Magyar Tudomány, 2008/07 865. o.

Tanulmány



Egy életmű margójára

Turczel Lajosról (1907–2007)


Kovács Győző


az irodalomtudomány kandidátusa


A cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikon azt írja Turczel Lajosról: „… irodalom- és művelődéstörténész, kritikus… az ötvenes évek elejétől részese, alakítója a cseh/szlovákiai magyar tudományos és kulturális életnek… Fontos szerepe volt az 1945 utáni jogfosztottság és lakosságcsere következtében összeszűkült irodalmi élet felerősítésében. A kezdeti nehéz helyzetben nevelő írásokra volt szükség…”

Gyakran és joggal tették fel a kérdést: kicsoda is valójában Turczel Lajos? Tanár? Irodalomtörténész? Kritikus? Kutató? Művelődéstörténész? Ha megpróbáljuk őt és munkásságát a szellem és a gondolat útjain követni és figyelni, akkor úgy tűnik: Turczel Lajos mindez együtt. Akármelyik minősítő „címkét” kapná, bizonyos: szenvedélyes kutató, aki tanítani kívánt. Úgy is megfogalmazhatjuk: Turczel Lajos a mikrofilológia és a szintézis kutatója és tanára volt.

A pálya kezdetén, az ötvenes években ő honosította meg az ún. „pedagógiai kritikát”, vagyis a tanítva-nevelve kritizálást. Ő szépen akart nevelni, okosan rávezetni a lényegre. Ez érvényes az egymás után sorjázó köteteire, értékes egyetemi jegyzeteire és az általa szerkesztett könyvekre és antológiákra.

Pályája első harmadában tehát mint kritikus jelentkezett. Saját bevallása szerint Fábry Zoltán Harmadvirágzás című kötete orientálta őt a kritikusi pályára. Megértő és mégis szigorú bírálóként lépett fel; követve Erdélyi Jánost s az egykori hármas elvet: „Szeretettel, aggodalommal és szigorúsággal”. Ő is így kapta az első leveleket Fábry Zoltántól.

Csak utóbb, az 1960-as évek második felében – a Két kor mezsgyéjén megírásának, illetve megjelenésének idején – jelentkezett az irodalomtörténetet író Turczel Lajos. Ez a mű, s az e mögött meghúzódó komplex kutatási szándék állította elénk azt a Turczel Lajost, aki rendkívül igényesen és körültekintően kutatta fel a szlovákiai magyar irodalom és művelődés legkisebb szegletét is. Egy ízben úgy nyilatkozott erről a munkáról, hogy „egész életemben kisebbségi ember voltam, a nemzetiségi lét minden változását átéltem. Könyveimről, kivált a Két kor mezsgyéjén-ről talán még azt is állíthatnám, hogy a szlovákiai, illetve a csehszlovákiai magyar kisebbség életrajza. És hát sohasem felejtettem el, hogy pedagógus is vagyok”. Azt is elmondta e kötetéről, hogy „főleg azért írtam, hogy a jogfosztottság utáni tapasztalatlan új értelmiségünket és olvasóközönségünket a kisebbségi hagyományainkba beavassam… és… a megrendült identitásérzést erősítsem…” A művelődéstörténet „viszonylatában én a nagyvonalú teljes kép kialakítására törekedtem…”

Mindezzel azt is igazolja, amit a pedagógiai kritikáról vallott, s azt is, hogy Turczel Lajos nem „csak” irodalomtörténész volt.

Kötődése Fábry Zoltánhoz közismert volt; emberileg is, szakmailag is. Nem tekinthető véletlennek, hogy Fábry halála után, 1977-ben ő teljesítette a stószi író kívánságát: ha már Fábry Zoltán nem írhatta meg az Ady igazá-t, végül Turczel Lajosra bízta annak megvalósítását; ő pedig híven teljesítette a stószi kívánságot.

Turczel „egyszemélyes műhelyében”, s a pozsonyi irodalomtörténeti tanszéken lerakta a cseh/szlovákiai magyar irodalomtörténet, művelődéstörténet és – az 1945 utáni – kritika alapjait. Mindezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a cseh/szlovákiai és tágabb értelemben az egyetemes magyar irodalomnak és történetének.

Régen köztudott: mérhetetlen ragaszkodása és szeretete a szalkai (Ipolyszalka) tájhoz. Enélkül nincs, és nem létezik Turczel-életmű. Ha önmagáról beszél, írásban vagy szóban, az olvasót, illetve a hallgatót minden esetben sétára invitálja a bölcsőhely körül. Innen indult a nagy kalandra: tanítani népét, a kisebbségi sorsban élő cseh/szlovákiai magyarságot. Így jutott el földrajzilag is, képletesen is Szalkától Pozsonyig, otthoni kedves tanáraitól – Adyig és Fábry Zoltánig. Ez adott neki erőt át- és megélni a mélypontokat, s ez emelte őt az újbóli kezdés magasába. Ez töltötte el reménységgel és békeóhajtással.

Turczel Lajos folyamatokat mutat be, fejlődésképet rajzol, ezzel példát mutat: mintegy kicövekeli a további út(ak) lehetőségeit és tájékozódási pontjait. E munkálatok közben állandóan szembesít és viszonyít: amikor a nemzetiségi-kisebbségi problémákkal foglalkozik, vagy az együtt élő népek és nemzetek történelmi szükségszerűségeit vizsgálja – s közben nem kerül zsákutcába. Tudomásul veszi a történelmi realitásokat, és tárgyilagosan kezeli a tényeket, melyek a Duna-medencében kialakultak 1918–1920 után.

Mélyről, már-már a feledés homályából hoz fel adatokat, mutat fel a portrékat és arcokat. Ha szükséges, korrigál is; gyakran tett „helyükre” állításokat és megállapításokat. Megtette ezt politikai áramlatokkal szemben is. Volt erre példa nemegyszer: keményen vitatkozó típus volt. Ezért is bátor és gazdag életmű az övé. Kötetei munkásságának jelzőkövei, s akkor még nem is szólhattunk az egyetemi jegyzetekről, tankönyvekről, antológiákról és összeállításokról, széljegyzetekről, előadásokról és a seregnyi vitáról, melyekben részt vett, nem feledkezve meg a nyilatkozatokról és interjúkról. Életműve mellé méltán írható: gazdag és beteljesedett lett.


Kulcsszavak: irodalom, kritika, irodalomtörténet, tudomány, művelődéstörténet, kisebbség


Irodalom

Írások mérlegen (1958): Szlovákiai Szépirodalmi, Bratislava

Írás és szolgálat (1965): Slovenské vydavatežstvo krásnej literatúry, Bratislava

Két kor mezsgyéjén (1967, 1983): Madách, Bratislava

Portrék és fejlődésképek (1977): Madách, Bratislava

Ady igaza (1977): Madách, Bratislava

Hiányzó fejezetek (1982): Madách, Bratislava

Tanulmányok és emlékezések (1987): Madách, Bratislava

Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938 (1992): Madách, Bratislava

Visszatekintés kisebbségi életünk első szakaszára (1995): Lilium Aurum, Dunaszerdahely

Arcképek és emlékezések (1997): Madách, Bratislava

Irodalmi hódolások és szeretet-megnyilvánulások (2000): Madách, Bratislava



<-- Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra