Magyar Tudomány, 2008/08 1018. o.

Könyvszemle



A tudománymetria Bibliája II.


Közel két éve jelent meg az Akadémiai Kiadó jóvoltából a Scientometrics Guidebooks Series monumentális első kötete két részben, amely a tudományos teljesítmény értékelésével foglalkozott. Ez az igen nehéz feladat a hazai szakmai köröket is foglalkoztatta annak idején, és az AKT kezdeményezésére a témakörben két tanulmány is született.

A korábbi recenzióban „Praktikus Bibliának” aposztrofált kötet minden tekintetben teljes képet adott az értékelés módszertanáról, valamint rendkívül sok fontos és hasznos információval szolgált mindazok számára, akik a téma iránt érdeklődnek. A könyv megjelenése kapcsán az a remény került kifejezésre, hogy az hozzá fog járulni a tudománymetria alkalmazása körüli hazai vita szakmai színvonalának növekedéséhez. Sajnos a várakozás nem teljesedett be, és a hazai szakmai közösséget több esetben is izgalomba hozta bizonyos értékelések megszületése, valamint esetenként megjelenése a napi sajtóban. Ezekre az (a szó jó értelmében vett) „amatőr” értékelésekre az volt a jellemző, hogy a választott módszereket az elérni kívánt konklúzióhoz igazították, vonatkozzon az egyéni teljesítményekre vagy éppen intézményekére.

Egy egyéni értékeléseknek a H-indexre való alapozása különösen felborzolta a kedélyeket a kutatók között, bár korábban már ismertetésre kerültek ennek a módszernek az előnyei és hátránya. A legidézettebb hazai kutatók rangsorolása például hosszas vitákat váltott ki egyes szakterületek között, különös tekintettel azokra, ahol több száz szerzős cikk a bevett gyakorlat, ennek megfelelően az idézettségi mutatók és a H-index is tükrözi ezt a sajátosságot. A legidézettebb hazai kutatók között így igen sok példa van olyan H-index értékekre, amelyek messze meghaladják például Richard Feynman Nobel-díjas fizikus teljesítményét. Ha ezt az értékelési módot kritikátlanul elfogadjuk, joggal kérdezhető, miért nem kaptak ezek a sikeres magyar kutatók is Nobel-díjat? Talán „nyomják Krahácsot”? – hogy népszerűen fogalmazzunk.

Az egyes intézmények összehasonlító értékelésénél is igen érdekes eredmények adódhatnak, ha például az alapkutatással foglalkozó intézmények domináns mutatói közé bevesszük a szerződéses bevételek összegét, és ezek alapján tesszük fel kérdést, szükség van-e a „gazdaságtalan” alapkutatásokra?

A sorozat most megjelent második kötete a tudományos folyóiratok értékelésével foglalkozik az impaktfaktor alapján. Az aktualitást tükrözi, hogy a kötet címében már megjelenik a use and misuse ellentétpár, ami arra utal, hogy ezen a területen is előfordul(hat) az értékelési módszerek tendenciózus megválasztása.

Ehhez a kötethez is Eugene Garfield írt előszót Whither Journal and Impact Factors? címmel. Garfield kemény szavakkal illeti a módszerekkel visszaélőket, és megjegyzi, hogy a látszólag objektív tudománymetriai módszertan sokkal könnyebben manipulálható, mint a korábban sokat bírált szubjektív peer review rendszer! A pontosság kedvéért érdemes Garfield szavait szó szerint idézni: Until an objective review of this literature occurs, individual editors will choose to rely on those studies which support their subjective opinions of the merits of any type of quantitative appraisal. Statistics are always fascinating but they can be used or abused to suit one’s purposes.

Let me remind the naysayers that the popularity of numerical assessments is related to the earlier negative experiences with the subjective peer review system. From long experience such evaluations are even more easily manipulated to suit various political agendas.

A kötet egy válogatást tartalmaz a főként a Scientometrics folyóiratban megjelent cikkekből, amelyek szerzői között örvendetes módon számos magyar kutató is szerepel. A kötetben szereplő cikkek a következő témák köré csoportosulnak: Alapvető koncepciók és általános módszertani kérdések; Az impaktfaktor használata/meghatározása/javítása/kiterjesztése; Vitás kérdések

Jelen beszámoló szűkre szabott terjedelme miatt itt csak néhány érdekességet említünk meg, főként a vitás kérdések közül.

G. Maier osztrák kutató Impact Factors and Peer Judgement. The Case of Regional Science Journals c. cikkében a regionális kutatások szakterületén vizsgálta a folyóiratok impaktfaktora és a tudományos közösség értékítélete közti korrelációt. A részletes vizsgálatok, amelyeket európai tudományos folyóiratokra végzett el, nem mutatnak pozitív korrelációt a kétfajta értékelés között, sőt esetenként jelentős negatív korreláció mérhető. Ennek megfelelően, legalábbis a vizsgált szakterület folyóiratainál, az impaktfaktor csak igen korlátozott mértékben használható a folyóiratok minőségének jellemzésére.

S. Hansson Impact Factor As a Misleading Tool in Evaluating Medical Journals című cikke az orvosi folyóiratok értékelésének problémáival foglalkozik. Jelenleg az a vélemény alakult ki, hogy csak a 2-nél nagyobb impaktfaktorú folyóiratokban megjelent cikkekre lehet megbízhatóan alapozni a szakmai tevékenység értékelését. Míg biokémiában és molekuláris biológiában számos magas impaktú folyóirat létezik, egyes speciális szakterületen, főleg a klinikai orvostudomány terén (ortopédia, traumatológia, geriátria, rehabilitáció) ilyenek nincsenek. Ez nem feltétlenül a szakmai színvonal alacsony voltát jelzi, csak a szakterület publikációs szokásait. Itt egy publikáció eredményeire való reagálás hosszabb időt vesz igénybe, mint más tudományterületeknél, ezért az impaktfaktor számításánál használt kétéves ablak miatt félrevezető eredmények adódnak.

G. Yu és L. Wang, The Self-cited Rate of Scientific Journals and the Manipulation of Their Impact Factors című tanulmányukban arra hívják fel a figyelmet, hogy a folyóiratok impaktjának számítását egyes esetekben befolyásolhatja a (folyóirat-) önidézetek – olyan idézetek, amelyek ugyanabban a folyóiratban megjelent cikkre hivatkoznak – magas száma, és ez szélsőséges esetekben felhasználható az impaktfaktor manipulációjára.

A kötetben összegyűjtött cikkek alaposan körüljárják a vizsgált kérdéseket, ismét arra a konklúzióra vezetve, hogy a tudománymetriai módszereket csak az tudja haszonnal alkalmazni, aki tisztában van azok elméleti alapjaival és az alkalmazás korlátaival. (Braun Tibor ed.: The Impact Factor of Scientific and Scholarly Journals. Its Use and Misuse in Research Evaluation. Bp., Akadémiai Kiadó, 2007)

Bencze Gyula

KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet





Történelmi tanulmányokban elhintett emlékirat


Szorongva fogok bele Litván György (1929–2006) könyvének ismertetésébe, hiszen azok közül, akik a könyvbemutatón1 megjelentek, akik a kötetet először kézbe fogják venni, a legtöbben valószínűleg jobban értenek a tárgyhoz, amellyel a benne foglalt cikkek, tanulmányok foglalkoznak, mint én, és sokan a szerzőt is régebben és közelebbről ismerték.

Pár hónappal ezelőtt, 2007 novemberében meglepetéssel fedeztük fel az ÉS-ben (2007/45) Litván Györgynek egy 1993-ban készült, de akkor töredékben maradt és mindaddig kiadatlan cikkét (Párizsból nézve), amelyben párizsi levéltári kutatások alapján az 1956-os események franciaországi visszhangjáról írt. A cikk azt mutatta, hogy szerzője – még egy évvel a halála után is – eredeti és új forrásanyagot tud a nyilvánosság elé tárni. A jelen könyv is bizonyítja mindannyiunk számára: Litván hagyatéka eleven. Az említett kis cikk nem szerepel a mostani gyűjteményben, de tárgya és mondanivalója benne van. Nekem egy másik szöveg is hiányzik a könyvből, Litván György egy rádiós interjúja, hosszú interjú, talán 2003-ból, magam autóban hallottam, hazafelé, jó negyvenperces úton, végig Gyuri beszélt, életéről, barátairól, szenvedélyéről: a síelésről, amelynek szinte az utolsó hónapokig hódolt, és főként munkájáról. Van a kötetben közölt interjúknak is nemegy életrajzi elemük, de az a rádiós szöveg, amelyre oly élénken emlékszem, nincs benne. Azt hiszem, az, hogy a kötet nem közöl mindent, annak a jele, hogy ezt a könyvet a szerkesztők nem pusztán a személyes életpálya dokumentációjának szánták, hanem legalább ugyanannyira a történetíró kontribúciójának. Talán, remélhetőleg, folytatását is tervezik. Mindamellett, a könyv első részében, a Történész a politikában cím alatt összegyűjtött írásokban, megjelenik Litván György, ahogyan ismertük: harcos és reflexív, egyaránt otthon a történelemben, ez számára a XX. század történelme volt, és saját korának politikai vitáiban.

2006-ban a Történelemtanárok Egyletének honlapja nagy, provokatív kérdőjellel a címben föltett egy cikket: „Lemondásra ‘szólította fel’ Litván György Rákosi Mátyást?” A cikk azóta is elérhető az internetes honlapon ( http://www.tte.hu/?page=hirek&id=2466 ), címe persze blikkfangos volt; apropóját az adta, hogy a Fővárosi Levéltárban előkerült az 1956. március 23-án tartott Budapest XIII. kerületi pártaktíva egykorú, gyorsírásból áttett jegyzőkönyve. A pártaktíva célja „a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa célkitűzéseinek feldolgozása” volt. Magyarországon a pártvezetés vonakodott levonni a következtetéseket Hruscsovnak a Sztálin bűneit leleplező titkos, zárt ülésen elmondott beszédéből. Az angyalföldi pártaktíván megjelent Rákosi is, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára, és úgy hallgatta a Hruscsov-beszéd ismertetését, mintha rá nem tartoznék belőle semmi. A felszólalók sorában szót kapott Litván György, a Közétkeztetési Technikum fiatal történelemtanára. Az emelvényről, Rákosi mellől mondta mikrofonba a következő szavakat (1995-ben és 2003-ban adott interjúi szerint): „[…] teljes felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ma már sem a nép, sem a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban” (21., illetve a fent említett honlap). (Az újonnan előkerült jegyzőkönyv szerint, http://www.tte.hu/_public/jegyzokonyv1.pdf ): „Az utóbbi három év nekünk, kommunistáknak, a tisztulás idejét jelentette, ez azonban a nép szemében úgy érzem, az ide-oda változásnak ideje volt. Úgy látták, hogy még egyes határozatok is egymásnak ellentmondanak. Ez eszpresszóviccek témájává is lett. Azt hiszem, hogy ennek az az oka, hogy ezeket a politikai változásokat ugyanaz a vezetőség hajtotta végre, amely a hibákat elkövette, és amely 1953 óta komoly önbírálatot nem gyakorolt. A nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem. […] Ezért tartom én azt, hogy itt komoly önbírálat szükséges, és a pártvezetőségben egyes vezetőknél személyi cserét (kell) végrehajtani…” Rákosi így reagált Litván felszólalására (a jegyzőkönyvben): „Felszólalt Litván elvtárs – ezt a hangot én jól ismerem. Az amerikaiak is ezt szokták mondogatni, a párt adja át a hatalmat, én menjek el. Ha ide ilyen hang, az ellenség hangja is bejuthat, Litván elvtárs lehet, hogy nem ellenség, egy becsületes dolgozó, de az ellenség befolyása alá került. Én nem ismerem Litván elvtársat, de ha ő kétségbe vonja azt, hogy a tagság, a dolgozók nem követik a pártot, ugyanazt mondja, mint amit az ellenség hirdet. Ne kicsinyeljük le a veszélyt, elvtársak. Az ellenség megpróbálja a dolgozó nép tisztánlátását megzavarni…”. E részlet kulcsmondata Litván visszaemlékezése szerint: „[…] Én menjek, a párt adja át a hatalmat. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a párt én vagyok. Ugyanis ha én megyek, ebből következik, hogy a párt átadja a hatalmat.” Verbális értelemben Litván valóban nem szólította föl Rákosit lemondásra, ennyiben helytálló a Történelemtanárok Egyletének honlapján a kérdőjel. Mégis, a felszólalás méretes politikai bomba volt. Tény, hogy amit az akkor huszonhét éves tanár a teljhatalmú pártvezető jelenlétében kimondott, azt akkor más még nem merte nyilvánosan szóba hozni.

Az eseménynek már annak idején híre, sőt, legendája támadt. Litván a jelen kötetben is elmondja, az egyik interjúban, az előzményeit és történetét (20. sk.), könnyedén, szinte kedélyes anekdotaként. Az utókornak azonban nem szabad felednie azt, hogy Litván 1956 márciusában hős volt; ha szabad ilyen nagy szót használnom, egyike 1956 és a nemzeti történelem nagy hőseinek. Ő maga, már betegen, amikor George W. Bush amerikai elnök Magyarországon járt (2006. június), a hős szót viszonthallhatta a magyar miniszterelnök szájából, aki ezekkel a szavakkal mutatta be magas vendégének: He is a hero… Litván könyvének életrajzi anyaga minden tekintetben megerősíti a tömör jellemzést.

Tulajdonképpen posztumusz tanulmánygyűjtemény van a kezünkben, másfél évvel a szerző halála után, Litván György első posztumusz könyve, ez az első lépés a halhatatlanság felé, már amennyire a tudományos munkáknak megadatik a halhatatlanság. Ahhoz, hogy ez az első lépés megtörténjék, kellettek hozzá gondos és szerető kezek. Kellett a feleségé (Litván Györgyné Gál Éva), aki nem az irodalmi özvegy szerepét akarja eljátszani, ellenben gondját viseli férje hagyatékának, kéziratoknak, lapkivágásoknak, hűségesen, alázatosan és szakértelemmel, esetleg saját értékes történettudományi munkásságának rovására, mint ahogyan támaszként állt férje mellett korábban is, Litván György börtönévei és a rájuk következő nehéz pályakezdés alatt. És kellett a barát (Kende Péter) keze, mint a könyvből kiderül, régi baráté, már a második nemzedékben, mert már az apákat, Kende Zsigmondot (1888–1971) és Litván Józsefet (1900–1988) is barátság fűzte össze, az 1910-es évek, a Galilei Kör napjai óta. Kende Péternek, aki az 1956 utáni évtizedekben Párizsban élt, nyilván volt szerepe abban, hogy Litván közel kerülhetett a franciaországi magyar emigráció köreihez, a XX. század elejének még élő szereplőihez, vagy inkább hagyatékukhoz és francia levéltári forrásokhoz. Az olvasók mindkét szerkesztőnek csak hálásak lehetnek ezért a jól megkomponált összeállításért. Meg kell még említenem, hogy Litvánnak a kötetben közölt interjúit Bossányi Katalin, Danis Győző, Gündisch Mónika, Rádai Eszter, Tóbiás Áron készítették. Jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb interjúk. Véleményem szerint ma Magyarországon a politikai interjúknak Rádai Eszter a királynője, s ez ebben a kötetben is érezhető.

A könyv anyaga három nagy részben van szétosztva, e részek címe: Történész a politikában, ezt már említettem, illetve Politika a történelemben és Ezerkilencszázötvenhat. Lazán és nagyjából nemcsak a nagy részeken belül, de ezeknek a részeknek a sorrendjében is a kronológia érvényesül, a tárgyak, de mindenekelőtt: a megírás kronológiája. A gyűjtemény képet ad Litván György mint történetíró és közszereplő fejlődéséről, a maga választotta szerep kiteljesedéséről. Néhány cikke még az 1970-es évekből való, 1977/78-ból, azután 1983-ból, a régi rendszer utolsó éveiből, amelyekben Litván mind nyíltabban támadta az 1956-ra szórt rágalmakat, zömük azonban, különösen a harmadik részben, az utolsó másfél-két évtizedből, amikor mint az 1956-os Intézet egyik alapítója és hosszú időn át igazgatója döntő szerepet játszott abban, hogy 1956 történetének kutatása tudományos alapokra helyeződött, a visszaemlékezések gyűjtése rendszeressé vált. A kronológia már csak azért is érdekes, mert mutatja, a kötet első két részében szinte látványosan, hogy Litván mindig meg tudta találni – nem az alkalmazkodás mértékét, mint oly sokan az 1970/80-as években, hanem a lehetőségek, a határok feszegetésének mértékét, a szókimondás és a kritika lehetőségét. Már legkorábbi cikkeiben is ugyanaz a bíráló hang szólt, mint utolsó munkáiban, bírálat az 1956 után kialakuló politikai rendszerrel, a megtorlás kegyetlenségével és a konszolidáció hazugságaival, az államvédelmista és titkosszolgálati történetírással szemben, bár érvelése, ahogyan 1956 dokumentumai nyilvánosságra kerültek, kiteljesedett, egyre érettebbé vált. Az 1980-as években csak megcsonkítva megjelent cikkek szövegét a kötet több ponton helyreállítva közli (259. és 265. sk., 1985-ből stb.).

Nagy értékek voltak Litván György mint történetíró és mint politikus személyiség számára a XX. század eleji progresszió és az 1945. évi átalakulás, mondjuk, az 1945 és 1947 közötti időszak. A XX. század eleji liberalizmus kutatásában Litván hatalmas életművet tett le. Elvégezte, másokkal együttműködve, Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár hagyatékának – publicisztika, emlékirat, levelezés – összegyűjtését és feldolgozását, mintha a házi levéltárosuk lett volna. (Amikor első ilyen jellegű kötete megjelent, Szabó Ervin válogatott írásai, 1958, éppen börtönben ült, az MSZMP KB Párttörténeti Intézete más nevet tüntetett fel szerkesztőként.) Szabó Ervinről (1974, 19782, 1993), Károlyi Mihályról (1977) és Jászi Oszkárról monográfiák fűződnek a nevéhez. Jászi Oszkár életrajza (2003, angolul: 2006) a magyar történettudomány egyik nagy alkotása. Még ebben a témakörben is, amely a legsajátosabb tudományos kutatási területe volt, és amelyben, forráskiadványok sorozata után, nagy formátumú történészként mutatkozott be a Gyorsuló Idő sorozatban Magyar gondolat – szabad gondolat, Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon című kis könyvével (1978): még ebben a témakörben is megtalálta azokat a pontokat, ahol kritikus bíráló tud lenni saját korával vagy akár saját közegével szemben. Számol például Károlyi Mihály elutasításával a magyar közvéleményben, az ellenszenvvel, amelyet ő részben indokoltnak vagy talán jogosnak is tart, amely azonban, amióta ezt a cikkét (102. skk.) megírta (1998), mindannyiunk szeme előtt oly fékevesztetten és aljasul tombol, hogy Károlyi szobrának folytonos bemázolása, vörös festékkel, szinte jelképe a szabad gondolat ellen forduló, Litván szavával mondom, reakciósságnak. Az 1945 és 1947 közötti időszak az ő számára nem pusztán a diktatúra előkészítése volt: halvány esély vagy lehetőség a szabadság kibontakozására. Egyik vitacikkében világosan felel arra a kérdésre, hogy „az irodalmi és közéleti harcokba belekeveredett kommunista értelmiségieknek” mikor kellett volna abbahagyniuk Rákosi támogatását. Mérlegelve, hogy a kérdésre milyen válaszok adhatók, határozottan kimondja (266.), hogy legkésőbb 1947-ben. És a harmadik, hasonlóan nagy érték számára az 1953 utáni évek, a kritikus önvizsgálat korszaka, amely elvezetett életének nagy tartalmához, 1956-hoz.

Érdekes gondolatokat – ebben a formában nagyon ritkán és soha nem ilyen élesen megfogalmazott gondolatokat – fejt ki Litván György abban a témakörben, amelyet a jobboldalon nagy hangerővel, rosszhiszeműen tárgyalnak napjainkban: a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus egybevetése. Mi a felelőssége a sztálini rezsimnek vagy a bolsevizmusnak a németországi fasizmus hatalomra jutásában? Először is, Litván már a közvéleménynél jóval korábban Leninnel kezdte a bolsevizmus elutasítását történeti írásaiban (1990, itt: 31. skk.). Másodszor pedig, élesen és tisztán fogalmazta meg, hogy a bolsevizmus felelőssége a fasizmus kibontakozásában abban állt, hogy világszerte politikai hadjáratokban, ügynökök akcióival, lejáratással próbálta félreszorítani a szociáldemokráciát, amely mind a szavazatok számát, mind politikai súlyát tekintve alternatívája volt a késő -weimari Németországban a nemzetiszocializmusnak. Ez a gondolat valószínűleg alapos kifejtést érdemelne, és Litván talán egyike volt azoknak, akik először megfogalmazták.

Szenvedélyesen harcolt Litván György a Horthy-korszaknak a rendszerváltás óta gerjesztett idealizálása ellen. Elég egyetlen találó példát idézni 1991-ben írt cikkéből. Akkor éppen kimondatlanul szembeszegülve a Horthy és a rendszerváltás utáni politikai helyzet összekapcsolására irányuló kormányzati törekvésekkel, összehasonlítja Horthyt és Nagy Imrét. „A kormányzó mindkét esetben (ti. 1944. márciusban és októberben) megadta a németeknek és Szálasinak azt az aláírást, amit Nagy Imre megtagadott az oroszoktól és Kádártól. […] Történelmileg ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a Horthy által megszemélyesített korszak és politika 1944-ben elveszítette a maga történelmi legitimitását, a Nagy Imre által november 4-én képviselt demokratikus függetlenségi politika és eszmény viszont – az ő és társai áldozata révén – megváltotta jogát a jövőhöz” (307.). Litván mondatai jó előre kihúzták a talajt az alól a napjainkban hangoztatott nyegle jobboldali politikai megjegyzés alól, hogy Nagy Imre is csak egy jobbfajta börtönőr volt.

Nagyszerű jelentörténeti megjegyzései vannak. Ezek olykor szinte poénokként hangzanak, és publicisztikailag is érvényesülhetnének, ezért csak óvatosan idézek föl egyet-kettőt közülük. Napjaink vitáit érintik, de Litván történeti fejtegetésekbe ágyazza őket. Mástól nem hallottam vagy olvastam még soha a Hóman Bálint akadémiai tagságának helyreállítása körül 1991 óta folyó vitában, hogy ha Hómannak az őt háborús bűnösként elmarasztaló népbírósági ítélet ellenére vissza kellene állítani az akadémiai tagságát, miért nem jutott eszébe senkinek az illetékesek: az Akadémia elnökei, vezetői közül, hogy post mortem akadémikusnak válasszák meg Honti Jánost, Szerb Antalt és Halász Gábort, akik a háborús bűnök áldozataiként pusztultak el (126.). Retorikusnak hangzik Litván kérdése, de a lényegét érinti azoknak a törekvéseknek, amelyek a háborús bűnösöket, a deportálások során eljáró csendőröket vagy a nyilas rendszer felelős személyeit akarják rehabilitálni, sunyi eljárásokban felmenteni.

„Lássuk, mit tudnak a fiúk!” címmel írt Litván György a Fidesz-kormány hatalomra kerülésekor (1998) egy cikket (itt: 108. skk.). Valószínűleg még emlékszünk rá néhányan az ÉS-ből (1998/23), akkor nagyon élénk visszhangot váltott ki. Talán valóban volt benne valami, ami az egykori ingerült reakciót magyarázza. Volt benne egy kis nemzedéki, ha nem is lekezelés, de a politikában tapasztaltabbak fölényessége a kezdőkkel szemben. Sértő lehetett a fiatal kormányférfiak számára, hogy a kommün fiatal vezéreihez, a harminchárom éves Kun Bélához stb. hasonlította őket. Mai szemmel újraolvasva, inkább azt gondolom, hogy a cikk akkor alapjában véve a jó szándékú, segítőkész politikai elfogadásnak volt – vagy lehetett volna – a gesztusa. Ebbe a cikkbe becsúszott egy ma mosolyogtató tévedés is. A Fidesz hatalomra jutásakor Litván hirtelenében úgy vélte, Orbán Viktorban Boross Péter átmeneti eszközt talált a saját diktatórikus törekvéseinek megvalósításához (110.). Fatális tévedés volt, hamarosan kiderült, Orbán talált eszközt magának Boross Péterben ahhoz, hogy lenyúlja Antall József konzervatív táborát, de amikor ez sikerült, őt magát – mint saját pártbeli hívei közül is sokakat – kifacsart citromként dobta el. Litván még 2002-ben is azt mondta az Antallt követő miniszterelnökről, hogy a magyar reakció fővezére (135.). Akik Boross Péter politikai szereplését annak idején szkeptikusan vagy elutasítólag figyelték, ma valószínűleg sokkal több rokonszenvet éreznek iránta némely, a közvetett utódát bíráló nyilatkozata kapcsán. Litvánnak van szava a szóban forgó volt miniszterelnökről is: „ducé”-nak nevezi (131.). Ez a klasszifikáció is fényesen igazolódik az illető ellenzéki szerepléseiben. De Litván nem mulasztja el azt sem, hogy szóvá tegye a Szabad Demokraták Szövetsége alapító elnökének végletes doktrinerségét (141.). Sorolhatnám tovább találó politikai aperçuit. Litván ezeket a napi politikára tett megjegyzéseit valójában a történeti elemzésnek a századelőtől napjainkig húzódó vonalába tudja beállítani: történetírói és politikusi személyisége egy és ugyanaz.

Ha már Gál Éva és Kende Péter engem kértek fel erre a bemutatóra, nem tudom megállni, hogy legalább érintőlegesen ne beszéljek zsidó dolgokról is. Litván György apja, a háború előtt a Budakalászi Textilművek egyik tulajdonosa és vezetője, a len–kender–jutaipar nemzetközi tekintélye, 1944-ben fogoly volt Mauthausenben, igaz, az úgynevezett „prominensek” között, többségükben „árják” társaságában (lásd Litván József: Ítéletidő. 1991, kül. 66. skk.). Litván György, egy mauthauseni emlékünnepségről beszámolva, mellékmondatban – hangsúlyozom, mellékmondatban (119.) – nem mulasztja el, hogy utaljon a hírhedt halállépcsőre. (Apjától sokkal többet tudunk meg az egy évről, többek között, hogy csak két ízben volt nehéz munkára kirendelve, és azt is, hogy fél év múltán már összemosódott az „árja” és a zsidó kivételezettek sorsa.) Önmagáról azonban Litván e vonatkozásban nem beszél, én sem tudok szinte semmit róla. Litván József – emlékezései szerint – az 1940-es évek elején arra tanította tizenéves fiát, hogy antiszemita kilengések esetén „eréllyel, és ha kell, fizikai ellenállással válaszoljon” (i. m., 60.). Aligha lehetséges, hogy nem találkozott „kilengésekkel”, de ilyesmiről legfeljebb általánosságban ír: „[…] sokunk esetében a zsidó léttel járó pokoljárás…” (262.). Azt mondhatom, nagyon röviden, hogy Litván György, szekuláris személyiségként, tisztában van azzal, hogy a zsidóság a fasizmus legyőzésével nem szabadult meg az antiszemitizmus fenyegetésétől. Van egy cikke, Jeruzsálemből nézve (1991), amelyben említi beszélgetését a nálunk is jól ismert Shlomo Avineri professzorral, a kiváló cionista politológussal. Mindketten úgy ítélik meg (73. sk.), hogy a zsidó élet lehetősége a posztszovjet államokban az antiszemitizmus megszűnésétől vagy erősödésétől függ. Egy másik cikk rövid megjegyzésében Litván kitér, Csoóri Sándor nem felejthető Nappali hold sorozata (1990) kapcsán, arra is, hogy Csoóri szerint Jeruzsálemben megmutatták neki azt a tekintélyes épületet, „ahol minden, a világon élő zsidót számon tartanak. De nemcsak kartoték szerint, hanem egzisztenciálisan is”. Litván tévedett, amikor úgy vélte (78.), hogy Csoórinak a Yad Vashem emlékmúzeumára hívták fel a figyelmét. Az épület alkalmasint a Szochnut székháza volt, annak, aki ismeri Jeruzsálem topográfiáját, ez teljesen nyilvánvaló. Abban azonban Litván nem tévedett, hogy „ilyen ház és ilyen nyilvántartás nem létezik, legfeljebb a ‘zsidó világösszeesküvés’ legendáriumában”. Bizonyosra vehetjük, hogy a megjegyzést Csoóri nem jeruzsálemi barátaitól hallotta.

Egy nehéz ponthoz értem. Litván György becsületes, kritikus történészi személyiségére jellemző, hogy cikkeiben, tanulmányaiban nem kíméli meg a bírálattól sem önmagát, sem barátait, sem azokat, akiknek tevékenységét egyébként sokra tartja. Nem elfogult. Számosan tartoztak életük során a barátai közé, vagy éppen ülnek itt a teremben, akiknek egykori szereplését a háború utáni vagy 1948/49 körüli években, a Szabad Nép belső körében, a Kádár-rendszer melletti írónyilatkozat aláírói között (1957) stb., a szoros baráti viszony, az elismerés hangoztatása mellett, a negatív póluson említi. Mindig őszintén, nyíltan és mindig becsületesen. Nem kíméli ebben a tekintetben az 1949 utáni évek vagy 1956 mártírjait sem. Ezeket a szöveghelyeket, azt gondolom, a kötetben közölt írások kimagaslóan fontos elemeként kell számon tartanunk, mert az önmaga és a meghalt vagy még élő, közvetlen barátai iránti kíméletlen bírálat hitelesíti azt is, amit a történelemről mond. Egy jellemző mondatát idézem csupán: „A Sztálin halálát követő olvadás, a rehabilitációk és felülvizsgálatok éveiben alig győztünk egymástól utólag bocsánatot kérni az egymás ellen elkövetett vétkek és inkorrektségek miatt” (248.). Ez volt az igazság.

Egy éles eszű, bátor, rokonszenves ember történelmi tanulmányokban elhintett emlékiratát tartjuk a kezünkben. (Litván György: Maradjunk a tényeknél. Történeti-politikai írások. Válogatta és szerkesztette Gál Éva – Kende Péter. Budapest: 1956-os Intézet, 2008)

Komoróczy Géza

egyetemi tanár


1 A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dísztermében, a könyv bemutatóján 2008. február 26-án tartott előadás szerkesztett és kissé kibővített szövege. A digitális hangrögzítésért az 1956-os Intézet munkatársainak tartozom köszönettel.






Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés


Lényeges téma, nagy ívű, izgalmas feldolgozását nyújtja Földes György múlt év végén megjelent félezer oldalas monográfiája.

A munka fő értékét – a rengeteg új forrás feltárásán, a bilaterális téma széles horizonton történő tárgyalásán túl – a szerző valóban történészi alapállása adja: képes (nem egy alkalommal bátor) volt a tárgyalt időszakot a maga valóságában bemutatni. A történész könnyű, túl könnyű helyzetben van – mondják gyakran –, hiszen tudja azt, amit cselekvő, szenvedő, küszködő hősei még nem ismertek, mert nem láthattak bele ellenfeleik kártyáiba, nem tudhatták, hogy hová futnak ki a dolgok, mi lesz a végeredmény. Az a világ, amelyet Földes sokszor oly plasztikusan, atmoszférateremtő erővel felidéz, elbukott, a főszereplőnek nemrégiben még a sírját is meggyalázták, míg nem kevesen mások soha nem létezett pozitív tulajdonságokkal ruházzák fel. Tehát nem kis teljesítmény erről a témáról kétkedő korunkban rankei értelemben írni. A könyvben több ízben lehet olyan fordulatokkal találkozni, hogy a korabeli szemlélet szerint stb. Tehát a szerző képes egyszerre felidézni és szükséges módon elhatárolódni. A hatalmas ismerethalmazt Földes nagy szorgalommal, jeles szintetizáló képessége birtokában élvezetes olvasmánnyá formálta, megajándékozva a szakmát és a téma iránt érdeklődő művelt közönséget a továbblépés, továbbgondolás lehetőségével.

A könyv tartalma megfelel címének: nem csupán a korabeli magyar politika egyetlen – román – relációját tárgyalja, annak alapján arra keres választ, hogy mennyire hitelesen, érdemlegesen képviselte a kádári rendszer a nemzeti érdekeket.

Sok-sok sikeres megoldása közül néhányat említve: igen jól érzékelteti a romániai magyar nemzetiség sorsának majdhogynem reménytelenségét. 1975-ben járva írja: „Mindkét fél a maga dalát játszotta, a maga hangszerén, a maga hangnemében” (201.) S ha nem itt, de nem sokkal korábban ehhez a diszharmóniához hozzáteszi, hogy a tét a romániai magyarság sorsa. A magyar apparátus papírgyártása kapcsán kérdi: „De belegondoltak-e abba, hogy amiben reménykedtek, vajon az a belátható, vagy inkább a semmibe vesző jövő? S ha igen, akkor feltették-e a kérdést: mi lesz addig a határon túl élő magyarsággal? Elég lesz-e arra a magyar külpolitika általuk felvázolt eszköztára, hogy a romániai magyar kisebbséget legalább a túlélésben segíteni tudja?” (198.)

Igen plasztikus és reális elemzését nyújtja a román külpolitika hetvenes évek derekára bekövetkezett megtorpanásának. „… az elért eredményekre már csak akkor lehetett volna ’rápakolni’, ha Románia változtatni akar nemzetközi státusán, szövetségi kapcsolatrendszerén, és/vagy határain belül komoly reformokba fog. Az előbbit az ezzel járó veszélyek és kockázatok miatt nem vállalta az ország vezetése, az utóbbi pedig fel sem merült mint komoly lehetőség. Így aztán a román politika a folyamatosan demonstrált függetlenség és szuverenitás ellenére jól kitapintható korlátok között mozgott. Így az a külpolitika, amely 1964 után több mint tíz évig jelentős tekintélynövekedést eredményezett és bizonyos gazdasági előnyöket is hozott az országnak, a hetvenes évek közepétől már vesztett hasznosságából.” (203.)

Részletesen bemutatja a „lelkiző” magyar magatartást, s fő vonásaiban ábrázolja a nemzetépítésben öles léptekkel előre haladó román politikát. A tehetetlen magyar politika rengeteg időt elfecsérelt az olyan formulák kitalálásával, illetve megvalósításával, mint „tárgyalni, de nem legitimálni”, „sem nem ütközés, sem nem elfogadás” – miközben teljes mértékben ismerték a tétet: „a mi részünkről mutatott teljes érdektelenséget az emberek nem értik meg és helytelenítik” (117.), s közben a románok mentek előre.

Ha valakinek kétsége lett volna, a könyv egyértelműen bebizonyítja, az MSZMP vezetői tisztában voltak a kérdés horderejével. Ahogy azt Gosztonyi János, a Népszabadság főszerkesztője a KB 1967. június 23-i ülésén a tőle jelentősen eltérő álláspontot valló (Kádár János bizalmasának számító) Erdélyi Károly felszólalására reflektálva mondta: nem tud „olyan pozíciót elfogadni, amely szerint tudomásul vesszük, hogy két nemzedék alatt meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést úgy, hogy elrománosítsák a magyarokat”. (95.) Gosztonyi (sok vezetőtársával együtt) azt is tudta, s volt bátorsága két esztendővel később Kádár Jánosnak és Komócsin Zoltánnak megírni, hogy „a mi részünkről mutatott teljes érdektelenséget az emberek nem értik meg és helytelenítik”. (117.)

A nagy kérdés természetesen az, vajon kinek volt a magyar oldalon igaza: a „tárgyalni, a problémákat szóvá tenni, vitatkozni, de nem összeveszni” álláspontját valló főszereplő Kádár Jánosnak, a vele azonos nézeten lévőknek, így az erdélyi Balogh Edgárnak („Ne lőjünk arra a repülőgépre, amely túszokat szállít” – 283.) vagy azoknak, akik a kemény fellépést tartották volna szerencsésnek. Tehát Illyés Gyulának, aki „elköteleződésre, vállalásra akarta késztetni az MSZMP-t nemzet és nemzetiség ügyében” (133.), az örökébe lépő Csoóri Sándornak, a velük hasonlóan gondolkodó Sebestyén Gézának, aki a Kádár Jánoshoz címzett 1974. szeptemberi levelében így ír: Az erdélyi magyar társadalom végtelenül elkeseredett, mert úgy érzi „magukra hagytuk őket, odadobtuk egy kegyetlen, átgondolt és szisztematikus beolvasztás áldozatának. Hányszor mondták ezt szemembe erdélyi barátaim, kommunisták is, hozzáfűzve, hogy mi adjuk az igazi igazolást a román politikának. A mi hallgatásunk a védőfal számukra… a világ előtt”. (191.)

A válasz megfogalmazásához érdemi hozzájárulás annak megvizsgálása, vajon valóban nem lehetett segíteni a romániai magyarságon, vagy inkább arról van szó, hogy az objektív akadályok mellett mégis volt-e valamiféle mozgástér, amit a MSZMP vezetői döntően ideológiai okokból eredő tehetetlenségük okán nem használtak ki.

A könyv anyaga alapján az utóbbi válasz valószínűsíthető.

A szerzővel együtt valljuk: „Az MSZMP határozottabb fellépése erősítette volna belső és külső legitimitását, nem okozott volna sokkal több rosszat annál, mint amennyit addig.” (271.) Eleve hamis volt az az állítás, hogy csak a tárgyalás vagy összeveszés alternatívája létezett. Miért is kellett volna a románokkal összeveszni, amikor szavakban egyetértés volt a lenini nemzetiségi politika normáját illetően. Adva volt a szívósan rugalmas számonkérés lehetősége. Igenis volt valami, szerényen bővülő mozgástér. Bizonyosan támaszkodni lehetett volna a hazai közvélemény jelentős részére. Ám az MSZMP „nem akarta bevonni, a játék szereplőjévé avatni a hazai közvéleményt”. (301.) Aztán ki lehetett volna használni az érezhetővé vált erdélyi ellenállás, a magyar emigráció aktivizálódása, a nyugati szellemi élet figyelme és a román politika egyre rosszabb megítélése nyújtotta mozgástér bővülését. A romániai német és szerb kisebbség okán adódott volna együttműködési lehetőség a nyugatnémetekkel és a jugoszlávokkal.

Ám minden úton ott terpeszkedett a hamis tudat: olyasmit tesznek, ami nem marxista. A könyvben hányszor, de hányszor lehet találkozni azzal a kádári vagy kádárista megfogalmazással, hogy nekik milyen belpolitikai nehézséget okoz a nacionalista, magyarellenes román politika. Ebben a felfogásban egy végtelenül leegyszerűsített nacionalizmuskép létezett, amely nem csupán mélyen hazafias érzéseket minősített hamisan, igaztalanul nacionalistának,1 de azt sem mérlegelte, hogy igen nagy különbség van a támadó és a védekező magyar nacionalizmus között. A román bizonyosan támadó, a marxista szempontból szintén kifogásolható magyar nacionalizmus valójában védekező volt. Mindebből következően nem csupán a szocialista országok kedvezőtlen környezete, de jelentős mértékben ez a hamis tudat is akadályozta a román párt politikájának antimarxista voltára való rámutatást.

Azt a tényt, hogy Magyarország 1958-ban érdemi megjegyzés nélkül tűrte az egyetlen romániai magyar nyelvű egyetem önállóságának felszámolását, egy pontig kétségkívül magyarázza Romániának a Kádár-rendszer megszilárdításában vitt szerepe, ám azon túlmenően az a nemzeti érzéketlenség2 is kitapintható, ami Kádár János messze több mint szerencsétlen marosvásárhelyi beszédében öltött testet. Hiszen mivel lehet akkor magyarázni, hogy 1967-ben, tehát egy sok szempontból már merőben más helyzetben a hivatalos Magyarország arra sem képes, hogy az autonómia felszámolásának magyarázatát kérje.

Ha igaz az, s minden bizonnyal nagyon igaz, amit Földes György megállapít, hogy 1970 körül „Kádár még mindig jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a romántól” (139.), holott – ismételjük – az előbbi védekező volt, a utóbbi támadó, ráadásul azt a nemzetet támadta, amelynek élére Kádár János került, akkor ott bizony az emberi tényezőnek igen nagy (negatív) szerep jutott.

S ha ilyen volt Kádár János, amit munkatársai nyilván nagyon jól tudtak, akkor máris pontosan megállapítható, hogy a zárt ajtók mögött tartott PB-üléseken elhangzott berzenkedések bizony nagyon csekély súlyúak. Lehetetlen fel nem figyelni arra, hogy amikor az egyik PB-tag radikális hangot üt meg, akkor majd mindig többsége van mások visszahúzódó magatartásának, hogy azután a szerepek újból és újból felcserélődjenek: szóval annak veszélye nélkül könnyítettek a lelkükön, hogy maga a testület jutott volna radiális álláspontra. Mindennek következtében tizenöt esztendőnek kell eltelnie, tizenöt asszimiláló esztendőnek, hogy egy PB elé kerülő belső anyagban a románokra illesztve leírassék az ’erőszakos asszimiláció’ kifejezés. (140.)

Tizenöt súlyos esztendőnek kell eltelnie, hogy 1971-ben nyilvánosságnak szánt anyagban először forduljon elő, az MSZMP kinyilvánítja, a Magyar Köztársaság érdekelt a határon túli magyarok ügyében. (146.)

A szerző nem csupán azt állapítja meg számos alkalommal, hogy a román vezetők szemei előtt állandóan ott lebegett a határok újrarajzolásának rémképe, ám azt is, hogy ezzel a magyar vezetők is tisztában voltak. Ez nyilvánvalóan manőverezési lehetőséget nyitott, amivel a fentebb körvonalazott szerény mozgásteret lehetett volna tágítani. Ám az a Kádár János, aki sok más vonatkozásban oly jelesen tudta szűk mozgásterét lépésről lépésre bővíteni, e téren lényegében semmit sem tett. Az 1988. augusztusi aradi találkozó kapcsán Földes György azt írja: „a magyar külpolitika még Kádár irányításával, jóváhagyásával megkezdte a korrekciót, és 1984-től kezdve, ha óvatosan is, de már nyilvánosan, 1987-től pedig egyre egyértelműbben fogalmazta meg véleményét és elvárásait a nemzetiségi kérdésben.” (424.) Ám az igazság akkor teljes, ha mindehhez a könyv más helyein korrekten elmondott tényeket hozzávesszük, melyeket – például – Rajnai Sándor bukaresti nagykövet 1981-ről készített éves jelentése így összegez: egy „nem egészséges társadalom képe alakul ki, amelynek ellensúlyozására minden eddigit meghaladó … nacionalista propaganda folyik, s amely már-már a faji mítosz jelleget ölti, s amely szorosan ötvöződik a személyi kultusz minden eddigit meghaladó külsőségeivel”. (267.)

Közben, itthon a megkezdett korrekció jegyében az 1983-as ideológiai tanácskozáson Aczél György azt mondja: „nem szemléljük közömbösen, ha bárhol a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, ha korlátozzák őket az anyanyelv használatában, az anyanyelvi oktatás biztosításában, ha nem tudják tartani a kapcsolatot más országbeli rokonaikkal, barátaikkal” (300.), ám a tényleges politikáról a következő lapon Földes György kénytelen megállapítani: „Az MSZMP … nem látott esélyt arra, hogy a román pártra gyakorolt nyomás fokozásával eredményt érjen el.” (301.)

Tehát ha közömbösség kritikája nem is állja meg a helyét, ám a tehetetlenség vádja alól nincs felmentés.

Kádár János és sok magyar kommunista vezető nem csupán hangoztatta, hanem mélyen meg is volt győződve arról, hogy a szocializmus megoldja a nemzetiségi problémákat. Aztán az saját magát sem tudta fenntartani, a nemzetiségi kérdést pedig nem tudta megoldani.

Az olvasó eltűnődik azon, hogy rendszerváltásokon miként ível át ugyanaz a talpraesettség, illetve tehetetlenség. A románok talpraesetten cselekszenek 1944-ben, nem haboznak 1967 elején felvenni a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val, miközben – amint Földes György elmondja – a magyarok is valami hasonlóban törték a fejüket, csak éppen nem cselekedtek. A románok nem haboznak kimaradni a hatnapos háború kapcsán foganatosított, az izraelieket elítélő lépésből, miközben hasonló magyar lépés – történelmi adottságaink okán – egészen bizonyosan még sokkal jobban kamatozott volna (mindenféle égzengés ellenére is), mint a román különutasság. S általában is, Nicolae Ceauşescu és csapata úgy játszik a magyarokkal, mint macska az egérrel. Földes György számos esetben írja, akkor még nem lehetett látni, még nem lehetett látni. Igen, igen, de tegyük hozzá: az akkor uralkodó budapesti hozzáállással. Ám bukaresti hozzáállással nagyon könnyen átláthatóak voltak a sokszor bizony kicsinyes ottani ügyeskedések.

Miért tudták a románok mindezt megtenni? A lényeget – bár elítélően – Pach Zsigmond Pál fogalmazta meg a Népszabadság 1973. március 2-i számában, amikor arról írt, hogy Romániában a nacionalizmus és a dogmatizmus talált egymásra. Pach mindezt úgy adta elő, mintha a magyar álláspont lett volna a magasabbrendű, hiszen nem volt dogmatikus (valójában meglehetősen az volt), s nem volt nacionalista. Tegyük hozzá, nem csupán nem volt nacionalista, de igazából (Szűcs Jenő-i értelemben) nemzeti sem volt.

A téma megérdemli a félezer oldalas terjedelmet, ám annak kitöltésén nyilván lehet vitatkozni. Magunk részéről elhagytuk volna a rengeteg (főleg a kötet első felében olvasható) apró árnyalat bemutatását, már az első száz oldal után is biztosan látjuk, hogy a szerző képes a leheletnyi, dekányi súlyú részletek pontos számbavételére, ellenben többet olvastunk volna a Szovjetunió és csatlós szövetségesei közötti viszony tényleges mibenlétéről, a román partner politikája okán (is) lényeges szovjet–kínai vita tartalmáról, a társadalmi, gazdasági folyamatokról, általában a nemzeti kérdés mélyebb összefüggéseiről. Többet lehetett, kellett volna írni a román rendszer jellemezőiről. Természetesen nem a ma még megismerhetetlen román forrásokat kérjük számon. A már meglévő óriási történeti, történetszociológiai, politológiai, pszichológiai, tranzitológiai ismeretek birtokában lehetett, kellett volna mélyebben többet írni Ceauşescu uralmáról, amelynek lényegéről eddig is tudtuk, hogy egy „jól kézben tartott” (103.) országot eredményezett.

Kevés idézőjelbe tenni a proletár internacionalizmust, s azt írni, hogy „a Szovjetunió hűségért, lojalitásért és a ’proletár internacionalizmus’ jegyében kész volt bizonyos áldozatokat hozni szövetségesei érdekében”. (204–205.) A könyv közvetítette Szovjetunió-képből nagyon hiányzik annak következetes számbavétele, hogy mekkora szakadék tátongott az elvek és a tényleges politika között. Nagyon ritka az olyan mondat, mint amit az 1971. nyári krími találkozó kapcsán talál az olvasó: a résztvevők a románok háta mögött ostorozzák a román politikát, „mert nélkülözi az osztályszempontot, vagyis nem fogadja el a szovjet hegemóniát”. (151.) Számos alkalommal a szerző – részletes kifejtés helyett – fontos dolgokra csupán egy-egy szóval utal. Például amikor 1967 januárjában Románia felveszi az NSZK-val a diplomáciai kapcsolatokat, akkor Földes György azt írja, ez arculcsapása volt „egy szentnek vélt dolognak, a szocialista országok egységének, a közös érdek elsőbbségéről szóló tételnek, az egyeztetett külpolitika eredményességében bizakodó közép-európai szocialista országoknak”. (Kiemelés – P. P.) (89.)

Az, hogy az ismertetett munka nem csupán a fenti, hanem még igen sok – csupán terjedelmi okok folytán nem részletezhető – összefüggés felvetésére ösztönzi az olvasót, az is Földes György monográfiája értékét mutatja. (Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés. 1956–1989. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007. 562 p.)

Pritz Pál

történész

1 Ezzel a felfogással az MSZMP 1985-ös, XIII. kongresszusán (siker nélkül) Pozsgay Imre száll szembe.

2 Kádár János számára létezett egy plebejus hazafiság, amelynek jegyében jobb, élhetőbb életet akart nyújtani az államhatárokon belüli magyarság számára, ám nagyon távol volt tőle a Szűcs Jenő által megfogalmazott nemzetfogalom, amely szerint a kisebbségbe került magyarság „egy történelmileg kialakult, töretlenül létező, világosan és pontosan meghatározható modern nemzet része”.





Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története


Túl rövid, vagy túl hosszú? – ez volt az első kérdésem, amikor a Romsics Ignác által szerkesztett, szövegét tekintve 958 oldalas Magyarország történeté-t, az Akadémiai Kiadó által kézikönyvnek nevezett kötetet a kezembe vettem. Lehetséges-e ilyen, viszonylag rövid terjedelemben elbeszélni és megértetni a magyarok útját az őstörténettől napjainkig? Magyar történetből ismerünk egészen rövid, néhány száz oldalra terjedő feldolgozásokat, a közönségnek volt és van dolga az ötkötetes Hóman-Szekfűvel, és jól ismerjük a Pach Zsigmond Pál által fémjelzett „nyolc-” (valójában jóval több) kötetes, sok ezer oldalra rúgó művet is. Másfelől viszont nem túlságosan hosszú, terjedelmes és nehéz ez a kötet ahhoz, hogy valóban kézikönyv lehessen?

A válasz attól függ, hogy a főszerkesztő és a szerzők kiknek szánták a feldolgozást, illetve – a másik oldalról – attól, hogy valóban mekkora lesz a közönsége. A főszerkesztőnek minden bizonnyal igaza van, amikor az Előszóban a célközönséget a középiskolás diákokban (szerintem elsősorban az érettségizőkben), a középiskolai tanárokban, valamint az alapfokot végző egyetemistákban jelöli meg (felfogásom szerint „sorvezetőként”). A magam részéről hozzáteszem ehhez, hogy a munkát haszonnal és élvezettel forgathatja az értelmiség történelem iránt érdeklődő szélesebb tábora is, az, amely nem ragaszkodik a részletesen bizonyító tudományos okfejtéshez, és lemond a lábjegyzetek tengeréről.

Kérdés viszont, hogy lesz-e, van-e manapság a magyar történet iránt komolyan érdeklődőknek ilyen szélesebb tábora? A tapasztalatok szerint nincs. Annak idején Szekfű Gyula Három nemzedék című munkája, majd az ötkötetes feldolgozás megérintette szinte az egész politikai tábort, a közélet megfigyelőit, a társadalomtudományos értelmiséget, a jeles publicistákat, és ez meglehetősen heves történelemértelmezési vitákhoz is elvezetett. A „nyolckötetes” magyar történetről azonban az értelmiség már nemcsak nem vitatkozott, de azt nagy valószínűséggel nem is forgatta. Manapság pedig észrevehető, számottevő visszhangra nagyon kevéssé lehet számítani. A magyar történet gyakran szolgál ugyan hivatkozási alapul a politikában, de elmélyült vitára legjobb esetben is csak néhány szakértő között kerül sor, kivéve az olyan kérdéseket, amelyek közvetlenül érintik a jelen valamely politikai vetületét. (Ságvári Endre halála, nyilasok a temetőben stb.)

Mindazonáltal él bennem a halvány remény, hogy ennek a kötetnek más lesz a sorsa. Legalábbis, más lehet. Méghozzá azért, mert egészében véve új szemléletet áraszt, hála a szerzőknek, akik a legfrissebb kutatási eredményeket összegzik, és nem félek eltérni, vagy akár ellentmondani az elfogadott és gyakran mélyen berögzött sztereotípiáknak. Történeti kronológiában felsorolva őket, a következő történészek vettek részt a munkában: Bálint Csanád, őstörténet, Font Márta, kora középkor, az időközben sajnos köreinkből eltávozott Kubinyi András, középkor, Pálffy Géza, 1526–1711, Katus László, 1711–1918 és Romsics Ignác, 20. század. Noha kisebb-nagyobb eltérések felfedezhetők a fejezeteket író kollégák álláspontja, egy-egy kérdés megítélése között, ezek sehol sem vezetnek oda, hogy megkérdőjelezhetnék a szöveg egységét, szellemiségének harmóniáját. Az egységet egy önmagában véve is rendkívül értékes szempont érvényesítése biztosítja. Eltérően a mintegy szokásos politikatörténeti egyeduralomtól, ez a kötet a hangsúlyt minden fejezetben, az egész magyar történelemben máshová teszi. Szememben ez a kötet legfőbb érdeme.

A hangsúly itt a következő kérdéseknek jut: etnikai kérdések, demográfia, szerkezeti átalakulások a hatalomban, a társadalomban, a gazdálkodásban, továbbá vallás, illetve vallások, nyelvi fejlődés, oktatás, kultúra, tudomány. Ez annyit jelent, hogy a mindenkori villongások részletezésének rovására előtérbe kerül e könyv lapjain – talán a szociális kérdés és a szociálpolitika kivételével – mindaz, ami az idők során a változó életmódokat alakította, és amelyek meghatározták egy-egy korszak, egy vagy több generáció életét. Ez természetesen távolról sem jelenti, hogy a szerzők kihagynák, vagy akár csak kicsinyítenék is azoknak a nagy befolyást gyakorló, a magyar társadalmat kívülről érő hatásoknak a jelentőségét, amelyek ebben a történetben szinte szabályszerűen okoztak töréseket, és kényszerítették az egész társadalmat egy idő után az újrakezdésre vagy legalább a mélyre ható korrekcióra. A korábban elharapózódott bemutatásoktól eltérően azonban a szerzők elsősorban nem egy-egy tragédia részletes bemutatására vagy a hazai bűnbakok keresésére törekednek, hanem sokkal inkább a bukások okait és következményeit boncolják, és főként azt mutatják meg, hogy a társadalom miként, milyen eszközökkel verekedte ki magát a meg-megújuló gödörből.

Jellemzi ez a kezelési mód a tatárjárás, a mohácsi vereség, Trianon és a második világháborút követő dráma bemutatását egyaránt, minden esetben feltárva az okok összetett és sosem egyoldalúan kezelt összességét, és ugyancsak minden esetben előtérbe állítva a következményeket és az azok leküzdésére irányuló hatalmi, kormányzati és össztársadalmi erőfeszítéseket.

További, szerintem dicséretes, és nem eléggé dicsérhető, az egész köteten átvonuló jellemvonása e munkának, hogy a szerzők a legtöbb vitatott vagy vitatható ponton megfogalmazzák a saját álláspontjukat, ám úgy, hogy bemutatják az ellenvélemény(eke)t is, és megmondják, hogy azzal vagy azokkal miben és miért nem értenek egyet. Noha a vitapartner megnevezése olykor sajnos elmarad, e vonulatnak hála, mégis eltávolítják azokat az egyoldalúságokat és félremagyarázásokat, amelyek az úgynevezett marxista–leninista kurzus következtében ragadtak bele a történeti interpretációkba, de egyúttal kigyomlálják a nemzeti romantika által ráfestett, olykor sötét fekete, máskor csillogóan arany színeket is, és végképp tartózkodnak attól, hogy az egyetlennek kikiáltott „bűnös” főszereplőt vagy csoportot pellengérre állítsák.

Bemutatják ugyan, hogy minden egyes nemzeti tragédia nagyon rossz állapotban találta Magyarországon mind a hatalmi köröket, mind a társadalmat, de tudnivaló, hogy minden egyes európai és nem európai nép, nemzet, állam esetében voltak hasonlóan rossz periódusok. A német birodalom szétaprózását megalapozta a németség belső megosztottsága; a brit szigeteken az egymással szemben álló csoportok évszázadokon át gyilkolták egymást, amiből csak a forradalmi korszak is kitett ötven évet; a franciák az 1789-ben kezdett viaskodást voltaképpen az első világháború kitöréséig sem tudták teljesen lezárni, hogy azután újra kezdjék az 1930-as években. Ebből a szempontból tehát semmi különbség nem mutatkozott a magyarok és más népek hibái és erényei között. A különbség inkább abban állt, hogy a kiszámíthatatlan külső körülmények folytán, vagyis annak hála, hogy éppen egy ilyen periódusban nem kellett szembenézniük egy nagy, kívülről rájuk zúduló megpróbáltatással, ezeket a rossz periódusokat néhány nemzet, illetve állam mintegy „megúszta”. Hozzáteszem ehhez, hogy a franciák történetesen nem mindig úszták meg, mivel a poroszoktól elszenvedett vereséget részben a belső bajoknak köszönhették, és még inkább áll ez arra az összeomlásra, amelyet a francia hadsereg 1940- ben szenvedett el.

Mindez természetesen nem jelentheti, hogy bagatellizálni lehetne a külső erők fellépése következtében mutatkozó töréseket, és a kötet szerzői erre nem is mutatnak semmiféle hajlamot. Arra viszont még kevésbé, hogy bármilyen összeesküvés-elméletnek hitelt adjanak. E lehetőségeket egyaránt távol tartva valamennyien azt célozták meg, hogy a magyar történelmet megértően, az összetevők sokaságára alapozva, elfogultságoktól mentesen tárják az olvasók és a felhasználók elé. Azt gondolom, hogy e törekvést siker koronázta. Az olvasó megértheti a nagy bukások valódi okait, láthatja, hogy ez a nemzet, amely etnikai értelemben egy sokszínű keverék, nyelvi téren pedig egy unikum, amelynek az elhelyezkedése csak egy ideig volt kedvezőnek mondható, hogy az idők során geostratégiai helyzete rendkívül bizonytalanná, sőt veszélyessé váljon, nos, ez a nép hatalmas erőfeszítéseket kellett hogy tegyen a puszta megmaradásáért is. Láthatja azt is, hogy ez a nép, amely többször is demográfiai katasztrófát élt át, a megmaradás mellett minduntalan elkezdte a felzárkózást, és ebben időről időre szép eredményeket mutatott fel, még akkor is, ha sosem sikerült behoznia az élen járókat. Ez a feldolgozás nem hurráoptimista, de nem is kesergően pesszimista – egyszerűen reális.

További vizsgálati szempont lehet, hogy vajon van-e ebben a kötetben újdonság. Nos, ha figyelembe vesszük mindazt, ami tanulmányok és cikkek formájában eddig megjelent, akkor azt lehet mondani, hogy nem sok új elem található benne. A tanulmányok tömegét azonban nemcsak a laikus közönség nem kíséri figyelemmel, de még a szakma művelői is csak ritkán merészkednek túl rendszeres olvasmányaikat tekintve saját kutatott témájuk vagy témáik határain kívülre. Itt viszont, és ez a kötet további nagy érdeme, összefoglalva és értelmezve megtalálhatja a szakember is mindazt, ami a szakmában, de nem az őt közvetlenül érintett kérdésekben új kutatási eredményként megjelent a közelmúltban. A korábbiakhoz, tehát a szakember által is valamikor elsajátított általános feldolgozásokhoz képest ebben a szövegben lépten-nyomon talál újdonságot, új színt, új ismeretet az úgynevezett Őshazától kezdve egészen a legutóbbi rendszerváltásig.

Mindenesetre a kötet azért arra is figyelmeztet, hogy a szakmai körökön belül jó lenne néhány fogalmat, illetve kérdést tisztázni. Egy olyan műtől, amely hat szerző együttes alkotását tartalmazza, természetesen nem lehet elvárni, hogy a szempontok teljesen egységesek legyenek. A reflektálás azonban mindenképpen helyes lenne, amikor másként értelmezik a nomád és a félnomád, a törzsi és a területi szervezet fogalmát, és ugyancsak helyes lenne elvileg is elmagyarázni a múltban oly sokszor emlegetett „feudalizmus”, illetve „rendiség” ügyét. Ami az utóbbit illeti, e kötet alapján úgy tűnik, hogy a magyar történet értelmezésében az eleve csököttnek, elmaradottnak tekintett „feudális maradványok” erőteljesebben jelentek meg a közelmúltban, mint ahogyan maga a feudalizmus a valódi történetben megjelent volna. A feudalizmus ugyanis ebben az országban a szó eredeti használatának megfelelő hűbérbirtokos társadalmi rendszer értelmében nem is létezett. A szó átértelmezését jelenti, ha feudalizmuson a jobbágyi munkára alapozott rendszert értjük, ám annak számos formája, alesete képzelhető el, és aligha valószínű, hogy amennyiben a huszadik században falusi nincstelenségről, földtelenségről, kivándorlásról stb. kell beszélnünk, az egyszerűen levezethető lenne ebből a régen megszüntetett jobbágyi állapotból.

A kötet, mint említettem, kiegyensúlyozottságra törekszik az élet különböző területein történő változások bemutatásában, és ezzel előnyös értelemben megvonja a politikától a primátust, mindazonáltal néhány helyen jó lett volna valamelyest több politikai, külpolitikai, hadtörténeti elemet bevonni a taglalásba. Ezek sorában említhető a tatárjárás, a mohácsi vészkorszak, és az 1930-as évek politikatörténete is.

Kis számban, de szerepelnek a szövegben olyan szavak, fogalmak, amelyeket nemcsak egy gimnazista nem ismer, de nem hallott róla úgyszólván senki. Ilyen például a szelemengerenda, amelyről a Magyar Nagylexikonból azt lehet megtudni, hogy van legalább három fajtája, de hogy az építkezésben mi a jelentősége más gerendákhoz képest, az nem derül ki. Nem ártana értelmezést fűzni az olyan fogalomhoz, mint amilyen a szinkretizmus, de némi kifejtést kívánna a humanizmus és a reneszánsz is, amelyeket a szerző ismerteknek tekint, holott egyáltalán nem biztos, hogy azok.

Nem kétséges, hogy a kötet több része ellenvéleményt vált majd ki. Nagyjából tudni lehet azt is, hogy melyek lesznek vagy legalább lehetnek a különösen érzékeny pontok. Nyilvánvalóan ugyanazok, mint amelyek eddig is voltak, vagyis mindazok a Thököly- és Rákóczi-kérdéstől kezdve a Kossuth–Széchenyi-, illetve a Kossuth–Görgey-viszonyon, valamint Trianonon és a párizsi békén át a rendszerváltásig, amelyek eddig is gócpontjait képezték a nézeteltéréseknek. Ha a viták nyilvánosan és a tudományos keretek, a felismerhető, egybehangzó reáliák és a „feljegyzések” tisztelete és kereteinek megtartása mentén zajlanak le, és – fentebbi borúlátásomat meghazudtolva bárcsak lezajlanának! – úgy az csak segíthet a magyar történeti tudat és az önismeret elmélyítésében.(Romsics Ignác főszerk.: Magyarország története. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007)

Ormos Mária

Történész





Venetianer Pál: Molekulák, gének, sorsok


Turms (A Halhatatlan, Mika Waltari) töpreng egy alkalommal a halhatatlanságon. Arra jut, a halandók és a halhatatlanok között mindössze annyi a különbség, hogy míg a halandók nem tudnak eltölteni egyetlen napot sem úgy, hogy ne tegyenek valami hasznosat, állandó kényszerben élnek, küzdve az idővel, addig a halhatatlanoknak megadatik az a gyönyörűség, hogy engedjék az időt folyni, ne engedjék magukat sürgetni, s akkor tegyenek valamit, amikor eljön az ideje.

Venetianer Pál könyve újra, sokadszor döbbent rá arra, hogy miért halhatatlan, időtlen az a sóvárgó, nem múló kíváncsiság a tudomány iránt, amely sokunk számára életszükséglet, miért jelent megújuló szellemi örömöt, valóságos esztétikai élményt, igazi mulatságot, ha a tudományos kutatást és annak kommunikációját elég közelről vagyunk képesek megélni.

A szerző, aki a magyar és nemzetközi molekuláris biológia egyik emblematikus alapítója, figyelő tekintettel, nyitott motivációval és elegánsan, atyaian pozitív szkepticizmussal mesél az olvasónak.

Bemutatva a jelenleg megismert molekuláris hátteret, Venetianer mesél az „angolosan magányos” és „németesen közösségi” férgekről, a promiszkuitás és a hűség univerzalitásáról, baktériumok „szociológiájáról”, a „bagolyalkatú” virrasztó muslicákról, és a hangyakommunikáció rejtelmeiről. Találunk tudományos történetet a Willendorfi Vénusz-alkatú birkákról, depressziós egerekről, a mostohalelkű és szerető patkányok anyai szeretetéről, a pipogya és a macsó halakról is. Venetianer belemerészkedik a kivételesen sorsszerű Huntington-kór Párkáinak molekuláris receptjeibe, a humánevolúció ma újra nagyon is kényessé váló kérdéseibe, sőt az „Isten”-gén vita részleteibe is. Teszi mindezt a biológus tudós sok évtizedes kutatói munkájának, jól ráérző szakmai reflexeinek kritikus tükrébe helyezve. Venetianer úgy visszafogott és meggyőzően szerény, hogy ettől a hatalmas tudás és tapasztalat átütően hitelessé válik.

A nature–nurture (örökölt–szerzett) vitában az egyedül lehetséges középutat jelöli ki, a több fejezeten áthúzódó, nagyon meggyőző és dokumentált tényekre alapuló érvekkel.

Venetianer igazi biológus, és könyve tartalommal tölti meg azt az állítást, miszerint tudáson és tapasztalaton alapuló biológiai gondolkodás egy és oszthatatlan, a molekuláktól a bioszféráig, a magatartáskutatástól a rendszerbiológián át egészen a társadalmi mozgásokig.

Ez a munka úgy teszi az olvasót lelkessé az emberi kíváncsiság sarkallta kutatás és megismerés felé, hogy egyúttal nem állít bálványokat, nem démonizál, nem bagatellizál, tehát elkerüli a csapdákat, amelyekbe a tudomány kommunikációja oly gyakran belesodródik. Venetianer Pál könyve kijegyzetelésre, idézésre sarkalló, letehetetlenül izgalmas olvasmány. Megvalósul az a hármasság, ami a sikeres tudományos kommunikáció feltétele. Egyszerre igaz, érthető és élvezetes is.

Venetianer Pál művét szeretni lehet, mert úgy képes tanítani, hogy közben beavat és nevel, szórakoztat és elgondolkoztat.

A könyvet örömmel ajánlom minden tudomány iránt érdeklő kutató, tanár, diák kezébe. (Venetianer Pál: Molekulák, gének, sorsok. Budapest: Vince Kiadó, 2008)

Falus András

Immunológus





Stauder Adrienn – Kovács Péter Balázs (szerk.): Stress


Selye János kiváló kanadai magyar kutató, aki főleg a stresszlméletről vált ismertté, de sok más témával, például endokrinológiával, különösen a szteroidokkal, hízósejtekkel, a vér fokozott és csökkent alvadékonyságával, ritka földfémekkel, ún. lángoló sejtekkel, orvostörténettel is foglalkozott. Száz éve, 1907-ben született Bécsben. Ennek alkalmából rendezték idén, ismét Budapesten a II. Stressz Világkongresszust az Eötvös Egyetem új épületében, és a Nádor Galériában kiállítást rendeztek (a stressz ábrázolása a festőművészetben). A kiadványban tehát szó van a stressz tudományos és művészeti vonatkozásairól egyaránt.

Kovács Péter Balázs, a Belvárosi Művészek Társaságának elnöke és Stauder Adrienn, a Selye Magatartástudományi Társaság alelnöke írtak köszöntőt. Egyik gondolatuk, hogy szeretni azt, amit csinálunk, jó esély a stressz ellen. Petővári Csaba rövid életrajzot írt, melyben többek között kiemeli Selye kivételes nyelvtehetségét. Somorjai Noémi könyvtáros felsorolja Selye legjelentősebb közleményeit, például az 1936-ban, a Nature-ben megjelent cikket, az 1965-ben a hízósejtekről írt könyvet (The Mast Cells). A Web of Science-ben Selye 1731(!) művét idézik, beleértve könyvei különböző kiadásait is. Bertók Lóránd professzor, az Országos „Frédéric Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet tudományos tanácsadója 1965-ben egy évet töltött Selye kutatóintézetében. Hangsúlyozza Selye János nagyszerű képességeit, az állatkísérletekben szerzett óriási tapasztalatát és munkabírását. Berczi István úgy véli, hogy rengeteget köszönhet a száz éve született tudósnak. A Selye-tanítványok szerte a világon komoly eredményeket értek el a kutatásban. Így Bertók például a sugárdetoxikált endotoxin, a szervezet fiziko-kémiai védekező rendszere, a pikkelysömör újszerű kezelése és a természetes ellenálló képesség terén, vagy Berczi a prolaktin hatás és a bromokriptin nevű gyógyszer vizsgálatában, Lázár György professzor pedig, aki 1971–72-ben dolgozott a montreali intézetben, a ritkaföldfémek hatásainak vizsgálatában. A montreali intézetben sok magyar kutató fordult meg a fentieken kívül. A könyvben Salaz-Prató (aki tizenkét évet töltött Selye intézetében) is írt egy fejezetet, később epilepsziakutató lett. Marcy Smith, az ápolástan professzora visszaemlékezésében kiemeli Selye János egyik bölcsességét: „Nem az a legfontosabb, hogy mi történik veled az életben. Ami számít, az, hogy te hogyan reagálsz a történésekre.” Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének alapító igazgatója összefoglalta, hogy mit jelent Selye munkássága a mai magyar társadalom számára. Válaszát röviden így foglalta össze: az idült stressz az idő előtti egészségromlás és halálozás bizonyított kockázati tényezője. A professzor asszony visszaemlékezik Selye János 1973-ban, az Akadémián tartott előadására és tökéletes magyar kiejtésére. Ez köszönhető a sok magyar kutatónak, akikkel ezen a nyelven beszélt. Csermely Péter, a Semmelweis Egyetem biokémikus professzora egy oldal terjedelemben ír a II. Stressz Világkongresszusról, amelynek szervező bizottsági elnöke volt. Csermely professzor szerint a stressz alapvető fogalom a molekuláris szinttől (stresszfehérjék) az egész társadalom szintjéig. Ezután festmények következnek, például Szoboszlay Éva szép virágokat festett Kitörés címmel. A már említett köszöntő és könyvfejezetek angolul olvashatók a könyv második felében.

A szép küllemű, színvonalas kiadvány méltó emléket állít a száz éve született tudósnak, és ajánlható a szakemberek és közérthető nyelvezete miatt minden, a stressz iránt érdeklődő olvasónak. (Stauder Adrienn – Kovács Péter Balázs (szerk.): Stress. Budapest: Belvárosi Művészek Társasága, 2007)

Gáspárdy Géza

tudományos munkatárs

Országos „Frédéric Joliot-Curie” Sugárbiológiai

és Sugáregészségügyi Kutató Intézet



<-- Vissza a 2008/08 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra