Magyar Tudomány, 2008/03 343. o.

Tanulmány



A Berlin-Brandenburgi

Tudományos Akadémia

interdiszciplináris

Humánprojektje


Rózsa Erzsébet


az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár

Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófiai Intézet

rozsa puma . unideb . hu


Eleget téve a BBAW interdiszciplináris kutatócsoportja 2007 júliusában tartott munkaértekezletére szóló meghívásnak,1 az az ötletem támadt, hogy nem lenne fölösleges ezeket a tapasztalatokat közzétenni a Magyar Tudomány hasábjain. Érdekes lehet a tájékozódás a berlini akadémia újszerű projektjéről a magyar tudományos közélet szereplői számára, különösen az MTA napirenden lévő (előreláthatóan hosszabb ideig napirenden is maradó) reformfolyamata szempontjából. A magyar tudományos élet számos hagyományára büszke résztvevőjeként, az értelmes jövő érdekében végrehajtandó megújulás elkötelezettjeként úgy gondolom: találhatunk megfontolásra és adaptálásra érdemes elemeket ebben a Németországban is sok tekintetben újdonságnak számító kezdeményezésben.

A Humánprojekt nevet viselő interdiszciplináris kutatást irányító Volker Gerhardt (a BBAW alelnöke, az Union der Deutschen Akademien elnöke, a Humboldt Egyetem filozófiaprofesszora) jóváhagyásával és támogatásával használtam föl az előzményekre, az eddigi aktivitásokra és a további tervekre vonatkozó információkat.2 A Humánprojekt koordinátora, Jan-Christoph Heilinger rendelkezésemre bocsátotta a teljes dokumentációs anyagot.


1. Humánprojekt: motivációk és célok


Három alapvető célkitűzés vezette a projektet kezdeményező Volker Gerhardtot és két akadémikustársát, Julian Nina-Rümelint és Detlev Gantent. Mindenekelőtt az a belátás, miszerint az élettudományok újabb eredményei elkerülhetetlenül felvetik az ember önmagáról és a világhoz való viszonyáról alkotott eddigi képe újragondolásának szükségességét. Az ember természethez való viszonyának újraértelmezése olyan kihívásnak tűnik, amelyet nem végezhet el egyetlen tudomány sem saját határai között: olyan jellegű ismeretek birtokába jutott az emberiség, amelyekben az eligazodás interdiszciplináris és transzdiszciplináris együttműködést igényel.

További megfontolás volt, hogy az interdiszciplinaritást összekapcsolják egyfajta „transzgenerációs” szándékkal: együttműködési keretet és újszerű kooperációs formákat kívántak létrehozni nemcsak különböző tudományterületeken működő, hanem különböző generációkhoz tartozó tudósok, tudósjelöltek számára. A „tudósutánpótlás” kinevelésének e figyelemre méltó formája komoly tudományos hozadékot ígér. Úgy tűnik, hogy az idősebb, nevet, esetenként világhírt szerzett tudósok szívesen veszik a fiatalok újszerű meglátásait és intuícióit. Hasznosnak ígérkezik ez a kooperációs forma a fiatalabbak számára is: sokat tanulhatnak a saját tudományterületükhöz képest kívülről érkezett új mentoraiktól, például metodológiai vonatkozásban, a problémafelvetések prezentációs formái, illetve az érvelési technikák és vitakultúra területén.

Harmadik motivációként a nyilvánosság szerepét kell kiemelni. A projekt résztvevői nagyobb teret kívánnak adni a tudományos élet és a nyilvánosság közti kommunikációnak. Ez a németeknél nem számít újdonságnak: a Bildungsbürger mintegy két évszázados hagyománya nem múlt el nyomtalanul. A berlini akadémia megnyitja rendezvényeit (és gyönyörű termeit) a művelt és művelődni akaró nagyközönség előtt. Rendszeresen szerveznek ilyen programokat az akadémia központi épületében, amelyeket minden évben egy kiemelt téma köré csoportosítanak. Prominens tudósok előadásaira épülő rendezvényeiknek lényeges része az élénk és sokszínű vita. Az „ismeretterjesztés” e sajátos német formája, mely már a berlini akadémia alapításakor (1770) kiemelt cél volt, egyúttal arra is alkalmas, hogy a polgár bepillantást nyerjen abba, hogyan használják föl befizetett adóját, a tudományos kutatásokra fordított, hazánkéhoz képest nagyságrendileg jelentősebb összegeket. Így a német polgár nemcsak a médiából ismerheti a tudósokat, hanem személyesen is szóba elegyedhet velük, amire a rendezvény utolsó részén, a pohár bort és némi rágcsálnivalót kínáló fogadáson adódik lehetőség. A Berlin egyik legszebb terére, a Gendarmenmarktra néző Leibniz-terem és Einstein-terem vonzó helyszínei ezeknek a találkozásoknak.

A Humánprojekt résztvevői számítanak a művelt közönséggel való együttműködésre, annál is inkább, mert olyan horderejű kérdéseket vetnek fel, melyek a mostani és következő generációk életét hosszú távon befolyásolják. Nem közömbös a tudós társadalom számára sem, hogy mit tudnak, és mit gondolnak az emberek ezekről a kérdésekről: a kommunikáció kölcsönössége a tudóstársadalom és az érdeklődő társadalom között alapmotívuma ennek a projektnek. A tudásalapú társadalom itt működőképesnek tűnik.


2. Koncepcionális keretek és súlypontok


2.1. A projekt előzményei


2001 októberében az emberi génállomány 99,9 %-os megismerésének publikálása a Nature című folyóiratban radikális változást vetített előre. Ennek komplex feldolgozása, teljes jelentőségének felmérése azonban még várat magára. A génkutatás és a biotechnológia legújabb fejleményei késztették arra a projektet kezdeményezőket, hogy lépjenek, abból kiindulva, hogy az új ismeretek alkalmazása az eddiginél szigorúbb és szélesebb körű kontrollt igényel. A tudomány kiemelt jelentőségű felelősséggel bír az új helyzetben, ami figyelmeztetés arra, hogy az ember nem lehet saját sikere áldozata. Újra fel kell tenni olyan kérdéseket, amelyek a humanitás és az emberi jogok feltétlen érvényűnek tartott normáira vonatkoznak. Rá kell kérdezni, mi a teendő, ha az orvostudományok által lehetővé tett radikális beavatkozás és az áthagyományozott, öröklött képességek biztosítottsága között döntéshelyzet áll elő? Hol vannak a határok, ha az ember saját természetét teszi cselekvése tárgyává? Mi marad az emberből, ha önmagát saját elképzelései szerint modellálhatja?

A felelősségprobléma visszakerülése a tudományba, a filozófiába, és előbb-utóbb a közgondolkodásba nem csupán egyes egyéneket érintő morális kérdés, hanem etikai jelentése van: az emberiség előtt álló új kihívások, illetve ezek lehetséges, kívánatos és nemkívánatos következményeinek számbavétele elengedhetetlen. Olyan tudományos apparátussal és nyelvezettel kell ennek megtörténnie, amely képes az eredményeket és belátásokat bárki számára követhetően közvetíteni. Ez az új szituáció az etika reneszánszát vetíti előre, ám egy alapjaiban megváltozott helyzetben. A klasszikus görög etika, Platón és Arisztotelész kérdései visszatérnek, de a kérdezés kontextusa radikálisan más. Biztató jel, hogy nem csak filozófusok részéről merül föl a fenti igény. Egy bázeli génkutató újrafogalmazta a görögök alapgondolatát, amelyet a delphoi jósda felirata őrzött meg: ismerd meg önmagad (gnóthi szeauton)! Gottfried Schatz megfogalmazásában a géntechnika csupán eszköz ahhoz, hogy saját magunkról mélyebb ismeretekre tegyünk szert. Egy biokémikus szerint azt a kérdést is föl kell tenni, hogy mit szabad tennünk és mit nem? Annak felismeréséről van tehát szó, hogy az élettudományok kérdései korunkban magára az emberre irányulnak, s ezeket ma csakis interdiszciplináris alapon lehet megválaszolni.

Mindez azzal jár, hogy leáldozott a társadalom- és bölcsészettudományok hagyományos primátusának az embert érintő kérdésekben, illetve a két nagy tudományterületet, a természettudományokat és a társadalomtudományokat szembeállító gondolkodásmódnak. Az ember egyszerre természeti és kultúrateremtő lényként lehet kiindulópontja és nézőpontja a mai tudományos megközelítéseknek. Már korábban is történtek olyan változások – többek között a fizikai, kémiai felfedezések, az energiagazdálkodás, az élelmiszervegyészet, a gyógyszerészet területén –, amelyek túlhaladottá tették a természet és a kultúra, a természet és a technika, anyag és szellem, állat és ember hagyományos fogalmi oppozíciót. Az ember orientációs szükséglete újfajta módon vetődik most föl, miközben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kontinuitást sem: a megismerés – cselekvés – közlés sornak mint alapvető emberi beállítódás-komplexumnak mindig is része volt az orientációs igény. Az ember világról szerzett tapasztalatainak feldolgozásához mindig is hozzá tartozott a lelkesedés és a kijózanodás, illúziók kergetése és illúzióvesztés: így jutott reális orientáció birtokába. A fantázia és a tárgyilagosság egyaránt része az emberi tudásnak. Napjainkban azonban különös jelentőségre tesz szert a megfelelően artikulált orientációs szükséglet.

A fenti belátásoknak a bölcsészettudományok és a társadalomtudományok számára is konzekvenciái vannak. A Humánprojekt résztvevői erre reagálva abból indulnak ki, hogy a tudományok egymás közötti kommunikációja és kooperációja reális alternatívát jelenthet a fenti kérdésekre adható válaszokban. Így körvonalazódott a projektben részt vevők számára a feladat, hogy az élettudományok eredményeit, belátásait hozzáférhetővé kell tenni viták és kritikai értékelések számára, illetve fel kell tárni ezek következményeit az ember önértelmezése és világlátása számára. Ez a feladat új megismerési és cselekvési formákat igényel a tudományon belül is: a Humánprojekt ehhez kíván keretet biztosítani, a szakszerűség és a társadalmi elkötelezettség szempontjainak együttes figyelembe vétele mellett. E projekt példát kíván mutatni a diszciplínák közötti párbeszédre és a közvéleménnyel való értelmes dialógusra.


2.2. A Humánprojekt perspektívái


A tudomány és a technika alkotják a modern kultúra alapjait, jóllehet a Római Klub jelentésének publikálása óta ez a tényállás elhanyagolódni látszott. Ismeretes a romantikusok máig kiható vélekedése, miszerint a tudomány és a technika az emberiség katasztrófáját idézi elő. Bár nem igazolható, mégsem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal a tudományos-technikai civilizáció katasztrófáját. Mégis: esélyt kell adni ennek elkerülésére. Amennyiben ez lehetséges, s a projekt résztvevői szerint igen, akkor viszont nem elegendő csak a tudományra és a technikára hagyatkozni. A művészet, a szeretet, a vallás, a játék ugyancsak az „élet erejét” alkotják, ami a kultúrának a természetben való bennegyökerezettségéből ered. Ugyanakkor a tudományra kitüntetett szerep hárul a fenti esély feltárásában.

Az az „igazság”, amit a tudomány a szóban forgó, az emberiség jövőjét érintő kérdésekben megközelíteni akar, nem valami abszolút mérce: egyikünk sincs birtokában a bölcsek kövének. Vannak azonban közös tudományos kritériumok, amelyek segíthetnek az igazság keresésében: ilyenek az objektivitás, a fogalomkészlet, a közölhetőség, a kritikával szembeni nyitottság. Az igazság azonban több ennél: valami olyasmi, amit Kant az „ember érdekének” nevez, s amihez Hegel etimológiai észrevételt tesz: érdek németül Interesse, ami a latin kifejezéshez, inter esse (benne lenni) vezethető vissza. Vagyis az igazságon fáradozni nem más, mint involváltnak lenni, a legmélyebb értelemben érintettnek lenni. Ez a tudomány különleges képessége és felelőssége: a humanitásnak való elkötelezettség, ami egyszerre jelent személyes érintettséget és elköteleződést, illetve tudományos szakszerűséget és tárgyilagosságot. Az igazságkeresésnek ezt az ethoszát interdiszciplináris keretben elhelyezni és működtetni – ez az, ami napjainkban új kihívást jelent.

Az emberi lény individuális és kollektív létezésének alakíthatósága rendkívül fontos lehetőség olyan területeken, mint az alkatilag adott hiányosságok korrekciója, járványok és fertőzések megakadályozhatósága, öröklött betegségek elkerülhetősége, sérült vagy elveszített szervek pótolhatósága vagy az élet meghosszabbíthatósága. A lehetőséggel való éléshez azonban szükséges a józanság visszanyerése. Ezen lehetőségek értékelése az elvárások fényében, figyelembe véve az anyagi és szellemi költségeket is, kiemelten fontos feladat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ember már nagyon régóta invesztál saját magába, régen „terméke” saját magára irányuló technikáknak is. Az eszközhasználat kezdettől fogva rendelkezik ezzel az aspektussal: a kéz felszabadulása többféle feladat végzésére növelte az agy koordinációs képességét, a testi képességek fejlesztése felgyorsította szellemi kompetenciák kifejlődését. De már a tűz alkalmazása és ezáltal az étel elkészítésének megváltozása is tartalmazta elemi szinten ezeket a motívumokat. A technikának az emberre magára való alkalmazása tetten érhető a medicinában, a kozmetikában vagy olyan civilizációs protézisekben, mint a szemüveg vagy a hallókészülék. Ennyiben a biotechnika hosszú tradícióba illeszkedik, miközben az is világos: lényegi különbségek vannak a megtermékenyítés vagy a tenyésztés régi kultúrákban szokásos technikái és a géntechnológiai megoldások között.

A Humánprojekt alapvető célja, hogy különböző területek tudományos erőit összehozza, hogy az emberről mint biológiai, társadalmi és kultúrateremtő lényről alkotott, a tudásunk jelenlegi szintjének megfelelő ismereteinket megvitassák és összefoglalják. A természettudományok önmagukban nem dönthetnek arról, hogy miként lehet az újabban keletkezett beavatkozási lehetőségekkel élni. Az emberiség „etikai parancsa” ma csakis különböző tudományos perspektívák pluralitásában és a bennük megtalálható közös elemekben gondolható el és ilyenként működtethető értelmesen.

A tudományos kutatás exponenciális növekedése és technikai-gyakorlati alkalmazhatóságának beláthatatlan következményei az informatív átláthatóságot elsőrendű követelménnyé teszik: az egyes diszciplínáknak kölcsönösen felvilágosítást kell adniuk saját magukról más tudományok, illetve a szélesebb publikum számára. Az interdiszciplinaritás gyakorolhatósága az elsődleges szempont, nem pedig jól hangzó tézisek felállítása vagy szép, lekerekített elméletek kidolgozása. A projekt processzuális jellegű: konkrét eredményekre törekszik, anélkül, hogy a nyitottságot, az ellenőrizhetőséget és a továbblépési lehetőségeket feladná.


2.3. Elsődleges feladatok


Az ember integratív fogalma • Ahhoz, hogy az egyes tudományterületek között a legkisebb közös nevezőt megtaláljuk, elengedhetetlen, hogy az emberről integratív fogalmat alakítsunk ki. Ez alkalmas lehet az emberről szóló információk áradatában a felelősségteljes és ésszerű eligazodásra. Egy integratív emberfogalom megformálása interdiszciplináris feladat: természettudósok, biológusok, orvosok éppúgy részt kell hogy vegyenek ebben, mint jogászok, szociológusok, teológusok, filozófusok, történészek, ökonómusok. Fontos szempont az is, hogy sikerüljön felkelteni a filozófiai impulzust az egyes tudományokban. A művészet-, irodalom- és kultúrtudományokban ez az impulzus régóta jelen van. De filozófiai indíttatású megalapozási kísérletekkel találkozunk a pszichológiában, a szociobiológiában, a biológiai antropológiában, az etológiában, a kognitív tudományokban is, ami a projekt szempontjából fontos. Mindebben kifejezésre jut a filozófia változóban lévő szerepe és státusa. Az integratív emberfogalomnak nem kell feladnia a normativitás igényét: a tudományokban jelen lévő orientációs igényre is lehet építeni.

A humántudomány eszméje • Az integratív emberfogalom az érintett tudományok közös nevezőjeként kapcsolódik a humántudományok eszméjéhez. A humántudomány az élet filozófiájaként fogható föl, s bár nem választható el életfilozófiai motívumoktól, mégis más: az élet konzisztens fogalmát keresi. Az élet egyfajta racionális elméleteként értelmezi önmagát, szemben az élet és az ész oppozícióját állító életfilozófiákkal. Az ész az embernél nemcsak eszköze az életnek, de egyúttal az életre való reflexió szerve. Az élettevékenység nem magyarázható meg a mechanika elvei alapján: az élőlény mozgásainak, aktivitásainak forrása önmagában van, s a kölcsönhatás a minden élet- és ész-aktivitást jellemző dinamikaként értelmezhető. Olyan kérdések is fölmerülnek az élet újraértelmezésének kísérletében, mint a teremtés. A projekt célkitűzései közé tartozik, hogy teológusokat és természettudósokat termékeny dialógusra ösztönözzön.

Felvetődik a szabadság kérdése azon eredmények fényében, miszerint a felnőtt ember egyes jellegzetességei már az embrionális sejtekben felismerhetőek. Spinoza megfontolása ma is megfelelő kiindulópontnak tűnik: a szabadság mint önmeghatározás értelmezhető, amely az embernek a saját természetébe való belátásával kapcsolódik össze. Amennyiben sikerül a természet- és humántudományoknak közös nevezőre jutniuk az ember sajátos természetét illetően, akkor legyőzhető lesz a naturalista determinizmus-koncepció és az idealista szabadság-spekuláció ellentéte.

Az embernél az életfunkcióknak mindig vannak szociális dimenziói. Az elismerés az a terminus, amely a 20. századi gondolkodásban ebben a vonatkozásban kitüntetett szerepet játszott. Az elismerés azonban az élet elemibb szintjén is fellelhető, és van episztemológiai aspektusa is. Az elismerésnek az élet elemibb szintje abban érhető tetten, hogy az organikus szelekció minden anyagcsere-folyamat sajátossága, mivel az elfogadás és az elutasítás mechanizmusain alapul. Az életfunkciókat a jelentős és mellékes közötti megkülönböztetés képessége és ennek gyakorlása jellemzi. Itt kezdődik az elismerés episztemológiai jelentése is. Egy orvos alkalmazta is az elismerés terminust hasonló jelentésben, amikor a függőség-betegségek molekuláris feltételeiről beszélt. (Az elismerés és a szociális dimenziók előtérbe állítása a projekt következő nagy tematikus egységét alkotja.)

Az élet eredete és határai kérdéskörében a természettudományok mellett a társadalomtudományok és a bölcsészeti diszciplínák is érintettek. Az élet kezdetének meghatározása ma az egyik legvitatottabb kérdés: jogi, morális, teológiai és biológiai kritériumok sajátos keveredése figyelhető meg ebben a vitában. Jó lenne választ kapni arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi szól az ellen, hogy az élet a születéssel kezdődik, ami mellesleg évezredeken át gyakorolt nézet volt. A halál mint az élet befejezése is több vonatkozásban újszerűen merül föl. Az élet meghosszabbításának vágya elsősorban a generációk egymásra következésében találta meg a legmegfelelőbb formát, és nem mesterséges beavatkozásokban. Ez a szempont átvezet az emberi élettörténeti beágyazottsága és az evolúció gondolatához, amelyet nem szerencsés csak biológiai folyamatokkal azonosítani. (Az evolúció a Humánprojekt három nagy témaköréből az első, A szabadság természettörténete címmel.)

Az emberi természet „megjavításának” elképzelése azokhoz az új lehetőségekhez kapcsolódik, amelyeket a nano-, a bio-, az infotechnológiák és a kognitív tudományok együttműködése nyitott meg. Számos új gyógyítási lehetőség adódik korábban kezelhetetlen betegségekre. Ám felmerül a kérdés: vajon e lehetőségeket csak a betegeknél kell-e alkalmazni, vagy egészséges emberek képességeinek javítására, fokozására is? Ez nem csupán a nanoimplantátumok operatív alkalmazása kapcsán merül föl, hanem már alapvetőbb szinten is, például olyan gyógyszerek alkalmazásakor, amelyek jelentősen fokozzák az egészséges emberek kognitív képességeit. Kérdés, hogy a tudatnak ez a fajta erőteljes befolyásolása nem változtatja-e meg a személyes identitást. Nem keletkezik-e jelentős diszkrepancia a biológiai-genetikai konstitúció és az aktuális személyiségstruktúra között? Tény, hogy az ember kezdettől fogva törekedett arra, hogy javítsa teljesítőképességét, amit olyan egyszerű példák is mutatnak, mint a szemüveg használata vagy a kávézás szokása. De hol lehet és kell azt a határt meghúzni, amelyen túl már az ember saját természete problematikusnak tartott átlépéséről van szó?

Célszerű lenne tisztázni az élet modelljeinek mibenlétét, amelyeket biológusok és biokémikusok alkottak. Vajon mit jelent ez az új képi világ a didaktikus és technikai teljesítményen túl? Netalán arról lenne szó, hogy ezekkel a szép, színes képekkel egy médiára hangolódott beállítottságot közvetítenek? S vajon hogy látják e modelleknek a reálisan lezajló anyagcsere-folyamatokhoz való viszonyát? Úgy néz ki, hogy az információfeldolgozás és a média felé való közvetítés erőteljesen beleszól e terminológia kialakításába is. Az élet megközelítésének új perspektívájában egy sor új fogalom kerül forgalomba, melyek egyfajta szemiotikusan inspirált terminológiát képeznek. Márpedig nem lenne szabad szem elől téveszteni azt a különbséget, miszerint a terminológia jel, és nem az a realitás, amit jelezni kíván.


3. A kutatócsoport aktivitásai. Eredmények

A kutatócsoport 2005-ben alakult meg. Az első nagy témakör az evolúciós perspektívát állította középpontba, amely termékeny munkahipotézisnek bizonyult, s a szellemtudományi, társadalomtudományi és természettudományi tézisekbe jól lehetett integrálni. Kísérleti kutatások és fogalmi elemzések képezték az alapját a kutatócsoport tevékenységének. Ezen előkészítő fázisban kristályosodott ki az az interdiszciplináris eljárás, amelyet a csoport tagjai azóta kipróbáltak és megerősítettek. A szabadság természettörténete című első nagy tematikus egység feldolgozása 2006-ban indult. A szabadságnak a természetben fellelhető formáit és fenoménjeit vizsgálták, amelyek egyben az ember akaratszabadságának preformáiként és elemeiként értelmezhetők. A Humánprojekt második nagy tematikus egysége a tudat funkciói. E rész kimunkálásának célja a tudat funkcióinak interdiszciplináris vizsgálata, a pszichológia, a pszichiátria empirikus eredményeinek összekapcsolása a lingvisztika és a filozófia cselekvéselméleti és nyelvelméleti elemzéseivel – történeti perspektívában. Ezen metódus eredményeként a tudat nem mint egész, hanem egyes funkciói állnak a kutatás középpontjában. A kutatócsoport aszerint tagolódik részprojektekre, ahogy meghatározott funkciók specifikus aspektusait vizsgálják.

A Humánprojekt együttműködést alakított ki a BBAW-nak egy később létrehozott projektjével, mely A tudat funkciói címet viseli, s amely része a Bölcsésztudományok társadalmi dialógusban című kutatási programnak. A finanszírozást az illetékes szövetségi minisztérium három évre biztosítja. E program támogatásában a tudósutánpótlás kiemelt szempont. Ez a fiatal kutatói team az emberi tudat komplex jelenségeivel foglalkozik, különféle tudományok nézőpontjából, bölcsészeti és természettudományi perspektívákban és funkcionális kontextusban. Az egymással összekapcsolódó kutatási projektek eredményeként egy olyan humántudomány, illetve antropológia kidolgozása várható, amely összhangban van a szaktudományok jelenlegi állásával, s amely megfelelőbben meg tudná magyarázni, miért is van szüksége egy természeti lénynek a túléléshez, illetve az életben maradáshoz kultúrára, amelyben ugyanakkor állandóan önmaga befejezetlenségével és tökéletlenségével kénytelen szembesülni.

A Humánprojekt első részének konkrét eredményei a Naturgeschichte der Freiheit című kötetben férhetőek hozzá, amely a Walter de Gruyter Verlag-nál jelent meg 2007-ben. A kötet a szabadság természettörténetét azon előadások és viták anyagai alapján tematizálja, melyek a munkacsoport-üléseken hangzottak el. E szövegek kiérlelt formában prezentálják a téziseket és vitapontokat. A szakmai eredményeken túl fontos annak a kontextusnak a bemutatása, amelyben ez a projekt elhelyezhető. Ez jórészt a kötetet gondozó és bevezetéssel ellátó Jan-Christoph Heilinger érdeme. A korunkban zajló diszkussziót az akarat szabadságáról a genetika és az idegtudományok újabb eredményei és belátásai generálják, az az állítás, miszerint a gének és az agy neurális hálózatai meghatároznák az ember magatartásszabályozó akaratát, s hogy tudatunk, akaratunk és magatartásunk az agyban zajló folyamatok függvénye lenne. Ha valóban így lenne, hangzik a filozófusok ellenvetése, akkor kérdésessé válna az ember szabadsága és felelőssége, s a szabadság csupán illúziónak mutatkozna. A kötet szerzői – egyben a projekt résztvevői – új megközelítési szempontot és módszert javasolnak: a metodológiai pluralizmust, amelynek egyik súlypontja az evolúciós elmélet perspektívája. Azon feltételeknek, elemeknek és előzetes formáknak akarnak utánajárni, amelyek a filo- és ontogenezisben fellelhetők, és amelyeket az ember szubjektíve mint szabadságot tapasztal és él meg. A dichotóm pozíciókkal szemben a szabadság különböző fokairól, szintjeiről, formáiról beszélnek. A szabadság problémáját ily módon az élővilág kontextusába és a természet átfogó összefüggéseibe illesztik, amely lehetővé teszi, hogy az élővilág önszerveződését és a társadalmilag befolyásoltan cselekvő egyén önmeghatározását párhuzamba állítsák. Így közelítik egymáshoz a biológiai és a szociális megközelítési módokat, abból kiindulva, hogy az emberi szabadság mint komplex forma nem redukálható biológiai folyamatokra, jóllehet a szabadságnak van egy meghatározott toposza az élet evolúciós folyamataiban. Meggyőződésük, hogy az élettudományok újabb belátásai kapcsán fellángolt vitatott kérdéskörről nem csupán az idegtudományok vagy a genetikusok hivatottak állást foglalni, és hogy a filozófusok részéről sem elegendő csupán a régi érvekre hivatkozni. A szabadság kulturális és társadalmi kontextusára és feltételeire vonatkozó megfontolások révén nemcsak a filozófiának, hanem a teológiának, a jognak, a pszichológiának is van kompetenciája ebben a vitában. Ennyiben a kötet nem kommentár kíván lenni az eddigi vitákhoz, hanem a szabadság kérdéskörét egy új, az eddigieknél szélesebb és komplexebb keretben helyezi el.

Egy sorozat nyitó kötetéről van szó, amely sorozat az egész Humánprojektet felöleli. Ez a sorozat platform kíván lenni olyan publikációk számára, amelyek antropológiai témakörben készülnek, a természet-, társadalom- és bölcsészettudományok metszéspontján. A projekt vezetői rendszeresen meghívnak külföldi szakértőket. Jó példa volt erre Merlin Donald amerikai professzor előadása A Darwinian Perspective on Human Consciousness címmel. Donald alapítója és vezetője a Kognitiv Tudományok Intézetének a Case Western Reserve Universityn (Clevland, Ohio). Kísérleti pszichológusként a kognitív és a klinikai pszichológiai idegtudományokkal foglalkozik. Az utóbbi években a tudat kutatásának filozófiai aspektusai foglalkoztatják, és természettudományi, társadalom- és szellemtudományi diszciplínák összekapcsolásán fáradozik. Központi tézise szerint az ember egy teljesen új evolúciós stratégiát fejlesztett ki, amelyet az agy és a kultúra szimbiózisának nevezhetünk.


Kitekintés


A fenti áttekintés ízelítő kívánt lenni annak illusztrálására, hogy igenis lehetséges értelmes és színvonalas együttműködés különböző tudományterületek között. Sőt: megkerülhetetlennek tűnik. Korunk kihívásai sokkal jelentősebbek, mint gondolnánk: mi sem tehetünk mást, mint hogy előbb-utóbb felveszszük a kesztyűt. Ehhez persze olyan háttér kellene, mint amilyen Németországban adva van: nemcsak a finanszírozásra gondolok, hanem a tudományok együttműködéséhez szükséges kulturális feltételekre, meg a művelődni kívánó polgárokra. A közelmúltban a Bodeni-tó közelében, a lindaui Inselhalle színpadán egy filozófus, a tübingeni Otfried Höffe tartott előadást prominens természettudósok előtt: tizennyolc orvosi Nobel-díjas és ötszázhatvan tudósjelölt alkotta a közönséget. A téma a tudományok egysége volt. Lindau a világ elit tudósainak rendszeres találkozóhelyeként vált ismertté. Ebben az évben maguk a természettudósok tettek föl olyan kérdéseket, hogy van-e Isten, mi az értelme az élettudományi eredményeknek, s hogyan járulhatna hozzá a tudomány a világ „megmentéséhez”.

Nos, egy ilyen helyzet nálunk elképzelhetetlen, nem csak a Nobel-díjasok száma miatt. Mégsem ülhetünk tétlenül, nem engedhetjük meg, hogy elmenjen mellettünk a világ. A lehetőséget kellene látnunk ebben, amire Erwin Schrödinger, a zseniális kvantumfizikus évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet: a fizika világképében tényszerű információk hatalmas mennyiségét és tapasztalatainknak szisztematikus rendszerben való elrendezését találjuk meg. Ám ez a tudomány hallgatásba burkolózik mindarról, ami szívünkhöz valóban közel áll: nem mond egyetlen szót sem a keserűről és az édesről, a testi fájdalomról és élvezetről, nem tud semmit a szépről és a rútról, a jóról és a rosszról, Istenről és az örökkévalóságról. Pontosan ezekben a kérdésekben kínálkozik együttműködési lehetőség a jelentés és az értelemadás kérdéseiben járatos bölcsészettudományokkal. Ezen kérdések jó része a legújabb természettudományos eredmények fényében ismételten felvetődik, bár a korábbiaktól eltérő kontextusban, korábban nem sejtett kérdésekkel kibővülve. A bielefeldi agykutató, Hans Markowitsch (aki egyébként a berlini Humánprojektben is részt vesz), azzal az állítással provokálja a közvéleményt és a tudós közösséget, miszerint teljes mértékig az agyban lejátszódó folyamatok felelősek a jó és a rossz kérdésében. Hamarosan megjelenő könyvének címe: Tatort: Gehirn. Auf der Suche nach dem Ursprung des Verbrechens (A tetthely: az agy. A bűnözés eredetének nyomában).

Mit szólunk mi mindehhez? Kezdhetnénk azzal, hogy megtaláljuk a mi Lindaunkat, s olyan projekteket dolgozunk ki, amelyek lehetővé teszik, hogy kölcsönösen tanuljunk egymástól. S egyszer talán kinyithatjuk az MTA gyönyörű termeit a nagyközönség előtt, és megtörténhet a csoda: nem fogják tönkretenni, hanem arra figyelnek, amiről a tudósok vitatkoznak, sőt: hozzá is szólnak. Annak tudatában is, hogy a tudományos kutatásokat az ő adóikból is finanszírozzák. Ha ez nagyon távolinak, egyelőre elképzelhetetlennek tűnik is, mégsem mondhatunk le e vízió megvalósíthatóságának reményéről.


Kulcsszavak: interdiszciplinaritás, transzdiszciplinaritás, módszertani pluralizmus, informatív átláthatóság, józanság, értelemadás; felelősség, igazság, szabadság, az ember integratív fogalma, humántudomány

Irodalom

Heilinger, Jan Christoph (Hrsg.) (2007): Naturgeschichte der Freiheit. Walter de Gruyter Verlag, Berlin–New York



1 A Magyar Tudományos Akadémia 1999-ben kétoldalú együttműködési egyezményt kötött a Berlin-brandenburgi Tudományos Akadémiával.

2 Volker Gerhardt professzor, alelnök úr két alkalommal volt az MTA vendége: 1996-ban és 2007-ben.


<-- Vissza a 2008/03 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra