Magyar Tudomány, 2005/9 1125. o.

Száz éve született Arthur Koestler

Palló Gábor

az MTA doktora, igazgatóhelyettes, MTA Filozófiai Kutatóintézet - gabor.pallo @ ella.hu

Arthur Koestler és a tudomány: A Gábor Dénes - Koestler kapcsolat


Hogyan illeszkedhet a tudomány a kommunista, majd antikommunista, cionista, majd anticionista és ismételten cionista, buddhista politikai pamfletíró, színdarabszerző és novellista, újságíró, vaskos könyvek sorának alkotója, a halálbüntetés nagy ellenfele, a drogok és az öngyilkosság pártolója, a magyar menekült, politikai aktivista, szovjet propagandista, spanyol szabadságharcos, franciaországi dorbézoló, nemzetközi nőcsábász és nagyivó életművébe? Olyan életműbe, mely mindezt közös nevezőre kívánja hozni? Miféle kapcsolat képzelhető el közte és az egyik legszigorúbban gondolkodó éles eszű mérnök és fizikus, a holográfia Nobel-díjas feltalálója között?

A kapcsolatot Gábor Dénes (1900-1979) és Arthur Koestler Edinburghban őrzött levelezése alapján próbálom értelmezni. A nagyon is speciális témáról szóló levelekben két gondolkodásmód különbsége tárul fel, anélkül, hogy összekapcsolódásuk meghozta volna a remélt eredményt.1

Arthur Koestler Budapesten töltött gyermekévei óta vonzódott a tudományhoz. Nyilván ennek is tudható be, hogy 1922-től három évig Bécsben, műszaki egyetemen tanult. Az 1930-as évek elején tudományos újságírással foglalkozott az Ullstein-lapoknál. Fölfedezte magának a szexológiát, vegyítve olykor a freudizmussal, és ugyancsak fölfedezte magának a kvantumfizikát, melyet a zárt oksági láncok feltöréseként értelmezett. Sokat írt a tudomány különféle alkalmazásairól, ennek köszönhette, hogy mint sikeres újságíró, 1931-ben részt vehetett a Zeppelin léghajó híres bemutató utazásán.2 De persze alapvetően politikai gondolkodó, aktivista és világmegváltó volt. A jógi és a komisszár címen 1945-ben kiadta a háború alatt született írásait (a Sötétség délben 1940-ben jelent meg), köztük a tudományra, a megismerésre vonatkozókat is, melyeket meglepő következetességgel dolgozott ki vastag könyvekben a későbbi évtizedek során (Koestler, 1994).

Mindent átfogó programja szerint a gondolkodónak a tudománytól el kellett jutnia a transzcendens világhoz, misztikumhoz, keleti vallásokhoz, a nagy egész belátásához. Mindez spanyolországi börtönében sejlett fel benne, amikor utolérte a keleti megvilágosodáshoz hasonló, Freud által is leírt óceánérzés. Az érzésről azt írta: "Szavakba való legjobb'fordítása' talán az lehetne: minden létezőnek egysége és összefonódása; egy átfogó és teljes összefüggés; olyasvalami, mint a gravitációs tér vagy a közlekedőedények rendszere. Az én azért szűnik meg létezni, mert egy mentális ozmózis folyamatában kapcsolatot teremtett a kozmikus óceánnal, amely feloldotta és befogadta. Ez a feloldódás és határtalan kitágulás az óceánérzés; minden feszültség megszűnése, teljes katarzis, a minden megértést meghaladó béke átélése." (Koestler, 1997, 407-408.) Matematikai formulákat rajzolt cellája falára, amikor egyszer csak úgy látta, "véges és határozott eredményre vezetnek a végtelenről tett átfogó és értelmes állítások. A végtelen valami ködbe vesző misztikus massza, s mégis szert tehetünk róla némi ismertre anélkül, hogy édeskés kétértelműségekben vesztünk volna el." (Koestler, 1997, 406-407.)

Ez a belátás indította el életre szóló programját, nem kisebb célkitűzéssel, mint hogy a morált, politikát, tudományt, művészetet közös elméletből magyarázza.3 Az elméletnek túl kellett mutatnia az empirikusan vagy racionálisan hozzáférhető világon, a tudomány mégis kitüntetett helyet kapott benne, egyrészt mint a racionális gondolkodás mintája, másrészt mint meghaladandó állomás, irányjelző, nyíl a végtelenbe.

Koestler nyilván ezért váltott át a politikából, ahogy életrajzírója állítja, a tudomány mocsarába. Koestler az 1940-es években deklarálta, hogy a továbbiakban tudományos gondolkodó, tudományos író akar lenni, de persze nem tudott és nem is akart politikai, morális célok nélkül írni a tudományról. (Cesarani, 1998. 233.) Minden esetre 1946-ban hozzálátott első hatalmas műve, az Insight and Outlook megírásához.

Ebben az időben, 1946-ban, a postás az elektronmikroszkópról szóló könyvet hozott,4 mellékelve az ismeretlen szerző, Gábor Dénes bemutatkozó levele:

"Mint a nevem alapján sejtheti, honfitársa, budapesti születésű vagyok. Körülbelül öt évvel idősebb, mint Ön, ha a kort években, nem 'durée'-ben számoljuk. A szakmám mérnök-fizikus, hajlamaim szerint inkább matematikus-feltaláló. [...] Több éve olvasom könyveit fokozódó élvezettel és bámulattal. Egyéb érdemei mellett, Ön az egyik a két iró közül, aki a tudományról úgy tud írni, hogy a tudós olvasás közben nem rándul össze. (A másik Aldous Huxley.) Természetesen, mint kívülálló és filozófus, túlértékeli a filozófiai gondolatok gyakorlati befolyását a tudományos haladásra. (A jógi és a komisszár utolsó esszéjére gondolok.) [...] bár a tudósok gyakorlati munkájuk során hajlamosak megfeledkezni a 'idées generales'-ról, mint magánemberek nem megközelíthetetlenek a gondolatok számára. Örömmel közlöm Önnel, hogy könyveit sok fiatal mérnök és tudós olvassa abban a nagy ipari üzemben, melyben dolgozom, illetve ennek laboratóriumában, és hogy Ön nagy hatást gyakorol a fiatal generációra. Hadd tegyem hozzá, hogy nagyon büszke vagyok Önre."

Magyarázatot fűzött az elektronmikroszkóphoz, saját könyve témájához:

"Ez a csodálatos új eszköz, egyebek között azért figyelemreméltó, mert kevés szellemi munka kellett megvalósításához. Miután a közepes német fizikus, Hans Busch felfedezte az elektronlencsét, a továbbiakhoz csupán átlagos jó mérnöki munkára volt szükség, briliáns ötlet nélkül. Mégis a modern tudomány legizgalmasabb eredményei közé tartozik. (Nézzen csak a bakteriofágról készült képre a 62. oldalon!) Attól tartok az ilyesfélék Bernal malmára hajtják a vizet, akinek nézeteit éppúgy nem szeretem, mint Ön. De az izzadtság és inspiráció aránya a tipikusnál jóval magasabb az elektron-mikroszkóp esetében. Ha nem így lenne, a Nobel-bizottság már kitüntette volna Buscht, Knollt és Ruskát.

A korrektség megköveteli, hogy bevalljam, az E.M.-et magam is felfedezhettem volna, de elmulasztottam. A berlini Technische Hochschulén 1924-1926 között kifejlesztett nagy frekvenciájú katódsugár-oszcillátoromat az én technikám segítségével alakította át két utódom, Knoll és Ruska az első EM.-é 1930-ban. Három évvel korábban elhagytam az elektronikát, és csak a háború előtt tértem vissza hozzá. Ha több német jellegű kitartásom (Sitzfleisch) lett volna, a könyvben leírt munka nagyobb részét én végeztem volna el egyedül..." (Gábor Dénes Koestlernek 1946. ápr. 7.)

Koestler nyilván válaszolt, és Gábor Dénes hamarosan a későbbi eszmecseréiket előrejelző levelet írt:

"Egyik esszéjében azt írta, a novellistának meg kellene tanulnia a kvantumelméletet. (Ez egyike a sok különös dolognak, melyről a novellisták nem tudnak semmit.) Nem tudom, győztesként ír-e erről, azaz a hullámegyenlettel és a mátrixszámítással bánni is tud, vagy azok közé sorolja magát, akiknek 'kellene'. [...] Egy évvel ezelőtt azt írta nekem, hogy a magasabb mentális funkciók, benne a feltalálás és a felfedezés pszichológiájával foglalkozik. Nagyon érdekel engem is a tárgykör, gyakran gondolok arra, ha nyugdíjba vonulok az aktív feltalálói munkából, néhány kiemelkedő felfedező pszichológiai életrajzáról fogok írni. (Gábor Dénes Koestlernek, 1947. június 15.)

Közben személyesen is megismerkedtek. Sőt, hármasban is találkoztak közös barátjukkal, Polányi Mihállyal, akit Gábor Berlinből ismert, de jóllehet mindketten Angliába költöztek, nem vették fel újra a szálakat. Koestlernek hozzáfűzte:

"Mivel érdeklődik a hallás elmélete iránt, elküldöm Önnek dr. Robert Galambos (fiatal kísérletező tehetség, magyar szülők Amerikában született gyermeke) tanulmányait, melyek jobban megvilágítják a hallás idegi mechanizmusát, mint akármelyik általam ismert cikk."5

Megismerkedtek, találkoztak, nyilván alaposan fölmérték egymást. Ebben az időben Gábor Dénes az információ különféle megjelenéseiről, például a színes filmről, sztereóképről írt, és az elektronmikroszkóp továbbfejlesztési lehetőségeiről, majd a képről nyerhető teljes optikai információról, a holográfiáról. És 1949-ben megjelent Koestler első nagy 'tudományos' műve, az Insight and Outlook. (Koestler, 1949)

Az ambiciózus tudományos író nagy műve, a minden fontosról szóló könyv nem aratott sikert. Szokatlan helyzet lehetett Koestlernek, aki valószínűleg nem számolt azzal, hogy témaváltása közönségváltást is eredményez. Korábbi sikeres művei, kivált a Sötétség délben széles értelmiségi olvasóközönséget vonzottak, a tudománnyal foglalkozók sokkal szűkebbet, és nagyon más gondolkodásút. A nagyközönség bizony unalmasnak találta a könyvet, nem is nagyon vásárolta. A tudósok viszont kíváncsiak voltak, de nem az óceánérzés élményére, hanem a kifejtett elméletekre és alátámasztásukra, az érvekre (Cesarani, 1998. 332.) Az erkölcs és politika visszavezetése a biológiai, pszichológiai jelenségekre, azaz megalapozásuk a természettudománnyal nem váltotta ki a várt elismerést. Gábor Dénesnek azonban tetszett:

"Fél évvel ezelőtt olvastam 'Insight and Outlook' c. könyvét... Ön nagy felfedezést tett, és bár, amint hallom, a recepció langyos, biztos lehet benne, hogy előbb vagy utóbb Freud Álomfejtésével és néhány más igazi nagy kiváló könyvvel azonos kategóriába kerül. Szokásommá vált, hogy az irodalomban biszociációs példákat keressek. Proust Sodoma és Gomorrájának elején találtam a legragyogóbbat, ahol párhuzamba állítja a homoszexuálisokat, zsidókat és a virágok megtermékenyítését, asszociációs mezőket, melyek átfedését eddig biztosan senki sem sejtette." (Gábor Dénes Koestlernek, 1949. december 28.)

Gábor Dénes nem érte be formális gratulációval, valóban érdekelték Koestler nézetei. A tudós szemével kezdte továbbgondolni őket, mégpedig az egyik legkülönösebb területet, a telepátiát.

"...hadd bíráljam kicsit. Létezik a formális logikában egy tétel, mely a tudós vérében van, bár kevesen tudják, hogy egzakt módon J. M. Keynes igazolta a Theory of Probability c. könyvében. Eszerint nem létezik indukció enumeration simplicitem, ha a kérdéses kapcsolatok a priori valószínűsége nulla. Mekkora például a telepátia a priori valószínűsége? A teljes tudatlanság esetén a valószínűség biztosan nem nulla, hanem egyszerűen nem létezik. Mostanra azonban pozitív ismeretünk van arról, hogy ez a valószínűség csakugyan nagyon kicsi. Nyilván ismeri az amerikai agyfiziológiai iskola, különösen Warren S. McCulloch és Walter Pitts eredményeit. Úgy látszik, ahol egyáltalán lehetséges egzakt elemzés, beérhetjük egyszerű hipotézisekkel, amelyek szerint az agy 'ki-be' folyamatokkal leírható, a bonyolult elektromos hálózatokban szereplő kapcsolók föl és lekapcsolásához hasonlókkal, ezért a kérdés csak az, 'hol', nem az, hogy 'mi'. Nincs jele valamiféle 'spezifische Sinnesempfindungen'-nek, minden agytartalom 'kapcsoló', a szinapszis csak topológiai helyével kapja meg sajátos színezetét.

Feltételezve, hogy érvényes ez a hipotézis, vajon elgondolható-e, hogy az agy belső működése során csupán geometriájára támaszkodik (az elemzés helye értelmében), azaz hálózati diagramjára, és kell lennie egy második mechanizmusnak, mely kész arra, hogy ekvivalens formában másik agyba átvigye a jelt? Mielőtt az a priori valószínűséget nullától különbözőnek becsüljük, valamilyen bizonyítékra van szükség arra vonatkozóan, hogy ugyanilyen mechanizmus működik a belső kommunikációban. Szerintem ezen a vonalon kellene haladni. Ha bebizonyosodik, hogy a gondolkodási folyamat egyik részében a jelek olyan teljessé válnak, mint a könyvtárban a kérőcédulák kitöltésekor, melyen van egy 'kulcs', aminek segítségével a cédula automatikusan megtalálja útját még akkor is, amikor történetesen rossz helyre került, akkor nem elképzelhetetlen, hogy a jel megtalálja helyét egy másik agyban. De ha a cédula csak a kitöltő részben kap jelet, azaz ahol a helye van, akkor másik mechanizmusra van szükség a telepátiához, melyről túlélési érték szempontjából semmilyen bizonyítékunk nincs.

Természetesen túlságosan korai ezekről a kérdésekről döntenünk. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy figyelnünk kell az agyfiziológiát (mely váratlanul közel került hozzánk, villamosmérnökökhöz)." (Gábor Dénes Koestlernek, 1949. december 28.)

Gábor Dénes tehát egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy létezhetnek olyan jelenségek, melyeket telepatetikusnak neveztek, nem vonta eleve kétségbe létezésüket, hanem olyan agymodellen kezdett gondolkodni, mellyel elvben meg lehet magyarázni az ilyen jelenségeket, ha vannak. Figyelme messze többet jelentett a naiv érdeklődőénél, hiszen ebben az időben a jelátvitel képezte saját tudományos témáját is.

Több mint tízéves szünet következett be a levelezésben. Koestlert nem hagyta érintetlenül az Insight and Outlook sikertelensége. Sokáig nem folytatta elgondolásainak kifejtését, de nem adta fel tudományos írói ambícióit, már csak azért sem, mert a nyomorúságos emberi állapotokat alapvetően az ember biológiai konstitúciójára vezette vissza. A tudománynak kell feltárnia és megoldania is a bajt, például gyógyszerrel, mondjuk tudatmódosító anyagokkal, kábítószerrel. (Más kérdés, hogy a kábítószerek hatásában csalódott.)6 Az ötvenes években megírta az Alvajárók-at, és ezzel komoly sikert aratott (Koestler, 1996a) Ezután ismét nekilátott az Insight and Outlook témáinak, abban a reményben, hogy az érintetlenül hagyott fogalmi alapsémához pontosabb, követhetőbb, jobban érvelő előadásmódot talál. A kreativitást a redukcionista gondolkodás ellenbizonyítékának, a transzcendáló képesség bizonyítékának tekintette. Az Insight és Outlook befejezésének és második kötetének is szánta új könyvét, melyben összefoglalta az álláspontját alátámasztó szaktudományos eredményeket. Ez a mű jelent meg 1964-ben The Act of Creation címmel (Koestler, 1998).

Az eltelt tizenöt év semmit sem javított a fogadtatáson. Egyesek Koestler szemére hányták, hogy semmi eredeti elgondolása nincs, csupán asszimilátor, mások ötleteinek adaptálója, például barátja, Polányi Mihály ötleteié, azaz ne írjon kreativitásról, aki maga nem kreatív. A legegyértelműbben és legkíméletlenebbül a tekintélyes biológus, Peter Medawar, az 1960-as Nobel-díj kitüntetettje utasította el Koestler könyvét. A kiváló és hatásos tudományos író, Karl Popper lelkes híve azt hányta Koestler szemére, hogy fogalma sincs, hogyan működik a tudomány (Cesarani, 1998, 558--559.).

Koestler a kreativitást hengerpalástra fölcsavarható triptichon képével értelmezte. Három fő területét különböztette meg: a humort, a tudományt és a művészetet. Ennek megfelelően három oszlopba rendezte a kreatív tevékenység minőségeit, például a humor alatt szerepel a komikus hasonlóság, mellette, a felfedezés-oszlopban a rejtett analógia, a művészet alatt pedig a költői kép, és így egymás alatt és mellett a különféle minőségek. Azért helyezte őket hengerpalástra sík helyett, hogy ábrázolja a területek közötti átmenet folytonosságát és természetességét. A gondolkodás különféle síkokban történik, például a közélet és magánélet, a vallás vagy tudomány síkján. Általában egyetlen síkon belül zajlik a gondolkodás, ám a kreatív gondolatok kihasználva és észrevéve, hogy a síkok metszetet is alkothatnak, két síkon futnak egyszerre, ahogy nevezi, biszociatívak. A síkokat Koestler mátrixoknak nevezte. "A mátrix szót bármely értelmes képesség, szokás vagy készség; bármely rögzített szabálykód által irányított, rendezett magatartási formula jelölésére használom." (Koestler, 1998. 27.) A mátrix tehát összefüggésrendszer, vonatkoztatási sík. A másik alapfogalom, a kód, a mátrixon belül jelentkezik: az elemek elrendezésére vonatkozó utasítás. Ha például szavakat kell ellentétességük alapján csoportosítani, mondjuk a kicsi mellé a nagyot kell állítani, a szavak az elemek, míg a parancs, a szabály az, hogy ellentétes jelentésük szerint csoportosítsuk őket. Ez a szabály a kód. A mátrixot és a kódot a helyzet, a körülmények rögzítik, nem az egyén alakítja őket. A feladat megoldása vagy a folyamat végbemenetele viszont függ a gondolkodótól, aki különféle stratégiákat alkalmazhat. A példánál maradva, a szavak csoportosítását különféle módszerekkel végezheti el, saját ökonómiájára támaszkodva. A humor vizsgálata, a síráshoz hasonlóan, azzal az előnnyel jár, hogy hatása empirikusan leírható, mivel fiziológiai jelenségek kísérik, bizonyos izmok mozgásai. Koestler szerint "minden szervezett viselkedést vagy tevékenységet - a magzati fejlődéstől a verbális gondolkodásig - bizonyos játékszabályok irányítanak, amelyek biztosítják a stabilitást és következetességet, de megfelelő szabadságot engednek az alkalmazkodóképes stratégiáknak, amelyek változnak a környezet adottságai szerint." (Kostler, 1998. 111.) Más szóval: a környezet, mátrix biztosította feltételek között mindent rögzített szabályok, kódok működtetnek, melyeket egyéni stratégiákkal lehet használni, és ez a szerkezet általános, nem korlátozódik a gondolkodásra.

Gábor Dénes jól ismerte Koestler fogalmi keretét az Insight and Outlook-ból és előadásokból, az alapfogalmakra koncentráló előtanulmányok szövegéből még az új könyv megjelenése előtt. Hozzá is akart járulni a rendszer kifejlesztéséhez. Szemben Koestler kritikusaival, nagyon jó véleménye volt elgondolásairól, melyek felkeltették szakmai érdeklődését, megindították fantáziáját. Az 1960-as évek elejéről származó levélváltásuk erről szól.

Előbb csupán terminológiai javaslatot tett:

"Azt hiszem, gondolatait explicitebbé tette a kód fogalmának bevezetésével, de nem hiszem, hogy igaza van, amikor mátrixokról beszél. Ez utóbbiaknak pontos jelentésük van a matematikában (még a legszélesebb értelemben is az elemek kétdimenziós rendezett elhelyezését jelenti), mely nem egyezik meg az Ön által használt jelentéssel. Amire gondol, az az elemek alcsoportja, melyen a kód működik. Erre próbaképpen a 'tér' fogalmát javaslom. (A matematikában például a komplex számok tere, mely zárt az összeadás, szorzás és osztás számára.)" (Gábor Dénes Koestlernek, 1960. március 6.)

Ezután Gábor Dénes megpróbálta modellezni Koestler gondolatait, ami már hosszabb kifejtést igényelt:

"Mellékelem a séma vázlatát, mely segíthet pour fixer l'idée, ez kicsit konkrétabb, mint a szavak, és így elkezdhetünk gondolkodni. Két példányt küldök, hogy firkálhasson rá. A diskurzus elemei a függőleges vonalak, melyek keresztülmennek minden kódsíkon, de csak egyik alcsoportjuk lép kapcsolatba valamely egyetlen síkkal. Amit ön az asszociatív síkok metszéspontjának vagy biszociációnak nevezett, itt azok a vonalak reprezentálják, melyek két kódsíkot érintenek. A komikus (vagy tragikus, vagy heurisztikus) hatást most a vonalak mentén az egyik vagy másik síkra történő áttérés reprezentálja. Ez a rendes formátum, melyet a mérnökök szeretnek, de egyáltalán nem biztos, hogy Természet Anya rendetlen jeleit reprezentálja.

Ismét pour fixer l'idée, speciális kódolást készítettem, melyben az elemek egydimenziós sorba vannak rendezve, mint a táviratban vagy a beszédben. Ezeknek minden szabályát egyszerű irányított gráfok reprezentálhatják, melyek közül két elemi példát mutatok be a következőben. Így (kínosan hosszadalmasan) formulázni lehet az angol nyelvtan vagy a zene szabályait.

Ez természetesen a modell primitív kezdeménye. Nagyon meglepett, milyen távol vagyunk attól, hogy gazdaságos módon reprezentáljuk a zseniális majom, Szultán kitűnő ötletét, hogy összekötötte a faágat egy meghosszabbított tárggyal, mely alkalmas a banán odahúzására. A 'meghosszabbított tárgy' teszi ezt olyan nehézzé. A szóbeli diskurzus nem kevesebb, mint két egyszerű szó összekötése, de milyen messze van ez attól, hogy meghosszabbított tárgyakat válasszon ki az érzet adatok tömegéből. Az elektromos dolgokkal foglalkozó emberek az elmúlt tizenöt évben sok időt fordítottak az automatikus felismerők elkészítésére. Ez gyerekjáték, ha a tárgy meghatározott helyzetben van, meghatározott módon irányul, és ha a tárgyat pontosan definiálják; csupán megfelelő sablonra van szükség. De a meghosszabbított tárgy esetén durván a következő műveleteket kell elvégezni:

Emeld ki a 'tárgyat' a háttértől való kontraszt segítségével

Vidd át standard helyzetbe

Forgasd el standard irányba

Csökkentsd vagy növeld standard méretűre

Helyezd a sémára és döntsd el, hogy meg van-e növelve.

Jelen esetben ez még nehezebb, mert az ág egy fa része, és így a kontúr letapogató nem tud zárt kört létesíteni körülötte.

Minden eddig javasolt agymodellt el lehetett vetni a gazdaságosság hiánya miatt. Mindeddig nem sikerült olyan gépet konstruálnunk, mely a szem által szolgáltatott érzetadatokat egyszerű mintává tudná rendezni. (Nem szeretem a Gestalten szót. Ez csak azoknak fel meg, akik nem tudnak németül.)

Amit most mondtam, szinte minden agyfunkcióra vonatkozik. Az Ön esetében további problémát okoz, hogy jó reprezentációt vagy modellt találjon a három hangulatnak vagy érzelmi töltésnek, melyek megkülönböztetik az Ön három oszlopát. Mint székfoglalómban mondtam (és Norbert Wiener hasonló gondolatokat fejtett ki) ez valószínűleg nem a neuronok kapcsolatait leíró topológiai probléma, hanem talán kémiai transzmitterek végzik, melyek a hangulatokat 'közvetítik' az idegrendszer különféle részein át. (Ilyesfélét sejt a kegyetlen matematikus és elektromérnök az olyan jó farmakológus elszörnyedésére, amilyen barátom, az oxfordi Macdonald Paton, FRS.)" (Gábor Dénes Koestlernek, 1960. március 6.)

A nagyon konkrét, komoly levélre érdemi válasz érkezett. Koestler Gábor Déneshez intézett leghosszabb, érdekes levele. Ebben, elfogadta a mátrix kifejezéssel kapcsolatos kifogást, még ha, mint írta, csak metaforikus értelemben használta is, és helyette "ideiglenesen a 'hálózatot' (mesh)" javasolta. A mintaletapogatással kapcsolatban azt írta:

"Egyetértek, hogy ez az első és talán legnagyobb akadály a modellkészítésben. Javaslom, hogy kerüljük meg néhány hivatkozással Pitt McCulloghra és más hasonló próbálkozásra, és tekintsük elfogadottnak, hogy a minták a kódok folyamataiban jelennek meg a másodlagos optikai recepciós területen. Más szavakkal, úgy kezelem, mint fekete dobozt, amelybe nem kell belenézni a struktúra felépítéséhez (a fekete doboz kitűnő definícióját fogja találni Johnny von Neumann Hixon Szimpóziumon tartott előadásában)." (Koestler Gábor Dénesnek, 1960. március 8.)

A levél ezután következő részében kiegészítette Gábor Dénes modelljét. Nagy kár, hogy nem maradt fenn a rajz, könnyebb lenne követni.

"Most az ön első modelljéről. Azt hiszem, használható kiindulás. Feltételezem, hogy a példányára vezetett firkálásomat nehéz értelmezni, ezért elmondom, mi jutott eszembe első látásra. A diskurzus elemei, például a szóbeli fogalmak, asszociatív képességek kötegeit reprezentálják. A függőleges vonalakat hengeres csövekkel helyettesítettem, melyek belsejében az elem föl-le tud mozogni a diskurzus egyik síkjáról vagy univerzumáról a másikra. A csövet kis ablakok lyuggatják a fogalom mintájának megfelelően (csillagszerű sokszög a körbe írva, csillagot képező átló). Adott síkon gondolkodni csak akkor lehet, ha a sík kódmintájának affinitása van a köteg mintájához. Így a felső síkon a csillaggal jelölt alacsonyabb szintű egész, melyet a köteg tartalmaz, lehetőséget teremt az asszociációra, a körrel jelölt második síkon, az alsó szinten a szegmens és az átló. Legyen a köteg a 'Lisszabon' szó, mint a Manchesterben előadott példámban. Milyen tényezők határozzák meg a különböző lehetséges síkok közötti választást? A következő változóink vannak:

1. Az említett strukturális affinitás

2. A thalamikus [látási - P. G.] komponens, a csövön keresztül haladó elem érzelmi töltést vihet (a vörös az agresszív, a kék az azonossági), mely meghatározhatja a sík kiválasztását. Az érzelmi színezés a cortico-thalamikus kapcsolatokból vezethető le (visszacsatolással), valóban kémiai természetű is lehet (szimpatikus, paraszimpatikus kisülések).

3. A hálózat mintájának sűrűsége, (könnyítés ismétléssel és a tanulás nem régi volta).

4. A sík 'vastagsága', mely meghatározza 'földelő' képességét (az agresszív érzések semlegesítése, az integratív érzések felvétele). Ez a hálózat mintájának inherens tulajdonsága (pl. a zene hálózatai), míg a 2. pont a pillanatnyi hangulattal változik. (Koestler Gábor Dénesnek, 1960. március 8.)

A modell működésére vonatkozó elképzelését is hozzáfűzte:

A problémamegoldás, a manipuláló készségek, beleértve a logikai manipulációkat, rutin használata egyetlen síkba záródik. A kreatív tevékenység (eredeti adaptáció) két, korábban kapcsolatban nem álló síkot foglal magában. Amikor az ilyen együttműködést sikeresnek ismerjük el, a két kód egybe integrálódik, és a két sík összetapad (lásd másik ábrámat). De emlékeznünk kell, hogy a hálózat kódmintája implicit, nem tudatos, nem übersehbar a felhasználó számára. Nem tudja, hogy körön vagy spirálon halad. Az eszkimó, aki soha nem létesített kapcsolatot idegenekkel, nem tudja, szegény ördög, hogy eszkimóul beszél - azt hiheti, hogy franciául beszél. Ezért nem vesszük észre mellesleg, hogy a 'célpont' (a szóban forgó probléma megoldása) azon a síkon fekszik, amelyen éppen vagyunk, vagy rajta kívül (lásd az ábrát), ami 'blokkolt' helyzetet okoz.

Az egész dolgot természetesen azzal kell kezdeni, hogy a gondolkodást egyetlen hálózatként írjuk le, melyet kódja határoz meg, a 'topológiai' elrendezés, mely szűkíti a követendő stratégiát, a thalamikus összetevőt, mely megkönnyíti és eltorzítja a folyamatot. Van körülbelül háromszáz gépelt oldalam erről (az állatok tanulása, a nyelv fejlődése, absztrakció és szimbolizáció), de most nem megyek bele.

Mindenesetre Wittgensteint parafrazeálva, amiről nem lehet beszélni, arról diagrammot kell készíteni." (Koestler Gábor Dénesnek, 1960. március 8.)

Közben Koestler a fontos Hixon szimpóziumon tartott előadást, és elküldte szövegét Gábor Dénesnek, aki mintha most döbbent volna rá az egész probléma mélységére és iszonyatos bonyodalmaira. "Bevallom, kicsit megijesztett. Ön bátran belevágott a 'metaforikus' pszichológiába. (Az Ön terminusa nagyon jó.) Most össze akarja kötni a másik végével, amit neuronautomatikának nevezhetnénk. A Hixon-szövegeket olvasva (melyek közül persze von Neumannét és MacCullogh-ét becsülöm legtöbbre), tudatára ébredtem a szakadék hatalmas voltának. Úgy tűnik, prima facie lehetetlen, hogy mi ketten, mindketten amatőrök, a két véget összekössük. Azt hiszem azonban, mégsem lehetetlen, hogy legalább valami benyomásunk legyen a tárgykörről." (Koestler Gábor Dénesnek, 1960. március 23.)

Gábor a jelek szerint felismerte, hogy akaratlanul a filozófia egyik legnagyobb problémájába botlott, a test-lélek problémába, melyet, ha tetszik, ha nem, képtelenség mérnöki módszerekkel megoldani. Nem akarta föladni a vállalkozást, de lényegesen bátortalanabbá vált, amint a folytatásból kiderül.

"Először is a tudat félelmetes problémája ötlik fel. A komikum csakis a tudatos szellem tárgya. Az emberek sírhatnak álmukban, de nem nevethetnek, és amennyire tudom, nem ébredhetnek fel nevetve. Csak a tudat ismerteti föl velünk, hogy a tárgy átcsúszott az egyik asszociatív síkról a másikra, és ez (isten tudja, miért) 17 arcizmunkat mozgásba hozza. Az Önéhez hasonló minden modellnek helyet kell adnia a tudat számára.

Azt hiszem, tudomása lehet a problémáról, hiszen Ön szerintem az átlagosnál több introspekciós képességgel rendelkezik. Nem azt akarjuk megmondani, mi a tudat (a kérdésnek nincs semmi értelme), hanem ennek izomorf reprezentációját adni. Először a tudat dimenzionalitását kell felderítenünk.

A lehető legegzaktabban szeretném ezt megfogalmazni. A tudat magában foglal bizonyos mennyiségű szubjektív jelenséget, melyek mindegyike sui generis, és logikai folyamatokkal nem redukálható másikra. Mik ezek, és mennyi van belőlük? A tudat tartalma elsősorban fájdalom. (Az élvezetet, ennek diametriális ellentétét, logikailag kapcsolom a fájdalomhoz.) Ez bizonyos mértékben hozzákötődik minden egyes szubjektív érzethez, amilyen a három alapszín, a hangmagasság, az alapvető szagok, ízek, stb. Nem vagyok biztos abban, hogy a félelem alapvető-e, vagy a fájdalom anticipációja, melyet logikai kapcsolatnak tekinthetünk, ha bevezetjük a hitet mint újabb alapvető tartalmat.

Azt hiszem, nagyon érdekes lenne, ha Önnek vagy Önnek és nekem sikerülne a tudatos szellem dimenzionalitása alapján a feltérképezés.

Ezeknek nagyon különböző jelentőségük van. A színek helyét például meg lehet állapítani az agyban a látószervekkel való direkt kapcsolatuk révén. A fájdalomét, biztos vagyok benne, nem lehet, ámbár nagyon is lehetséges, hogy vannak az agyban fájdalomközpontok, ahogy Olds megtalálta az öröm központjait a patkányok hipotalamuszában. Lehetnek más lokalizálatlan tartalmak is, például a hit (?) és ezeknek sajátos szerepet kellene kapniuk sémánkban.

Azt hiszem, megérti, miért ragaszkodom ahhoz, hogy ezek nagyon fontosak. Meg vagyok győződve arról, hogy az idegi mechanizmusok messze legnagyobb része helye szerint működik, azaz az idegi jelzések nem hordoznak 'szünetjeleket' vagy kulcsokat. De az agyban kell lenniük bizonyos nem lokalizálható funkcióknak, és mielőtt neuronmodellt készítünk, biztosnak kell lennünk abban, hogy ezek megfelelő helyet kapnak." (Koestler Gábor Dénesnek, 1960. március 23.)

Ebben az időben többször találkoztak egymással, és néhány nem érdemi levél is kicserélődött, utazásokkal, tervekkel, hasonlókkal. Koestler közben haladt a maga útján. Írta tanulmányait, tartotta előadásait. Egyik szövegére Gábor Dénes így reagált:

"Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy kiásott néhány nagy aranyrögöt. A hivatásos pszichológusok és neurofiziológusok dühösek leszek Önre, mert olyan mezőn kezdett ásni, melyet ők csak a következő évszázadban akartak megnyitni. Még dühösebbek lesznek, ha sikerül konkrétabbá tenni a képét. Ebben szívesen segítek Önnek, amennyire időm és tudásom engedi. (Gábor Dénes Koestlernek, 1960. október 27.)

Gábor Dénes a továbbiakban vadonatúj szempontokat is felvetett, köztük a számítógépet mint az aggyal analóg tárgyat.

"Szerintem a két végénél kell kezdenünk. Az egyik a mátrixokról alkotott kép (jó lett volna, ha asszociatív síkoknak nevezte volna őket, mint korábban) aktuális és látens biszociációjukkal. A másik az energiaminta, az, ahogyan az önkifejező és öntranszcendáló érzelmek energizálják őket. (Nem vagyok biztos abban, hogy mondjuk a matematikus semleges tevékenysége csupán a kettő keveréke lenne szublimált formában vagy valami önálló dolog. Az elektronikus számítógépnek csak ilyen energiája van, miért ne lenne nekünk kettő. A ráció csak szenvedélyeink cselédje?)

Kisebb megjegyzés: Az ember az egyetlen nevető állat, de nem az egyetlen síró állat. A kutyák biztosan tudnak sírni, és azt mondták nekem, a koalák is. Nem kételkedem abban, hogy a kutyák képesek öntranszcendáló érzelmekre, de nem tudom, mi a helyzet a koalákkal. A macskák, ezek a köztudott individualisták, bizonyosan nem sírnak." (Gábor Dénes Koestlernek, 1960. október 27.)

Koestler közben Amerikában eljutott a profi pszichológusok közé. Elméletei Stanfordban és Ann Arborban is keltettek némi figyelmet, ám végül nem sikerült az elgondolásai által irányított kutatást inspirálnia.7 Gábor viszont ismét nagyon érdekes, elmélyült gondolatokkal fordult hozzá.

"Valószínűleg találhat matematikust, aki szimbolikus logikai formulákba tudja önteni az Ön gondolatait, de nem hiszem, hogy ez messzire visz. Itt nem formulákra van szükség, hanem erőteljes matematikára, mely szimbolikus műveletekkel feltárja azokat a dolgokat, melyeket nélküle nem lát.

Szerintem a gazdaságosságnak kell betöltenie a vezető fogalom szerepét. Nem nagyon nehéz agymodelleket kisütni, melyek érzetadatokat alakítanak át valamiféle Gestaltenné és absztrakcióvá, és amely ezeket kombinálni tudja memóriával, figyelembe veszi a beépített kódokat és ésszerű működési módot választ valamely sikerkritérium alapján. A baj az, hogy az ilyen modellek már az első lépésben több, mint 1010 neuront foglalnak el az agyban.

A másik vezető gondolatnak az agy folyamatos növekedésének kell lennie. Az agyat nem tervezik, és soha sincs egészen tele, mindig bele lehet préselni egy új könyvet vagy új nyelvet. Hogyan lehet ezt megcsinálni, ha minden zárt?

Ezek minden matematikai elmélet számára kérdések, de más korlátozások is vannak. A legrosszabb korlátozás az, hogy, amennyire tudjuk, a váltás egyetlen szinapszison belül történik. Ahol a mérnök főkapcsolót iktatna be, a természet egyszerű bináris kapcsolók sorozatát használja. Kell, hogy valamilyen fiziológiai nyoma legyen annak a hatalmas számú kapcsolónak, mely lehetővé teszi, hogy az általunk ismert 10 ezer német szóról az általunk ismert 10 ezret angol szóra váltsunk.

Azt hiszem tehát, először nem absztrakt elméletekre van szükség csinos matematikai jelekkel, hanem firkálgatásra; olyan vázlatokra, mint az enyém, továbbá az elemek komplexitására vonatkozó durva számolásokra, görbékre melyekből javaslatok tehetők a neurofiziológusok irányítására." (Gábor Dénes Koestlernek, 1961. november 25.)

A levélhez Gábor ismét ábrát mellékelt. Az ábrán legújabb modellje, melyet szóban is elmagyarázott.

"Rövid leírás. Az érzékszervek által szolgáltatott érzetadatok minden fogalom nyersanyagai. Ezek valamiféle kódolás után (most nem számít, hol), az agy asszociatív vagy gondolkodó szervének legalsó szintjére mennek le, amely szint a computerek 'artimetikai részéhez' hasonlítható. Az asszociáló szerv legalább egy részének piramisszerű szervezésűnek kell lennie, mint a jobb oldali ábra mutatja, ez adja az absztrakciót, amilyen Fido - kutya - állat. Mindegyiket saját nevével kell társítani. El tudjuk képzelni az asszociáló szerv verbális részét, a másik ábra mutatja; a fogalmak, a vízszintes vonalak, csak akkor azonosak, ha a nevek angolok, franciák, stb. A szinteket a főkapcsoló segítségével lehet energiával ellátni.

A tudatos gondolkodásban minden fogalmat visszavetítenek az általam képvetítő ernyőnek nevezett dologra, melyről azt sejtem, hogy a vizuális, auditív, stb. cortexben van, a legalsó szinten. Mikor tudatosan gondolkozunk, minden szót vagy tárgyat látunk vagy hallunk. Erről üzenet érkezik az Akarathoz (talán Freud id-je ösztönzi), mely azután az asszociatív szintre hat, irányítva, hogy melyik választások maradnak kódmentesek. Ez a szerv a gép programozója. Az alacsony szinten készen állhatnak szubrutinok, és ezek teljesen a mátrixba lehetnek kódolva, mint Koestler javasolja, de a legtöbb esetben a kód nem teljes rutin.

Az alacsony motoros szinten (a zongorista, aki egy darabot gépiesen tanult meg) a memória az asszociatív szervbe van beépítve, de a legtöbb esetben meg kell engedni külön memória raktárt. Koestler példája 'Stockholmmal' arra mutat, hogy ez nincs jól szervezve hierarchikus szintekbe.

Amikor az akarat a hasonló helyzetek emlékével és a játék szabályaival segítve döntést hoz, az effektor szerv működésbe lép, vagy a folyamat visszakerül a képernyőre és újragondolódik. Ez a visszacsatolási kör, mely a gondolkodásban működik." (Gábor Dénes Koestlernek, 1961. november 25.)

Ezt követően hasonló mélységű levelet nem írt már Gábor Dénes. A kapcsolat azonban nem szűnt meg, sőt miután áttértek a tegeződésre, a hangnem bizalmasabbá vált. A levelekben némelykor felhívták egymás figyelmét a gondolkodás mechanizmusát, agyfiziológiát érintő különféle cikkekre, kommentálták egymásnak az ilyesféle fejleményeket. Egyszer Gábor Dénes ajánlotta Koestlernek egyik kollégáját, Jack Cowant, "aki mindent tud. Matematikai logikus, négy évet töltött az MIT-n Shannonnal, Wienerrel, Rosenblattal és McCulloch-al, és most főleg idegrendszeri modelleken dolgozik." (Gábor Dénes Koestlernek, 1963. február 19.) Máskor panaszkodott, hogy az Inventing the Future című könyvének (Gábor, 2002) "nem volt sikere". (Gábor Dénes Koestlernek, 1963. október 6.) Közben megjelent Koestler könyve is, az Act of Creation, melynek előszavában mások mellett Gábor Dénesnek is köszönetet mondott.

Koestler folytatta programját. A The Ghost in the Machine című könyve 1967-ben jelent meg (Koestler, 2000). Ebben főként a behaviorizmust kritizálta, mondván, a patkányok, a pszichológiai kutatás modelljei, nem feleltethetők meg az embernek, nem lehet segítségükkel a gondolkodást megérteni. Ebben a könyvben fejtette ki saját evolúciós elméletét, a fejlődési hierarchia által okozott kettősséget, Janus-jelleget, amely szerint a hierarchia minden pontjáról, tehát az emberéről is, lehet fölfelé és lefelé is tekinteni. Az ember fölött is lehet még valami a létezés hierarchiájában, ami felé az emberi Janus vagy holon tekinthet, sőt időről időre tekint is, és persze ezt is az evolúció eredményezte. Innen az ember transzcendenciaigénye, az általános iránti érdeklődése és a szellemi, erkölcsi élet számtalan eleme.

Gábor Dénes még a megjelenés előtt olvasta a kéziratot, egyetértett lényegével, de kínos hibákra is felhívta a figyelmet.

"...arcom kezdett összerándulni. Kérlek, javítsd ki ezt a néhány hibát vagy a fizikus kritikusok tonnányi téglával fognak megdobálni.

A termodinamika második főtételét nem Maxwell fedezte fel. Maxwell csak a démont adta hozzá egy levélben, nem az összegyűjtött műveiben, és a levél megdöbbentő publicitást kapott. Az első felfedező Sadi Carnot volt, akinek az volt az intuíciója, hogy a két különböző hőmérsékleten működő gép hatásfokának maximummal kell rendelkeznie. Ezt újra felfedezte Lord Kelvin, és Clausius öntötte modern formába, aki az entrópia nevet adta, mely zárt rendszerekben mindig növekszik, és elvezet a Wärmetod-hoz. Szóval, írj mindenhova Clausiust Maxwell helyett.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az élő anyag a szervezettség felé halad, vagyis a csökkenő rendezetlenség irányába, azaz csökkenő entrópia felé, a rendszer többi részében növekvő entrópia rovására. A kristály is így tesz, amikor a telített vagy túltelített oldatból kristályosodik. A cukormolekulák csökkentik entrópiájukat, de a vízmolekulák növelik a magukét, amikor kivetik magukból a többlet-cukormolekulákat. Schrödinger, mivel nem fizikusokhoz szólt, csak azt fejezte ki, amit mindenki tudott, amikor hangsúlyozta, hogy az élet napsugárból táplálkozik, ami hatalmas disszipatív, entrópianövelő folyamat, mely lehetővé teszi, hogy a földön lévő parányi anyagi részecskék kevésbé valószínű állapotba kerülhessenek. Biztos vagy benne, hogy negatív entrópiáról beszélt? Nincs időm ellenőrizni, de nem emlékszem, hogy ezt mondta volna. A negentrópia fogalmát Szilárd Leó zseniális úttörő munkája nyomán Leon Brillouin vezette be. Azt javasolnám, ahelyett, hogy 'Norbert Wiener a kibernetika atyja', írd azt, hogy 'Leon Brillouin, Szilárd Leót követve'. A növekvő entrópia növekvő rendezetlenséget jelent. A növekvő rendezettség vagy csökkenő rendezetlenség azonosítása nem olyan érdekes, mint amilyennek számodra tűnik. Az információ azonosítása a növekvő rendezettséggel szintén egészen természetes. Szilárd 1928-as klasszikus cikkében azt bizonyította, hogy a második főtételt meg lehetne szegni, ha az információ a semmiből keletkezne anélkül, hogy növelnék az egész rendszer entrópiáját, beleértve a megfigyelőt vagy a Maxwell-démont. Megnézhetnéd Leon Brillouin Science and Information Theory-ját, Academic Books, 1956, ahol megtalálod az én vicces Maxwell-démonomat.

Remélem megvédtelek a fizikusok haragjától." (Gábor Dénes Koestlernek, 1967. július 19.)

Koestler gyorsan válaszolt:

"Szerencsére időben észrevettem a második főtétellel kapcsolatos rémes hibát, és a szükséges javításokat el tudtam végezni a korrektúrán. (Te a kijavítatlan korrektúrát olvastad.) Pontosabban Bertalanffyék látogattak meg bennünket, és ő észrevette. Szóval, a katasztrófát elkerültem. Olvastam tokiói cikkedet - ragyogóan tömör és kitűnő. De, amint tudod, nem tudom osztani tiszteletre méltó optimizmusodat. (Koestler Gábor Dénesnek, 1967. július 22.)

Koestler néhány alapvető ponton meggyőzte Gábor Dénest:

"...nagy vitám volt az agresszív ösztönökre vonatkozó nézeteidről Lewis Mumforddal, aki (jó lélek!) nem hisz az ember veleszületett agresszivitásában. Most azt látom, a hangsúlyt áthelyezted az egyéni agresszivitásról az identifikációra. Szerintem ez az első lépés a társadalmi megerősítő mechanizmus felé, de nem kezdődhet a láncreakció az egyénben lévő csíra nélkül. Ha a vasatom nem lenne mágneses, nem lenne ferromágnesség, ami 'Gleichschaltung' a szó legszorosabb értelmében." (Gábor Dénes Koestlernek, 1968. június 5.)

Néhány évvel később, az 1971-ben megjelent A dajkabéka esete című könyv. (Koestler, 2002). Ebben Koestler újraélesztve a bécsi Paul Kammerer gondolatait, a lamarckizmus mellett érvelt, amit a természettudósok nem szoktak szeretni. Gábor Dénes sem volt lelkes: "Végre befejeztem 'A dajkabéka esetét'. Látom, hogy a végén arra a következtetésre jutsz, hogy nagy igazságtalanság történt egy emberrel, nem pedig egy elmélettel. A darwinizmus nem elég, de még a lamarckizmus sem. Kitűnő példát találtál erre a 'Szellem a gépben' c. könyvedben, nekem van egy másik példám. A bálnák és a delfinek tápláléktraktusa teljesen elválik a lélegző traktustól, melyhez a nyakon lévő vezeték csatlakozik, ezt szelep zárja. Próbáld meg ezt megmagyarázni a szerzett tulajdonságokkal! Ha van oksági magyarázat, ennek posztulálnia kell 1. A szervezet modelljét vagy reprezentációját és ennek környezett, 2. A modell manipulálásának lehetőségét, 3. visszacsatolást a csira sejtekhez. Tiens! (Gábor Dénes Koestlernek, 1971. december 31.)

Ez volt Gábor Dénes utolsó levele Koestlerhez, legalább azok közül, amelyeket a Koestler Archívumban őriznek. Ezt megelőzve küldött azonban még egyet, mely kapcsolatukat keretbe foglalja. Ritka mulatságos darab:

"Emlékszel, a neked szóló legelső levelemben azt írtam, mennyire sajnálom, hogy nem fedeztem fel az elektronmikroszkópot, és hogy úgy döntöttem, ehhez nagyon is vissza kellene térnem. Most meg mit művel a csalárd Siker Istennő; az elektronmikroszkóp felfedezői nem kapták meg a Nobel-díjat, és én, akinek nem sikerült megjavítania, megkaptam." (Gábor Dénes Koestlernek, 1971. november 4.)8

Bizony meglehet, nem sikerült közösen se kiásni az aranyrögöt. A gondolkodást pontosan modellezni akaró mérnök és a transzcendencia, a hierarchia magasabb fokai felé is figyelő Janus együtt sem tudott közös igényeiknek megfelelő gondolkodásmodellt alkotni. Gábor Dénes a jelek szerint megpróbálta, de nem nagyon erőltette. Szociológus testvérével írt az ötvenes években a szabadság fogalmáról erős technikai apparátussal operáló matematizált cikket (Gabor - Gabor, 1954, 1958), és Koestlernek is elküldte azt a kéziratát, mely a tudat dimenzióiról szólt.9

Koestlert viszont saját gondolatmenete továbblendítette a tudósok számára teljességgel elfogadhatatlan területekre, a paratudományok világába. Számára ez a létezés hierarchiájának magas fokát jelezte, melyet a tudomány már nem vehet észre, de ahová ő valahogyan mégiscsak el akart jutni.


1 The Koestler Archives, Edinburgh University Library, Special Collections, correspondence with Dennis Gabor, 1946-1973, Ref. B/GABOR NRA 29644 Gabor. A levéltári szabályok miatt a levelekből csak a szükséges mértékben idézhetek. Ezért tartalmukat részben magam ismertetem, részben szó szerint idézem, és dátumukkal azonosítom őket. A levelek angolul íródtak, fordításukat én végeztem.

2 Mindezekről olvasni lehet önéletrajzának első kötetében és David Cesarani Koestler-életrajzában. (Koestler, 1996b, 290-344.; Cesarani, 1998, 68-69.)

3 Az óceánérzés okozta konverzióról sokan írtak. A Koestler-életműben betöltött alapvető szerepével kapcsolatban egyetértek Lee Congdonnal. (Vö. Congdon, 2001)

4 A küldött könyv: Gabor, 1945.

5 Erről szól levele: "Micsoda alkalom, Ön és prof. Polányi együtt! Nem láttam nyolc éve, és előtte is túl ritkán, de gyakran gondoltam rá." (Gábor Koestlernek, 1947. augusztus 4.)

6 Koestler kábítószer-próbálkozásairól lásd Cesarani, 1998. 467-469.

7 Koestler Gábor Dénesnek röviden számolt be minderről 1961. november 18-i levelében.

8 A teljesség kedvéért: Gábor Dénes a holográfia felfedezéséért kapta a díjat 1971-ben. A Koestlernek szóló első levélben említettek közül Ernst Ruska végül szintén megkapta a fizikai Nobel-díjat 1986-ban. Az indoklásban szerepel az elektronmikroszkóp felfedezése.


Irodalom

Cesarani, David (1998): Arthur Koestler: The Homeless Mind. Vintage, London

Congdon, Lee (2001): Seeing Red: Hungarian Intellectuals in Exile and the Challenge of Communism, Northern Illinois University Press

Gabor, Dennis - Gabor, André (1954): An Essay on the Mathematical Theory of Freedom. Journal of the Royal Statistical Society A., 117., 31-59.

Gabor, Dennis - Gabor, André (1958): L,Entropie comme Mesure de la Liberté Économique et Sociale. Cahiers de Science Économique Appliquée. Paris, 13-26.

Gabor, Dennis (1945): The Electron Microscope. Hulton Press, London

Gábor Dénes (2002): Találjuk fel a jövőt! (ford.: Búsné Papp Judit), Novofer, Budapest

Koestler, Arthur (1949): Insight and Outlook. Macmillan, New York

Koestler, Arthur (1994): A jógi és a komisszár. Osiris-Századvég, Budapest.

Koestler, Arthur (1996a): Alvajárók. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest.

Koestler, Arthur (1996b): Nyílvessző a végtelenbe. (ford. Boris János) Osiris, Budapest.

Koestler, Arthur (1997): A láthatatlan írás. (ford.: Makovecz Benjamin) Osiris, Budapest

Koestler, Arthur (1998): A teremtés. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest

Koestler, Arthur (2000): Szellem a gépben. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest

Koestler, Arthur (2002): A dajkabéka esete. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest


<-- Vissza a 2005/9 szám tartalomjegyzékére