I. Trencsényi Balázs a magyar eszmetörténeti hagyomány művelői közül az, aki széles és megalapozott európai összehasonlító keretben rekonstruálja, elemzi és értelmezi a kora újkori, két világháború közötti és a rendszerváltás utáni – a modernitásokra, a hagyományokra és a kollektív identitásokra vonatkozó – politikai és historiográfiai diskurzusokat. A könyv a szerző első önálló könyve. Bevezető tanulmányában sorra vette a Cambridge-i, Quentin Skinner nevéhez köthető eszmetörténeti iskola, a bielefeldi, Reinhadt Koselleck körül megszerveződött fogalomtörténeti megközelítés és az Annales mentalitástörténészeinek szemléleti és módszertani újításait és előfeltevéseit (13–58.). Arra kereste a választ, hogy melyiktől mit vehetnek át azok, akik Közép- és Kelet-Európa eszmetörténetét művelik. A Cambridge-iek távol álltak attól, hogy elszakadjanak az egyéni cselekvéstől, és közösségi metafizikát alkossanak. Ők ugyanis az egyes (túlnyomórészt kora újkori angol, skót és olasz, időnként 19–20. századi brit és nyugat-európai) filozófus szerzők retorikai és gondolati teljesítményeit nem önmagukban, még kevésbé valami örök filozófiai kompendium keretében, hanem kortársakkal folytatott vita részeként értelmezték újra. Viszonyítási keretük az egyéni, nem pedig a közösségi cselekvés volt, és inkább leíró, mint normatív módon közelítettek tárgyukhoz, az egyes szerzőkhöz és azok egymással folytatott vitáihoz. S bár távol állt tőlük a közösségi tudattartalmak és eljárásmódok önállóságának feltételezése, képesek voltak kollektív értelmezési keretbe foglalni az egyes szerzők állásfoglalásait és érvelését. Ezek a nemzedékeken túl ívelő politikai nyelvek azok, amelyekhez az egyéni teljesítményeket viszonyíthatjuk anélkül, hogy elszakítanánk az egyes szerzők állásfoglalásaitól, és azok fölébe helyeznénk őket.
A bielefeldi fogalomtörténeti iskola a politikai kulcsszavak tartalmait vizsgálta. Sokkal inkább foglalkozott közösségi tudattartalmakkal, mint a Cambridge-iek. A francia mentalitástörténet művelői pedig még a német fogalomtörténészeknél is inkább a kollektív cselekvés és a normatív megközelítés felé mozdultak el.
A három iskola újításai nemcsak különböztek egymástól, hanem más-más konkrét témával foglalkoztak. A britek a kora újkori ír, skót és angol királyság 17. századi vallásháborúi összefüggésében tanulmányozták a konformizmust és a nonkonformizmust, a németek a 19. századi kisállami széttagoltság és az egység folyamatában az abszolutizmust és a szekularizációt, a franciák pedig a nagy forradalom 17–18. századi előzményei kapcsán az abszolutizmust, az alkotmányosságot, az egységet és a szekularizációt.
A három iskola közös témája a modernitás, amely másképp és máskor alakult ki ezekben az országokban. Ezért azok, akik a modernitás eltérő értelmezéseit az eltérő modernitások különböző világaiból kívánják megközelíteni, nem hagyatkozhatnak egy kizárólagos módszerre, hanem választott feladatukhoz kell módszert választaniuk a választékból. Olyat, amely bizonyosan nem lesz az egyedül üdvözítő. Talán elsősorban a helyzetek különbözősége miatt nem sikerült azoknak az eszmetörténészeknek a vállalkozása, akik az eszmetörténeti iskolák újításait szintetizálni akarták. Ugyanis az egyéni cselekvésre szűkítő és a kollektív cselekvéseket az egyénitől elemelő és attól önállóan szemlélő értelmezési stratégiák aránya aszerint változik, hogy mire keressük a választ. Az egyik merev alkalmazása megszünteti az összehasonlítás lehetőségét. A másik túlfeszítése viszont teljesen egybemossa a különbségeket. Az egyikkel ugyanis arra kapunk választ, hogy miért választják a megszólalók ugyanazokat a kifejezéseket lényegesen eltérő helyzetekben. A másikkal pedig arra, hogy mi tartja össze az eltérő tapasztalatokra épülő, egymáshoz viszonyuló álláspontokat. A kettő kombinációja viszont attól függ, hogy mi az arány közöttük, milyen történetet kívánunk elmondani, s az elemzés milyen rétegére összpontosítjuk figyelmünket. Ezek szerint különböztethetjük meg az egyéni intencionalitás skinneri, a politikai nyelvek John Pocock nevéhez köthető, a rész-fogalomtörténet kosellecki és a kollektív nyelvhasználat normatív francia mentalitástörténeti módszereit. Trencsényi Balázs mind a négy módszert hasznosítja aszerint, hogy milyen feladatra vállalkozik. A leginkább és a leggyakrabban viszont J. G. A. Pocock módszerét követi. (Vö.: Pocock, 1989) Azt, amely segít, hogy különböző álláspontokat anélkül lehessen egymáshoz viszonyítani, hogy valami felettük álló normativitással kellene azonosulnunk. Mindezt a Szerző nemcsak a különböző modernitás-felfogásokra, hanem eltérő hagyomány-fogalmakra és kollektív identitás-programokra, és azok egymáshoz való viszonyaira alkalmazta. Ő ugyanis egy négykötetes nemzetközi szellemi vállalkozás motorjaként oroszlánrészt vállalt abból, hogy ma már tudjuk: a különböző 18–19. századi közép-, kelet- és dél-európai kollektív identitás-programok nem egzotikus kuriózumok, valamifajta eredendő elmaradottság tünetei, különc nemzeti küldetésmitológiák, hanem az elmaradottságból és a peremvidéki nyomorúságból kikászálódást megcélzó – egymáshoz meglepő hasonlóságot mutató – modernizáló nemzetépítési programok sajátosságai. Azok, amelyek a 20. században, a két világháború között antimodernista irányt vettek, de korábban éppen a modernitásba emelkedni törekedtek. (Trencsényi – Kopeček, 2006, 2007)1 Ennek megközelítése viszont feltételezi, hogy ne tekintsünk vallási révülettel a nyugati kánonra. Nem azért, mert az nem alkalmazható. Kellő körültekintéssel, reflexióval és tudatossággal ugyanis jól használható. Hanem azért, mivel maga a nyugati kánon szerkezete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen átalakult, megváltozott és reflexiót kíván. Épp ebben segíthetünk azzal, ha a közép- és kelet-európai modernitás-, hagyomány- és kollektív identitás-diskurzusokat kellő empátiával és tudatossággal közelítjük meg. A politikai szövegek kitűzött programjának, retorikai keretének, a szerzők társadalmi szerepének és a politikai vitában betöltött funkciójának vizsgálata önmagában nem elegendő. Mindegyiket vizsgálnunk kell, mégpedig egymásra vonatkoztatva.
II. Trencsényi a módszertani tudatosság eredményeként más-más feladathoz más-más módszert választott: az első rész valamennyi tanulmányában különböző módszereket egymás után és egymásra vonatkoztatva használt. Spinoza retorikáját az intencionalitás skinneri megközelítésével, politikai filozófiai kulcsfogalmait pedig a rész-fogalomtörténet kosellecki terminológia-elemzésével közelítette meg, majd a kapott eredményt a németalföldi antimonarchikus politikai nyelvek kereteire és kollektív nyelvhasználatára vonatkoztatva értelmezte úgy, mint a korabeli politikai nyelvek újraírására, megújítására tett kísérletet (61–103.). Elsősorban fogalomtörténeti terminológia-elemzéssel közelítette meg John Temple – moralitás és politikum egységének szétrobbanásába torkolló – 17. századi humanista politikai szókincsváltozását, amihez retorikaelemzést is használt, és a politikai nyelvekre és a kollektív nyelvhasználatra vonatkoztatta eredményeit (104–131.). Zrínyi államérdek-fogalmának értelmezése viszont nemcsak a kulcsfogalmak, a retorika, a politikai nyelvek és a kollektív nyelvhasználat módszereinek kombinálását igényelte, hiszen az állam nem adottság volt, hanem megvalósítandó program. Az olasz városállamok polgári humanista politikai nyelvét, retorikáját, kulcsfogalmait röpirataiban átértelmező Zrínyi államrezon-koncepciójának elemzése során Trencsényi Balázs nemcsak az olasz humanista retorika, politikai nyelv és kulcsfogalmak átértelmezéseit vette számba, hanem azt a helyzetet, amelyre szónoki és politikai eszközökkel Zrínyi megoldást keresett, és amellyel módosította az anti-abszolutista ellenállás hagyományát (132–169.). Bene Sándor Theatrum Politicum című úttörő könyvének rekonstrukciója és elemzése után pedig Bene retorikai és politikai kulcsfogalmait szembesítette azzal, hogy az olasz városállamok helyzetének túláltalánosítása, Maurizio Viroli merev és beszűkített republikanizmus-értelmezése a kora újkori politikai nyilvánosság-modell megalkotását és magyarországi alkalmazását nehezíti. Az elméleti modell megalkotása a politikai nyelvek módszerét feltételezi, az viszont a diskurzusok elemzését (170–180.).
Amikor a különböző modernitás-, hagyomány- és kollektív identitás-diskurzusok újraértelmezéseinek feladataihoz érkezett el – amelyekre rávetődnek a Közép-, Kelet-, és Dél-Európában annyira meghatározó mintakövetés és autochtónia sémái –, már nem volt elég megtalálni a retorikai keretet, meghatározni a kulcsfogalmakat a politikai nyelvek és a kollektív nyelvhasználat segítségével. A szerzőnek magukat a kollektív kereteket, a politikai nyelveket kellett újraértelmeznie, nem pedig hősei újraértelmezéseit nyomon követnie. Ehhez viszont ki kellett kerülnie a besorolás és az ítélkezés, a megfeleléskényszer és a leckéztetés szemléleti, módszertani csapdáit, és megfelelő összehasonlítási alapot találnia. Ennek vagyunk tanúi a könyv második részében.
III. Trencsényi oroszlánkörmeit már a kora újkori tanulmányokban érzékelhettük. Empátiája, problémaérzékenysége, problémamegoldó képessége és összehasonlító szemlélete a második és a harmadik részben, a két világháború közötti diskurzusok és az összehasonlítások elemzései során bontakozik ki. Itt is megtaláljuk az intencionalitás, a kulcsfogalmak, a politikai nyelvek és a kollektív nyelvhasználat elemzésének módszereit, de a szereplők helyzetének, dilemmáinak, más szerzőkhöz való kapcsolatának, írásaik műfajának, dinamikájának, közönségükhöz való viszonyuknak és más országok hasonló diskurzusai szereplőihez fűződő párhuzamoknak és különbségeknek nagyobb a jelentőségük, mint korábban volt.
A két világháború közötti alkat-diskurzust és Bibó István ehhez való viszonyát többen is feldolgoztuk. (Dénes, 1999; Perecz, 2001; Balogh, 2004; Kovács, 2004) Trencsényi máshonnan és másként közelített, de hasonló eredményre jutott. Carl Schmitt politikai romantika-értelmezését alkalmazta az alkat-diskurzusra, és annak sajátosságai segítségével mutatta azt be 19. századi – a nép, a nemzet és az államiság egységét feltételező – előzményeitől Szabó Dezső etnopopulista radikalizmusán keresztül Szekfű Gyula, Németh László, majd ismét Szekfű Gyula kánonteremtő kísérleteiig. Az alkat-diskurzus bemutatása termékeny és szórakoztató olvasmány, Bibó István politikai publicisztikája változásának empatikus és hozzáértő bemutatása pedig izgalmas. Az esszencializmus különböző változatait ismerhetjük meg, és azt a folyamatot, ahogy Bibó szinte visszájára fordította mindezt, és kibújt belőle (183–226.). A szerző kiváló tanulmányt írt, amely önmagában is érdekfeszítő és tanulságos, egyúttal megalapozta vele a harmadik rész Bibó–Hoda összehasonlítását és a kötet nagy összehasonlító tanulmányát, a két világháború közötti nemzeti karakter-diskurzusok magyar, román és bolgár sajátosságainak összevetését, hamarosan elkészülő angol nyelvű monográfiájának vázlatát.
A Szerző Uchrónia-tanulmánya – amelyet a Szerző húszéves korában publikált először – nagyon időszerű. Anélkül, hogy bármilyen személyeskedésbe keveredett volna, elutasította az akkor és most egyaránt szokásos lekezelő Bibó-kritikákat a naiv, jó szándékú, de politikailag komolyan nem vehető, túl harmonikus gondolkodóról. Rámutatott Bibó békeajánló gesztusainak jelentőségére, arra, hogy nem esetleges az, hogy elvetette a mindenkori kulturkampfok felvilágosult abszolutista szemléletét, és elhatárolódott a civilizáló leckéztetésektől (227–245.).
Trencsényi nagy empátiával és szigorú szakmai kritikával dolgozta fel Gyurgyák János nagy vihart kiváltott könyvét. Gyurgyák nem antiszemita könyvet írt, hanem komoly, használható, nagy anyagot feldolgozó forrásmunkát, amely azonban több sebből vérzik. Mindenekelőtt azért, mivel történeti elbeszélését, az általa eleve megvalósíthatatlannak ítélt zsidóasszimiláció hanyatlástörténetét olyan metapolitikai mércére csúsztatta rá, amely a mindenkori futballdrukker érzelmi hozzáállására emlékeztet, aki mindig a magyar csapatnak drukkol, a múltban éppúgy, mint a jelenben és a jövőben. Ez megnehezíti a történeti elbeszélés tárgyilagos befogadását. Az viszont, hogy Gyurgyák önmagában próbálta megírni a témát, azt elválasztotta a magyar nemzetfelfogás és a nemzeti diskurzus történetétől, kizárólag az álláspontok rögzítésére törekedett, és csak a magyar társadalom és kultúra önfejlődésére tekintettel közelített témájához, már szakmai hibák sorozata. Az pedig, hogy olvasóit valamifajta magyar etnicista és zsidó sorsközösségi álláspontok közötti választásra kényszeríti, rontja közvetítő szerepének hatását, hiszen azok ebben a két szerepben nem ismernek magukra (246–265.). Ebből az írásból megtudhatjuk azt is, hogy Trencsényi Balázs mit tekintett 2002-ben az igényes eszmetörténeti munka követelményeinek, ami rárímelt az azzal egy időben írt módszertani bevezetőre, egyúttal továbbfejlesztve azt az összehasonlító szemlélet irányába (254–262.).
Ungváry Krisztián forrásközlése kapcsán szerzőnk arra hívta fel a forrásközlő és az olvasók figyelmét, hogy a magyar társadalom nagy részére jellemző etnicista politikai nyelvet ne azonosítsuk az antiszemita állásponttal. Nagy empátiával, Bibó István Borbándi Gyulához írt könyvterjedelmű levelének szemléletével egybecsengően – érzékeltette, hogy a népiek milyen dilemmákkal néztek szembe az 1940-es években és 1945 után (266–273.). (Bibó, 1986–1990, III. 295–373.; Kovács, 2004, 434–64.)
A harmadik részben alapvető összehasonlító tanulmányokat olvashatunk Bibó István és Milan Hoda béketerveiről (277–301.) és a magyar, román és bolgár nemzetkarakterológia-vitákról (302–336.). Úttörő írásokat találunk a rendszerváltás utáni román történetírás nyugatos és autochtonista irányzatairól (337–373.), Lucian Boia román történész programalkotó és botrányt keltő – a tradicionális nacionalista beállítottságokkal szemben megfogalmazott – törekvéseiről (374–394.), és egy cseh–magyar összehasonlító vizsgálat lehetőségeiről (395–398.). Mindezek Trencsényi összehasonlító monográfiájának és a megírandó eszmetörténeti szintézisnek fontos előkészületei. Olyanok, amelyek intézményes támogatást és együttműködést feltételeznek. Azokat, amelyeket a szerző jórészt a magyar felsőoktatási és kutatási intézményrendszer ellenére szerezhetett meg.
A kötet tanulmányai között vannak kifejtésbeli, nyelvi és műfaji egyenetlenségek, és gyakran akadunk bosszantó nyomdahibákra. Mégis a bevezető és a három rész tanulmányai színvonalas könyvet alkotnak. Egy eszmetörténeti program megvalósításának egymásra vonatkozó elemeit, amelyek együttesen nemcsak azt bizonyítják, hogy nem rossz válaszok és kérdések közül kell választanunk, hanem azt is, hogy magányos és heroikus erőfeszítések helyett önkéntes együttműködésen alapuló csapatmunkával meg lehet alkotni a közép- és kelet-európai összehasonlító eszmetörténet monográfiáinak és szintéziseinek a szellemi és magatartásbeli feltételeit. Azt, hogy milyen igényekkel, ebből a könyvből láthatjuk. (Trencsényi Balázs: A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Eszmetörténeti Könyvtár, 6. Budapest: Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2007, 436 p.)
Dénes Iván Zoltán
eszmetörténész, egyetemi tanár
Debreceni Egyetem
Irodalom
Balog Iván (2004): Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, Budapest
Bibó István (1986-1990): Válogatott tanulmányok. I–IV. Vál. Huszár Tibor – ifj. Bibó István. Magvető, Budapest
Dénes Iván Zoltán (1999): Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Budapest
Kovács Gábor (2004): Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, Budapest
Perecz László (2001): Szép rendbe foglalva. Ister, Bp.Pocock, John G. A. (1989): Politics, Language &Time. Essays on Political Thought and History. The University of Chicago Press, Chicago–London
Trencsényi Balázs – Kopeček, Michal (eds.) (2006–2007): Discourses of Collective Identity in Central and Southeast Europe (1770-1945). Texts and Commentaries. I. Late Enlightenment-Emergence of the Modern ’National Idea’. II. National Romanticism—The Formation of National Movements. Central European University Press, Budapest-New York
1 Discourses of Collective Identity in Central and Southeast Europe (1770-1945). Texts and Commentaries. I. Late Enlightenment-Emergence of the Modern ’National Idea’. II. National Romanticism-The Formation of National Movements. III. Modernism-Creating National States. IV. Anti-Modernism-Radical Revisions of Collective Identity. Eddig az első két kötet jelent meg Trencsényi Balázs és Michal Kopeček szerkesztésében.
Czeglédi Pál: Piaci intézmények
és gazdasági növekedés: a modern osztrák iskola nézőpontja
Ritka örömet jelent a társadalomtudományok művelői számára, amikor egy-egy monográfia nem a fővárosi vízfejben keletkezik, hanem valamely vidéki szellemi központban folyó kutatások eredményeképp lát napvilágot. Annak meg különösen kell örülnünk, főleg a mai tudományellenes és könyvtől irtózó légkörben, hogy akad olyan kiadó, aki élő magyar szerző – sőt fiatal kutató – munkáját adja közre. Czeglédi Pál, a Debreceni Egyetem adjunktusa a jelen könyvével bizonyára beírta magát a magyar közgazdasági gondolkodás történetébe.
Miről is szól e kötet? Voltaképp két párhuzamos elemzést olvashatunk, amelyek egymást kiegészítik. Az egyik, a gazdasági növekedés elméletéről, a növekedés tényezőiről és mechanizmusáról szól. A másik pedig, a főáramú közgazdaságtanban megszokott módon mennyiségileg is értelmezni próbálja a növekedés egyes összetevőit.
A hét fejezetre tagolt kötet elméleti igényű, de fontos gyakorlati és világgazdasági következtetéseket is megfogalmaz. Elemzési kerete a főárammal versenyviszonyban álló, és az elmúlt évtizedekben főleg az Egyesült Államokban művelt osztrák iskola felfogása. Ez – a főleg von Mises, von Hayek, Kirzner és Boettke nevéhez köthető – az új intézményi közgazdaságtan egyik irányzataként értelmezhető áramlat a gazdasági növekedés tényezőinek magyarázatában nem a közismert tőke–munka–föld, vagy tőke–munka–pénzügyi közvetítés hármasából indul ki, hanem a gazdasági szereplők közt kialakuló játékszabályok, ösztönzők és innovációk világából. Épp ezért nem a befektetések nagyságát, hanem az emberi szabadságot tekinti a gazdaságfejlődés alapvető mozgatórugójának. Ebből adódóan elsősorban a tulajdoni viszonyok és a szerződéses szabadság összefüggésében értelmezi a piacot, és azt egyáltalán nem tekinti „fekete doboznak”, mint a neoklasszikus és a nyomában járó főáramú közelítés. Ezért az intézmények megléte végső soron csak peremfeltétel, a lényeg ugyanis minőségük. Az piachoz pedig nem passzív, hanem jó minőségben szabályozó, a versenyt és a közérdeket érvényre juttató, erős állam tartozik.
Czeglédi Pál elemzésének első kétharmadában – a főáramú közelítéssel konstruktívan vitatkozva – kifejti a formalizálással szemben kételyeit hangoztató osztrák iskola érveit. Majd ezután csavar egyet az érvelésen, és a főáramból ismert mennyiségi mutatókkal és ökonometriai elemzéssel igazolja álláspontját. A legeltérőbb esetek bevett módszerét alkalmazza, amikor két nagyon más fejlettségű, más földrészen lévő és más fejlődéstörténeti örökséget cipelő országot vet egybe. Ezek: Afrika sikerállama, a magas növekedés és államháztartási többletek kettősével rendelkező Botswana, valamint az egykor a reformok bajnokának számító, évtizedünkben azonban a kifulladás jeleit mutató Új-Zéland. A két esettanulmány és a panelelemzés meggyőzően igazolja, hogy a tényezőadottságnál, a történelmi örökségnél, a gazdaságpolitikai választásoknál és a többi hagyományos magyarázó változónál erőteljesebben határozza meg a végeredményt az intézmények minősége és a szabályozás koherenciája.
A kötet kiemelkedő erénye, hogy a szerző szabatos stílusban, egymásra szervesen épülő fejezetekben fejti ki gondolatait, és közismertnek messze nem mondható, a fejlődéselmélet és a növekedés kutatóinak legtöbbjét vitára sarkalló eredményekre jut. A számszaki elemzés jó része mellékletben, az irodalmi utalások a lábjegyzetekben találtak helyet, így a kifejtés fő vonalát könnyű követni. A szerző eredményei mind a nemzetközi irodalomban újnak mondhatók, mind pedig a hazai gyakorlat számára hasznosíthatók. Különösen fontos a szabályozás ellentmondásmentes és összehangolt voltára és az intézményi minőség döntő jelentőségére vonatkozó felismerése, bár ebből sok vigaszt sem a jelen, sem a közeljövő szempontjából nem meríthetünk. De legalább megtudhatjuk, hogy van kiút a stagnálásból, és hogy merre is van az. (Czeglédi Pál: Piaci intézmények és gazdasági növekedés: a modern osztrák iskola nézőpontja. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007)
Csaba László
az MTA levelező tagja/CEU