Magyar Tudomány, 2004/4 540. o.

Könyvszemle


Dudich Endre (szerk.):

GEONÓMIA az ezredforduló után

2003. szeptemberében ünnepeltük Szádeczky-Kardoss Elemér születésének századik évfordulóját. Mint ismeretes, Szádeczky professzor a Magyar Tudományos Akadémia kiemelkedő tagja volt. Nevéhez fűződik az MTA X., Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának (később Földtudományok Osztálya) megalakítása. A földtudomány képviselőin kívül talán kevésbé ismert, hogy professzor úr a X. Osztályon belül életre hívta a Geonómiai Tudományos Bizottságot, amely ma is hatékonyan működik. Jelen kötet a bizottság, szintén a geonómia nevet viselő albizottsága gondozásában látott napvilágot. A tizenöt tanulmány tíz szerzője, egy kivétellel, az albizottság tagjai közül került ki.

Dudich Endre szerkesztői előszavában Szádeczky célkitűzéseit Madách Imre nagyszerű gondolatával jellemzi (Az ember tragédiája): "Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek." Azt hiszem ennél jobban nehéz lenne a kiváló tudós és gondolkodó elképzeléseit jellemezni. Szádeczky-Kardoss Elemér úgy gondolta, hogy a Földdel foglalkozó tudományok és a biológia egységes egészet alkotnak, hiszen bolygónkon az élő és élettelen anyag szoros kölcsönhatásban fejlődött, működését redukcionista módszerekkel nehéz nyomon követni. Ezt a koncepciót dolgozza ki az 1974-ben megjelent Geonómia című művében (kiadó: MTA Geokémiai Kutatólaboratórium). Jelen kötet ennek fejezeteit követi, értékeli és az akkori ismereteket jelen tudásunk fényében ismerteti. Amennyiben az 1974-es könyv egy-egy fejezetéhez nem készült tanulmány, akkor a kötet szerkesztője Szádeczky eredeti gondolatait idézi, illetve egészíti ki.

Felmerül a kérdés, hogy mit is jelölt Szádeczky a geonómia címszóval. Póka Teréz, a hűséges tanítvány, történeti áttekintésében megjegyzi, hogy a geonómia elnevezést N. Jakov Karlovics Grot orosz természettudós már a 19. század végén használta, hangsúlyozva, hogy a földtudomány a leíró szakaszból az értékelő, szintetizáló szakaszba érkezett. Bár a kifejezést később egy-egy orosz, illetve nyugati kutató is használta, elterjesztése Szádeczky nevéhez kapcsolódik. A geonómia, Póka nyomán, "képes megalkotni a Föld egészére mint komplex rendszerre vonatkozó általános törvényszerűségeket". Ez a meghatározás ma már ismerősen cseng a fülünkben, hiszen hasonló definíciója van az "Earth System Science"-nek is, amelyet újabban az angol nyelvű szakirodalom egyre inkább használ, pontosan arra, amire a magyar földtudós a geonómia szót alkalmazta. Ez azt jelenti: Szádeczky csodálatosan megérezte, hogy a tudomány milyen irányba fejlődik.

A földtudományok és a biológia (egyéb tudományágakról nem is beszélve) egysége A Föld anyag- és energiaáramlásai című, Szádeczky osztályelnöksége idején évente megrendezett akadémiai rendezvényeken domborodott ki. A szervező tudatában volt annak, hogy a Föld egyes tartományaiban (víz, levegő, talaj, litoszféra) és a tartományok között az anyag és energia állandóan áramlik, és ez az anyagáramlás biztosítja a Föld szféráinak kémiai és biológiai állandóságát, szabályozva a földi életet és nem utolsósorban a legfontosabb környezeti elem-együttest, az éghajlatot. E sorok írója, ha szabad személyes emlékeket is megemlíteni, első akadémiai előadásait a professzor úr baráti támogatásával a hetvenes évek közepén ezeken a rendezvényeken tartotta. Napjainkban, amikor az ember és környezete kapcsolata új aspektusokban merül fel, világosan látjuk, hogy a konferenciák témája azt a témakört igyekezett lefedni, amit ma a környezettudomány legfontosabb ágának, biogeokémiának nevezünk. A Földtudományok Osztályának alapító elnöke ebből a szempontból is megelőzte korát.

Jelen kötet, az eredeti műnek megfelelően, négy nagy részre tagozódik. Az első rész A geonómiai alapjelenségek. A Föld és a bolygók címet viseli. Itt találhatók Lukács Béla naptevékenységgel, pólusváltással és az árapálysúrlódással kapcsolatos korszerű eszmefuttatásai. Az első részben olvashatunk még a Naprendszer keletkezésével kapcsolatos tanulmányokat, így Bérczi Szaniszló munkáját, amelyben a szerző kémiai alapokon nyugvó elképzelést ismertet a belső és külső bolygók közötti különbségek magyarázatára. Ez a rész tartalmazza Illés Erzsébetnek, az űrkutatás legújabb eredményeire alapozott Összehasonlítás a bolygórendszer tagjaival című esszéjét is, amely értelemszerűen sokkal teljesebb, mint az 1974-es megfelelő fejezet.

A második rész az eredeti Geonómiához hasonlóan A jelenlegi globális dinamizmus tárgykörével foglalkozik. Ebben a részben Dudich Endre, Póka Teréz, Cserepes László és Ditrói-Puskás Zuárd fűz kommentárokat Szádeczky eredeti gondolataihoz. Így az említett szerzők rendre foglalkoznak a lemeztektonikával és üledékképződéssel, a geoszférák határán lejátszódó kölcsönhatásokkal, a geológiai lemezek egymás alá tolódásával (szubdukció), és a magmás kőzetképződéssel. Cserepes munkájában egyebek közt megtalálhatjuk Szádeczky "gőzpárna"-modelljének ismertetését, amely a lemezmozgásokat kiváltó mechanizmusokat magyarázza.

A harmadik részben (A Föld külső fluid övezete és kapcsolata a szilárd Földdel. A Föld és a földi élet fejlődése) Kedves Miklós és Szöőr Gyula a jelen tudományos eredmények ismeretében a földi élet képződésével és fejlődésével foglalkozik, és méltatja Szádeczky ma is érvényes elképzeléseit. Szöőr esszéje különösen értékes: hatalmas irodalmi anyag áttekintése alapján ismerteti a bioszféra kialakulásához vezető őskörnyezeti viszonyokat. Ez a rész Benkő Ferenc tanulmányával zárul, amelyben a szerző Szádeczky univerzális ciklustörvényét ismerteti, rávilágítva érdemeire és hiányosságaira.

Szádeczky-Kardoss Elemér 1974-ben megjelent munkájának utolsó, negyedik része a Geonómia és társadalom címet viseli. Ez a rész a geonómia köznapi és tudományos gondolkodást befolyásoló pszichikai és társadalmi hatásaival foglalkozik. Ezekhez a részben szubjektív, részben túlzó gondolatokhoz csupán a szerkesztő fűzött megjegyzéseket. Mindez talán azt jelzi, hogy a neves földtudós némileg átlépte azokat a kereteket, amelyeket a természettudomány megenged.

A kötetet forgatva meggyőződhetünk arról, hogy Szádeczky a hazai földtudományos kutatás kiemelkedő alakja volt. Köszönet illeti a Földtudományok Osztályát, név szerint Pantó György osztályelnököt, hogy a Geonómiai Albizottságot jelen kötet elkészítésére felkérte. Ritkán forgathatunk olyan könyvet, amelyben valamilyen tudományágban a harminc évvel ezelőtti nézetek napjaink tudományos eredményeivel szembesülnek. A kiadvány egyúttal tisztelgés az egyik legnagyobb magyar földtudós emléke előtt. A könyvet lapozgatva kitűnik, hogy a tudomány fejlődése ellenére a geonómiai alapgondolata ma is érvényes és egyre érvényesebb lesz: a Föld egységes egész. (Dudich Endre (szerk.): GEONÓMIA az ezredforduló után. Uniconstant, Püspökladány-Budapest, 2003)

Mészáros Ernő

az MTA rendes tagja


A szegedi belklinika története

Történésznek is meglepő, hogy a szegedi orvoslást milyen erős történeti érdeklődés - és ami ezzel együtt jár, hagyományőrzés - jellemezte az elmúlt évtizedekben. Monográfiák, emlékiratok, orvostörténeti, intézménytörténeti tanulmányok sora lenne említhető, amelyek a magyar és szegedi orvoslás történetéről rendelkezésünkre állnak.

A Szegedi Tudományegyetem Belgyógyászati Klinikájának története megírásakor a szerzők tehát gazdag könyvészeti anyagra támaszkodhattak. Forrásaik azonban, ahogy közeledünk a mához, gazdagodtak: a klinika irattára és fotógyűjteménye, személyes archívumok és levelezések, visszaemlékezések, az oral history mással nem helyettesíthető forrása mellett a szerkesztők ízléssel, de bátran éltek a nagy orvosigazgatók fiai-unokái adta háttér-információk lehetőségeivel is.

A kötet szerkezetét, a fejezetekre történő tagolást a klinikaigazgatók egymást követő váltása határozza meg. Talán indokoltan. Mindegyikük: id. Jancsó Miklós, Rusznyák István, Purjesz Béla, Hetényi Géza, Julesz Miklós, Varró Vince, majd Lonovics János professzorok személyisége, tudományos-oktatói hitvallása markánsan határozta meg a belklinika életét, munkáját. Miközben igyekeztek alkalmazkodva megőrizni autonómiájukat és méltóságukat a mindenkor adott politikai kurzusokon belül.

Egy rövid és érdekes egyetemtörténeti fejezetben Minker Emil ad áttekintést a XVI-XIX. századi előzményekről, a kolozsvári korszakról. A szegedi korszakot id. Jancsó Miklós (1868-1930) kezdte, aki már Kolozsvárt is a kísérletes kutatás mellett a betegbemutatásra épülő oktatásra, "a szenvedő embert egészében" vizsgáló-gyógyító filozófiára alapozta klinikáját. A kötet a XX. század első harmadának klinikai történetét Jancsó életén, személyiségén keresztül mutatja be (Jancsó Gábor - Zallár Andor munkájaként).

A Rusznyák-klinika című fejezet Fazekas Tamás és Zallár Andor munkája. E rész első oldalai pikáns politikatörténeti csemegét kínálhatnak az olvasók számára, hiszen a szegedi klinika utódlása különböző érdekcsoportok politikai befolyásának próbájaként is értelmezhető, amikor báró Horányi Sándor Horthynál járt közbe patronáltja, Rusznyák István érdekében a nyíltan jobboldali, Klebelsberg által támogatott Boross József és a szegedi jelölt, Purjesz Béla ellenében.

Rusznyákkal (1930-1944), úgy tűnik, a korábbi német-osztrák dominanciájú kapcsolatok angolszász irányban is kitágultak; ebben Szent-Györgyi Albert, Rusznyák jó barátja is aktív szerepet vállalt, ahogy a kísérletes orvoslás világszintű megalapozásában is. E nagy korszakban hívta Szegedre Rusznyák Karády Istvánt is, aki a stresszkutatásban Selyével dolgozott együtt.

A belgyógyászatban ez időben jelent meg a kardiológiai kutatás, a röntgenvizsgálatok, a tüdőgümőkor kutatása, a gyógyításban pedig megjelentek a legmodernebb regisztrálási technikák.

A nyilas korszak barbársága betört azonban a szegedi klinikák falai közé is, jelzik a szerzők. A két kikeresztelkedett professzor, Rusznyák István és Purjesz Béla, befolyásos professzor és politikus barátaik közbenjárása ellenére is a téglagyári zsidó gyűjtőtáborba kerültek. Bár Ausztriában a két világhírű professzort kivették a marhaszállító vagonokból és első osztályon hozták őket haza, a halálos élmény maradandónak bizonyult.

A világháborút követően Rusznyák István elhagyta Szegedet, Budapesten, a nagypolitikában is szerepet vállalt. A szegedi belgyógyászat főszereplői mások lettek a háború után.

A Hetényi-klinika című részt a nyolcvankét éves Varró Vince professzor írta, maga is Hetényi-tanítvány, aki az írott források mellett személyes emlékeit is jól kamatoztatta írásában. A Korányi-tanítvány Hetényi nehéz periódusban (1947-1959) volt intézetigazgató, sokirányú kutatói érdeklődéssel (fekélybetegségek, májműködés, vércukorszint stb.) markáns orvos-filozófiával vette át a belklinika vezetését. Ekkor már tanulmányainak többségét Európában németül publikáló ismert kutató, több fontos tankönyv-monográfia szerzője is.

Intézetében sorra jelentek meg a speciális témákat kutató csoportok és részlegek, de 1955-től itt indult a szívsebészeti osztály is. A járóbeteg-rendelés és a röntgenosztály mellett intézeti könyvtár szerveződött. Mo-dern diagnosztikai módszereket is ekkor vezettek be (például májbiopszia).

A Hetényi-klinika azonban ekkor még kisüzem: húsz orvos, százhúsz betegágy, tizenhét ápolónő és ugyancsak tizenhét egyéb asszisztens alkotta a klinika stábját.

Julesz Miklós igazgatásának idejét (1959-72) Julesz János és Szarvas Ferenc mutatja be a kötetben. A szokásszerűvé váló, konszolidált szakszerűség jellemzi ezeket az éveket, amikor Julesz iskolateremtő munkája révén a klinika a klinikai endokrinológia bázisává lesz, számos nemzetközi hírű tudóst is nevelve. Ekkor válik izmossá a gasztroenterológia (Varró Vince) és a hematológia (Rák Kálmán, Cserháti István), Csernay Lászlóval pedig a nukleáris medicina. A kutatásokban megjelentek a matematikai eljárások; a diagnosztikában pedig szövettani és izotóplaboratórium.

E fejezet érdekes színfoltját jelenti a fiú, Julesz János professzor visszaemlékezése. Apjának színes egyéniségét mutatja be, aki költészet- és zeneszeretete mellett olykor még, álnéven, a Ludas Matyiba humoreszkeket is írt.

A Varró-klinika (1972-1991) közel húsz évéről Fazekas Tamás közöl tanulmányt. Varró Vince új fazont adott a klinikának a gasztroenterológiai szaktevékenység elsőbbségével. E korszak mint a későbbi növekedés megalapozása jelenik meg. Új kutatócsoportok szerveződése (például nefrológia, aritmológia), és a fiatal kutatók hosszabb külföldi tanulmányútjai eredményeként egy dinamikus és egyre tekintélyesebb, akadémiai doktori fokozatot szerző vezetői csoport megszületése regisztrálható.

A Varró professzor utáni időszakról az új intézetigazgató, Lonovics János ad képet. Az elmúlt tizenkét év nemcsak a politikai-gazdasági rendszerben hozott mélyreható változásokat, de a klinika életében is. Lonovics professzor által közölt adatok már egy gyógyító nagyüzemről adnak hírt, ahol évente 5000-5500 fekvőbeteg és a tizenöt járóbeteg-szakambulancián összességében évi negyvenöt-ötvenezer beteg jelentkezését regisztrálják. (1991-ben még csupán 3500-3800 fekvőbeteget és ötezer-hatezer járóbeteget látott el a klinika - miközben a kórházi ágyak száma nem lépte túl a százhuszat.)

A magyar közvélemény az orvoslásról, a kórházakról jobbára botrányok kapcsán, a finanszírozás vitás dolgai, a gyógyszertámogatás körüli ügyek okán olvashat a magyar sajtóban, kap hírt a televízióból.

A kötet szerkesztői, Varró Vince, Lonovics János, Fazekas Tamás másfajta képet rajzolnak meg a gyógyítás és orvosképzés intézményéről: betegcentrikus, humanista, tudósi ethosszal munkálkodó, hivatásuknak elkötelezett orvosok, egy klinika története és belső világa tárul elénk. (Fazekas Tamás - Lonovics János - Varró Vince (szerk.): Szegedi Tudományegyetem Belgyógyászati Klinikájának története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003)

Anderle Ádám

egyetemi tanár., SZTE



<-- Vissza a 2004/4 szám tartalomjegyzékére