Magyar Tudomány, 2004/11 1307. o.

Könyvszemle


Laki Mihály és Szalai Júlia:

Vállalkozók vagy polgárok

Igen fontos témával foglalkozik a két neves szerző, Laki Mihály közgazdász és Szalai Júlia szociológus. Az 1989-1990 óta végbement rendszerváltás egyik markáns következménye a magyar nagyvállalkozói réteg kiformálódása. Nem egyszerűen "polgárosodás" ment végbe másfél évtized alatt, hanem ezen a folyamaton belül szembeszökően, statisztikailag is érzékelhető módon kialakult egy olyan csoport, amelynek tagjai nagy tőkeerővel, s ezzel együtt nagy vagyonnal és jövedelemmel rendelkeznek. A nagyvállalkozók megjelenése nem egyszerűen velejárója a kapitalista rendszer meghonosodásának, hanem sikeres fejlődésének egyik nélkülözhetetlen feltétele.

Szerencsés esemény, hogy a könyv alapjául szolgáló kutatásban két szakma, a közgazdaságtudomány és a szociológia művelői fogtak össze. Ez módot adott arra, hogy sokkal átfogóbban derítsék fel a probléma közgazdasági, társadalmi, politikai és kulturális vonatkozásait, mintha csak közgazdasági, vagy csak szociológiai oldalról közelítettek volna a témához.

Kik azok a nagyvállalkozók? Honnét jöttek? Mi tette őket képessé e pozíció megszerzésére? Olyan kérdések ezek, amelyek mindenkit izgatnak, aki valóban meg akarja érteni a rendszerváltás által meghatározott mélyreható társadalmi változásokat. Laki és Szalai könyvéből sok mindent megtudhatunk e kérdések megválaszolásához.

Vannak, akiknek a fejében már készen áll a válasz, amelyet politikai prekoncepciók alakítottak ki. A pártállam vezető rétege, a "nómenklatúra" jól megszedte magát. A régi elit legügyesebb és leginkább gátlástalan tagjai különböző trükkökkel, legális és illegális eszközök kombinációjával hatalmas vagyonokat tulajdonítottak el az egykori állami tulajdonból.

Laki és Szalai nem bocsátkoznak politikai vitába. Bizonyára az ő szemükben is ellenszenvesek azok az emberek, akiknek meggazdagodási története valóban a fenti prekoncepcióban leírt séma szerint ment végbe. Ám a kérdésről nem rokon- vagy ellenszenv alapján akarnak nyilatkozni, hanem gondos kutatómunkával próbálják feltárni a tényeket. Statisztikailag használható és elfogadható kritériumokat alkalmaznak annak meghatározására, ki nevezhető nagyvállalkozónak. Kiválasztanak egy mintát, a nagyvállalkozói kör jellegzetes képviselőit - közülük is csak olyanokat, akik hajlandóak a kutatókkal nemcsak szóba állni, hanem őszintén elbeszélgetni. Alapos "mélyinterjú" készül ezekkel az emberekkel. A valóban mélyreható beszélgetésekben feltárul az interjúalanyok családi háttere, neveltetése, kiképezése, karriertörténete.

A két kutató differenciált magyarázatot ad a nagyvállalkozói karrierre. Többféle "rásegítő" tényező járulhatott hozzá ahhoz, hogy az egyén befussa a nagy és gyors karriert. Mindegyik tényező, amelynek ismertetéséhez mindjárt hozzákezdünk, külön-külön növeli a siker valószínűségét. Ám egyik tényezőről sem állítható, hogy elégséges feltétele a nagyvállalkozói karriernek, de az sem, hogy szükséges feltétele.

1. Kezdjük azzal a jelenséggel, amiről az imént idézett prekoncepcióban szó volt. Igen, javíthatta az esélyeket a csoport számos tagjánál, ha legalább az egyik szülő életének valamilyen időszakában magasabb párt- vagy állami állást töltött be. A vizsgált karriertörténetek 65 %-ában kimutatható a "nómenklatúra" családi háttér. Viszont ez nem minősíthető elégséges és/vagy szükséges feltételnek, hisz az esetek 35 %-ánál hiányzott ez a családi múlt, és mégis végbement a nagyvállalkozói karrier.

A tanulmányozott mintának fele volt párttag, és ennek ismét a fele, azaz az egész minta negyede töltött be egykor pártfunkciót. Ami a másik felét illeti, néhányan közel álltak az 1990 előtti pártellenzékhez, de a nem-párttag csoport túlnyomó része távol tartotta magát a politikától. Sem pro, sem kontra irányban nem látszik tehát döntő tényezőnek, kinek milyen volt a viszonya az állampárthoz.

2. Elég gyakori, hogy kis- vagy középvállalkozóból lett valaki nagyvállalkozóvá. Ez történt a tanulmányozott esetek 54 %-ánál. Ám ez az előzmény nem nélkülözhetetlen, hiszen az eseteknek majdnem a felében kis- vagy középvállalkozói múlt nélkül sikerült bejutni a nagyvállalkozók közé.

3. Nagyon sokat segíthet a karrierben a jó középiskola, a nyelvtudás és az egyetemi végzettség. Mindenki magától értetődőnek tekinti, hogy a szó szűkebb értelmében vett értelmiségi pályákon milyen sokat számít a képzettség. Még azt is természetesnek tartjuk, hogy a bürokratikus pályafutást megkönnyíti a megfelelő tudás, és bizonyos állások betöltéséhez meg is követelik a diplomát, esetleg idegen nyelv ismeretét is. Az viszont kevésbé köztudott, hogy az egyre inkább tudásalapú gazdaságban is mennyire fontos előrelendítője a sikeres karriernek az otthonról hozott műveltség, a jó iskola és egyetem, valamint a nyelvismeret. A megkérdezettek 88 %-ának volt egyetemi vagy főiskolai végzettsége, 73 %-a tud legalább egy idegen nyelvet. Nagyok az előfordulási arányok - de nem elég nagyok ahhoz, hogy ezeket a tudásjellegű tényezőket szükséges vagy elégséges feltételnek minősítsük. Az eseteknek mégis csak számottevő (noha kisebbik) hányadában magasabb iskolázás és nyelvtudás nélkül is impozáns üzleti karriert lehetett befutni.

Nem érdemes tehát a "többség" megfigyelése alapján magyarázni a nagyvállalkozói sikertörténeteket. Bármely vonást vélünk is felfedezni egy-egy ilyen "többségnél" - mindig van egy jelentős kisebbség, amely nem rendelkezik ezzel a vonással.

Laki Mihály és Szalai Júlia könyvéből azt olvastam ki, hogy két valóban nélkülözhetetlen feltétele van a nagyvállalkozói karriernek. Az egyik: az üzleti-gazdasági világban folytatott tevékenységhez szükséges sajátos tehetség. A tehetség persze a tulajdonságok átfogó együttesét jelenti. Ezen belül is különleges fontossága van a gyors helyzetfelismerésnek és reakciókészségnek, az ügyes alkalmazkodásnak azokhoz a lehetőségekhez, amelyeket a rendszerváltás nyújt.

A másik feltétel a szerencse. Ez közhelynek hangzik, ám mégis igaz és fontos. Tudományos nyelvezettel azt is mondhatnánk: a "business" világában a pályafutás sztochasztikus folyamat, amelyben nagy a véletlen hatások szerepe. A véletlen hatások tulajdonképpen minden emberi életsorsra hatnak, ám a piac, az üzlet, a vállalkozás szférájában rendkívül erős a bizonytalanság szerepe. A vérbeli vállalkozó számára a bizonytalanság a természetes közeg. Éppen attól lesz sikeressé, ha talpraesetten reagál a bizonytalanságra, kihasználja a váratlan lehetőségeket, és úrrá lesz a meglepetést keltő nehézségeken.

Számomra a könyv olvasásakor gondot okozott a "polgár" fogalma és a "nagypolgár" megjelenésének értékelése. A munka érdemének tekintem, hogy széles ívben körüljárja a definíciós problémákat. Tárgyilagosan ismerteti a kérdés nagy irodalmát. Örülök annak, hogy a szerzők nem akarták a fogalom körüli vitát végérvényesen lezárni. Mégis az a benyomás maradt bennem, mintha a könyv valamiféle irreális és talán nem is célszerű kívánalmakat akarna felállítani a nagyvállalkozói réteg viselkedésével kapcsolatban, és rosszallaná, hogy ez a réteg nem tölti be a szerepét a politikai közösségben.

Ahhoz a kívánsághoz szívesen csatlakozom, hogy akik üzleti sikereket értek el, és nagy vagyonra tettek szert, legyenek bőkezűbbek a kultúra, a tudomány, a sport, az egészségügy és más jó ügyek támogatásában. Nyugaton, különösen az USA-ban sok követendő példa akad erre.

Ám azt nem tudom, kell-e külön biztatni ezt a réteget a politikai szerepvállalásra. Alkossanak külön nyomásgyakorló csoportot? Rábeszélés nélkül is meg fogják tenni. Vagy legyen valamilyen intézményes keret erre a szerepvállalásra? Nem lelkesedem a régi magyar "Felsőház" újraalakításának gondolatáért, sem pedig bármilyen egyéb döntéshozó vagy felügyeleti testületért, amelyben a leggazdagabbaknak törvény adta külön jogaik lennének. Vagy alakuljon olyan párt, amely azt tekinti fő profiljának, hogy a leggazdagabbakat képviselje? Vagy ami a legrosszabb, azzal töltsön be speciális szerepet a politikai közösségben a legsikeresebb nagyvállalkozók rétege, hogy közvetlenül, vagy közvetett úton korrumpál politikusokat és vezető állami tisztségviselőket?

Minden szakma és minden réteg megpróbál befolyást gyakorolni a politikára. Ez természetes. A nagyvállalkozóknak magától értetődően jó lehetőségeik vannak arra, hogy hangjukat hallassák. Nem baj, hogy a könyv érinti ezt a problémát. Legalább alkalom kínálkozik arra, hogy elgondolkozzunk a kérdésen, és vitát folytassunk róla.

Néhány szó a mondanivaló prezentálásáról. Laki és Szalai nem csak azért tudják meggyőzni olvasóikat, mert adatokkal, tényekkel, gondos megfigyelésekkel támasztják alá állításaikat. A könyv meggyőző erejét növeli a szerzők korrektsége, intellektuális tisztessége. Feltárják az olvasó előtt, melyek azok a fő témához tartozó melléktémák, határproblémák, amelyekről nem tudnak eleget, és ezért a tárgyalás körén kívül maradnak. Ezzel együtt őszintén elmondják, hol vannak állításaik korlátai, hol húzódnak a már feltárt terület határai. Fejtegetéseiket mélyen beágyazták a kérdés irodalmába - ezt azonban minden fontoskodás mellőzésével teszik, tehát anélkül, hogy fitogtatnák műveltségüket.

A könyv élvezetes olvasmány. Stílusa gördülékeny, szerkezete feszes és jól áttekinthető. Miközben minden olvasóra bizonyára nagy benyomást tesz majd a gondos empirikus alátámasztás, nincsen agyonzsúfolva számokkal, statisztikákkal, tényekkel.

Befejezésül még egyszer szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani ezt az érdekes, tanulságos és gondolatébresztő művet. (Laki Mihály - Szalai Júlia: Vállalkozók vagy polgárok. Budapest, Osiris, 2004, 271 p.)

Kornai János

egyetemi tanár


Báthori Egyetem?

A magyar felsőoktatás integrációja után sok régi, patinás egyetem és főiskola vesztette el önállóságát, lett része nagyobb universitasoknak. Talán ezért is van itt az ideje, hogy az új egyetemek, visszafordulva az őket létrehozó intézmények múltja felé, mérleget készítsenek történetükről, megértve működésüket, hozott szokásaikat, reflexeiket, hogy aztán nagyobb empátiával szemléljék egymást az integráció-összecsiszolódás sokszor csupán kényszerházasságként átélt együttlétének első éveiben.

Ezért az identitáskeresés és -építés idejét is éljük, s ilyen szándék munkált Minker Emil emeritus orvosprofesszorban, amikor megírta Szeged egyetemének elődei című könyvét. Tézise világos: a két egyetemből, öt főiskolából létrejött Szegedi Tudományegyetem eredetét az 1581-ben, Báthory István által alapított kolozsvári egyetemben találja meg. A jezsuiták által alapított egyetem kisugárzását, hányattatásait tevékenységének gyakori megszakítása, a líceummá való lefokozás ellenére folyamatosnak mutatja be a szerző, s a jeles történész, Márki Sándor 1922-es soraival azonosul: "Erdély főiskolái megszokták az üldözést, a bujdosást. A kolozsvári Báthory-egyetemet 1603-ban földig rombolták, 1784-ben líceummá fokozták le ... A kolozsvári magyar királyi egyetemet 1918-ban szuronyokkal vették el ... Az erőszak mindenkor csak az iskolák falait törhette szét, nem tudományos szellemét."

Minker Emil nagy hittel rekonstruálja ennek a négyszáz évnek a történetét, óriási irodalmat tekintett át. Mégsem szűk értelemben vett tudományos munka, de nem is csupán ismeretterjesztő könyv született.

Nem mondhatjuk ugyanis, hogy a magyar művelődéstörténet nem ismeri részletesen ezeket az előzményeket. Például A magyar felsőoktatás évszázadai (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000) című elegáns kötet (Kardos József, Kelemen Elemér, Szögi László nagyszerű munkája) ezekről az előzményekről is bőven és hitelesen ír, s magyar fordításban közli egyebek mellett Báthory Egyetem alapítólevelét. Minker Emil ezt ugyanis latinul adja közre, nem használván e munkát).

Ám amíg ez az összefoglaló munka a magyar felsőoktatás történetének egészére fordítja figyelmét, s ebben helyezi el a kolozsvári egyetemet, Minker Emil az "elődegyetem" belső történéseire figyel, s ad gazdag információt a különböző korszakokról. Egy lüktető, megszakításokkal, visszazuhanásokkal akadályozott fejlődést mutat be, ahol az egyetemfejlődést elsősorban politikai és uralkodói szempontok befolyásolták. Ám jól illusztrálja a szerző a képzésben Mária Terézia időszakában induló modernizációs szándékokat is, majd a XIX. század utolsó harmadától kezdődő dinamikus, európai szintre való felemelkedést, különösen figyelve az orvosképzés részleteire.

Minker tehát koherens egyetemtörténetet akar adni, ám közben "az ország második egyeteme" formula meg-megjelenése is utalhat arra, hogy a szerző szándéka - nem nélkülözve apologetikus tónusokat sem - több volt ennél.

Műve tehát mindenekelőtt lelkes vitairat, amely a mai szegedi egyetem gyökereit Kolozsvárott találta meg, és nagy szenvedéllyel érvel eme előzmény mai legitimációja, elfogadása mellett.

A könyv újdonságát a részletekben gazdag leírás mellett elsősorban a két világháború közötti időszakban, az immár véglegesen Szegedre áttelepült kolozsvári egyetem oktatói által indított hasonló viták rekonstruálása jelenti, amelyet Az alapítási évforduló vitái című fejezetben foglal össze a szerző. Az erről szóló fejezetben Minker Emil világosan megfogalmazza saját álláspontját is:

"Minden egyetem számon tartja történetét. Alapítási évétől kezdve sajátjának tartja mindazon eseményeket, amelyek fönnállása óta lényegesen befolyásolták munkáját, nemzetközi szereplését; mindazokat az eseményeket, amelyek saját presztízsét, társadalmi elfogadhatóságát növelhetik."

A szerző, amikor bemutatja a két világháború között fel-fellobbanó szegedi vitákat, azokat a véleményeket emeli ki, amelyek a Báthory-egyetem szellemi folytonossága mellett érveltek. Így például Iványi Béla jogászprofesszor álláspontját, aki az ugyancsak Báthory István által alapított vilnai egyetem fennállása 350. évfordulójának ünnepségein képviselte a szegedi egyetemet 1931-ben. Úgy tűnik, ezidőben főleg jogászprofesszorok tartották kívánatosnak "az egyetem alapítási évének végleges és megnyugtató rendezését".

Minker Emil könyvével ezt a vitát kívánta újraindítani, erős érzelmi töltéssel deklarálva, hogy álláspontja szerint: a Báthory-egyetem örököse a mai Szegedi Tudományegyetem.

Hogy ez a kérdés visszhangot és persze vitát is kiváltott a szegedi egyetemen, jelzi, hogy a könyvhöz maga a rektor, Mészáros Rezső akadémikus írt előszót, s az egyetem adta ki e munkát. A könyv nem véletlenül a 2002-es évnyitó rektori beszéd kapcsolódó részletének idézésével zárul: "a kolozsvári gyökerek személyi, szellemi és történeti vonatkozását nem vitatja senki".

Ehhez kapcsolódva Minker Emil könyvét, utalva a közelgő 425. évfordulóra, költői kérdéssel zárja: "Vajon fogunk-e 2006-ban ünnepelni?"

A kérdés provokatív, mindenesetre jelezheti: a szegedi egyetem új identitásának építéséhez a múlthoz való viszony tisztázása is hozzátartozik. (Minker Emil: Szeged egyetemének elődei. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 2003)

Anderle Ádám

az MTA SZTE Hispanisztika Tanszék vezetője


Litván György:

Jászi Oszkár

Recenzens két nap alatt olvasta el Litván Györgynek Jászi Oszkárról írott ötszáz oldalas könyvét. Nem tudta letenni, mert a stílus, a szépírói stílus, az időbeli szerkesztés arra késztette, hogy csak olvassa és olvassa és olvassa tovább. S mikor letette, azt mondta magában: perfekt. Minden a helyén van. Legfeljebb olyan bakafántoskodó megjegyzéseket tudott volna tenni, hogy Jászi levelezéséből, melyek egyike-másika valóságos tanulmány, s melyeket e sorok írójának volt alkalma New Yorkban a Buttler Libraryben olvasni, szívesen olvasott volna többet, de aztán megértette: ez egy, a szó szoros értelmében vett életrajz, s nem intellektuális pályarajz. Rendben is van. Vagy tehetett volna egy-két helyesbítő megjegyzést, például, amikor 1906-ban a Társadalomtudományi Társaság kettészakadt, Litván megjegyzi: "ezzel kezdődött a magyar értelmiségnek a század egész történetére jellemző kettéválása". Itt el lehetne mondani, hogy ez a kettéhasadás haza és haladás között már a reformkorban elkezdődött a municipalisták és centralisták szakadásával, sőt egyáltalán: ez, a centrum és periféria relációban az értelmiséginek általában jellemző kettéhasadása a periférián, a szlavofilek és zapadnyikok szakadásától a mai Iránon keresztül egészen Indonéziáig. Ám lemondok róla, mert ez csak kisstílű okoskodásnak tűnik a könyv által mozgatott hatalmas anyag és judícium mellett. Hiszen a mű végigkíséri Jászi életét a kezdetektől a haláláig. Hatalmas anyag, és bizonyára a szerzőnek sokszor kellett megtartóztatnia magát az anyag bőségétől.

És mégis... Ahogy jobban elgondolkodom a művön, a részletek festői gazdagságán, a bölcs és igazságtevő, széljegyzetszerű és találó ítélkezéseken, kezd valami hiányérzetem lenni. Pedig minden itt van előttem. Litvánnál többet senki sem tud Jásziról, ez kétségtelen. Neki a budapesti kövek beszélnek: itt találkozott Jászi ezzel és azzal, neki Budapest Jászi-színhelyekkel van megtöltve. Az egész írás ráadásul szépírói teljesítmény, ahogy áradnak a mondatok szikár és szenvtelen stílusban, mint a Duna áradása, vagy, hogy Jászihoz közelesebben fogalmazzak, mint a Duna-konfödereációs terv soha meg nem valósuló görgetege, végtelenül és reménytelenül, mint Jászi nagy álma. Nehezen tudom megfogalmazni.

A regény a dolgok totalitása. A dráma a jellemek totalitása.

Ha ebből a szempontból nézzük Litván György - mint Kende Péter nevezte a Történettudományi Intézet könyvbemutatóján - magnum opusát - regény. A regény, mégpedig Jászi életének teljességében való bemutatása, szekvenciális áradásában a kezdetektől a végig. De elmarad belőle a drámaiság, elmarad az, hogy Jászi egy nagy történeti személyiség volt. Pedig minden be van mutatva, látjuk respektusának jeleit, hogy ki mindenki fogadta, kikkel, milyen jelentős történelmi személyiségekkel volt kapcsolatban, hogy Amerikában ötven előadást tartott első ottléte alkalmával stb., stb. Vagyis az élete mint Élet van bemutatva, s nem mint Az élet.

A különbségtevést az ifjú Lukács György A tragédia metafizikájá-ból veszem. Mert mi az Élet? "Semmi sem teljesedik benne egészen, és semmi sem fejeződik be; mindig új hangok, zavarók vegyülnek a már zengők kórusába. Minden folyik, s minden egymásba folyik, gátak nélkül, tisztátalan keveredéssel; minden elpusztul, minden eltörik, igazi életre semmi sem virul. Élni annyit tesz: valamit végigélni tudni; az élet annyit tesz: semmi sem élődik végig teljesen és egészen. Az élet az egész mindenségben, minden elgondolható létezésben, legkevésbé valóságos és eleven... Csak tagadólag lehet leírni, csak így: valami mindig közbejön és megzavarja. Schelling azt írta: "Wir sagen, dass ein Ding dauert, weil seine Existenz seinem Wesen unangemessen ist" "...A közönséges életünknek (egy dolog tart, mert lényegének megfelelő [...]) Életünknek ilyenkor nincsen igazi szükségszerűsége, csak empirikus jelenvalósága, csak az ezer véletlen kapcsolat ezer véletlen szála kötésének szükségszerűsége. De a szükségszerűségek egész nagy hálójának alapja véletlen és értelem nélkül való, minden, ami van, lehetne másképpen is, és igazán szükségszerűnek csak a múlt tetszik, mivelhogy rajta változtatni nem lehet." (Lukács György: Ifjúkori művek (1902-1918). Magvető. Budapest, 1977. 493-497. Ezzel szemben "a valódi élet sohasem valóságos, sőt mindig lehetetlen az élet empíriája számára. Banális ösvényein felvillan, villámként felszikrázik valami. Valami megzavaró és csábító, veszedelmes és meglepő - a véletlen, a nagy pillanat, a csoda... A tragédia abban a pillanatban kezdődik, melyben titokzatos erők felfakasztják az emberben a lényegét, őt e lényegességre szorítják, és a tragédia folyama csak egyre nyilvánvalóbbra válása az egyetlen valódi létezésnek [...] Mert csak a dráma alakít igazi embereket, de éppen evvel az alakítással - minden puszta életszerűtől meg kell fosztani őket. Szavak és gesztusok: ez az ő életük; de minden szó, melyet mondanak több, mint csak egy szó, több, mint egy gesztus; életük minden megnyilvánulása csak egy-egy jelbetűje a végső összefüggéseknek, életük halvány allegóriája csupán saját platóni ideájuknak" (i. m. 494-496.) Nos, erről van szó. Jászi élete e könyvben valóban csak "halvány allegóriája saját platóni ideájának". Litván György könyvében minden be van mutatva, még az is, az a rendkívüliség, a csodaszerűségé, amivel Jászi tényleg egy sorsvonatkozás lényegévé módosult, be vannak mutatva szavai, gesztusai, szerelmi élete, betegségei, de ez az élet így olyan, mintha közönséges ember közönséges élete volna. Látjuk Jászit Bukarestben, Amerikában, Belgrádban stb. a fontosabb személyiségekkel tárgyalni, aztán látjuk naplójában, ahogyan leírja a románok erőszakos asszimilációját, majd látjuk Körtvélyesen családja körében, látjuk albérleteket keresni Bécsben, Londonban, New Yorkban, tudjuk betegségeit, látjuk törékeny, kétségbeesésre és optimizmusra hajló lelkét, látjuk az egész embert - de nem látjuk az Emberegészt. Mert a drámai jelenetek bele vannak mosva a hétköznapi élet pocsolyájába. "Minden realizmus tönkre kell hogy tegye a tragikus dráma mindeme életfenntartó, mert formát teremtő értékét... Triviálissá kell válni a drámának, ha az életközelség túlharsogja a drámai valóságot." (i. m. 500.) - mondja Lukács György.

Nagyon szépen van megírva a könyv. Szépírói teljesítmény, hűvös távolságtartással, melyből csak olykor-olykor szólal ki vagy meg Litván György, a Jászit szerető alkotó szava. Passzusokat lehetne idézni erre. Linder Béláról, a Károlyi-kormány hadügyminiszteréről Jászi számára hosszú bizalma után kiderül, hogy kalandor és a jugoszláv kormány embere, aki pécs-bajai autonómiával kecsegteti Jászit, csak egy fél mondatban jegyzi meg Litván: "Jászi emigrációs ténykedésének alighanem legsúlyosabb, már-már szégyenletes tévedése volt." Itt várná az ember, hogy ezt elmagyarázza, de nincs rá idő, mert az IDŐ halad tovább, s vele kell mennie a regényírónak, s a következő bekezdése első mondata a narratíva szerint: "Jászival egy időben érkezett Belgrádba Seton-Watson is, akivel csaknem egy évtizede, a háború kitörésekor találkozott utoljára" (228.), s kiről megtudjuk, hogy "a román és jugoszláv rendszereket megveti, de nincs nagy véleménnyel a brit diplomáciáról sem". Tudjuk persze a könyv más részeiből, hogy többször találkoztak, de az egész Hugh Seton-Watson-ügy is elmerül a könyv tengerében, pedig talán megért volna egy külön fejezetet.

Vagy a másik ugyanebből a fejezetből. Tudjuk, hogy Jászinak erdélyi látogatása és egész kisantant-politikája milyen dilemmákat okozott. Mikor egy román lap szerkesztőjének megígéri, hogy cikket ír erdélyi tapasztalatairól, így magyarázza el, hogy miért gondolta meg magát: "Magyar testvéreim az én nézőpontomat túlságosan ridegnek és közömbösnek találhatnák, míg bizonyos román körök észrevételeimet országuk belügyeibe való jogtalan beavatkozásnak tekinthetnék, így még azt a kevéske befolyást is kompromittálnám, melyet talán némely magyar és román körökre gyakorolok" (230.). Csak levélben válaszolt a felkérőnek. Miután megdicsérte, a román értelmiség jobbik felét finom intelligenciájúnak, némileg szkeptikusnak és ironikusnak találva őket, rögtön szóvá tette a dühödt központosítást, a Nagy-Romániát alkotó eltérő régiók erőszakos összeolvasztására irányuló törekvést, a nemzeti kisebbségek igényei és javaslatai iránti érzéketlenséget, a régi magyar nacionalizmus szellemének és módszerének átvételét a közigazgatásban és közoktatásban. Javaslatáról egy román azt írta, hogy "szerinte előbb le kell győzni a román nép hagyományos tekintélytiszteletét, az alá-fölérendeltséghez szokottságát". De Jászi erre csak mondja a magáét, a Duna-konfederációs tervét, s naiv derűlátással ítéli meg - mint Litván fogalmaz - a román demokrácia esélyeit. Majd így folytatja: "Álláspontja és tanácsa azonban az erdélyi magyarság demokratikus elemei és később talán szélesebb körében is csak akkor lettek volna elfogadhatók, ha az ő lojális állampolgári magatartásuk egy toleráns és nagyvonalú, egyszóval hasonlóan demokratikus szellemű román értelmiségi politikával találkozik. Jól tudta ezt Jászi is, hiszen azért utazott már 1920-ban Bukarestbe, ezért folytatott számtalan bizalmi tárgyalást, és ezért írta meg nyílt levelét 1920-ban Alexandru Averescu, majd 1929-ben Iuliu Maniu miniszterelnöknek. A kisebbségi jogok azonban nem valósultak meg, s így az ottani magyarok, főként pedig ezek hangadó elemei szemében az ő koncepciója - torzító értelmezésben - a nemzeti önfeladás szinonimája lett. Ez pedig törvényszerűen vezetett a "jászizmus" romániai lejáratódásához, Jászi ottani hívei fokozatos elszigetelődéséhez." (231.).

E passzus mutatja Litván távolságtartását hősétől, de ez a 213-tól a 235. oldalig tartó részben belemosódik a rengeteg eseménybe, s elveszti súlyát. Holott ebben megragadható lett volna Jászi tragédiája, a korán jött tragikus hősé, aki annyira korán jött, hogy még ma is időszerű, mondjuk, a mai Nagy-Románia Párt politikáját ismerve. Jászi, aki a Horthy-rendszer bukását várta évekig, s velük szemben a kisantant politikáját támogatta, valóban megoldhatatlan helyzetben volt - abban a korban. Mert ha elítéli a kisantant politikáját, a román politikusoknál szerzett pozícióját veszíthette volna el. De látja a románok "esztelen", "asszimiláló", "vandál" politikáját, látja, hogy Kossuth és Bem szobrát eltávolították, hogy egynyelvű román feliratok vannak, minek következtében kolozsvári tartózkodása alatt ezt írja naplójába: "Olyan reménytelen minden, olyan fojtó a levegő. Fáradtság és összetörtség" (233). Még egyszer mondjuk: Jászi a korán jött tragikus hősökhöz tartozik; a Dunai-konföderációra még ma sem érett meg a kor, s az Európai Unióba való belépésünkkel valószínűleg végképp ad acta kerül. Jászi e vonatkozásban a bibói túlfeszült lényeglátók közé tartozik. Jól látta ezt Eduard Beneš, aki a követével megüzente Jászinak Bécsbe: "Túllépte azt a határt, amelyet egy emigráció a saját hazája közvéleményével szemben folytathat" (218.). S Litván ehhez hozzáfűzi: "Jászi... - jól látta, hogy Beneš csupán »cinikus őszinteséggel« mondta ki azt, amit addig is gondolt - mintha válaszút elé érkezett volna" (219). S Beneš azt is megüzente Jászinak, hogy ha hazakerülnek, ők, a demokraták sem tudnának más politikát, mint integrációsat folytatni. Ha egyszer Jászi is abban bízott, amit TomᚠMasaryk mondott neki, hogy egy demokratikus kormánynak hajlandók lesznek színmagyar területeket visszaadni: ez a meg nem valósult ígéret, nos, ebben rejlik Jászi tragédiája.

Látjuk tehát, hogy Litván teljesen tisztában van a Jászi által elkövetett hibákkal. De így ez a problematika, Jászi nemzetiségi és Duna-konfederációs politikája megérdemelt volna egy egész fejezetet, amelyet Litván így szétszórtan, az idő járma alatt továbbmenésre késztető szerkesztéssel oldott meg. Jászi intellektuális portréja még várat magára.

A nagy Jászi-opusz tehát regény és nem tragédia. Regény mivoltában azonban inkommenzurábilis. (Litván György: Jászi Oszkár. Osiris. Budapest, 2003, 509 p.)

Nagy J. Endre

egyetemi tanár, PTE


Angliától Nagy-Britanniáig

Magyar kutatók a brit történelemről

A magyar történetírás történetében az egyetemes történet iránti érdeklődés, kutatási szinten, inkább csekélynek mondható. A budapesti egyetem amerikanisztikai tanszékének vezetője, a történész Frank Tibor professzor most megmutatta, hogy az utóbbi évtizedekben már ez iránt is van érdeklődés, persze elsőrendűen nyugati vonatkozásban. A közel kéttucatnyi tanulmányt a szerkesztő öt nagy csoportba sorolta. Előtte azonban rámutat arra, hogy ez a kötet egy újabb kutató nemzedék műve, hiszen most már az angolszász témával kapcsolatos gyanakvásról nem lehet szó. Garami Erika a brit fém- és papírpénzeken ábrázolt országszimbólumokat elemzi igen részletesen, röviden persze Szent Györgyöt is, de főképp az országot szimbolizáló Britanniát, amely már az ókortól kezdve használatos szimbólum volt, a szerző világosan bemutatja, hogyan alakult a női alak ábrázolása különböző korokban.

Az I. rész a régi rendet tárgyalja. Bárány Attila V. Henrik és előtte már III. Edward személyében mutatja be azt a két uralkodót, akik már jóval I. Erzsébet előtt elkezdték a birodalomépítést és ennek ideológiai alátámasztását. Zsigmond császár kíséreteivel is szembeszálltak. V. Henrik keresztes hadjáratra is készült, ebből vezette le függetlenségi igényeit. Már nála előfordul a "tengerek ura" kifejezés. Velich Andrea VII. Henrik temetésének a belpolitikai előzményeit vázolja fel. Végeredményben sikeres uralkodó volt, de távolról sem volt népszerű. Fia, VIII. Henrik apja halálakor még fiatal, trónöröklése bizonytalan, de ő maga keresztülhajtja. Minden ellenérzése ellenére VIII. Henrik díszes temetést rendezett apjának, ezt követelte meg a presztízs. A tanulmány részletesen leírja a szertartásokat. Radó Bálint I. Jakab (az egykori VI. Jakab skót király) egy vitairatát elemzi, amely a katolikusokkal vitatkozik, elhárítja a vallásüldözés vádját, a király felfogásában egykori tomista elvek is előkerülnek, a népszuverenitás kérdése. A vita tárgya a király által a katolikusoktól megkövetelt hűségeskü volt, amely Jakab szerint csak a politikai lojalitást biztosította, a pápa mégis megtiltotta a katolikusoknak az eskü letételét. Jakab természetjogi érvelést is felhasznált, születése révén szerzett jogaira hivatkozott, ilyet a pápa nem tud felmutatni. Kovács Zoltán a 18. századi angol külpolitika kérdéseit tárgyalja, amikor Anglia már egyenrangú Franciaországgal. A külügyek terén a királynak jelentős mozgástere volt. Az európai egyensúly és Anglia perdöntő szerepe ebben a században alakult ki. Vagyis volt valamiféle inzuláris elkülönülés is, de a kontinens iránti érdeklődés mégis fontosabbnak bizonyult.

A III. rész az ideológiai fejlődés kérdéseit vizsgálja konkrét szerzői példákon. Trencsényi Balázs Sir William Temple 17. századi karrierje során mutatja be először a külpolitikában tevékeny politikus útját 1688-ig, amikor a Dicsőséges forradalom után nem kívánt állami szolgálatban maradni, és saját kertje gondozásában látta élete feladatát. Elképzelése szerint Anglia nem lehet francia mintára abszolút monarchia. Ideálja az alkotmányos monarchia. Kiábrándulását a politikából a pártviszonyok idézték elő. Állásfoglalása egyúttal a poszthumanista kultúra válságát is mutatta.

Kontler László Edmund Burke és Friedrich von Gentz állásfoglalásait elemzi, a francia forradalom elítélését, mert az szembefordult az addigra Európában kialakult civilizációval. Burke heves támadásait a német filozófusok nem kedvelték, ezért állt mellé Gentz, Metternich bizalmasa. Egedy Gergely Benjamin Disraëli kormányzásában mutatja be a konzervatív ideológia kibontakozását, a szerző elsősorban Disraëlinek az 1830-40-es években írt munkáit elemzi, szépirodalmiakat is. Az utilitarizmus ellen fordult, új politikájában a konzervatív pártot a radikálisokkal igyekezett összehozni. Reformkonzervativizmusa a szociális kérdéseket is előtérbe helyezte. A két Angliát emlegető munkáiban persze csak a meglévő bajok diagnózisát adta meg, megoldásra nem volt konkrét elképzelése. Gángó Gábor egy Pannonhalmán előkerült töredék útját követte. A töredéket Trefort Ágoston írta, aki az angol forradalom előzményeiről és következményeiről a sajtóban is publikált, ugyanolyan leíró jelleggel, mint az egyéb publikált cikkek. Valószínűleg azért nem adta ki később a kéziratot, mert valójában történetírói babérokra nem törekedett. Mester Béla Johan Stuart Mill 1867 körüli magyarországi népszerűségét elemzi; sok fordítás jelent meg, Kállay Béni és Asbóth János kapcsolódtak Mill nézeteihez. Kállay egy balkáni etnokrácia elméletét is felvetette.

A IV. rész a gyarmati kérdések néhány aspektusára tér ki. Berczeli Gábor George Maclean 1826-44 közt az Aranyparton, a későbbi Ghanában folytatott informális kereskedelmi tevékenységét mutatja be, amely végül is csak 1874-re vezetett el oda, hogy a korona forma szerint is gyarmattá nyilvánította a területet. Búr Gábor az 1905-ös konzervatív-liberális őrségváltás körülményeit veti össze a gyarmati problémákkal, elsősorban persze a búr háborúval. Máthé-Shires László a brit gyarmatpolitika egyik fontos egészségügyi kérdését járja körül - a maláriát, az írás a szúnyogfertőzés, a járvány és az annak megoldásaként felmerült fehér-bennszülött szegregációt vizsgálja. A későbbi Nigéria északi és déli fele közt lényeges különbségek voltak. Sem a szegregáció, sem új főváros alapítása nem hozott megoldást.

Végül az V. rész valamelyes hagyományosabb témákat tárgyal, Anglia és Magyarország kapcsolatait. Frank Tibor Lord Palmerston külpolitikájának azt az elméletét emeli ki, hogy 1867 táján semmiféle beavatkozást sem óhajtott látni. Tüzes Károly az angol érdeklődést mutatja be az 1867-es koronázás iránt. A bécsi angol követ ekkor túlértékelte az Angliához fűződő kapcsolatokat. Beretzky Ágnes Hugh Seton-Watson változó állásfoglalását elemzi, 1906-ban Budapestre érve a koalíció lelkes híve, a magyar liberalizmust dicséri, de a nemzetiségi politikusokkal való kapcsolatfelvétel révén élesen szembefordul a magyarországi viszonyokkal, negatív álláspontját a békeszerződések idején is érvényesíti. Lojkó Miklós Jan Christian Smuts tábornok és Sir George Clark békemisszióját mutatja, Smuts a Tanácsköztársaság idején a pályaudvaron veszteglő vonatából nem volt hajlandó kiszállni, közvetítése eredménytelen volt. Clark már ellentétes viszonyok közepette meg tudta kezdeni a tárgyalásokat az ország külpolitikai elismerése érdekében. Pál Mónika Carlile Aylmer Macartney második világháborús magyar rádióbeszédeit elemzi, ezek igyekeztek kedvező képet adni a nyugati hatalmakról. Nem tudni pontosan, miért, 1943-ban ezek a rádióelőadások elmaradtak; lehet, hogy szovjet intervenció nyomán. Figder Éva az 1945-47 közti angol diplomáciai törekvésekről számol be. Az angolok a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon belül eleve - az amerikaiakkal együtt - hátrányos helyzetben voltak a szovjetekkel szemben. Egy ideig próbálták megőrizni véleményüket, de érdemben nem sok eredményt értek el. 1947 után már feladták a harcot. A szerző előzményként kitér az 1943-44-es kapcsolatokra is. Itt Pálóczi Horváth Görgyre kell gondolni.

A kötet végén található ez egyes szerzők rövid életrajza és munkásságuk jegyzéke. Ebből kiderül, hogy nemcsak a legfiatalabb nemzedék van itt képviselve, hanem a középnemzedék néhány, máris jeles eredményeket elért tagja is. Ez a nemzedék az, amely számára már természetes volt a nyugati ösztöndíj és a kutatás nyugati levéltárakban.

Persze ez egymagában nem lett volna elég a kötet összeállításához. Kellett hozzá Frank Tibor karizmatikus tanári egyénisége, aki össze tudta hozni ezt a csapatot. Remélhetőleg következik valamilyen amerikanisztikai jellegű folytatás, meg más nyelvterületek bekapcsolása is. Érdemes feladat ez. (Frank Tibor (szerk.): Angliától Nagy-Britanniáig. Magyar kutatók a brit történelemről. Gondolat, 2004. 405 p.)

Niederhauser Emil

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár (ELTE)


<-- Vissza a 2004/11 szám tartalomjegyzékére