A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelező tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat.
A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük háromra válaszoljanak:
1. Mi volt az a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?
2. Volt-e mestere?
3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?
5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?
6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?
7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?
Talán az is jellemző lehet új tagjainkra, hogy éppen mit tartottak fontosnak elmondani magukról.
E számunkban Bayer József, Kőmíves Tamás, Sarkadi Balázs, Solti László és Székely Vladimír válaszait olvashatják.
Bayer József
1946-ban Pilisszentivánon született. 1996-ban szerzett doktori címet politikatudományból. Fő kutatási területe a politikaelmélet. Az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára, a Magyar Politikatudományi Társaság és a Politikatudományi Bizottság elnöke. A Közép-európai Politikatudományi Társaság alelnöke.
Mi volt az a döntő mozzanat az életében, ami erre a pályára vitte?
Nem egyetlen döntő mozzanat, inkább egy hiányérzet. A reformnemzedék előtt, amelyhez tartozom, csak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nyílt ki a világ. Én is éreztem a változás igényét, és kerestem az együttélés élhetőbb és demokratikusabb politikai formáit. De külföldi ösztöndíjak, egy másfajta tudományos szellem, könyvek, emberek, a nyitottabb világ megismerése nélkül valószínűleg saját társadalmi és politikai viszonyainkat sem érthettem volna meg. Sok nemzetközi konferencián vettem részt, előadói meghívásoknak tettem eleget, és sok ösztönző szakmai kapcsolatom volt külföldi kollégákkal. Biztató volt számomra, hogy kíváncsiak voltak a véleményemre, és érvényesnek fogadták el a megközelítéseimet.
Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?
Sokan voltak rám hatással, de mestereim, akik beavattak volna a tudomány
rejtelmeibe, valójában nem voltak. Ahogy Theodor Adorno mondaná, példaképek
nélküli világban nőttem fel. Ráadásul a filozófiától indulva érkeztem a
politikatudományhoz, ott pedig természetes, hogy az ember holtakkal társalog,
akiknek szelleme évszázadokon ível át. A politikatudományt ellenben nem lehet
magányosan művelni, az csapatjáték, sok kutató együttműködésén alapul. Ami
viszont az egyetemi oktatást illeti, örömmel tapasztalom, hogy ösztönző hatást
tudtam gyakorolni mások szellemi fejlődésére. Sok fiatal kollégát indítottam el
a pályán, akiket elméleti írásaim is segítettek abban, hogy a politikáról,
amelyről naponta hetet-havat összehordanak, értelmes fogalmakban tanuljanak meg
beszélni és gondolkodni. A politikához ugyanis mindenki érteni vél, de az
esetleges és felszíni jelenségeknek a lényegestől való elválasztásához
mégiscsak fogalmi gondolkodás és módszeres kutatás kell, természetesen
megengedve, hogy sokféle érvényes megközelítés létezik.
A tanítványaimat azonban mindig csak fiatalabb pályatársaknak tekintem, akiket
főleg abban kell segíteni, hogy megtalálják a saját útjukat. A professzor
ugyanis diákjaival szemben csak annyi előnyt élvez, hogy idősebb diákként
többet olvasott, látott-hallott, ezért képes őket, sok tévúttól megkímélve, jó
irányba terelni. A köztünk lévő viszony türelmes és baráti, nem pedig
türelmetlen és követelőző. A mai fiatalok egyébként is előnyösebb helyzetből
indulnak; jobb könyveket kapnak a kezükbe, szabadon utazhatnak, és senki nem
pirít rájuk, hogy nem helyesen gondolkoznak; örülünk, hogy egyáltalán
gondolkoznak. A szellemi szabadság összehasonlíthatatlanul nyitottabb
légkörében élnek, mint ami nekünk annak idején megadatott. Remélem, ebből még
sok jó dolog származik, és kicsit irigylem is őket, hogy ilyen szerencsés
csillagzat alatt születtek.
Magányos kutató, vagy inkább csapatjátékos?
Magányos kutató vagyok-e, vagy inkább csapatjátékos? A társadalomkutatás
csapatjáték, de persze a gondolkodás és az írás végső soron magányos műfaj.
Ebben a feszültségben élek.
Kivel cserélt volna pályát?
Sokmindenkivel szívesen cseréltem volna, akinek könnyebb volt a pályakezdése,
mint az enyém, de nem adnám oda a saját tapasztalataimat.
Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?
Arra lennék kíváncsi, hogyan birkózunk meg az emberi társadalmak globális
egybeépüléséből eredő növekvő konfliktusokkal. Például a súlyos gazdasági
egyenlőtlenségekből eredő feszültségekkel, az ökológiai és a népesedési
válsággal, a növekvő biztonsági kockázatokkal. Milyen új politikai egységek és
identitások alakulhatnak ki ebből a találkozásból? Demokratikusabb és
biztonságosabb lesz-e ez a jövő, vagy ellenkezőleg, új szörnyállamok születnek,
egész népeket megfosztva szabadságuktól, és őrült háborúkba kergetve az
emberiséget? Máris akadnak tudós Kasszandrák, akik szerint a demokratikus
jogállam csak rövid, átmeneti epizódnak mutatkozik majd az emberiség
történelmében, mint a régi görög demokrácia. Remélem, nem így lesz. A fő kérdés
az, hogy miként lehetne befolyásolni és új utakra terelni a globalizáció
folyamatát, amelynek mai formája túlságosan sok szenvedést és nyomorúságot
szül, miközben számos új lehetőséget is hordoz, amelyek egy emberibb,
igazságosabb világ felé vezethetnének el, több esélyt kínálva az emberek minden
eddiginél nagyobb hányadának. Nobel-díjas közgazdászok egy csoportja
nyilatkozta 2001. szeptember 11. után, hogy a terrorizmus réme csak úgy
küzdhető le, ha felszámoljuk a forrásait - a szegénységet, a fejlődési források
igazságtalan elosztását, a kilátástalanságot. Elsősorban az érdekel, hogy akár
hazai, akár nemzetközi vonatkozásban mit tehet a politika ezért, s milyen
civilizált formákban vezényelhető le ez a nagy horderejű globális átalakulás.
Kőmíves Tamás
1944-ben Budapesten született. 1999 óta az MTA doktora. A MTA Növényvédelmi
Kutatóintézet igazgatója. Fő kutatási területe a kukorica gyomszabályozó
szereinek szelektív biológiai hatásának és a kapcsolódó területek vizsgálata.
Az ENSZ Környezetvédelmi Program Kémiai Bizottságának tagja és regionális
képviselője.
Mi volt az a döntő mozzanat az életében, ami erre a pályára vitte?
Generációm, a ma hatvan év körülieké, kissé naivan, a Tudomány kritikátlan
bűvöletében nőtt fel. A gondolatot, hogy kutató legyek, egy nagyszerű ember,
gimnáziumi kémiatanárom, Balogh Pál ébresztette fel bennem. A pályán eltöltött
évtizedek némiképpen megtépázták jóhiszemű lelkesedésemet - realista lettem.
Bár a tudományos teljesítmények előtt ugyanúgy fejet hajtok, mint fiatal
koromban, a nagy hangon bejelentett szenzációs eredményeket növekvő
fenntartással fogadom. Megtanultam ugyanis, hogy egy probléma megoldása
többnyire új problémák sorát veti fel, és azt is, hogy az elmélettől a
gyakorlatig vezető út ritkán egyenes. Kevesen tudják, hogy az Alexander Fleming
által 1928-ban felfedezett penicillinből csak tizenöt évvel később lett
életmentő gyógyszer, és a DNS szerkezetének meghatározása (James Watson és
Francis Crick, 1953) után több mint húsz évet kellett várni a felismerés első
gyakorlati alkalmazására - ugyanis ezt csak a restrikciós enzimek felfedezése
(1970) tette lehetővé. Az is gyakori, hogy a laboratóriumban kifogástalanul
működő eljárások csődöt mondanak üzemi vagy mezőgazdasági körülmények között. A
DDT rovarirtószer megjelenését például óriási eredményként fogadta a világ,
hiszen a tífusz- és maláriajárványok visszaszorításával emberi életek millióit
sikerült segítségével megóvni. A szer felfedezéséért Paul Müller Nobel-díjat
kapott - ám a DDT használatát végül is be kellett tiltani, mert a környezetben
felhalmozódik, és súlyos károkat okoz.
Volt-e mestere?
A Veszprémi Egyetemen kiváló professzorok oktattak - akik egyébként maguk is
kiváló kutatók voltak. A tudományos diákköri munkába hamar bevontak, és innen
kezdve nem volt kétséges, hogy milyen pályát válasszak magamnak. Szerencsés
voltam abban is, hogy kutatómunkám során itthon és külföldön számos nagy tudós
és nagyszerű ember mellett dolgozhattam. Nagy megtiszteltetés, hogy közülük
többen barátjukká fogadtak. Most leírhatnék másfél-két tucat nevet: tanáraimét
és idősebb kollégáimét, akikre máig felnézek - de nem teszem; távol álljon
tőlem, hogy akarva-akaratlanul is rangsoroljam őket.
Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
Valamennyi kutatási eredményemet munkatársaimmal közösen értem el. Az
eredmények közül legörömtelibbnek a herbicid ellenmérgek biológiai
hatásmechanizmusával kapcsolatos elméleti felismeréseket tartom, amelyek
alapján egy új hatóanyagcsaládot fejlesztettünk ki.
Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?
Számos nemzetközi projektben vettem és veszek részt. Azt tapasztaltam, hogy a
nemzetközi együttműködés - bár súrlódásoktól ritkán mentes - a problémák
megoldása számára ideális közeget nyújt. Nagyszerűnek tartom, hogy az Európai
Unió megkülönböztetett figyelmet fordít a közös munkákra, és nagyvonalúan
támogatja a fiatal kutatók külföldi útjait. Magam máig élvezem annak előnyeit,
hogy közel negyedszázada két évig Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetem egyik nagy
laboratóriumában dolgoztam. Bár a szakmai újdonságok idővel elavulnak, az új
személyes kapcsolatrendszer, az eredményorientált szemlélet és a nyelvismeret
tartóssá tehető. Fiatal munkatársaimat is ösztökélem a hosszabb - egy-két éves
- külföldi tanulmányutakra.
Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?
Sok konkrét, a növényvédelem környezetvédelmi vonatkozásaival kapcsolatos
probléma izgat. Mostanában elég sok időt töltök kémiai anyagokkal elszennyezett
területek rehabilitációjával is. Emellett lenyűgöz a molekuláris biológia
fantasztikus világa: meggyőződésem, hogy mindaz, ami eddig e területen történt,
csak a kezdet kezdete.
Közhely, de igaz, hogy napjainkban a világ válaszutak, kihívások és nehéz és
izgalmas döntések előtt áll. Szívesen pillantanék hát előre egy emberöltőnyit,
vajon milyen megoldások születtek napjaink legsúlyosabb problémáira: sikerült-e
táplálékkal és tiszta ivóvízzel ellátni a túlnépesedett Földet, pusztítanak-e
még járványok és háborúk, és javult vagy romlott a környezet állapota?
Sarkadi Balázs
1948-ban, Budapesten született. 1986 óta a biológiai tudományok doktora. Fő
kutatási területe a molekuláris biológia. Az MTA Membránbiológiai
Kutatócsoportjának vezetője.
Mi volt az a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?
Amióta az eszemet tudom, mindig biológus és/vagy orvos szerettem volna lenni.
Talán állatorvos nagyapám és háromgenerációs állatorvos leszármazottai,
valamint biológus unokatestvérem is motiváltak, de a leghatározottabb
személyiség a családban nagymamám volt; már születésemkor kijelentette, hogy ez
az unoka orvos lesz, és Szent Balázsról, a torokbetegek védőszentjéről kell
elnevezni... A kutatómunka szeretetét édesapámtól tanultam, az orvoslás
tisztességéről és odaadásáról anyósom és feleségem mutatott példát.
Volt-e mestere?
Két, alapvetően meghatározó szakmai mesterem Spät András és Gárdos György volt.
Andráshoz, az akkor fiatal tanársegédhez, az Orvosegyetem Élettani Intézetébe
mint TDK-s kerültem. Ő igazi "versenyistállót" működtet azóta is, most már mint
tanszékvezető és akadémikus, ahol megtanulható a kutatás szeretete és
tisztelete, de a hozzá szükséges rengeteg munka és a frusztrációk tűrése is. Az
egyetem elvégzése után az a megtiszteltetést ért, hogy a már akkor világhírű
kutató, Gárdos professzor laboratóriumába nyertem felvételt. Először ugyan,
csaknem tíz évig, egy gyesen lévő kismama helyetteseként kerülhettem csak ide,
mégis egy nagyon szigorú, de mindenben támogató szakmai iskola részese
lehettem. Gárdos György igazi személyes mesterként irányította a szakmai
munkát, és általában is segített az életben. A közvetlen szakmai munkán túl a
tudomány szerkezetének, eszméinek és lehetőségeinek megértésében Vekerdi László
volt a mesterem.
Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
A kutatásban talán a legnagyobb öröm a mások felbosszantása. Amikor sikerül egy
viszonylag szegény, döcögősen működő országból valami olyat kimutatni és
leírni, ami másoknak, gazdagabbaknak és elismertebbeknek még nem jutott az
eszükbe. A másik nagy öröm, ha egy kutatási eredmény az orvosi gyakorlatban is
használatba kerül, a gyógyításban is segíthet.
Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?
A kutatás ma egyértelműen nemzetközi vállalkozás - nincs csakis hazai pálya, a
verseny és az együttműködés is a nemzetközi porondon folyik. Nagyon sok
nemzetközi kapcsolatunk van, amelyben rengeteg segítség és sok kihívás is
érkezik.
Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?
Sokan vannak, éppen nemrég számoltam össze, hogy összesen tizenhat
kollégám/hallgatóm nyert már el tudományos minősítést, és jelenleg is négy PhD
hallgató dolgozik a laboratóriumunkban. Fantasztikusan okos és szép lányok és
fiúk, szerencsére kevés tekintélytisztelettel, nagy akarással, változatos
módokon elvarázsolva, és egyben talpraesett módon kiharcolva a lehetőségeket.
Magányos kutató, vagy inkább csapatjátékos?
Egyértelműen csak csapatban élek meg.
Kivel cserélt volna pályát?
Igazából senkivel, többnyire nagyon szerencsésnek érzem magam a saját bőrömben.
Kivéve persze akkor, amikor más írja meg az éppen készülő cikkünket, vagy nem
jutunk a szükséges eszközökhöz, lehetőségekhez, és ezért vesztünk egy-egy
versenyfutásban.
Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?
Van néhány. Tényleg olyan nagy változást fog jelenteni az orvoslásban az
őssejtek felhasználása, ahogy ma reméljük? Sikerül-e hamarosan megismerni az
emberi membránfehérjék pontos szerkezetét? De ami szintén nagyon érdekel, az
az, hogy vajon mikor ér el már Magyarország oda, hogy a kutatást értékén kezeli
és támogatja? Megvalósul-e valaha az a több mint tizenöt éve hangoztatott elv,
hogy ez az ország csakis a tehetséges emberek, az innováció támogatásával
juthat előbbre? Elérjük-e egyszer a kutatás-támogatásnak azt a szintjét, amely
megközelíti az EU-ban érvényes arányok legalább legalsó szintjét?
Solti László
1946-ban, Budapesten született. A SZIE Állatorvos-tudományi Kar dékánja és a
Szülészeti Tanszék vezetője. A Svéd Királyi Mezőgazdasági és Erdészeti Akadémia
külső tagja, a Háziállat-reprodukció Európai Szövetségének alelnöke.
Mi volt az a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?
Élénk gyerekként minden érdekelt, ami a körülöttem lévő világgal kapcsolatos.
Szívesen néztem a motorkerékpárjukat barkácsoló, villanyt szerelő vagy a
növényeikkel, állataikkal foglalatoskodó felnőtteket. Ahogy lenni szokott,
egy-egy jó tanár ismertette és kedveltette meg velem a tárgyát, így volt ez a
természettudományokkal is, esősorban a biológiával és a fizikával. Barátaimmal
együtt elhatároztuk, hogy biológiai pályára megyünk, amibe persze gondolatban
belefért az erdésztől az állatkerti zoológusig sok minden. A legtöbb gyerek
eredendően mindenre nyitott, és érdeklődése sokkal szélesebb, mint gondolnánk,
ezért nem is szabadna korai pályaválasztásra kényszeríteni. Ha hagyják őket
kibontakozni, tanulmányaik során látszólag különböző területeket képesek
megszeretni. Bár konkrétan ez nem szerepelt a terveim között, a sors végül úgy
hozta, hogy állatorvos lett belőlem, amit azóta sem bántam meg. Az állatorvosi
stúdiumok közben bőven volt alkalom olyan kiváló tanáregyéniségekkel
találkozni, akik rányomták bélyegüket későbbi pályámra, de életem során sok
minden véletlenszerűen alakult, nekem csak élni kellett az elém táruló
lehetőségekkel. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer tanítani fogok, de egy
tartós külszolgálaton dolgozó tanársegéd helye átmenetileg megürült, amire
átmenetileg jelentkeztem, és ottragadtam. Azt sem sejthettem, hogy tizenöt
esztendővel később egy újonnan alakult biotechnológiai intézet nyílik, ahová -
ugyan csak átmeneti időre - elszerződtem vezetőnek, ám jött a rendszerváltás,
és ottmaradtam. Néhány év múlva korábbi tanszékemen megürült a tanszékvezetői
állás, amit megpályáztam és visszakerültem az egyetemre. Alig telt el három
esztendő, amikor egy sikertelen rektorválasztást követően (amelyen nem
indultam), kollégáim rábeszéltek, hogy a második fordulóra pályázzak, így lett
rektor, majd az ugyancsak nem önként választott integrációt követően dékán
belőlem. Ennek köszönhetően találkozhattam össze külföldi társegyetemek
vezetőivel, akik aztán meghívtak Bécsbe rektorhelyettesnek. Szinte semmi nem
úgy alakult az életemben, ahogy előre elterveztem, mégis elégedett vagyok vele.
Mindebből az a tanulság, amit diákjaimnak is mindig hangsúlyozottan a
figyelmükbe ajánlok: soha ne zárkózzanak el semmi elől, ne mondják, hogy mik
szeretnének vagy nem szeretnének lenni, mert az életük számos váratlan és
meglepő lehetőséggel szolgálhat, amit meg kell ragadni.
Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?
Sok kedves tanítványom volt az évek folyamán, és bevallom, én is rengeteget
tanultam tőlük. A közös munka vagy a konzultációk során néha meglepően eredeti
kérdéseket tesznek föl, ami a szakmájában gyakorlott szakembernek eszébe sem
jut, ám ilyenkor mégis elgondolkozik: tényleg, miért is ne lehetne így felfogni
a dolgot? Ha jellemezni kell a legkedvesebb tanítványokat, akkor első helyre
bizonyára azokat tenném, akik határtalan lelkesedéssel bármire képesek azért,
hogy választott témájuk sikerrel és eredménnyel záruljon. Hálás vagyok a
szerencsémnek, amiért sok ilyen fiatallal találkozhattam, de nem szeretném
megnevezni közülük a legkedvesebbet. Azt hiszem, együttműködésünk során én
kaptam többet tőlük.
Magányos kutató, vagy inkább csapatjátékos?
Csapatjátékos vagyok, aki igazából közösségben tud legjobban dolgozni. Inspirál
mások jelenléte, elgondolkoztat, ha az enyémtől eltérő felfogást tapasztalok,
és magamnak is szükségem van arra, hogy elképzeléseimet másokéval ütköztetve
próbára tegyem és megerősíttessem. A menetközben felmerülő problémák
megoldására a legjobb módszernek a brainstorming-ot tartom, nemegyszer sikerült
a csoport többi tagjainak meglepő javaslataival előbbre jutni. Mindenkinek
vannak gyengébb periódusai, amikor elcsügged vagy elfárad, ilyenkor új erőt
adhat a többiek lelkesedése, szárnyalása. Végül az sem mellékes szempont, hogy
a mai tudomány már annyira összetett, hogy egyetlen kutató képtelen a
szakterület minden részletét egyforma mélységig uralni.
Székely Vladimír
1941-ben Budapesten született, 1989 óta a műszaki tudományok doktora. Fő
kutatási területe a mikroelektronika. A BME Villamosmérnöki és Informatikai
Karának tanára, az Elektronikus Eszközök Tanszék vezetője.
Mi volt a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?
Az teljesen egyértelmű volt, hogy én a villamos szakmára adom a fejem. Már
hat-hét éves koromban a zseblámpaizzó, csengők, kapcsolók, zseblámpaelem
bűvöletében éltem. Más családnál a vendég édességet hoz a gyereknek, nálunk
laposelemet hozott. Tízévesen mechanikus lemezjátszót barkácsoltam, azután jött
a telefon, a felhúzós játékvonat villamosítása, a detektoros rádió... Így azután
középiskolának csakis a Kandó Kálmán technikumot választhattam, és onnan már
egyenes út vezetett a BME Villamosmérnöki Karára.
Hogy közelebbről: a kutatómunka felé mi terelt? Nehéz kérdés. Mindig nagyon
szerettem tanítani, tudást átadni. Ez örökletes lehet, családom anyai ága
hetedíziglen pedagógus. Egyetemi oktató lettem, egy tanszéken természetes a
kutatás. A "mindent megérteni, mindennek a végére járni" ösztönös szándéka
mindig is munkált bennem. De fordulhatott volna másként is a sorsom, mert
tapasztalom magamban a kettősséget: az elmélyült elméleti munka periódusai
mellett szélsőségesen gyakorlati dolgokkal is igen szívesen foglalkozom.
Volt-e mestere?
A szó klasszikus értelmében nem. Nehezen befolyásolható, meglehetősen
öntörvényű voltam (vagyok). Professzorom, Valkó Iván Péter megtisztelt egyszer
egy ezt érintő megjegyzésével: "Nem is próbálom megszabni, hogy mivel
foglalkozz, mert amit magadtól csinálsz, abból úgyis mindig kijön valami".
Tanultam mégis, többektől, sokat. Közhelyszámba megy, de nem mulaszthatom el
Simonyi Károly említését, akinek előadásai megragadtak, egyénisége örökké
emlékezetes számomra. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ahhoz a generációhoz
tartoztam, aki őt hallgathatta. Valkó Iván Pétertől emberséget, toleranciát,
humort, szarkasztikus világszemléletet tanultam. Ambrózy Andrással és Tarnay
Kálmánnal a tanár-tanítvány viszony nagyon hamar vált szoros munkatársi
kapcsolattá. Talán szokatlan, de egy évfolyamtársamat is megemlítem: Sárossy
Józsefet, aki komoly hatással volt fizikai világképemre, tudományos
gondolkodásomra. Korán távozott, nagyon hiányolom.
Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
Minden eredménynek igazán örültem, talán legjobban mindig a legújabbnak. Ha
mégis valamit ki kell emelni, a termikus tranziens függvények alapján történő
struktúrafeltárást említeném. Ez a kutatás egyrészről meglehetősen elméleti
indíttatású: hogyan lehet az elosztott ellenállás-kondenzátor hálózatokat
leírni, viselkedésükből a struktúrájukat feltárni. Másrészről olyan gyakorlati
eredményekre vezetett, mint egy speciális mérőműszer hardver-szoftver
konstrukciója; ez a műszer integrált áramkörök termikus hibahelyeit képes
roncsolásmentesen kimutatni. A berendezés példányai az IBM-nél, az Intelnél, a
Philipsnél, sőt még a Távol-Keleten is működnek. Jó érzés tölt el, ha erre
gondolok.
Írtam néhány könyvet a számítógépes hangfeldolgozás, képfeldolgozás
témakörében, kimondottan a PC-s közönség használatára. Ez jó egy évtizede volt,
ma már nyilván nem korszerűek. Ennek dacára most is rendszeresen keresnek meg
email-ben olvasóim: segítségért, konzultálni, vagy csak elmesélni, hogy milyen
jól is használták a könyvhöz mellékelt egyik-másik mintaprogramomat. Ennek az
ifjú közönségnek az elismerése mindig felvillanyoz és ösztönzést ad.
Nem hagyhatom említés nélkül annak a "csapatnak", kutatóközösségnek az
összehozását, együtt tartását, amely elengedhetetlen volt a kutatásaink
folytatásához. Segítettem megízlelni a közös és eredményes munka örömét, és
igyekeztem a szakma mellett igazi emberi kapcsolatokat teremteni, baráti
közösséget létrehozni. Azt hiszem sikerült, és azt hiszem, ennek is nagyon kell
örülni, nem kevésbé, mint bármely tudományos eredménynek.
<-- Vissza a 2004/11 szám tartalomjegyzékére