Magyar Tudomány, 2006/11 1410. o.

Megemlékezés



Peschka Vilmos

1929-2006



Életének 77. évében, 2006. július 25-én elhunyt Peschka Vilmos egyetemi tanár, kutatóprofesszor, az MTA rendes tagja. Személyében a második világháború utáni hazai jogbölcselet kiemelkedő művelője távozott az élők sorából.

Peschka Vilmos Budapesten született 1929. december 17-én. Középiskolai tanulmányainak színhelye a nagyhírű óbudai Árpád Gimnázium, ahol kiváló tanárai voltak, köztük Szentkuthy Miklós író, műfordító, esszéista, aki nagy hatással volt nemcsak Peschka Vilmos irodalmi ízlésére, de életfilozófiájára is; nem véletlen, hogy kedves tanárának fényképe élete végéig a lakását díszítette. De hatott rá másik iskolája, a Császár uszoda is, ahol úszó- és vízilabda versenyzőként szerzett élettapasztalatokat. Mindkét iskolájához egész életében ragaszkodott.

Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végezte, ahol 1954-ben summa cum laude eredménnyel szerzett diplomát. 1954 és 1957 között aspiránsként állam- és jogelméleti tanulmányokat folytatott. 1957. szeptember elsejétől az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének kutatója, kezdetben tudományos munkatárs, majd főmunkatárs, 1986-tól tudományos tanácsadó, később kutatóprofesszor, egészen 1999-ben történt nyugállományba vonulásáig.

1960-tól majd három évtizeden át az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Polgári Jogi Tanszékén oktatott, 1972-től egyetemi tanárként.

1958 januárjában védte meg A jogviszonyelmélet alapvető kérdései című kandidátusi disszertációját, amely a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában 1960-ban jelent meg. Jogforrás és jogalkotás című értekezésével 1968-ban megszerezte az állam- és jogtudományok doktora címet. Nem volt még ötvenéves, amikor - éppen harminc évvel ezelőtt - 1976-ban az MTA levelező tagjává választották. 1982-ban az Akadémia rendes tagja lett, székfoglalója Gondolatok a jog sajátosságáról címmel 1983. június 22-én hangzott el.

Peschka Vilmos a 20. század utolsó harmadának legkiválóbb hazai jogfilozófusa volt, akinek munkássága méltó folytatása a század első felében külföldön is méltán elismert három kiváló neokantiánus jogfilozófus, Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna tevékenységének. Első nagyobb műve, a jogviszonyelméletről szóló kandidátusi értekezése, már megmutatta legjobb oldalait: elsősorban azt, hogy úgy volt képes alapvető jogfilozófiai kérdéseket nagyon igényesen tárgyalni, hogy a gyakorlatban dolgozó gondolkodó jogászok is szívesen és haszonnal olvassák. Már korai munkáiban szakított a szocialista normativizmussal, sőt kritikával illette azt. A korabeli hazai szakirodalomban különösen újdonságnak számított, hogy síkraszállt a bírói gyakorlat jogalkotó szerepének elismerése mellett. Álláspontja szerint a legfelsőbb bíróság jogszabály-értelmezés során meghozott elvi döntéseivel valójában jogot alkot, feltételezve azonban, hogy e jogalkalmazási jogalkotás jogforrásbeli helye és tartalmi határai pontosan meghatározottak.

Alkotó munkájának legtermékenyebb időszaka az 1970-80-as évekre esik. Tudományos tevékenysége alapvetően jogfilozófiai problémák vizsgálatára irányult, de több igényes polgári jogi tanulmányt is közreadott. A kortárs nyugat-európai jogbölcseletet bemutató A modern jogfilozófia alapproblémái című könyve (Gondolat Kiadó, 1972) szocialista viszonyok között úttörő vállalkozás volt. Ez a könyv mindmáig a legjobb magyarul olvasható áttekintés a jogfilozófia alapvető kérdéseiről, és még sokáig az is marad. Olyannyira, hogy az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelentetett német fordítása alapján japánul is kiadták (Horicu Bunka Sa Co., Kjóto, 1981). Ekkor született alapvető monográfiája, A jogszabályok elmélete (Akadémiai Kiadó, 1979), amely a jog és a jogtudomány legalapvetőbb fogalmát, a jogi normák elméletét tárgyalja, úgy, hogy a jogfilozófiában jártas olvasónak legalább olyan izgalmas olvasmány, mint amennyire érdekes és hasznos a gyakorlati jogász számára. Ez csak igazán a nagy jogbölcseleti művekről mondható el. Ugyanilyen izgalmas olvasmány ma is a Max Weber jogszociológiája című, megjelenésekor úttörő, ma klasszikus írása (Akadémiai Kiadó, 1975). Peschka Vilmos számára több mint jogbölcseleti kérdés volt az erkölcs és a jog kapcsolata: ő ugyanis, írásaiban éppúgy, mint életében, nagy moralista volt - mint a jog és erkölcs közötti szükségszerű kapcsolatot tagadó jogfilozófusok között számosan. Elvetette a jog immanens erkölcsi értékét és igazságosságát valló nézeteket - erre tapasztalatai alapján jó oka volt -, de a morális kérdések, talán éppen ezért, alapvetők voltak számára. Erről tanúskodik Az etika vonzásában (1980) című kötete, amely etikai tárgyú írásait foglalja össze. Válogatott tanulmányai Jog és jogfilozófia (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980) címmel jelentek meg. Ebben olvasható 1968-ban megjelent alapvető tanulmánya, a Célszerűség a munkafolyamatban és a jogi normában - jogfelfogásának alapvető kifejtése.

Peschka átfogó, rendszert alkotó jogfilozófiai műve A jog sajátossága (1988). A cím nyomán az értő olvasóban Lukács György nagy műve, Az esztétikum sajátossága idéződik fel. Az utalás nem véletlen: Peschka Lukács György tisztelője és követője is volt - de nem osztotta mindenben Lukács nézeteit. Közös volt gondolkodásukban az antisztálinista és leninizmustól mentes marxizmus - amit akkor nyugati marxizmusnak neveztek -, valamint a klasszikus német filozófiai hagyomány és általában a német műveltség meghatározó szerepe. Peschka marxista volt, de (Lukáccsal ellentétben) nem volt kommunista. Ezt világosan kimondta 1966-ban megjelent Marxista és szocialista jogelmélet című tanulmányában. Tény, hogy Peschka munkássága a világon legismertebb magyar filozófus, Lukács György egyetlen méltó párja a jogfilozófiában.

Az 1990-es években publikált könyvében, az Appendix 'A jog sajátosságához' (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992) a jogi hermeneutika eredményeivel foglalkozott.

Peschka Vilmos számára az esztétikum alapvető érték volt. Szenvedélyesen szerette az irodalmat, olvasottsága lenyűgöző volt: társaságban szívesen idézte Shakespeare-t (Szentkuthynak hála, eredetiben), Goethét, Thomas Mannt, Heltai Gáspárt vagy Adyt. Budai, Herman Ottó utcai lakásában roskadoztak a polcok a példás rendben elhelyezett könyvektől, amelyek között a jogi és filozófiai munkák mellett megtalálhatók voltak mind a hazai és a külföldi klasszikusok, mind pedig a legmodernebb irodalmi alkotások, mert a kortárs irodalmat is rendszeresen olvasta. De éppúgy értette és szerette a zenét és a képzőművészeteket, a színházat is. Egy barátja ironikusan jogesztétának nevezte - amit ő büszkén vállalt. Joggal, mert az is volt.

Talán ezért is esett rá a választás az 1980-as években, hogy ő legyen Akadémiai Kislexikon (I-II. Akadémiai Kiadó, 1990) egyik főszerkesztője, de éppily természetes volt, hogy a Jogi Lexikon (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1999) társfőszerkesztője lett.

Peschka Vilmos a hazai és a külföldi tudományos közélet aktív szereplője volt. Korábban tagja volt az MTA Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottságának, az Állam- és Jogtudományi Bizottságnak; évtizedeken át pedig elnöke volt a TMB Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának. 1992 óta az Acta Juridica Hungarica főszerkesztőjeként is tevékenykedett. Haláláig a Nemzetközi Jogfilozófiai Társaság (IVR) Magyar Szekciójának elnöke, 1983 és 1987 között a Társaság igazgató tanácsának tagja, 1978 óta pedig az Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie szerkesztőbizottságának tagja volt.

Életművéért 2001-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.

Szívesen foglalkozott fiatalokkal. Tanítványainak munkáit gondosan áttanulmányozta, pályájukat okos tanácsaival segítette. Szívesen elolvasott minden kéziratot, amiről véleményét kérték - bárki is volt a szerző. Noha az egyik legnagyobb élő magyar jogfilozófus volt, jogbölcseletet egyetemen sohasem oktathatott.

Igazi társasági emberként sok barátja volt, szerette a baráti összejöveteleket, a nagy beszélgetéseket; megtiszteltetésszámba ment, ha valakit barátjává fogadott. Évtizedek óta eseményszámba mentek az Akadémia balatonalmádi üdülőjében általa szervezett jogász-történész focimeccsek, amelyekre a régi barátok mindig eljöttek, lettek légyen időközben miniszterek, államelnökök, legfőbb ügyészek, rektorok vagy az Akadémia elnöke.

Csak legközelebbi barátai látták: a társasági ember a lelke mélyén igencsak zárkózott és magányos, s ezt szeretett feleségének 1998-ban történt elvesztése csak fokozta.

Imádta a Balatont. Kegyes volt hozzá a sors, egy szép tóparti nyaralás közben, álmában érte a halál.

Óbudai polgárnak született, s kívánságára az óbudai temetőben alussza örök álmát. Temetésén - Ő akarta így - csak legszűkebb rokonsága lehetett jelen. Barátai, tanítványai, volt munkatársai, tisztelői csak gondolatban búcsúzhattak Tőle.

Lamm Vanda

az állam- és jogtudomány doktora

MTA Jogtudományi Intézet


<-- Vissza a 2006/11 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra