökológia, turizmus, ökoturizmus

Az esetek többségében a turistát valamilyen természeti tünemény vonzása indítja útnak. Vonzerőt jelenthet a napfény, a tenger, a hegyek, a hó, a fauna, a flóra, a táj, egy barlang, különféle gyógyvizek és a nemzeti parkok. A turisztikai fogadó területeknek fenn kell tartaniuk ezeket a vonzerőt gyakorló képződményeket, ha a jövőben is számítanak turistákra. Ebből arra következtethetnénk, hogy valójában nincs is probléma, hiszen a turizmus - az egyéb gazdasági ágazatokkal szemben - a természet megőrzésében érdekelt. Ez azonban csak félig igaz.

A turista azt tartja természeti értéknek, amit lát. Az erdőben ugrándozó sárgarigót nyilván megőrzendőnek tartja. Csakhogy a sárgarigó szúnyoglárvákat fogyaszt, így a turista által elvárt szúnyogirtás a madár élőhelyét veszélyezteti. Az erdőben csörgedező patak kristálytisztaságát is fontos értéknek tartjuk, de nem vesszük tudomásul, hogy saját szállodánk szennyvize néhány kilométerrel lejjebb ugyanebbe a vízfolyásba ömlik - gyakran tisztítatlanul. A turizmus hatására veszélybe került élőhelyek nem számítanak, mert rájuk a turista nem kíváncsi. Attól persze, hogy a turista nem kíváncsi rá, a dolog még lehet értékes: a Somogy megyei Kaszópuszta vadászai például éppen nem érdekeltek a közeli mocsaras - és éppen ezért megközelíthetetlen - Baláta-tó élővilágának megőrzésében. (A korábban zárt honvédelmi minisztériumi terület megnyitásával megugrott a turisták száma, s hátrébb szorult a természetvédelem.) E szűklátókörűség folytán a társulások válnak szegényebbé. Eltűnt a Bükkből a fekete gólya, de megmaradt a nagyobb tűrőképességű fehér, kipusztult a Garadnából a pisztráng, de a lapulevél megterem a partján. A turista a lapulevéllel is beéri. Kérdés, hogy ez baj-e?

A turizmus akkor kerül bajba, ha minden környezetvédelmi óvintézkedés ellenére olyan nem várt folyamatokat indít el, amelyek végül is a vonzerő megszűnéséhez vezetnek. A megismerésen alapuló irányzat képviselői amellett szavaznak, hogy ezeket a közvetett és hosszú távú hatásokat meg kell ismerni. Csakhogy az ökoszisztéma rendszere olyan mértékben összetett, hogy még elvileg sem ismerhető meg teljes egészében, s az ember hatását is csak csökkenteni lehet, megszüntetni nem. Szlovákiában hiába zárják be télen a Dobšinai-jégbarlangot, a látogatók nyári özöne miatt még így sem sikerült megakadályozni a jég lassú olvadását.

A turizmus következtében általában átalakul a természet: a tengerpartokon strandok létesülnek, a barlangokban járdák épülnek, a hegyekben megjelennek a sífelvonók, az állatok vadasparkokba kényszerülnek, arborétumba kerülnek a növények.⁽¹⁰⁾ Miközben a turizmus bemutatja, szükségszerűen károsítja is az értékeket. Az eredeti állapotot pedig lehetetlen helyreállítani, holott a turisták igényei is változnak, és erre időnként szükség lenne. A Fátyol-vízesés természetes mésztufa gátjait néhány évtizeddel ezelőtt "megrendszabályozták" a Szalajka-völgyben, hogy a vízesést szebbé tegyék. Az akkori felfogásnak ez megfelelt, ma már azonban komoly tiltakozást váltana ki az intézkedés. A turista szolgáltatásokat vár el, így ab ovo megváltoztatja a környezetet. A Lugos-patak felduzzasztásával halászati célokra létrehozott Zala megyei Vadása-tó korábban szerfölött vadregényes volt, a helybelieken kívül csak néhány bakancsos természetjáró ismerte. Mára több panzió is fölépült a partján, s bár a turisták valószínűleg nagyszerűen érzik magukat az Őrség e szegletében, a tó szépsége, korábbi értékei végérvényesen elvesztek. De a turizmus kedvezőtlen környezeti hatása más termelési szférákat is befolyásolhat, például a vízszennyezés gondot okoz a mezőgazdaságnak. Sérül a mezőgazdaság annyiban is, hogy a turistaközpontok elfoglalják az agrár területeket, lekötnek erőforrásokat, így a lakosságnak más tevékenységekből kell megélnie. Az emberek általában az iparba menekülnek, és a természettel kevéssé harmonizáló termékek gyártásából kell kenyerüket megkeresniük.

Hiba lenne azonban lebecsülni a kedvező hatásokat. Nem kis mértékben a turizmusnak köszönhető, hogy ország- és világszerte egyre több és több nemzeti park létesül. Ezek a nemzeti parkok, még ha csak az ember által értékesnek tartott társulásokat őrzik is meg, alkalmasak arra, hogy a Föld állat- és növényvilága számára legalább részben menedéket nyújtsanak. Ha a parkok száma és összterülete kellőképpen megemelkedik, akkor elegendő biológiai sokféleség maradhat fenn ahhoz, hogy a fajok természetes vagy mesterséges átvándorlásával a genetikai beszűkülés, a genetikai sokféleség kóros megfogyatkozása elkerülhető legyen.

A turizmus minden környezetkárosító hatása ellenére alapvetően a természet megőrzésében érdekelt. Ennek megfelelően hozzájárulhat ahhoz, hogy egyes helyeken korszerűbbé váljék vagy éppen megszűnjék valamely környezetszennyező iparág. Mivel a turisták egyre inkább igénylik a tiszta és természetesnek látszó környezetet, maguk a turisztikai szolgáltatók is érdekeltek abban, hogy környezetbarátnak lássák őket. Mindez persze önmagában kevés, kiindulópontnak mégis elegendő.

Reményre ad okot az is, hogy az emberek ma egyre környezettudatosabbak, s e szemlélet jegyében megszületett a turisztikai szolgáltatások új ága, az ökoturizmus is. Az ökoturista a területet eredeti állapotában akarja megismerni, és annak megőrzésére törekszik. Igyekszik tevékenységével a lehető legkevesebb kárt okozni, azt is az értéknek tartott területtől minél távolabb. Mivel nem vásárol szennyező terméket és nem vesz igénybe ilyen jellegű szolgáltatásokat, a helyi lakosságot az ökoszisztéma megőrzésében anyagilag is érdekeltté teszi.

A turizmus - mint jóformán minden emberi tevékenység - környezetkárosító hatása egy bizonyos fokig szükségszerű.⁽¹¹⁾ A szennyezés mértéke jelentős mértékben függ az alkalmazott technológiától, amit pedig ma jórészt a társadalmi értékeken alapuló kereslet határoz meg. Ez azt jelenti, hogy a folyamatba a keresleti oldalon lehet először beavatkozni. Más megoldás nem alkalmas arra, hogy kiiktassa a kedvezőtlen hatásokat a rendszer működésének természetes következményei közül, még ha helyi viszonylatban eredményre vezet is.

Társadalmi sokféleség és turizmus

Már az előző fejezetben megemlítettük, milyen hatással van a turizmus a helyi lakosságra, de ott csak annyiban foglalkoztunk vele, amennyiben a téma az ökológiai hatásokkal kapcsolatban állt. Most ettől függetlenül is megvizsgáljuk a társadalmi hatásokat. Tudnunk kell azonban, hogy míg a környezeti hatások esetében nagyjából egyértelműen meg tudtuk húzni a kedvező és a kedvezőtlen hatások közötti határvonalat, addig a társadalmi hatásokról nehezebben tudunk határozott értékítéletet mondani. Ez bizonyára abból következik, hogy a természettudományoknak biztosabb, nehezebben megkérdőjelezhető fogódzói vannak.

A turizmus óhatatlanul a nyugati kultúra terjedését szolgálja, hiszen a turisták valamilyen mértékben mindig ragaszkodnak megszokott életvitelükhöz. Ennek mértéke erősen függ az adott turisztikai termék jellegzetességeitől. Egy standard tengerparti tömegterméket felkereső turista elvárja, sőt megköveteli a nyugati típusú szolgáltatásokat.⁽¹²⁾ A balatoni turisztikai szolgáltatók - Stanley G. Plog terminusával élve - ugyanezekre az úgynevezett pszichocentrikus látogatókra építenek (Plog (1973), idézi Puczkó-Rátz (2000), 1.2.2.1. fejezet). A pszichocentrikus turista az ismerős, kitaposott "ösvényeket" keresi, általában az inaktív pihenést kedveli és idegenkedik a váratlan eseményektől. A vízre és a napfényre építő turisztikai célpontoknak ezért jellemzően standard szolgáltatásokat kell nyújtaniuk. Az allocentrikus turisták esetében már más a helyzet. Ők az ismeretlen helyeket kedvelik, a hely szellemét akarják megismerni, s ennek érdekében a helyi, hagyományos szolgáltatásokat veszik igénybe. Ám közülük is csak kevesen tartoznak a "felfedezők" közé, akik minden megszokott és biztonságos szolgáltatást elutasítanak. Az allocentrikusok inkább off-beat turisták, akik szeretik ugyan az egzotikus, mások által nemigen látogatott helyeket, keresik a bizonytalanságot is, de a napi program után szeretnek visszatérni a biztonságba, a nyugatiakhoz legalábbis hasonló szolgáltatások közé.

Ebből pedig az következik, hogy a helyi lakosságnak szinte minden esetben nyugati vagy legalábbis jellegükben ahhoz közel álló szolgáltatásokat kell nyújtania. A fogadó terület kénytelen megismerkedni a turista életformájával, szokásaival, de ha ezt megteszi, saját szokásait is megváltoztatja. Mivel a turistákkal szükségképpen megjelenik a modern árupiac is, a helyi, tradicionális közösségekben is jellemző lesz a tömegfogyasztás, kialakul a vagyonkülönbség és megbomlik a közösség belső egyensúlya. Ez alól csak a turistagettók számítanak kivételnek. Turistagettók rendszerint olyan helyeken épülnek, ahol a páratlan természeti szépségekhez archaikus életformájú közösségek tartoznak: ilyenkor a turistákat körülkerített luxusparkokban helyezik el, ahova helybéli be se teheti a lábát, a nevezetességeket pedig csak zárt csoportoknak mutatják meg.⁽¹³⁾

Kérdés, hogy a turistagettók etikailag elfogadhatók-e. Mi a helyes? Ha hagyjuk, hogy egy-egy kisközösség tovább élje a maga szegényes és egyszerű életét, csak hogy megmaradjanak szokásai, vagy ha arra törekszünk, hogy akár hagyományaik elvesztése árán is a turizmus anyagi hasznaiból részesüljenek? Még ennél is nehezebb a kérdés, hogy vajon rábízható-e az efféle tradicionális közösségekre annak eldöntése, megmaradnak-e szokásos életfeltételeik között vagy a nyugatosodás útjára lépnek. A jólét relatív fogalom és nagyban függ az exoszomatikus fejlődés fokától, s azt sem könnyű eldönteni, mi számít szegénységnek.

Ha a tradicionális közösségeket bevonjuk a turizmusba, akkor elsőként a helyi kultúra válik kommersszé. A helyben tradicionálisnak számító használati és kultikus tárgyakból szuvenír lesz, ami a tárgy kiüresedéséhez vezet. A fogadó terület egyre kevésbé fogja valódi hagyományait bemutatni, inkább arra épít, ami iránt kereslet van. De a turizmusból származó bevételek szükségtelenné is teszik a hagyományos fizikai foglalkozások űzését, legalábbis hozzájárulnak e munkafolyamatok gépesítéséhez. Az eredmény: a giccs. A folyamat Magyarországon is végbement, így alakult ki a "Pußta", a "Paprika" és a "Piroschka" címszavakkal fémjelzett, nem a valódi hagyományokra építő, hanem a vidéket anyagi jólétben, gondok nélkül, primitíven mulatozva bemutató turisztikai termék.

A szuvenírek ipari méreteket öltő gyártása felborítja a közösség és a természet közötti összhangot. A korábbi mértéket messze meghaladó felhasználást a helyben található természeti erőforrások (különösképpen a faanyag) nem képesek kielégíteni, így a flóra és a fauna is károsodik.⁽¹⁴⁾ Ekkor a folyamat már megfordíthatatlan - a társadalom akkor sem tudna visszatérni régi életformájához, ha akarna. Megjegyezzük, hogy a folyamat nemcsak a szélsőségesen elmaradottnak minősített térségekre jellemző, hanem a hagyományos árutermelést folytató mezőgazdasági területekre is. Az ilyenfajta közösségekben van ugyan árutermelés és modern pénz, szerepük azonban csekély a mindennapi életben, az emberek közötti kapcsolatokat nem határozzák meg. (Lásd erről Szabó Pál Talpalatnyi föld című halhatatlan regényét.)

De miért baj, ha a helyi közösségek megszűnnek, illetve bekapcsolódnak a globális árutermelésbe és szolgáltatásnyújtásba? Válaszunk egyértelmű: pontosan ugyanazért, amiért a hagyományos élőhelyek elpusztítása jelent problémát. Mindkét esetben egy-egy sajátos létformával lesz szegényebb a Föld, illetve az emberiség, még akkor is, ha mutatóban megmarad néhány nemzeti park vagy falumúzeum. Más dolog a fapados Nyírvidéki Kisvasúttal végigdöcögni a szabolcsi tájon Balsai Tisza-part vagy Dombrád végállomásig, mint fölszállni egy menetre Nagycenken a Múzeumvasútra.⁽¹⁵⁾ Míg az első esetben valóban egy hagyományos szolgáltatást veszünk igénybe, addig a másodikban csak annak imitációját. A különbség jól érzékelhető, és semmilyen szervezéssel sem takarható el.

Az általános veszteségen túl mi magunk is kárt szenvedünk, mert elvesztjük a kiegyensúlyozott lélekhez szükséges emberléptékű világunkat. Megsérül az Ernst F. Schumacher által hangoztatott "a kicsi szép"-elv, amennyiben mindent magába olvaszt a csak a fogyasztói társadalom határain belül szabad életmódot engedő kultúra. Ez a kultúra egyúttal az exoszomatikus fejlődés végső pontját is jelenti: tárgyaktól való függésünk szinte a végletekig fokozódik, miközben fajunk teljesen elszakad természeti környezetétől.⁽¹⁶⁾ Bátran vállalhatjuk tehát annak kijelentését, hogy a környezeti és társadalmi sokféleség csökkenése emberi jogainkat sérti.

További ellenérvként szolgál a zsákutcába záródás veszélye. A hagyományos természeti és társadalmi "technológiák" megszűnése felszámolja azt a bázist, amelyből a fejlődés későbbi irányai kiindulhatnának, ahová a járhatatlannak bizonyuló utakról vissza lehetne térni. Ezt a természetvédelemben génbank funkciónak nevezik. Mint látható, társadalmi megfelelője is megtalálható, bár a kifejezés túlságosan a modernista gondolkodásmódot tükrözi. A bankba mindig mi teszünk be valamit, s ezt bármikor jogunkban áll kivenni onnan, ami a génbank esetében elfogadhatatlan.

Fenntartható turizmus

De mit tehet akkor a turizmus az ökológiai és a társadalmi sokféleség megőrzése érdekében?

Az ökoturizmust mint megoldást már említettük, de társadalmi értékeket érintő megfelelőjéről, a falusi turizmusról még keveset beszéltünk. Ez a fajta turisztikai termék a hagyományos, természethez közeli, lassú életmód aktív megélésére épül:⁽¹⁷⁾ a falusi turista részt vesz a falusi tevékenységekben, tehenet fej, almát szed, legelőt kaszál, aprójószágot etet. Az öko- és a falusi turizmus esetében is hangsúlyos szerepe van a turistának. Neki ugyanis akarnia kell, hogy a valódi természeti és társadalmi értékeket ismerje meg. De hogy valóban az eredeti értékekre legyen kíváncsi, ahhoz a társadalom értékrendjét kell megváltoztatni. A változáshoz tevékenyen hozzájárulhat a turizmus, hiszen az utaztatás talán a legfontosabb népművelő tevékenység. Az ismeretlen megismerésével leküzdhetők az előítéletek, az alaptalan félelmek megszűnhetnek, nőhet a rokonszenv egy-egy térség, népcsoport iránt. A turisztikai szolgáltatóknak azért óriási a felelősségük, mert a kínálat befolyásolásával képesek lehetnek a kereslet kedvező irányú elmozdítására. A turista számára ugyanis nem azt kell biztosítani, amit meg akar venni: azt kell neki eladni, amit hajlandó megvásárolni és amit a szolgáltatók hosszú távon kedvezőnek tartanak a jövő, a természeti és társadalmi környezet védelme szempontjából. A proaktív marketing szerepe ezért aligha becsülhető túl, hiszen segítségével hangolható össze turista és fogadóterület érdeke.⁽¹⁸⁾

Az öko- és falusi turizmus a fenntartható turizmus kérdéséhez vezet. A fenntartható turizmus - a Brundtland Bizottság "fenntartható fejlődés" definíciójának megfelelően (World Commission on Environment and Development [1987]) - a természeti környezet teherbíró képességének figyelemmel kísérését, a helyi közösségek és kultúrájuk megőrzését tűzi ki célul. E cél érdekében a helyi közösségek környezeti nevelését és identitásának erősítését tartja a legfontosabb és döntő feladatnak.⁽¹⁹⁾ A fenntartható turizmus a helyiek bevonására, a velük való érdekközösség olyan kiépítésére törekszik, amely az ökológiai és a társadalmi sokféleség fennmaradását eredményezi. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a kínálat befolyásolhatja a keresletet, hanem a kereslet is a kínálatot. A kereslet lefordítható mind az utazásszervezők, mind az utazási irodák, mind pedig az egyes turisták szintjére. Az előbbi két szereplőnek a kínálat kialakításában is komoly szerepe van, így ők a leginkább befolyásos piaci szereplők. A turizmus fenntarthatóvá tételében ezek szerint ők játszhatják a főszerepet. Összességében tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a turizmus a gazdaság részeként képes arra, hogy a fenntarthatóság értékét a pénz nyelvére fordítsa le és felhívja rá a figyelmet; másrészt speciális működési logikája folytán tevékenyen felléphet a pusztításokkal szemben. Rossz szervezéssel, káros nézetek terjesztésével ugyanakkor talán többet árthat, mint bármely más gazdasági ágazat.

A fenntartható turizmussal kapcsolatban két elméleti probléma jelentkezik. Az első a fenntarthatóság bizonytalanságával kapcsolatos. A korábban már említett "megismerhetetlenség"-problémáról van ismét szó: a természeti és társadalmi környezet bonyolult belső mechanizmusai folytán nem tudjuk előre jelezni a hosszabb távon föllépő hatásokat. Hogy valami biztosan fenntarthatatlan, arra egyértelmű jelek utalnak. Nem jelenthetjük azonban ki egyetlen programról sem, hogy biztosan fenntartható. Lehetséges, hogy minden igyekezetünk ellenére éppen a turizmus nem szándékolt hatásai miatt fog kipusztulni a Zempléni-hegységből a keresztes vipera, lehetséges, hogy minden óvintézkedés ellenére a turisták fogják eltüntetni Tibetből a hagyományos ősi kultúrát.

A másik probléma az értékekkel függ össze. Mit és hogyan akarunk fenntartani? A kérdés azért vetődik fel élesen, mert ma kizártnak látszik, hogy az exoszomatikus evolúcióról teljes egészében lemondjunk. Í gy tehát választás előtt állunk. Melyek azok az ökoszisztémák, amelyeket turisztikai vagy bármely más szempontból fölöslegesnek ítélünk és kiirtunk? Melyek azok a térségek, amelyeket alkalmatlannak tartunk a mezőgazdaság és a falusi turizmus számára, ahol megengedjük a modern ipar letelepülését, a helyi közösségek felbomlását? Kinek van joga ezt mérlegelni, ki képes ezt eldönteni? Fontosabb-e a Fertő-tó élővilágának megőrzése, mint a nemrégen porrá égett barcsi ősborókás felélesztése? Értékesebb-e a nógrádi palóc kultúra, mint a mecseki bányászfalvak sajátos életvilága? Egyáltalán léteznek-e ilyen relációk, azaz megengedhető-e az összehasonlítás? Ha nem léteznek, akkor elképzelhető-e a modern fejlődéssel szemben bármiféle erőfeszítés, az akár csak részleges elzárkózás a globalizációtól? Meg lehet-e és meg kell-e minden értéket őrizni? Akarjuk-e mindezt? Pontosabban: képesek vagyunk-e akarni?

HIVATKOZÁSOK

Bánfalvi J. (2000): Magyarország idegenforgalmi földrajza; KIT Képzőművészeti Kiadó, Budapest

Hardin, G. (1968): The Tragedy of the Commons; Science, 162; magyarul A közlegelők tragédiája; in. Lányi A. (szerk.): Természet és szabadság - Humánökológiai olvasókönyv; ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Humánökológiai Szakirány - Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 219-231. o.

Kocsis T. (1999): A jövő közgazdaságtana? Az ökológiai közgazdaságtan múltja, jelene és jövője az uralkodó neoklasszikus nézetek tükrében; Kovász, ősz, 131-164. o.

Lengyel M. (1992): A turizmus általános elmélete; Viva Reklámügynökség, Budapest

Pataki Gy. - Radácsi L. (2000): Alternatív kapitalisták - Gazdálkodás az érintettek jóllétéért; Új Paradigma, Szentendre

Plog, S. C. (1973): Why Destination Areas Rise and Fall in Popularity?; Cornell Hotel and Restaurant Administration Quarterly, november

Polányi K. [1997]: A nagy átalakulás - Korunk gazdasági és politikai gyökerei; Mészáros Gábor kiadása, h. n. (eredeti megjelenés: 1946)

Puczkó L. - Rátz T. (2000): Az attrakciótól az élményig - A látogatómenedzsment eszközei; Geomédia Szakkönyvek, Budapest

Puczkó L. - Rátz T. (2001): A turizmus hatásai; AULA, Budapest

Schumacher, E. F. (1991): A kicsi szép - Gondolatok egy emberközpontú közgazdaságtanról; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Tasnádi J. (1998): A turizmus rendszere; Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola, Szolnok

Tóth V. Z. (2000): A világ popperi hármassága; Magyar Pszichológiai Szemle, 2-3. szám (www.typotex.hu/p 0005s3.html)

Tusnádi Cs. K. (2000): Magyarországi kisvasutak; Pallas Stúdió, Budapest

World Commission on Environment and Development [1987]: Our Common Future; Oxford, University Press, New York, magyarul: Közös jövőnk - A Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentése; Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1988

WTO (2000): A fenntartható turizmus fejlesztése - Irányelvek a turizmus tervezőinek és szervezőinek; Geomédia Szakkönyvek, Budapest

Lábjegyzetek: