MOZAIK
az ’50-es és ’60-as évekből

 

BÖRTÖNPARANCSNOKBÓL ELÍTÉLT RAB

Érdekesen alakult a sorsa Sz. I.-nek, aki 1951-ben rabként került Kazincbarcikára, a nagy építkezésre. Előtte viszont a Markó utcai fogház parancsnoka volt. A felszabadulás után ugyanis mint munkásmozgalmi múlttal rendelkező megbízható személyt a fogház parancsnokává nevezték ki, és 1949-ig töltötte be ezt a munkakört. Mint parancsnok, felelősséggel tartozott azoknak a háborús bűnösöknek az őrzéséért is, akik abban az időben a Markó “lakói” voltak. Hogy, hogy nem, 1949-ben koholt vádak alapján őt is letartóztatták és tízévi börtönbüntetéssel sújtották. Ebből három évet le is töltött, egy évet pedig mint rab dolgozott Kazincbarcikán. 1952-ben feltételesen szabadlábra helyezték, ami után a BVK-ban helyezkedett el, ahol 1968-ig, nyugdíjazásáig dolgozott. 1975-ben hunyt el.


KÖNYVTÁRTÖRTÉNET

Az 1921-es, battonyai születésű Baranovszky Ferencné (1996-ban elhunyt) így emlékezett a kazincbarcikai első éveire: “…Kazincbarcikára 1951 végén kerültünk a férjemmel együtt… 200 darab könyvvel megszerveztem és vezetője lettem a Barcikai Területi Építkezések központi könyvtárának. Körülbelül húsz kihelyezett szállási könyvtárat szervezetem meg, majd 1954-ig, a város megalakulásáig kb. 3000-re szaporodott fel a könyvállományunk. A város megalakulásával egyetemben városi könyvtár jött létre, melyet az általam addig szervezett kihelyezett könyvekből és könyvtárakból alakítottunk ki, és ezt adtam át más munkaköri elfoglaltságom miatt Papp Attilának.”


AZ EGYKORI VÉDŐNŐ EMLÉKEIBŐL

Kazincbarcika 1950-es és 1960-as évekbeli egészségügyi helyzetéről Vizes Gyuláné pályázati munkájából idézünk. Nevezett védőnőként dolgozott, s az akkori egészségügyi körülményekre így emlékezik: “Városunk építése 1951. szeptember 1-jén kezdődött… Az építkezésnél ebben az időben orvos nem volt. A betegeket Sajószentpéter orvosa vizsgálta és kezelte napi 1-2 órában. Az Óváros betegeit és a környező falvakat Hegyesi doktor látta el. Ebben az időben két nővér éjt nappallá téve a betegek ellátásával foglalkozott. 1952-ben a Borsodi Hőerőmű rendelőt nyitott, ahol Borjárszki doktor rendelt.

A város első rendelője fabarakk volt. 1954-ben a C épületben orvosi rendelőt nyitottak, amelyhez három női és hat férfiágyas betegszoba tartozott. Ekkor már hat ápolónő dolgozott az egész napos rendelésen. Nagy lépésnek számított, hogy 1955-ben megnyílt a K épületben 20 ággyal és szakrendelővel a kórház…

… A ’60-as években új vívmányként megszervezték a körzeti ápolónői szolgálatot. E munkát bátortalanul kezdtem. Az előttem álló feladat óriásinak tűnt: megismerni az Óváros lakóit, bekapcsolódni az ápolási és gondozási munkába. Számukra idegen voltam. Egy-egy látogatás alkalmával oly ridegen hangzott a mivel tartozok, hiszen hivatásomnál fogva az önzetlen segíteni akarás vezényelt. A sáros utcák, a bizalmatlanság azonban nem riasztott vissza… A lakosság nagyobb része idős emberekből állott, s ez többletmunkát jelentett. Gondolok itt a magukra maradt idős betegek mosdatására, a környezet tisztán tartására, gyógyszerek kiváltására stb.

Emlékeimben megrázó élmény marad egy tumoros betegünk, aki a Kazinci közben lakott, istállóból kialakított lakásban. Hozzátartozója pásztor volt, s így egyedül nagy fájdalmával magába roskadva tengette napjait. Lelki egyensúlyának fenntartása, gondozása, ápolása rám hárult. Rendelés után mindennap az első utam hozzá vezetett, s egy napon kínjaitól összekuporodva, a rozoga asztal alatt halva találtam a beteget.”