PETÕ ANDREA

Átvonuló hadsereg, maradandó trauma

Az 1945-ös budapesti nemi erõszak esetek emlékezete

A szovjet katonáknak a budapesti és bécsi civil lakossággal szemben elkövetett atrocitásait sokáig a társadalom csendje vette körül.¹ A társadalom hallgatása egyforma a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erõszak történetében mindkét városban. Ez a hallgatás megfelel a felejtés egyéni és társadalmi szintjének. A hallgatás maga vált történelmi ténnyé, amit értelmezni a történész feladata: ki hogyan meséli el, vagy hallgatja el azt, amirõl a családi történetek jóvoltából mindenki tudja, hogy megtörtént, csak éppen mindig mással.² Ez nem csupán az amnézia esete, hanem egyúttal “a csend összeesküvése” is. A Bécsben és Budapesten 1945-ben elkövetett nemi erõszak-esetek elmesélésének vagy elhallgatásának döntõ eleme a kollektív csend.

Bécs négyhatalmi megszállás alá került, míg Budapesten a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság keretében a szovjet befolyás lett a belpolitikai élet meghatározó eleme. A szovjet hadsereg érezhetõ jelenléte mindkét városban növelte a bizonytalanságérzést, és a négy szövetséges hatalom kontrollja alatt tartott Bécs városában is elõfordultak emberrablások és egyéb atrocitások. A nemzetközi politikai helyzet is sokban megszabta, hogy kinek mennyiben állt érdekében, hogy a szovjet katonák a nõkkel szembeni atrocitásait a nyilvánosság elé tárja. A hidegháború éveiben a szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak arra is alkalmas volt, hogy elbátortalanítsa a történészeket az amerikai katonák erõszakos cselekményeinek közelebbi vizsgálatától.

Az elsõ, a nemi erõszakkal kapcsolatos tanulmányok azt tekintették legfontosabb feladatuknak, hogy megállapítsák az esetek számát, azt, hogy fellebbentsék a fátylat az addig elhallgatott tényekrõl. Magyarországon éppen úgy, mint Ausztriában, ez szinte lehetetlennek tûnik, mivel hiányoznak az adatok. Közvetett forrásokból lehet csak bizonyos következtetéseket levonni. Mindazonáltal a megdöbbentõ németországi adatok már beépültek történeti tudatunkba. Magyarországon a számok 50 000 és 200 000 között mozognak: a becsléseket a kutatók a nemibeteg-gondozók és a helyi tisztiorvosok megbízhatónak tekinthetõ, de részleges adataira alapozzák.

A következõkben, két fogalmi keretben, azt igyekszem majd megvizsgálni, hogy az 1945-ös eseményeket miképpen értelmezték. Az egyiket a feminizmus második hullámának a fogalomrendszere nyújtja; a másikat az, ami a második világháború élményének feldolgozásakor Bécsben és Budapesten egyaránt elõtérbe került, hogy ti. hogyan lesz a nemi erõszakról való hallgatás az újraalkotott nemzeti identitás részévé.

Bizonytalan becslések

A nõk ellen elkövetett nemi erõszakról sokféle okból hosszú idõn át hallgattak az áldozatok, és persze szintúgy a hivatalnokok, a rendõrök és az elkövetõk. Hiányoznak és esetlegesek a róluk szóló írott dokumentumok is. A nemi erõszak eseteinek összehasonlításához elvileg katonai, egészségügyi, bûnügyi, közigazgatási és külügyi írott források jöhetnek szóba, mind Bécsben, mind Budapesten. A katonai iratanyag Moszkvában található. Mind a két ország külügyminisztériumi anyagaiban fellelhetõk az ország különbözõ részébõl érkezett panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Az egészségügyi minisztérium iratanyaga Bécsben az 1960-as években végzett anyagmentõ mikrofilmezés során elveszett, a magyar iratokban pedig csak néhány vidéki tisztiorvosi jelentés található. A magyarországi közigazgatási jelentések, országosan a fõispáni jelentések szintén megemlítenek egyes eseteket, de önmagukban nem elegendõek a teljes kép megrajzolásához. Bécs város levéltárának 1945-ös anyaga teljes egészében elveszett, a rendõrségi jelentések, amelyeket a bécsi rendõrség külön õriz, ugyanakkor nem kutathatók. Budapest Fõváros Levéltárában a tisztiorvosi és kórházi fondok szintén csak hézagosan informálnak.³

Ami a másik oldalt, a közvéleményt illeti, az emberek “tudják”, hogy a szovjet hadsereg katonái nemi erõszakot követtek el: általános vélekedés szerint Bécsben és Budapesten az esetek száma kb. százezer lehetett.

A nemi erõszak pontosnak hitt számairól még a legszûkebben behatárolt földrajzi egységek esetén (az esetleg megmaradt legbiztosabb forrásnak hitt tisztiorvosi jelentések birtokában) is csak óvatos becsléseink lehetnek. Ausztria ekkor nem számított külön országnak, és bizonytalanság állt fenn a tekintetben is, hogy az 1938 elõtti törvényeket kell-e alkalmazni. A jogi, politikai szabályozás vákuumjában a tisztiorvosok hatósági szerepe jócskán megnõtt, mivel a tisztiorvosi szolgálat mindkét városban átvészelte a háborús változásokat.

A becslések mindkét nagyvárosban gyenge lábon állnak. A városok lakossága erõsen felduzzadt a háborús menekültekkel és az ostromlott városokban sokkal több nõ zsúfolódott össze, mint férfi. Az ostrom után pedig sok környékbeli is inkább a fõvárosba ment meggyõzõdni arról, lettek-e és ha igen, milyen természetû következményei a szovjet katonákkal történt nemi érintkezésnek; így volt egyedül elkerülhetõ a közvetlen szomszédság figyelõ tekintete és esetleges bíráló ítélkezése, bár erre az áldozat valószínûleg csak a terhesség vagy a nemi baj gyanúja esetén érzett erõs késztetést. Ha egyik sem következett be, akkor “az eset” elkerülte a hivatalos nyilvántartás figyelmét és nõi élményként maradt fenn a nõi testbe zárva.

A népes városokban és a környezõ falvakban is feltûnõ különbségek lehettek a nemi erõszak esetek számát illetõen, ami szintén megnehezíti az általánosítást. Az osztrák helyi kutatások szerint e tekintetben az volt meghatározó, hogy a települést milyen súlyos harcok után foglalták el. A nemi erõszak arányában ez magasabb, akár 40%-os eltérést is elõidézhetett. Ha harc és feszültség nélküli bevonulásra került sor, akkor a nõi lakosság 6%-a került szexuális kapcsolatba a felszabadítókkal. A vidéki, gyéren lakott, vagy rejtõzködésre alkalmas hegyes területen ez az arány kisebb lehetett.⁴

A nemi erõszak meghatározása csak akkor egyértelmû, ha a csapatok elfoglalnak adott területet, ahol azután összeszedik és fegyveres erõszakkal nemi aktusra kényszerítik a nõket. Háborús körülmények között a katonákkal való önkéntes szexuális kapcsolat is eredményezhetett nem kívánt terhességet, amelyet azután úgy kellett nyilvántartásba venni, mint nemi erõszakból származót, ha az abortusz elõírások adta lehetõségeit ki akarták használni. Ez újabb bizonytalansági tényezõ a statisztikai elemzésben. Különbséget kell tennünk az átvonuló és a tartós megszállásra berendezkedõ csapatok viselkedése között. Nincs bizonytalanság azonban a nemi erõszak meghatározásában, ha a felszabadító csapatok fegyverrel kényszerítik a frissen elfoglalt terület nõlakosságát az aktusra.

A Vörös Hadseregen belül is nagy különbségek figyelhetõk meg az egyes egységek viselkedése között. Történetek szólnak azokról a parancsnokokról, akik a nemi erõszakon kapott katonákat helyben, saját kezûleg lõtték le, de olyanokról is, akik a nemi erõszakban és nem a harcban jártak elöl.

Bécs és Budapest esetében az a közös, hogy a közvélemény által számon tartott esetek azt a célt szolgálják, hogy ezt a két országot áldozatként tüntessék fel a háború befejezésekor. Magyarországon ez a típusú emlékezõ elbeszélés 1989 után terjedt el széles körben. A szenzációszerû tálalásban közölt adatok mintha versengenének az áldozat státuszáért. Az áldozatot ugyanis nem szabad felelõsségre vonni háborús bûnökért. Így a Vörös Hadsereg által elkövetett bûn elfedhette a magyar, illetve a német hadsereg háborús bûntetteit.

Nemi erõszak és a születési számok alakulása

Feltételezhetjük, ha a nõ a nemi erõszak áldozataként esett teherbe, akkor az abortusz engedélyezett módszeréhez fordult, amely azonban egyik országban sem jelentette az abortusz teljes legalizálását. A szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak mindenképpen hozzájárult az abortuszpolitika liberalizálásához. Azt, hogy a nõ ebben a kivételes helyzetben maga döntsön a testében fejlõdõ embrió sorsáról, széles társadalmi rétegek, sõt gyakran még az egyház is elfogadta. A népességszámban jelentõs változásokra egyik országban sem került sor, tehát a születésszám növekedésébõl nem következtethetünk a nemi erõszak esetek pontosabb számára.

Budapesten a helybeli élveszületések száma nem nõtt jelentõs mértékben (ld. 1. táblázat). Az 1946. áprilisi kiugróan magas élveszületési számot nem feltétlenül a szovjet katonák által gyakran elkövetett nemi erõszak magyarázza. A népesedési trend a háború után érdemben nem változott a háború elõttihez képest. A lakosság általánosan rossz fizikai állapota és az egészségügyi viszonyok általános romlása, természetesen, nyomott hagyott a csecsemõhalandóságon. A budapesti tisztifõorvos szerint a “nõi szervezetben beállott zavarok, gazdasági és lelki okokból, a jövõért való aggódásból és a terhességtõl való félelem és tartózkodás” okozták a számára is meglepõen alacsony születési számokat.⁵

1. táblázat

jegyzõkönyvei. XXI. 515. b. Budapest Tisztifõorvosi

jelentések.

** Az 1946. májusi jelentésben ugyanitt: 1535.

Ha a nemkívánt nemi aktusból mégis született gyerek, akkor a kommunista népjóléti miniszter rendeletileg intézkedett a sorsukról: “az ország területén történt átvonulás és az azt követõ általános zûrzavart követõen számos olyan gyerek született, kiket tartására köteles hozzátartozóik a családban gondozni nem kívánnak. Minthogy azonban a gyermekek ellátás és gondozás nélkül nem hagyhatók, azoknak állami gondozásba vétele iránt intézkedni kell, hogy a felmerülõ gondozási költség a jog szerint tartásra kötelezett hozzátartozókat ne terhelje. Felhívom ennélfogva az Árvaszéket, hogy tekintettel a fennforgó anyagi és erkölcsi elhagyatottságra – minden olyan csecsemõt nyilvánítson elhagyatottá, aki a születési hely felszabadulásának idõpontját követõ kilenc hónapon túl, de tizennyolc hónapon belül született feltéve, hogy a szülõk vagy azok bármelyike a gyermek családi kötelékben való tartását a gyermek elsõ életévének betöltése elõtt megtagadják, a szülõanya pedig a város polgármestere, Budapesten a kerületi elöljáró, kis és nagyközségben pedig a községi elöljáróság által kiállított igazolvánnyal igazolja, hogy a gyermek születését megelõzõ, fent megjelölt idõpontban, a fent hivatkozott események áldozata lehetett. A fentebb említett feltételek fennforgása esetén elhagyottá kell nyilvánítani az egy éven felüli gyermeket is akkor, ha a jog szerinti atyja, aki a gyermek születésekor a családjától távol volt, a gyermeknek családja kötelékében való tartását a visszatérését követõ két napon belül [kiemelés tõlem – P. A.] megtagadta.”⁶ Az árvaházak nyilvántartása azonban, sajnos, a kutatás számára nem hozzáférhetõ.

A hivatalos bécsi adatok is enyhe emelkedést mutatnak a születési számokban a város elfoglalását követõ 9. hónapban (ld. 2. táblázat), de nagyarányú népesedési változás itt sem következett be.

2. táblázat

* Statistisches Jahrbuch der Stadt Wien 1946–1947.

Wien, 1949. 35.

Az abortusz

Bécsben és Budapesten egyaránt tömeges az igény az egészségügyi intézményben elvégzendõ, így kisebb egészségügyi kockázattal járó abortusz iránt, ami kifejezetten a szovjet hadsereg katonái által elkövetett nemi erõszak következménye. (A megbízhatónak tûnõ számok hiányában a berlini kutatásokat kell analógiaként felhasználnunk. A berlini adatok szerint a megerõszakolt nõk 20%-a lett terhes.⁷) Így Budapesten most elõször vált lehetõvé a térítésmentes, engedélyezett abortusz igénybevétele, amely gyökeresen megváltoztatta a születésszabályozási gyakorlatot. Bécsben, a Harmadik Birodalom valamikori részeként, a náci német fajvédelmi tör- vények által elõírt kötelezõ abortusz gyakorlatát folytatták. A nemi erõszakot elkövetõk, az “oroszok” más fajhoz tartoztak, tehát az abortusz végrehajtása nemcsak, hogy nem ütközött akadályba, hanem a fajtisztasági törvények értelmében még kötelezõ is volt.⁸

A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetõtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta, hogy azt a megfelelõ engedélyek után az orvos kizárólag egészségügyi intézetben, és a magyar születés-szabályozási gyakorlatban most elõször: kötelezõ módon ingyenesen elvégezheti.⁹ A felfüggesztés a tervek szerint csak négy hónapig maradt volna érvényben.¹⁰ Ezzel azonban precedenst teremtettek és az 1878-as törvény korábbi egyértelmû tiltása, valamint az annak kijátszására szolgáló születésszabályozás gyakorlata ezzel végleg felborult. Felmerült az a kérdés is, hogy milyen alapon kötelezik a nõgyógyászokat a mûtét elvégzésére.

1945-ben a mûvi vetélés bizonytalan törvényi alapját még kétségesebbé tette az a mód, ahogy a rendelkezést nyilvánosságra hozták. Ez a nyilvánosság csupán az egészségügy nyilvánossága volt. A tisztifõorvosok által felvett jegyzõkönyv alapján került sor az abortusz elvégzésére. A közkórházak igazgatóival Budapest Székesfõváros tiszti fõorvosa levélben tudatta, miszerint a szülészeti osztályok fõorvosait nekik kell értesíteni, hogy “a mai rendkívüli súlyos helyzetre való tekintettel a terhesség korai megszakítását olyan személyeken, akik ezzel a kéréssel fordulnak szülész szakorvoshoz, engedélyezi”. A Nemzeti Bizottságok levélben utasították a közkórházak igazgatóit, mint történt a gyõri kórház esetében is, hogy a “megerõszakolt nõket a kellõ segítségben” részesítsék,¹¹ 1945. június és szeptember 10-e között ez a rendelkezés maradt érvényben.

A tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen rekonstruálható az amúgy is titkolandónak számító nemi erõszak. Ha egy nõnél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie a tisztiorvost, ahol jegyzõkönyvet vettek fel az esetrõl, melyben a tisztiorvos rögzítette a nemi erõszak akkor elõadott történetét és engedélyezte a mûvi vetélést. Ezzel a jegyzõkönyvvel kellett a nõnek jelentkeznie a kórházak nõgyógyászati osztályán, ahol az abortuszt ingyenesen elvégezték. Ezekbõl a feljegyzésekbõl Budapesten egyet sem találtam, így egy bécsi vagy német összehasonlításban is tipikusnak mondható lébényi történetet idézek fel. A 26 éves L. M. lébényi lakos a következõképpen vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: “Ez év június 18-án Lébény községben este 10 óra tájban, amint a varrónõtõl hazatérõben voltam, 2 orosz feltartóztatott, letepert és mind a kettõ erõszakot vett rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül a vasúti sínek mentén Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a biciklit meghagyta, rajtam azonban erõszakot követett el. Utolsó rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzéseim 3–4 napig szoktak tartani és a legtöbbször négy hetente jelentkezik. Volt azonban idõ, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt idõre a vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam s mivel akaratom ellenére kapott terhességet kihordani nem akartam, kérem kórházba utalásomat, hogy terhességemtõl megszabaduljak. Mást elõadni nem kívánok, a jegyzõkönyvet, mivel panaszom felvétele helyesen történt, aláírom.”¹² A nemi erõszak esetekre vonatkozó becsléseket az is bizonytalanná teszi, hogy pl. L. M.-et összesen hárman erõszakolták meg, és kérdés, hogy az esetet a többszöri megerõszakolás, vagy a megerõszakolt nõk száma alapján számoljuk-e.¹³

A nemi erõszak gyakoriságának másik forrása a házasságkötés elõtt kötelezõ tisztiorvosi vizsgálat során keletkezett jegyzõkönyv. Az ingyenes vizsgálat folyamán a megerõszakolt nõk kérték az esetleges terhesség megállapítását, hogy attól, mint a házasság akadályától megszabadítsák õket.¹⁴ De nem minden megerõszakolt nõ kívánt férjhez menni, így ez a forrás sem adhat teljes képet.

Bécsben a kórházakban kifüggesztett plakátokból értesülhettek arról, hogy hivatalosan illegális, különleges helyzetekben azonban kérelmezhetõ az abortusz.¹⁵ Ebben az átmeneti, vagyis a háborús helyzetben nem volt egészen világos, hogy az Anschluss elõtti törvényeket kell-e a továbbiakban is alkalmazni, vagy a Harmadik Birodalomban hozottakat. A bizonytalanság miatt az abortuszt végzõ orvosok gyakran fordultak írásban a polgármesterhez, hogy “hogyan segítsenek a bajba jutott nõknek”, így nyerve hivatalos jóváhagyást az orvosi beavatkozáshoz. A hírhedt 144-es paragrafus, mely a faj tisztasága védelmében a kényszersterilizációt is lehetõvé tette, még érvényben maradt.¹⁶ Azokat a nõket, akik a “szlávoktól” estek terherbe, a kötelezõ jelentkezés és terhességi vizsgálat után abortuszra kötelezték.¹⁷

Az amerikai zónában az abortusz intézményesített volt, bár az ott élõ osztrák lányok a szerelem gyümölcsét szabad akaratú nemi egyesülés után hozták világra. Az amerikai katona apa anyagi biztonságot jelentett a gyermek és édesanyja hátralévõ éveire.

A nemi betegségek

A nemi erõszak másik következménye volt a nemi betegségek terjedése; e mutató alapján a jelenség nagyságrendjét is megállapíthatjuk, jóllehet nem minden nemi erõszak járt fertõzéssel. A nemi betegek nyilvántartása ugyanúgy hiányos, mivel az iratok mind a két országban részben elvesztek. A “nemi betegség”, a nemi úton terjedõ fertõzés ekkor két betegséget jelölt: az egyszerûbb lefolyású gonorrhoeát, és a hosszabb lappangás utáni, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertõzést, a szifiliszt.

A szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek, elsõsorban a gonorrhoeafertõzés ugrásszerû megnövekedése. Ez az ugrás-szerû emelkedés csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, hiszen a nemileg aktív, harcoló hazai férfiak sem Bécsben, sem Budapesten nem tértek még haza a hadifogságból. A nyugati zónában a nemi betegségek terjedését penicillinnel és gumióvszerrel sikeresen korlátozták. Így ott a nemi úton terjedõ betegségek nem is okoztak olyan drámai változást a megszállt országok köz-egészségügyében. Az angolszász csapatok hadvezetése pedig elsõsorban a béke idején kényszerült szembenézni a rohamosan terjedõ nemi bajjal.¹⁸ A szovjet hadsereg nem alkalmazott sem penicillint, sem gumióvszert, a Vörös Hadsereg egyes csapatai ráadásul már sokadik éve harcoltak az elképzelhetõ legrosszabb higiénés viszonyok között és szûrõvizsgálatok nélkül a fertõzést magukkal hordozták sok tízezer kilométeren át.

A nemi betegségek megmaradt pontos nyilvántartása alapján megbecsülhetjük a nemi erõszak esetek hozzávetõleges számát. A Bécshez közeli melki kerületben élõ összes nõ vizsgálata alapján a Vörös Hadsereg átvonulását követõen bejegyzett nemi betegek az összes megerõszakolt nõ 30%-át jelentették. A helyi mikrofelmérések szerint a 14–60 év közötti nõi korosztályok 5–6%-át erõszakolták meg szovjet katonák.¹⁹ Ennek fényében az az elterjedt vélekedés, hogy Budapesten a lakosság 10%-át megerõszakolták volna, túlzottnak tûnik.

A háború miatt a nemi betegség elleni védekezés ügyében a nyilasok is adtak ki rendeletet, mely a katonai vonal mellett a betegség polgári vonalon való terjedését igyekezett gátolni.²⁰ A szovjet megszállás hatására a nemi betegségek “elterjedésének fokozódása miatt” a népjóléti miniszter 888/1940-es BM. sz. rendeletével drákói intézkedéseket hozott.²¹ A bejelentési kötelezettség, a gyógyszerek adagolása és a gyógykezeltetési kötelezettség mind pontosan szabályozott volt. A nemibeteg-gondozó intézeti hálózat helyreállítása is elsõrendû feladatnak bizonyult.

A nemi betegség elleni harcot segítette, hogy az a három gyógyszergyár, amely a nemi baj kezelésére ekkor általánosan használt sulfonamidot gyártotta, szinte érintetlenül átvészelte a háborút. A gyógyszerek feketepiacán nagy értéke volt a szernek, s ennek is köszönhetõ, hogy nálunk a szomszédos országokban megszokottnál lényegesen olcsóbban lehetett hozzájutni.

3. táblázat

* BFL Budapest Tisztifõorvosi jelentések XXI. 515. b.

A Magyar Népjóléti Minisztérium VII. fõosztályának Molnár Erik számára készült 1945. évi jelentésében rámutatott, hogy 43 nemibeteg-gondozóban, és az újonnan felállított ötben az ellátás “az egész ország területén a korábbi évek adataihoz képest tekintélyesen fokozódott”.²² A budapesti tisztifõorvosi jelentésekbõl a nemi betegségek háromszoros növekedése valószínûsíthetõ (ld. a 3. táblázatot). “Nagymértékben emelkedett a nemi betegek száma. A betegség terjedése ellen a védekezést nagyon megnehezíti az, hogy: a betegek egy része betegségét rendszeresen nem, vagy egyáltalán nem kezelteti, a súlyosabb betegek számára nincsen elegendõ kórházi férõhely, a nemibeteg bejegyzett és titkos prostituáltak megfelelõ osztályokon el nem helyezhetõk, a szükséges mennyiségû gyógyszer hiányzik, a jól bevált esti rendelõintézeti kezelések egy részét közbiztonsági okokból szüneteltetni kell.”²³

A nemi betegség hordozóinak Budapesten ingyenes gyógykezelés járt már csak azért is, mert sokan, köztük “tisztességes nõk” is megfertõzõdtek a gyakori nemi erõszak miatt. A nemi baj általános terjedése megkérdõjelezte a nemi betegség hordozói felett korábban érzett erkölcsi megvetés jogosságát. A nemi betegséget gyógyító osztályok túlzsúfoltsága következtében októberben pl. 160 ágyon 192 beteget kezeltek a Kun utcai nemibeteg-osztályon.²⁴

A nemi betegség terjedésérõl Bécsben is rendelkezésre állnak a tisztiorvosi jelentések.²⁵ 1945 júniusában az orosz megszállás után szinte lehetetlen megbecsülni a nemi betegek számszerû növekedését. De a betegek száma 1938-at követõen, a német megszállás éve után is ugyancsak megnõtt: a kezelt betegek száma kétszeresére emelkedett (1944 májusában 107, 1945 májusában pedig 241 beteget kezeltek). Hiába voltak a szigorú gyógyíttatási rendelkezések, gyógyszerek hiányában a gyógyítás komoly nehézségekbe ütközött. A Vörös Hadsereg Egészségügyi tisztje, Besrukov alezredes reflexszerûen tagadta, hogy a Vörös Hadseregben “a nemi betegségek bármilyen problémát is okoznának”. Bár a bécsi jelentés szerint “nagyon nagy számú nõ és emiatt [sic!] férfiak is fertõzöttek”, Bécs város tisztiorvosa, Dr. Lande jelentésében cáfolta, hogy “az osztrák nõk elleni nagyarányú és ellenõrizetlen nemi erõszak valóság lenne”. Kijelentette, ha ez bárkinek eszébe jut, az azért van, mert “az egyszerû orosz katona” a nõi lakosság üdvözletét felkínálkozásként értelmezi, de ezt nem lehet nemi erõszaknak tekinteni. A tisztiorvos elmondta továbbá, hogy sok olyan esetet nemi erõszaknak jelentenek, amelyek technikailag nem azok. Az “ebben és más kijelentéseiben elõadott bizonyítékai elfogultságról tanúskodtak. Másrészt én magam beszéltem két nõvel, akik azt állították, hogy megerõszakolták õket, és mindkét történet hihetõnek tûnik számomra. Egyikük elmondta, hogy az az orvos, aki õt megvizsgálta, elmondta neki, 143 hasonló eset került hozzá. Ezért valószínû, hogy nagyszámú fertõzött nõ él Bécsben” – kommentálta a helyi információt a nyugati SZEB-delegátus.

4. táblázat

* Statistisches Jahrbuch der Stadt Wien 1946–1947. Wien, 1949. 119.

A bécsi statisztikai évkönyv adatai szerint 1945-ben 31 419 vizsgálatot hajtottak végre nemi betegség megállapítása végett. A félelem sokakat elvitt a vizsgálati helyekre, de az összes megbetegedettek száma (ld. a 4. táblázatot) nem igazolta a félelmet ilyen mértékben.

A nemi erõszak kétségkívül egészségügyi problémává vált, jóllehet hivatalosan nem esett arról szó, hogy miért is lett hirtelen olyan sok nõ nemibeteg.

A prostitúció

Magyarországon a nemi baj elleni védekezés keretében veszi kezdetét a prostitúció 1945 utáni felszámolása. A prostitúciót elõször közegészségügyi problémaként kezelték, hiszen 1947-ben a hadifoglyok hazatérte után 200 000 nemi beteget tartottak nyilván.²⁶ (Vö. a 3. táblázat budapesti adataival.)

A háborús viszonyok következtében megnõtt a nyilvántartásban nem szereplõ prostituáltak száma, hiszen a háború miatt a szexuális piac megváltozott. A “titkos kéjnõk”, mint gazdasági tevékenységet feltehetõen kiegészítõ tevékenységként folytatták a prostitúciót. A bejegyzett kéjnõk száma ugyan 620-ról 29-re csökkent, de a budapesti fõkapitány “több tízezer” titkos kéjnõrõl szólt: “Az ostromot követõen ijesztõ mértékben elszaporodott a titkos kéjnõk száma, akik közrendészeti, vagyonbiztonsági, elsõsorban közegészségügyi szempontból igen károsan befolyásolják a fõváros életét.”²⁷ A titkos, hatóságilag nem ellenõrzött prostituáltak még 1946 elején is fejtörést okoztak a budapesti tisztifõorvosnak.²⁸

Bécsben 1946-ban 265 bejelentett prostituáltat tartottak nyilván.²⁹ Számuk nem nõtt jelentõsen, noha az életútinterjúkból kiderül, hogy a nagy szükséggel szembenézõ bécsi nõk a korábbinál lazább érzelmi, de szorosabb testi kötõdést az életben maradási stratégia részeként kezelték. Bécsben a nõk a megszálló csapatokkal fennálló viszonyukban különbözõ szerepet töltöttek be. Az amerikai katonákkal fraternizáló “chocolat girls” tudatosan vállalták döntésüket, amellyel az életben maradáshoz és az áhított luxusjavakhoz személyes és bensõséges kapcsolatok útján jutottak hozzá. A Vörös Hadseregnek viszont csak áldozatai vannak a bécsi nõk között. Egyáltalán nem volt sikk szovjet katonákkal “járni”. A szovjet katonák mégis találtak maguknak partnert, ami elsõsorban az égetõ élelmiszerhiányból fakadt. Egy jó vacsora reményében szívesen mentek táncolni fõleg a fiatalabb lányok.³⁰ Bár éppen a világ legdemokratikusabbnak mondott hadserege egyúttal a leghierarchikusabb is: a magas rangú szovjet katonák nemcsak anyagi lehetõségeiket tekintve, de kulturáltságuk terén is messze meghaladták az átlagkatonát. Míg az amerikai hadsereg tisztjeinek tilos volt a helyi lakossággal bármilyen közelebbi kapcsolatot kialakítani, így az amerikai sorkatonák számára szabad terep nyílt arra, hogy a helyi lakosság szemében az amerikai álmot megvalósítsák. A dollár és a “titkos javak” (a rágógumi és a csokoládé) adta azt a szexuális vonzerõt, amellyel a szovjet katonák nem rendelkeztek, de az amerikai “kiskatonák” igen. A túlélésnek ez a különleges “nõi módja” kivívta a közvélemény ellenszenvét, és a nõi magazinok olvasói leveleiben megfeddték a könnyû erkölcsû osztrák honleányokat.³¹ A magyar sajtóból hiányzik a túlélés érdekében fraternizáló nõi magatartást megbélyegzõ diskurzus. A magyar sajtó cikkei inkább a berlini lányok erkölcsi elítélésben jeleskedtek.³²

A terjedõ nemi betegségek a szexualitás demisztifikálását eredményezték a viszonyok normalizálódásával egyidejûleg megindult egészségügyi felvilágosítás nyomán. A megfertõzõdõtt nõk elválasztották testüket nõi tudatuktól, az erkölcsi önmegítélés függetlenné vált saját beszennyezõdött testüktõl. A történet így messze távolodott az egyéntõl és “csak” arról a betegségrõl szól, ami abból fakad, ami annak idején a nõvel “megesett”. A valamikori esemény nem morális kérdés többé, legföljebb csak testi baj. A háború utáni hivatal is ekképp kezeli a nemi erõszakot.

Történeti kutatások bizonyítják, hogy Ausztriában az 1950-es években a férfiak által uralt nyilvános szféra helyreállt. A nõknek a nyilvános életben betöltött nagyobb szerepe pl. a munkavállalás terén nem tükrözõdött a politikai életben, és a nõk örömmel fogadták a család uralmának a helyreállítását, a polgári normák újbóli mûködését. A “szükségben született matriarchátus”, a háború utáni nõtöbblet nem vált tehát politikai ténnyé.³³ Magyarországon pedig a nõk felszabadításának rövid életû jelszava után helyreállt a kispolgári családszerkezet.³⁴

A társadalom hallgatásának az okai és a hallgatás vége

A háborúk története az egyenruhában harcoló férfiak története. A nõk ebben a történetben legfeljebb mint polgári áldozatok szerepelnek. Aktív katonanõkrõl keveset tudunk, pedig Magyarországon 1939-tõl a nõk katonai szolgálatot teljesítettek, és a Wehrmachtban – az egészségügyi személyzetet nem számítva – mintegy 450 000 nõ harcolt.³⁵ A Vörös Hadseregben szolgáló nõk számáról becsléseink sincsenek, így a szovjet nõi katonák által magyar férfiakon elkövetett nemi erõszak történetei az egyéni történet szintjén maradtak, más források nem erõsítik meg.³⁶ A nemi erõszakról a hallgatást a hadsereg és a háború férfias jellege hozta létre, az tartotta fenn.

A hidegháború a nyugati oldalon kedvezett a szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak dokumentálásának. A szovjet katonák brutalitásának a bemutatása egyszerre szolgálta az ellenség nimbuszának a megtépázását és a nõknek, mint áldozatoknak s egyszersmind hõsöknek a megjelenítését.³⁷

A nemi erõszak áldozatai többnyire hallgattak a kárukra elkövett erõszakról, hiszen a háború után a nõk elemi érdeke volt, hogy a “tisztességes” nõ szerepét játsszák a patriarchális társadalom elvárásainak megfelelõen. Az európai háborúk során mindig “fegyverként” vetették be a nemi erõszakot. De háborúban a nyilvánosság a nõk kiszolgáltatottságát és védtelenségét nem mérte a férfiak heroikus harctéri cselekedeteihez. A hátországban a nõktõl a családi egység, a polgári erkölcsök megõrzését várták el. A nõ testét érintõ erõszakról nyilvánosan nem beszéltek, mert a nemi erõszakért mindig a nõket hibáztatták, mondván, nem tudtak jól elrejtõzni, úgy mint más, “szerencsésebb” társaik. A mindent elfedõ hallgatást akár még gyilkosság útján is biztosították, Ausztriában több esetben említették, hogy a megerõszakolt leányokat az apák megölték, hogy eltüntessék a megtörtént szégyen nyomát.

A kutatók figyelme azonban az 1970-es években egyre inkább az addig tabunak számító témák felé fordult. Susan Brownmiller klasszikusnak számító könyve elõször vizsgálta a nemi erõszakot, mint a férfiaknak a nõk ellen viselt háborúját.³⁸ A II. világháború elhallgatott történetére irányuló kutatások Németországban kezdõdtek.³⁹ A feminizmus második hullámával új nyelv is született, mely a nemi erõszakot teljesen új fogalmi keretben írta le.⁴⁰ Az ekkoriban születõ kifejezések és magyarázóelvek a nõi élmény leírására visszamenõleg is hasznosíthatók az 1945-ös ilyesféle nõi tapasztalatok vizsgálatakor. A nyelv utólag, jóval a történelmi eseményt követõen jött létre, így alkalmazásánál óvatosan kell eljárnunk. A párhuzamos elbeszélési mód számos módszertani problémát szül. Az elsõ, hogy források hiányában az oral history adta a kérdés vizsgálatának a lehetõségét. A nõkkel kapcsolatos testi erõszakról csak úgy érdemes beszélni, ha az illetõ képes elmondani, ami szerinte vele történt. A továbbiakban az a feladat, hogy elemezzük: ki, miért és hogyan mondja el vagy hallgatja el történetét. Ugyanakkor nagyfokú érzékenységre is szükség van, “ahhoz, hogy a kutatás alanyait hogyan kezeljük és hogy a kutató a kutatásba bekapcsoltak megélt tapasztalatait miként jelenítse meg”.⁴¹ A többszörös elhallgatással torzított emlékezet rögzítése létfontosságú, hiszen néha ez az egyetlen forrásunk.

Ausztriában a feminizmus második hullámához tartozó fiatal történészek kezdték összegyûjteni a fellelhetõ írott forrásokat, hogy bemutassák: mit jelentett a szovjet megszállás a népesség többségét kitevõ nõknek. A háború mindennapi történetének a feldolgozásakor jutottak el a témához az “elsõ áldozat mítosz” újraértelmezését kezdeményezõ baloldali történészek. Korábbi osztrák baloldali történészek azzal az ellentmondással küzdöttek, hogy ha Ausztria volt az elsõ áldozat, melynek tehát semmi köze a nácizmushoz, akkor a “felszabadító” csapatok miért viselkedtek így. Egyes helytörténeti kutatások, melyek egy adott terület minden lakójának az életét átvizsgálták, azzal szembesültek, hogy a nõk elmesélik ugyan, ha õk ismertek olyan valakit, akivel “ez megesett”, de saját történeteikrõl mélyen hallgatnak. Meglepõ módon az osztrák helytörténeti kutatásokban fõleg a férfiak mesélték el, hogy a családjukban az “oroszok” nemi erõszakot követtek el, valamint, hogy ez hogyan befolyásolta a családjukat. A nemi erõszak története így újból a férfiak háborújának lett a része.

Magyarországon a szovjet csapatok kivonulása után sem indult meg a téma elfogultságoktól mentes feldolgozása. Korábban egyedül Polcz Alaine Asszony a fronton címmel írt róla, a szépirodalomban pedig Konrád György A cinkos címû regényét kell megemlítenünk. E mûvek a személyes élmény hitelességét állították szembe a “hivatalos” történelemmel. A felszabadítás mindennapjainak a bemutatására, az “emberi oldal” feltárására is akadt történetírói próbálkozás. A rendkívül alapos kétkötetes Sorsforduló címû munkát éppen a miatt a dokumentum miatt tiltották be, amely szerint a kisújszállási városi tanács jegyzõkönyvében a tisztiorvos azt javasolta, hozzanak létre a városban bordélyt, mert “tudomása szerint a városban egész sereg nõ van, aki készséggel áll az oroszok rendelkezésére”,⁴² és így vélhetõen biztosítani lehetne a többi nõ nyugalmát.

1989 után érthetõ módon megindult a II. világháború hadtörténetének újraírása. A korábbi diadalmas és szeplõtelen Vörös Hadsereg szerepének az újraértékelésében a nõk, mint áldozatok tûnnek fel a tabuktól lassan mentesülõ történetírásban.⁴³

Nemi erõszak a háborúban: a lehetséges magyarázatok

A kortárs politikusok megdöbbenve értesültek a szovjet katonák tetteirõl. Az esetek legkínosabban a helyi kommunistákat, a baloldaliakat érintették. A Grõsz-naplóban és Mindszenty visszaemlékezéseiben is találni errõl szóló plasztikusan megírt fejtegetéseket. A nemi erõszak okait két magyarázat keretében értelmezhetjük: archai-kus-patriarchális, illetve ideológiai-nemzeti keretben. A szovjet katonák által elkövetett nemi erõszakot mindkét keretben feldolgozhatjuk az adott hatalmi viszonyok függvényében.

A nemi erõszak legáltalánosabb, a szakirodalomban fellelhetõ archaikus-patriarchális magyarázata, hogy “a háború az háború”.⁴⁴ A nõt a nemi erõszak útján az ellenséges férfi, a szemben álló katona tulajdonaként veszi a maga birtokába a gyõzedelmes katona. A háborúban a nõ szintúgy stratégiai tárggyá válik, melyért a harcolók egymást ölik. A nõk megerõszakolásával, a háborúban egymással ellenségként szemben álló férfiak egymás tulajdonát rombolják. Az áldozatoknak különösképpen hallgatniuk kell elszenvedett fájdalmaikról, mert a megcélzott áldozatok valójában nem õk, hanem az õket otthon uralmuk alá hajtó férfiak. A történet újbóli elmondása tehát a gyõztes diadalát növeli tovább. E magyarázat szerint a nemi erõszak a férfiak háborújának a része, hozzátartozik a háborúk elõre kialakított játékszabályaihoz. “A másik, az ellenség legyõzése a legfontosabb parancs a másik férfival vívott háborúban [...] A nõk testének sérelme legföljebb eszköz, mellyel a gyõzelmet kivívják és megerõsítik.”⁴⁵

Amikor a Vörös Hadsereg áthaladt Jugoszlávia északkeleti peremén, 121 nemi erõszakot jelentettek. Oilas, mint ezt a Találkozásokból tudjuk, emiatt bátran panaszt is tett Sztálinnál. A sokat idézett beszélgetés során Sztálin csodálkozott: az emberi szenvedés és szív nagy ismerõje, Oilas miért nem érti meg, hogy az állandó életveszélyben élõ katonáknak joguk van egy kis szórakozásra.⁴⁶

A magyarországi helyzetrõl Rákosi Mátyás folyamatosan jelentett a Komintern vezetõjének, Dimitrovnak, akinek kérte a közbelépését, mert “helyzetünket nehezíti, hogy a Vörös Hadsereg túlkapásait a párt számlájára írják. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van bizonyos javulás, de a nõk tömeges megerõszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításánál megismétlõdnek, így legutóbb Budapesten”.⁴⁷ A kérésnek nem lett különösebb eredménye, pedig Rákosi pontosan érzékelte, hogy a Vörös Hadsereg támogatására szoruló kommunista párt számára nem a legjobb propaganda az, ahogy az orosz katonák viselkednek.

A másik magyarázat szerint a nemi erõszak ideológiai-nemzeti fogantatású,⁴⁸ a hadsereg ugyanis a férfias erõt testesíti meg. A hadi események leírásánál gyakran használtak a nemiséggel összefüggõ kifejezéseket. Az elsõ világháború idején a franciák megvádolták a németeket Belgium “megerõszakolásával”.⁴⁹ Ez nem azt jelenti, hogy minden katona nemi erõszakot követ el, hanem, hogy azt elkövetheti, mert a férfiasság, mely egyenlõ a hadsereggel, szélsõ esetben így nyer végsõ bizonyítást. A hadseregben, a háború különleges helyzetében az egyéni bátorság bizonyítására tág tér nyílik. A nõi test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erõszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyõzése.

Aligha kételkedett bárki Ilja Ehrenburg 1942-es lelkesítõ szózatának az ígéretében. Az író részletesen beszámolt arról, hogy a németek hogyan becstelenítik meg az orosz asszonyokat: “Ezek a mocskos paráznák [...] megerõszakolják és megfertõzik asszonyainkat.”⁵⁰ “Öljetek! Öljetek! [...] Erõvel törjétek meg a germán nõk faji gõgjét, tekintsétek õket jogos hadizsákmányotoknak!”⁵¹ Az Ehrenburg-szöveggel egy idõben sok száz hasonló pamflet készült. Kérdés azonban, hogy Ehrenburg szövege akkor is a szakirodalom leggyakrabban idézett szövegévé vált volna, amellyel megmagyarázható a szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak, ha a náci propagandának nincs szüksége minden felhasználható eszközre a kimerülõ német katonák lelkesítésére, így az Ehrenburg-szövegre is. A szovjet katonák tényleges viselkedése összhangban volt a Horthy-rendszer propagandájával, amely azzal riogatta a magyar keresztény középosztályt, hogy a nõket a Szovjetunióban közösen használják. Ahogy a nemi erõszak egyik berlini áldozata vallotta interjújában: “Goebbels azt mondta, hogy az oroszok meg fognak erõszakolni bennünket [...] Alig tudtuk elviselni a gondolatot, hogy a végén mennyire igaza lett.”⁵² A goebbelsi propaganda egyik leghatásosabb lépése volt, hogy a filmhíradókban bemutatták, ha a német katonák nem képesek felvenni a harcot az orosz hadsereggel, akkor durva, egyenruhába bújt, csizmás “mongol” katonák fogják hivatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Amikor az élet utóbb igazolta a propagandát, a hatás megdöbbentõ volt.⁵³

A Szovjetunió elleni hadjárat megindulásakor ugyanakkor Molotov a szövetségeseket jegyzékben informálta arról, hogy a német csapatok milyen szexuális erõszakot követnek el a nõi lakossággal szemben. Ez az ún. Molotov-jegyzék késõbb a nürnbergi perben bizonyítékként szerepelt, s ezzel a nemi erõszak kérdése nagypolitikai szintre emelkedett.⁵⁴ A fasiszták és nem a német nép az ellenség – adta utasításba Sztálin, de ennek alig volt hatása a harcoló egységekre. Mire a Vörös Hadsereg elérte a Harmadik Birodalom határát és elõször került szembe németül beszélõ népességgel, Ausztria már hivatalosan a hitleri agresszió áldozatának minõsült, de ez mit sem változtatott a katonák és parancsnokaik viselkedésén a civilekkel szemben.

Az okok

A háborúban elkövetett nemi erõszaknak sokféle oka lehetett. A hadtörténészek magyarázata szerint “a nemi erõszakot gyakran nem szexuális, hanem civilizációs okokra lehetett visszavezetni”.⁵⁵ Norman M. Naimark könyvében⁵⁶ a Németország szovjetek által megszállt zónájában elkövetett nemi erõszak eseteit elemzi és úgy véli, hogy Magyarországon lényegesen jobban kitombolhatták magukat a katonák, mint a korábban felszabadított országokban. Ám ez méreteiben meg sem közelítette a németországit, ahol 1945 márciusa és novembere között 1,9 millió nemi erõszak történt, ebbõl mintegy százezer Berlinben április 24. és május 3. között esett meg.⁵⁷ Az okok között említi Naimark, hogy Magyarországon nem érvényesülhetett a szláv nyelvi szolidaritás, mint pl. Bulgáriában, másrészt a magyarok a németek mellett aktívan részt vettek a háborúban.⁵⁸ Az iménti érvet cáfolja Lev Kopeljev haditudósító, midõn könyvében kelet-poroszországi élményeirõl ad számot. Szerinte mindegy volt, hogy a megerõszakolt nõ milyen nyelven beszél: az ellenséges németet, vagy a baráti lengyelt egyformán letiporták. Könyve eredményeképpen a szerzõ szibériai munkatáborba került. A hivatalos szovjet propaganda szerint szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak márpedig egyáltalán nem is létezett. Naimark könyvében rámutat a személyes bosszú fontosságára, hogy ti. a szovjet katonák szembesülve a magasabb magyar életszínvonallal, bosszút akartak állni a magyarok által a Szovjet-unióban elkövetett atrocitásokért. Megerõsíti ezt egy, a francia illegális kommunista mozgalomban is aktív magyar nõ interjúalanyunk, akit férje és szülei szeme láttára erõszakolt meg két fegyveres orosz katona 1945 februárjában Budapest belvárosában.⁵⁹

A szovjet hadsereg jellege is magyarázatul szolgálhat a gyakori nemi erõszakra. Egyesek szerint a frontvonal volt a legveszélyesebb a nõk számára, mivel a tovább haladó katonák a halál árnyékában a pillanatnyi gyõzelem gyümölcsét azonnal le akarták szakítani. Mások szerint (a klasszikus szerzõnek számító Susan Brownmiller például Cornelius Ryant⁶⁰ idézi) az egységüktõl leszakadt, fegyelmezetlen hordák bizonyultak veszélyesebbnek, akik a fegyelmezetten viselkedõ elsõ vonalbelieket követték.⁶¹ A jó moszkvai kapcsolatokkal rendelkezõ Vas Zoltán arról biztosította a nála járt panasztevõket, hogy majd csak az elsõ vonalban harcoló rohamegységek után érkeznek meg az elitegységek.⁶² Tény, hogy nagy különbség volt az egyes egységek magatartása között még egy adott frontszakaszon belül is: akadtak fegyelmezettebb és akadtak irányíthatatlan egységek.

A Vörös Hadsereg megérkezése elõtt és után szintén a szovjet katonák ázsiai karakterérõl, faji másságáról esik a legtöbb szó Bécsben és Budapesten egyaránt. Magyarországon leginkább a politikai rendszer különbözõségét aknázták ki az antikommunista propaganda érdekében. Ausztriában, mint a Harmadik Birodalom valamikori részében inkább a faji különbségeket hangsúlyozták.⁶³ A közvélekedés szerint a közelgõ és ellenállhatatlan ázsiai barbár horda veszélye, mely a mûvelt keresztény nyugatot évszázadok óta keletrõl idõrõl idõre veszélyezteti, összekapcsolódott a kommunizmus rémségeivel. A megszálló szovjet csapatok, ahogy a megszálló csapatok általában, nem ismernek kegyelmet és mindent, ami mozdítható, magukkal visznek. A náci hadipropaganda elõkészítette a lakosságot, hogy mi vár rájuk, ha a szovjet hadsereg gyõzedelmeskedik. A híradók képei végül valósággá is váltak és a nõk az oroszokkal való elsõ találkozásaikat “filmszerûen” mesélik el. Mindkét ország lakosságának a félelmei fõleg a Vörös Hadsereg katonáinak etnikai másságán alapultak. A megszállás után a szovjet hadipropaganda a katonai emlékmûvekre hangsúlyozottan csak szláv arcú katonákat helyezett, ezzel is igyekezett mérsékelni az ellenérzéseket.

A nemi erõszakot nem feltétlenül a szexuális vágy motiválja. Nemcsak az áldozat, hanem minden harmadik nemi erõszak miatt börtönbe került elkövetõ szexuális diszfunkcióról számol be, tehát a nemi erõszak nem jár együtt nemi örömmel.⁶⁴ Az elkövetõt hajtja a nõ iránti gyûlölet, valamint hatalmának a kiélése. Ugyanakkor a háború alatti és utáni férfihiányos idõben a nõi szexuális fantázia is fokozottabban mûködött. A korábban elnyomott szexualitás, a szigorú normakontroll alatt tartott nõk nem kiélt szexualitása gyakran a megerõszakolásos történet elmesélésében merült ki, ami esetleg meg sem történt velük. Ugyanakkor a nyomasztó férfihiányt az egyenruhás férfiak nem kockázatmentes jelenléte váltotta fel. A régi világ meglazult erkölcsi normái szabadabbá, egyúttal kockázatosabbá tették a nemek közötti kapcsolatot. Így azután sok nõ tudatosan nemcsak azért választott a megszálló katonák közül magának partnert, mert hazai férfi nem akadt. Bécsben elsõsorban alacsony társadalmi pozíciójuk elleni lázadásként választottak éppen õk orosz partnert, vagy családjuk baloldali hagyományait követve, demonstratív céllal jártak orosz katonákkal.⁶⁵

A nemi erõszakkal szembeni egyéni és kollektív védekezés technikái

Mindkét városban mind az interjúk, mind az általános vélekedés szerint a szovjet katona fogalma eggyé vált a részegen, fegyveresen garázdálkodó veszélyes külföldi alakjával. Mindkét városban, ahol tehát a nyugati, a keresztény civilizáció került szembe a Kelettel, bizonytalanná váltak az addig elfogadott normák. A magyar történeti emlékezés szintjén élénken hatottak a török uralommal és a keleti katonai barbarizmussal szemben kifejtett védekezés eszmei hagyományai. Sokan, köztük Szekfû Gyula is, a szovjet megszálláskor újabb török hódoltságról beszéltek.⁶⁶ Mind Bécsben, mind Budapesten egyedül csak az egyéni védekezési módszerek voltak hatásosak, és egyik városban sem hibáztatták akár a férfiakat, akár a politikát azért, hogy ez történt velük. A bécsi nõkkel készített interjúkból és a budapestiekbõl egy-aránt kiderül, hogy a nõk már elõre nagyon féltek a szovjet katonáktól.⁶⁷

A családi történetekbõl ismert, hogy a lányokat idõsnek álcázva, bekormozott arccal küldték ki az utcára, bár ez sem feltétlenül mentette meg õket Magyarországon a szovjet katonák által itt igen gyakran elkövetett nemi erõszaktól. Rákosi emlék-irataiban a nadrág véderejérõl írt: “Sok nõ ormótlan nadrágban járt (hallottam, hogy az ilyen nadrágosokat állítólag ki nem állhatták az orosz katonák).”⁶⁸ Pedig akkoriban, télvíz idején, szinte mindenki nadrágban járt. Ha a nõk férfiruhába bújtak, azzal azt kockáztatták, hogy mint katonaszökevényt is elfogják õket. Bécsben a nõk, ha tehették, nem mentek ki az utcára, vagy ha igen, akkor idõsnek álcázták magukat.⁶⁹ A nõk vagy elbújtak, vagy betegnek mutatták magukat úgy, hogy befecskendezett jóddal vérbajt, piros festékes köpettel pedig tbc-t színleltek. Ám menstruáció szimulálása, vagy a tudatos ápolatlanság, a piszok sem mindig védte meg õket. Bécs városában nagyobb biztonságot adott, ha ki sem léptek lakásaikból, mintha elmenekültek volna a városból. A lakóközösség ugyanis biztonságot nyújtott.⁷⁰ Különösen a Bécset körülvevõ borospincék bizonyultak veszélyes övezetnek az ott részegen randalírozó szovjet katonák miatt.⁷¹

Budapesten is hasonlóan alakult a helyzet, ahol a csoportokba verõdött szomszédok, rokonok, ismerõsök, ha nem is mindig, de nagy valószínûséggel meg tudták védeni a nõket az erõszaktól. Ha viszont az erõszak már megtörtént, akkor a közelben lévõ ismerõsök jutottak nagy szerephez a trauma azonnali hatástalanításában. A fegyveres ellenállás rövid távon kecsegtetett nagyobb eredménnyel, bár a legnagyobb kockázattal is egyúttal. A fegyveres önvédelmet nem ismerte el a szovjet hadbíróság mentõ érvként és így az elkövetõre halálbüntetés vagy 30 évi börtön várt.⁷²

A nemi erõszak esetet elmesélõ osztrák vagy magyar nõk nem hibáztatják a férfiakat, családjuk férfi tagjait, mert ez történt velük. Nem említik a politikusok és a katonák háborús tragédiába torkolló végzetes döntését sem, mint ami ahhoz járult hozzá, hogy a nõ testével szabadon rendelkezhessenek a szovjet katonák.

A történet elmondva

A családon belüli heteroszexuális kapcsolat európai attribútumai: lojalitás, hûség és a romantikus szerelem.⁷³ Bármilyen magyarázó elvet használjunk is a II. világháborúban a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erõszak kapcsán, a nõi hallgatás a rendszer beépített elemének tekinthetõ. A nõk nem mesélhetik el partnerüknek azt, ami velük történt, mert az erõszakoskodó szándékainak megfelelõen így tovább fokoznák a szégyenérzést. A lojalitás a férfiak uralta társadalom fenntartásához fontosabb, mint magának a személyes élménynek a pszichológiai feldolgozása. 1945-ben a respektabilitás és a nyugalom visszaszerzése kívánatosabb volt az újjáépítésben bármi egyéb célnál. Azokat a nõket, akik különleges helyzetüket kihasználva pl. magasabb rangú szovjet tisztek társaságát keresték élelemért és védelemért, a közösség emancipált, autonóm személyekként ítélte meg és nem is ítélte el õket. A férfiak csak akkor fogadják el a nõkkel szembeni nemi erõszak tényét, ha meg tudják feleltetni az archaikus-patriarchális, vagy az ideológiai-patrióta értékrendnek. Ha a nõk saját élményeik alapján maguk kívánnák az eseményeket feldolgozni, hamar szembekerülnének a férfi megítélésével, amely a háborúban elkövetett nemi erõszakot a háború természetével velejáró eseménynek tekinti. És ebben a helyzetben, amikor elvárják asszonyaik és lányaik feltétlen lojalitását, a férfiak csak a nemzethez és a hazához maradnak lojálisak.⁷⁴

Az általam készített s nem feltétlenül reprezentatív interjúk eredményei egybevágnak az ausztriai eredményekkel. A nemi erõszak élményének feldolgozásában mind Bécsben, mind Budapesten más a helyzet a baloldali (szociáldemokrata), szakszervezeti hagyományokat tápláló családokból származó nõknél, mint a “másik”, a nem baloldali beállítottságú nõkkel, akik a legrosszabbat várták és egyúttal azt is kapták, amit vártak.⁷⁵ Ausztriában is nagy megrázkódtatásnak számított, ha olyan valakit erõszakoltak meg szovjet katonák, aki baloldali nézetei miatt a náci uralom alatt hosszasan szenvedett.⁷⁶ A hallgatás ezekrõl az esetekrõl politikai okokból is kívánatosnak tûnt. A szovjet hadseregre tett bármilyen negatív megjegyzés politikai állásfoglalásnak számított a hidegháború idején. A kommunista párthoz közel állók a negatív csengésû történetet többes szám harmadik személyben, semleges hangnemben adják elõ arról, hogy mások mit gondoltak a szovjetekrõl. Ugyanakkor saját pozitív élményeiket egyes szám elsõ személyben mesélik el. Ausztiában elsõsorban azok a nõk keresték tudatosan a szovjet tisztek társaságát, akik egyúttal elutasították az amerikaiak által nyújtott anyagi javakat és büszkén mutatkoztak szovjetekkel a nyilvánosság elõtt.⁷⁷

A nõ lelki élménye és a történtek jogi megfogalmazása között nagy volt a különbség. A jog külsõ bizonyítékokat keres: itt a nõ tanúságtétele kerül szembe a fegyverrel alátámasztott nyers erõszakkal. A gyõzedelmes szovjet hadsereg katonájával szemben a megerõszakolt nõknek sem Bécsben, sem Budapesten nem adódott lehetõségük arra, hogy hivatalosan is háborús áldozatnak minõsüljenek. A háború utáni békerendszerben Ausztriát tekintették az elsõ áldozatnak, a magyar nép pedig csupán a “Horthy-fasizmus” áldozatának minõsült, és egyúttal a háború vesztese is volt. A nõk számára a jogi igazságtétel elmaradt, de politikai síkon a történetet elmesélték. A szovjet katonák által elkövetett nemi erõszak megjelenése a nyilvánosság elõtt a hidegháború kitörése nyomán politikai kérdéssé is vált: a baloldali érzelmûek tagadták annak megtörténtét és mélyen hallgattak. A konzervatívok, a “nyugatbarátok” pedig talán a jelentõségén túl is tárgyalták az eseteket, kihasználva az ebben rejlõ propagandalehetõséget a gyõztes Vörös Hadsereg nimbuszának a megtépázására.

A nemi erõszak megtörténte befolyásolta a nõ családon, szûkebb környezetén belüli helyzetét, ha errõl más is tudomást szerzett. A bíróságon az esetrõl valló nõnek az eseményt személyes élményként újra el kellett volna mondania, újfent visszaemlékezve arra, hogy mi is történt valójában. Újból végig kellett volna élnie az eseményt, az emlékeibõl pedig a külvilág számára érthetõ történetet kellett alkotnia “befogadható” szókinccsel elõadva az esetet a férj, vagy a bíró számára.⁷⁸

Egyénileg, de a családban kellett (volna) az élményt feldolgozni, ám végül azt, ami megesett, valójában hallgatásba burkolták. A nõknek a férfiakkal szembeni teljes lojalitása megakadályozta, hogy az élményt egyszer s mindenkorra feldolgozzák magukban. A megerõszakolásról nem szívesen beszéltek, hiszen különben a nõ értéke csökken, ha fény derül a tényre. Azok, akiket megerõszakoltak, attól féltek, hogy majd õket hibáztatják a történtekért, hiszen másokat nem erõszakoltak meg, “csak” éppen õket. A nõk, akik arról mesélnek, hogy mi történt velük, személyes élményként adják elõ, s nem helyezik az eseményt tágabb keretbe. Vallanak fájdalmukról, a szégyenrõl, amit éreztek, de nem beszélnek arról, hogy sokkoló élményük mennyiben ingatta meg a férfiakba vetett hitüket. A nemi erõszak elmesélt történetei sematikusak, ugyanazok az elemek, szófordulatok ismétlõdnek bennük. A nemi aktus technikai részleteirõl nem tudunk meg semmi érdemlegeset. “Szerencsés voltam” – fogalmazott egyvalaki a hazai nemi erõszak áldozatai közül – mert “se beteg, se terhes nem lettem.” Az élmény, a mai történelmi kutatás tárgya így magába a nõi testbe zárva maradt, mely látszólag “érintetlenül” úszta meg a szovjet katonákkal való személyes találkozást. Ezekrõl az esetekrõl írott nyom nem maradt fenn.

Háy Gyula így ír a szovjet katonák budapesti tombolásáról: “Lehetetlen volt egy napot vagy akár egy órát is eltölteni Budapesten anélkül, hogy ne hallottuk volna a szovjet katonák által elkövetett brutalitásokat.”⁷⁹ Kovács Imre is említi a budapesti “segélykérõ kiáltásokat, és sikolyokat”,⁸⁰ de egyiküknek (és szinte senkinek) sem volt lehetõsége bármit is tenni. “Betelt az idõ”, az ellenállás értelmetlen. A szovjet katonák magukkal hozták a magyar intézményrendszertõl független saját igazságszolgáltatásukat. Ahogy a szovjet hadsereg nem ismerte el a szovjet katonával szembeni jogos önvédelem fogalmát, akként a szovjet katonákat a dezertálás veszélye miatt nem kezelték magyar egészségügyi intézményekben.⁸¹

A németországi nemi erõszak esetek feldolgozása során a kiadott naplók és visszaemlékezések alapján a szakirodalom elemezte a nõi szublimációs kísérleteket.⁸² A háború okozta hosszas pszichológiai megterhelés után a nemi erõszak sokszor közvetve, vagy közvetlenül öngyilkossághoz, esetleg õrültséghez vezetett a nemi erõszakot elszenvedõknél.⁸³ Bécsben fõleg azok, akik korábban a náci párt aktivistái voltak, hajlottak az öngyilkosságra, annyira féltek a szovjet katonáktól.⁸⁴ A mátyásföldi szovjet laktanya közelében a nõk még 1946 júniusában is féltek este kimenni az utcára, mert “sok az orosz”.⁸⁵

A budapesti helyzetet nagyszámú, szisztematikusan készített mélyinterjú eredményeképpen tárhatnánk fel úgy, ahogy a témával foglalkozó háromórás német dokumentumfilm, illetve könyv szerzõi tették.⁸⁶ A bécsi oral history-kutatás keretében azt találták, hogy a megerõszakolt nõk ezen emléküket “elzárják” (abgesperrt) és hollywoodi filmek (Dr. Zsivago, Elfújta a szél) képeit kölcsönözve, tehát távolságot teremtve adják elõ személyes élményeiket a valóságosan megtörténtekre visszaemlékezve.⁸⁷

A nõk véleménye az általam készített interjúk alapján is általában az, hogy egyáltalán nem tekintették szokatlannak azt, ami velük megesett. Vidéken a házasságban a nõi test elsõdleges feladatának a reprodukciót tekintették, ez a szemlélet a segítségükre volt, hogy elviseljék a nemi erõszak lelki terhét.

Összegzés

A szovjet katonák által a megszállt területen elkövetett nemi erõszak komoly lélektani hatást gyakorolt. A megszállt ország korábbi jogorvoslati szervei rendre összeomlottak, az elõállt hatalmi vákuum viszont nem adott módot arra, hogy a gyõzedelmes hadsereg katonáit a hatóságoknál bevádolhassák. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétõl függetlenül mûködött. A bûn így büntetlen maradt.

A nemi erõszak ténye a nemi betegség elleni intézményes küzdelemben jelent meg. Arról viszont, hogy mitõl lett beteg az illetõ, nyilvánosan nem beszéltek, mintha az meg sem történt volna. Az egyéni szinten feldolgozatlanul maradt nemi erõszakot mély hallgatás vette körül.

ANDREA PETÕ

PASSING ARMY, LASTING TRAUMA

THE MEMORY OF SOVIET RAPE CASES IN BUDAPEST

Budapest and Vienna were liberated by the Red Army after severe fights in 1945 from the occupying German troops and its allies. The communist discourse on “justice of war” became immediately the dominant and it silenced the discourse on “justice in war”, namely what were those attrocities which were committed by the soldiers of the Red Army during the war. The social silence on different levels is the common element of narration of rape cases committed by the soldiers of the Red Army in Budapest and in Vienna. The silence itself became a historical fact and this paper analyses who and why generated this silence on the different levels of the narrative in different historical periods. The rapes committed by the soldiers of the Red Army are representing a special case of social memory: levels of different forgetting on individual and on social level. On the one hand everybody “privately” knew that there were rapes committed by the Soviet soldiers, but this historical fact became a part of the canonized historical knowledge very late. I will argue that the silence around the massive raping of the Soviet soldiers is not a case for amnesia, rather a “consiparcy of silence”. The paper analyses methodological problems of estimating numbers of rape cases and points out the possible causes of military sexual violence. After listing the consequences of the rape cases the paper summarizes its impact on memory. The paper argues that the real impact of the rapes committed by the Soviet soldiers was psychological. The juridical system of the occupied countries collapsed, the power vacuum did not promote submission of legal complains against the victorious occupying army. Crimes remained unpunished and untold. The uncertainity and powerlessness increased the feeling of subordination, since the Soviet army represented an independent legal entity on the soil of the occupied territory. A psychological pattern was formed: if we keep the silence we can pretend that “that” event has not happened at all and had a major impact on formation of new national identity.

1

A tanulmány az Institut für die Wissenschaften vom Menschen (Bécs) keretében mûködõ “Rethinking Postwar History” program keretében készült. Köszönet a CEU Junior Faculty Research Grant támogatásáért.

2

Köszönöm a bécsi kutatóknak (Ela Hornungnak, Irene Bandhauer Schöffmann-nak, Marianne Baum-gartnernak és Maria Mesnernek), hogy tanácsaikkal és munkáikkal budapesti kutatásaimat segítették. A budapesti anyag megtalálásában Vida Istvánnak, Sipos Péternek, Szûcs Lászlónak, Somlyai Magdának és Földesi Margitnak tartozom hálával. A tanulmány véglegesítésében nyújtott segítségéért Vörös Miklósnak, a szöveg gondozásáért pedig Gyáni Gábornak szeretnék köszönetet mondani.

3

Köszönet Rudolf Jerzabeknek, az Archiv der Republik levéltárosának, és Budapest Fõváros Levéltárában Horváth J. Andrásnak készséges segítségükért.

4

Marianne Baumgartner: Das Kriegsende und die unmittelbare Nachkriegszeit in lebensgeschichtlichen Erzählungen von Frauen aus dem Mostviertel. Magisterarbeit, kézirat. Wien, 1992. 87.

5

Budapest Fõváros Levéltára (= BFL) XXI. 515. b. Budapesti tisztifõorvos jelentése, 1946. jan. 6.

6

BFL XXVI. 1117. Budapest Székesfõvárosi Anya és Kisdedvédelmi Intézet iratai, 97/1946., 8540/1945. I. 3. sz. népjóléti minisztériumi rendelet, 1946. jan. 14.

7

Helke Sander–Barbara Johr: Befreier und Befreite. Krieg, Verwaltigung, Kinder. München, 1992. 52.

8

Maria Mesner: Frauensache? Zur Auseinandersetzung um den Schwangerschaftsabbruch in Österreich. Wien, 1994. (Veröffentlichungen des Ludwig Boltzmann-Instituts für Geschichte der Gesellschaftswissenschaften, Bd. 23.) 36.

9

Itt mondok köszönetet Németh Györgynek, aki az abortusszal kapcsolatos kutatási eredményeit nagylelkûen megosztotta velem.

10

A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzõkönyvei 1945–1946. Szerk. Gáspár Ferenc–Halasi László. Bp. 1975. (Budapest Fõváros Levéltára forráskiadványai VII.) 33.

11

Gyõr Megyei Levéltár (= GYML) Nemzeti Biztottság iratai, 1945. ápr. 30.

12

Uo. Gyõr megyei Tisztifõorvos iratai 245/1845. tfo. sz.

13

Az abortuszkérelmek szociolingvisztikai elemzésére német területen: Attina Grossmann: A Question of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers in West Germany under Con-struction. Politics, Society and Culture in the Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller. Ann Arbor, 1997. 37–39. és 46–49.

14

BFL XXI. 580. b. A X. kerületi tisztiorvos iratai 1945. özv. B. S.-né 1908-ban született nõ újraházasodási engedélye, 1945. aug. 27.

15

Irene Bandhauer Schöffmann–Ela Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik. Frauen im Wien der Nachkriegszeit. In: Frauen in Österreich. Beiträge zu ihrer Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. David F. Good, Margarete Grandner, Mary Jo Maynes. Wien, 1993. 232.

16

Gisela Bock: Zwangsterilization im Nationalsozializmus. Studien zur Rassenpolitik und Frauenpolitik. Orpladen, 1986. 45.

17

Maria Mesner: Die Auseinandersetzung um den Schwangerschaftsabbruch in Österreich. Magisterarbeit. Kézirat. Wien, 1993., különösen 35–46.

18

Yuki Tanaka: Hidden Horrors. Japanese War Crimes in World War II. Colorado, 1996. 105.

19

Marianna Baumgartner: Zwischen Mythos und Realität. Die Nachkriegswerwaltigungen in sowjetisch besetzten Mostviertel. Zeitschrift für Landeskunde von Niederösterreich 1993. 64., 80.

20

GYML Gyõr Moson és Pozsony megyei alispán levele, 1945. jan. 20. 108/1945.

21

BFL XXVI. 1102. Rókus Kórház iratai. Csorba polgármester hirdetménye, 1945. ápr. 24.

22

Magyar Országos Levéltár NDO Népjóléti Miniszterium iratai 6. tétel.

23

BFL XXI. 515. d. Budapesti tisztifõorvosi jelentések, 1945. dec. 12/1945.

24

BFL XXVI. 1102. 7792/945.

25

Part V/A Medical Report. Siegfried Beer–Eduard G. Staudinger: Die “Vienna Mission” der Westalliierten im Juni 1945. Studien zur Wiener Geschichte. Jahrbuch des Vereins für Geschichte der Stadt Wien. 50. Hrsg. Ferdinand Oppl, Karl Fischer. Wien, 1994. 317–412., 390–391.

26

Dr. Gortvay György: Egészségvédelem. In: A szociális titkárok elsõ továbbképzési tanfolyamának tananyaga. Összeáll. Dr. Rostás Ilona. Bp. 1947. 179.

27

BFL XXI. 515. d. Budapest Székesfõváros Közigazgatási jegyzõkönyve, 1945–1946. A magyar rendõrség budapesti fõkapitányának jelentése, 1945. aug. 14.

28

BFL XXI. 515. d. Budapesti tisztiorvos Közigazgatási Bizottság jegyzõkönyvei, 1946. jan. 6.

29

Statistisches Jahrbuch der Stadt Wien 1946–1947. Wien, 1949. 119.

30

I. B. Schöffmann–E. Hornung: i. m. 241.

31

Siegfrid Mattl: Frauen in Österreich nach 1945. In: Unterdrückung und Emanzipation. Festschrift für Erika Weinzierl. Hrsg. Rudolf G. Ardelt. ua. Wien–Salzburg, 1985. 101–126.

32

Ld. pl. Világ 1947. ápr. 26. 3.: Csak néger udvarló jut a Fräulein-nek c. cikk.

33

Ausztriáról bõvebben ld. Siegfried Mattl: Aufbau “eine männliche Chiffre der Nachkriegszeit”. In: Wiederaufbau weiblich. Hg. Irene Bandhauer Schöffmann–Ela Hornung. Wien–Salzburg, 1992. 15–24. Magyarországról: Andrea Petõ: Hungarian Women in Politics. In: Transitions, Environments, Translations: The Meanings of Feminism in Contemporary Politics. Eds. Joan Scott–Cora Kaplan–Debra Keats. London–New York, 1997.; Uõ: Nõhistóriák. A politizáló magyar nõk történetébõl 1945–1951. Bp. 1998. 187.

34

Andrea Petõ: “As He Saw Her”: Gender Politics in Secret Party Reports in Hungary During 1950s. In: Women in History – Women’s History: Central and Eastern European Perspectives. Eds. Andrea Petõ–Mark Pittaway. Bp. 1994. (CEU History Department, Working Paper Series 1.) 107–117.

35

Ruth Seifert: Krieg und Vergewaltigung. Ansätze zur Analyse. In: Massenvergewaltigung: Krieg gegen die Frauen. Ed. Alexandra Stigmayer. Freiburg/Br. 1993. 104.

36

Egy férfi interjúalanyom elbeszélte budapesti megerõszakolásának a történetét. A nõi áldozatokhoz hasonlóan õ is fõleg azt emelte ki, hogy félt a fegyverektõl és a nemi bajtól. Bécsben ilyen történetet nem hallottam.

37

A. Grossmann: i. m. 51. 43. sz. lábjegyzet.

38

Susan Brownmiller: Against Our Will. Men, Women and Rape. London, 1975.

39

A nõk elleni nemi erõszakról, mint a II. világháború elfelejtett történetérõl ld. H. Sander–B. Johr: i. m.; Stuart Liebman–Anette Michelson: After the Fall: Women in the House of the Hangmen. October 72. Spring 1995. 5–14.

40

Verena Fiegl: Der Krieg gegen die Frauen. Tarantul Frauenverlag, 1990.

41

Liz Kell–Sheila Burton–Linda Reagan: Researching Women`s Lives or Studying Women`s Oppression. Reflections on What Constitutes Feminist Research. In: Researching Women`s Lives from a Feminist Perspective. Eds. Mary Maynard–Jane Purvis–Francis Taylor. London, 1994. 35.

42

Ld. Sorsforduló. Szerk. Karsai Elek–Somlyai Magda. I. Bp. 1970. 223.

43

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp. 1998. 331.

44

Julius Hay: Geboren 1900. Erinnerungen. Hamburg, 1971. 287.

45

Y. Tanaka: i. m. 107.

46

S. Brownmiller: i. m. 71. Az eredeti idézetet ld. Milovan Oilas: Találkozások Sztálinnal. Bp. 1989. 102.

47

Dokumentumok Rákositól – Rákosiról. Közli: Vass Henrik. Múltunk 1991. 2–3. sz. 247., 1945. febr. 19-i levél.

48

Erika M. Hoerning: The Myth of Female Loyality. The Journal of Psychohistory 1988. 38.

49

Edmund Burke-öt idézi Roy Porter: Does Rape Have a Historical Meaning? In: Rape. Ed. by Sylvana Tomaselli–Roy Porter. Oxford, 1986. 232.

50

S. Brownmiller: i. m. 65.

51

I. m. 70.

52

E. M. Hoerning: i. m. 22.

53

A. Grossmann: i. m. 41.

54

Y. Tanaka: i. m. 101.

55

Ungváry Krisztián: Szovjet jogsértések Magyarországon. Magyar Nemzet 1997. nov. 29. 16.

56

Norman M. Naimark: The Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation, 1945–1949. Cambridge–Massachusetts–London, 1995.

57

N. M. Naimark S. Liebman–A. Michelson: i. m. adatait használja.

58

N. M. Naimark: i. m. 70.

59

Interjút készítettem még további három, az ismeretségi körömben véletlenül “megtalált” nõvel, akik szintén nemi erõszak áldozatai voltak Budapesten 1945 februárjában. Azt kérdeztem tõlük: hogyan történt, hogyan védekeztek, milyen következményei voltak, kinek és hogyan mesélték el a történteket. A történetek nem reprezentatívak a kis esetszám miatt.

60

A Berlin bevételérõl a hidegháború elfogultságával írott könyv címe: Cornelius Ryan: The Last Battle. London, 1966.

61

S. Brownmiller: i. m. 66–67.

62

Kovács Imre: Magyarország megszállása. Bp. 1990. 270.

63

A megállapítások a bécsi, illetve az általam Budapesten készített nemi erõszak áldozatokkal készült interjúkból származnak. A bécsi interjúkat ld. Irene Bandhauer Schöffmann–Ela Hornung: Der Topos des Sowjetischen Soldaten in Lebensgeschichtlichen Interviews mit Frauen. In: Dokumentationsarchiv des österreichen Wiederstandes, Jahrbuch 1995. Red. Siegwald Ganglmair. Wien, 1995. 32.; Ruth Andreas-Friedrich: Schauplatz Berlin. Ein Tagebuch aufgezeichnet 1938–1945. Hamburg, é. n. 189. A berlini élményei kapcsán is fõleg a “mongol” katonákról ír.

64

R. Seifert: i. m. 87.

65

Marianne Baumgartner szóbeli közlése az egyik általa készített interjú alapján.

66

Köszönöm Gyáni Gábornak, hogy erre a vonatkozásra felhívta a figyelmemet.

67

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik i. m. 232.

68

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések. 1940–1956. I. Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. Bp. 1997. 160.

69

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik i. m. 230.

70

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Der Topos des Sowjetischen Soldaten i. m. 31.

71

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik i. m. 230.

72

Kovács I.: i. m. 246.

73

E. M. Hoerning: i. m. 19–45.

74

I. m. 40–41.

75

Politikatörténeti Intézet Levéltára (= PIL) Visszaemlékezés-gyûjtemény 867. f. 1/k–91.

76

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Der Topos des Sowjetischen Soldaten i. m. 41–43.

77

I. m. 43.

78

John Forrester: Rape, Seduction, Psychoanalysis. In: Rape i. m. 72.

79

Háy Gyula 1945. februári naplójegyzetét idézi N. M. Naimark: i. m. 70. Eredeti idézet: J. Hay: i. m. 287.

80

Kovács I.: i. m. 246.

81

BFL XXVI. 1102. Rókus Kórház irata 800/1945. 1945. febr. 16-i tisztiorvosi leirat.

82

Pl. Hildegard Knef: Der geschenkte Gaul. Frankfurt, 1970.; Barbara Noack: Ein Stück vom Leben. München–Wien, 1984. Névtelenül kiadott: Eine Frau in Berlin. Tagebuchaufzeichnungen. Geneva– Frankfurt, 1959.; A Woman in Berlin. New York, 1954. A két utóbbit elemzi Annemarie Tröger: Between Rape and Prostitution: Survival Strategies and Chances of Emancipation for Berlin Women after WWII. In: Women in Culture and Politics. Ed. Judith Freidlander. Bloomington, Indiana, 1986. 97–117.

83

A. Tröger: i. m. A pápai kórházban ápolt fertõzött, majd megõrült és öngyilkos nõkrõl ld. A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989. Havasy Gyula dokumentumgyûjteménye. Bp. 1990. 34.

84

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik i. m. 232.

85

PIL 283. f. 20. cs. 28. õ. e. p. 80. 1946. jún. 9-i jelentés.

86

H. Sander–B. Johr: i. m.

87

I. B. Schöffmann–E. Hornung: Vom “Dritten Reich” zur Zweiten Republik i. m. 233.