Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

A figyelmeztetés egyben felkészülés:

Avagy, hogyan segített az 1956-os magyar forradalom a román vezetésnek


Granville, Johanna: Forewarned is Forearmed: How the Hungarian Crisis of 1956 Helped the Romanian Leadership = Europe-Asia Studies, June, 2010, 4. No/ Vol. 62., 615-645.p.


A cikk azt vizsgálja, hogyan segítette elő a magyar forradalom és a szovjet beavatkozás a román vezetés megerősödését. Hogyan vesztette el több román katonai vezető a szovjet hadseregbe vetett bizalmát, és miképpen került elérhető közelségbe a szovjet csapatok kivonása Románia területéről. Hogyan bukkantak a felszínre a korábbi történelmi emlékek, amelyek „bizonyítékul” szolgáltak a magyar harciasság alátámasztására, és hogyan segítette ez a román vezetést a magyar kártya újbóli kijátszásában.

Kétségtelen, hogy az 1956-os magyar forradalom, rettenetes esemény volt, ami egy jószándékú vezető, 2500 magyar ember és 725 szovjet katona életébe került. Továbbá a forradalom alatt, illetve azt követően körülbelül 200.000 menekült hagyta el Magyarországot. A reálpolitika oldaláról nézve viszont nem tagadható, hogy a krízisnek pozitív hozadéka is volt. Legalábbis a román kommunista vezetés számára. A magyar forradalom, és a szovjet katonai beavatkozás négy módon is segített a román vezetés hatalmának megszilárdításában. Először is, legalább három olyan román vezetőről tudunk, aki az események eredményeként bizalmát vesztette a szovjet hadsereg erejében, és abban, hogy adott esetben képesek lennének megvédeni Romániát, ezért egyre inkább megerősödött bennük a kívánság, hogy a szovjet csapatok távozzanak az országból. Másodszor, a krízis felszínre hozta az 1919 és 1944-45 közötti időszak emlékeit, amelyek kiváló forgatókönyvet adtak a bukaresti vezetés kezébe arra nézve, hogyan kell reagálnia. Az 56-os eseményeket a magyarok nyughatatlanságának és harciasságának friss bizonyítékaként értelmezték, és ez alapot adott a román teoretikusok kezébe, hogy később brutálisan diszkriminatív politikát folytassanak a magyar kisebbséggel szemben. Harmadszor, a magyar forradalom felszínre hozta az erdélyi irredentizmustól való félelmeket, amellyel a román vezetés nem egyszer képes volt kordában tartani az ország lakosságát. Negyedszer, az, hogy a magyar miniszterelnököt, Nagy Imrét román földön tartották fogságban, a román vezetők számára testközelből szolgáltatott példát arra, milyen szenvedések várnak egy bukott vezetőre, ami elég volt ahhoz, hogy soha ne kívánjanak a helyére kerülni.


A szovjet hadsereg román megítélése

Egy 1957-ben keletkezett, az Egyesült Államok hírszerzőhivatala által készített jelentés rámutat, hogy a magyar forradalom vérbefojtása, és az azt követő kegyetlen megtorlás minden bizonnyal a többi Kelet-európai állam lázadó elemeinek is elveszi a kedvét a nyílt fellépéstől. Hruscsov maga is kijelentette, hogy a beavatkozásra többek között azért volt szükség, hogy a nyugat ne tarthassa gyengének a Szovjetuniót. Meglepő módon - legalábbis ez derül ki a román kommunista párttal kapcsolatos dokumentumokból - Romániában éppen az ellenkezője történt. Magyarországon tett tényfeltáró útjuk során a két román párthivatalnok, Valter Roman és Aurel Mălnăşan nagymértékben csalódtak a szovjet hadsereg teljesítményében. Magyar anyanyelvűként Valter Romannak (Neul Ernő) kulcsszerep jutott az 1956-os forradalommal kapcsolatban. '56 Késő őszén Budapestre utazott és onnan folyamatosan tájékoztatta a román vezetést. Később ő találkozott a legtöbbet Nagy Imre miniszterelnökkel, annak snagovi fogsága alatt. Roman, aki nagy katonai tapasztalattal rendelkezett - a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Vörösbrigádban harcolt - , megrökönyödve és undorral figyelte a szovjet hadsereg taktikai ballépéseit. 1945 és '48 között ő vezette a román hadsereg propagandaosztályát, majd '48 és '50 között először ezredesi, majd vezérőrnagyi rangot kapott. Véleménye szerint a szovjet hadsereg egyáltalán nem volt felkészülve a gerillaháborúra. Roman megjegyezte: “Láttunk konyhát, élelmezési hivatalt mindenféle egységet - nehéztüzérséget, vízen való átkeléshez használt eszközöket, könnyű és nehézpáncélosokat, de … gyalogságot egyáltalán nem.”

Aurel Mălnăşan , Roman kísérője, aki Rákosi hatalmának zenitjén, 1949 és 1952 között román diplomáciai tanácsadóként dolgozott Budapesten, elképedve számolt be a magyarok hihetetlen szovjetellenességéről, és gyűlöletéről: “Tizenkét éves gyerekek, még lányok is, gránátokat erősítve a testükre a szovjet tankok elé vetik magukat; olyan kiválóan képzettek a tankok elleni hadviselésben, hogy egy bizonyos ponton percek alatt 11 páncélost semmisítettek meg.”

Az, hogy a magyar hadsereg megtagadta a harcot sokkolta, mind Mălnăşant, mind Romant. Jelentéseikből kitűnik, hogy a magyar honvédség egyetlen esetben sem szegezett fegyvert a felkelők ellen - akik főként civil fiatalokból verbuválódtak - sőt fegyverraktárait megnyitotta előttük. A Budapesten tapasztalt dolgok meggyőzték a román vezetést arról, hogy a szovjet hadsereg korántsem képes olyan könnyű szerrel leverni egy népi felkelést, mint azt gondolták. Ez a tény pedig tovább erősítette szándékukat, hogy a szovjet csapatok Romániából való kivonását mihamarabb előmozdítsák. Azt se felejtsük el, hogy Hruscsov 1955 november 7-én, szóban már ígéretet tett erre.


A történelem szerepe

A magyar válság nem csak arra figyelmeztette a román vezetést, hogy készültségbe kell helyezniük magukat, de arra is lehetőséget adott nekik, hogy a Magyarországgal kapcsolatos korábbi konfliktusokat is újraértelmezhessék, újratematizálhassák. Roman például történelmi amnéziával fejtegette, hogy a magyaroknak nagy hagyományaik vannak az ellenforradalom területén, hiszen már 1919-ben is ilyen módon verték le a - “mi forradalmunkat” - a Kun Béla vezette őszirózsás forradalmat is. Többek között azt felejtette el megemlíteni, hogy 1919-ben egy nem kommunista Románia avatkozott bele a magyar belügyekbe, és főképpen azért, hogy Kun rezsimjének véget vessen. Roman felidézte, hogy Kun (Kohn) - mint ő maga is, erdélyi magyar zsidó - szintén Csepelt tette a magyar munkásmozgalom központjává.

A másik, szelektív memóriával rendelkező román politikus Nicolae Ceauşescu, Horty Miklós fehérterrorját emlegette, de említést sem tett a Kun Béla vezette, és minimálisan is közel hatszáz ember életét követelő mozgalom rémtetteiről, vagy az azt letörni igyekvő román beavatkozásról. “A Nagy Imre vezette kormány idejében az 1919-hez hasonló barbár terror uralkodott, annak érdekében, hogy a munkásosztály forradalmát leverje” állította Ceauşescu. A valóságban az történt, hogy a román hadsereg megszállta Budapestet, és jelentős károkat okozott annak épületeiben. A második világháború szemüvegén keresztül szemlélve az eseményeket a román vezetésnek sikerült a végsőkig leegyszerűsítenie egy igen bonyolult válságot, ami mindenki számára ismerősen csengett: baloldaliak a jobboldaliakkal szemben. Ceauşescu egyik gyűlölettől fűtött beszédében arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy az 1956-ban színre lépett magyar fasiszták semmivel sem jobbak a második világháború német fasisztáinál. Hatalomra kerülése után Ceauşescu már egyenesen azt állította, hogy minden erdélyi magyar Hortista és fasiszta, és a románoknak joguk van az elnyomásukhoz, pont úgy, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchiában a magyarok nyomták el őket. A második világháborús szemlélettől áthatva a román propaganda igyekezett minden magyart szovjetgyűlölőnek és agresszívnak, minden románt pedig békeszeretőnek feltüntetni. A politikai vezetés az 1944 augusztus 23-án, a fasiszta katonai diktatúra ellen kitört népi felkelést is szerette saját érdemeként feltüntetni. Tette ezt annak ellenére, hogy a valóságban a román kommunistáknak semmiféle partizán csapatot sem sikerült szervezniük, és a szovjet megszállás nélkül sohasem lettek volna képesek átvenni a hatalmat. Továbbá, nemes egyszerűséggel siklottak át a tény felett, hogy Románia 1941 és 1944 között a náci Németország szövetségeseként egyedül több csapatot küldött a Szovjetunió elleni harcba, mint a többi szövetséges együttvéve.

 

Az erdélyi irredentizmus

A román vezetők villámgyorsan voltak képesek köpönyeget cserélni a második világháborúban, de semlegesnek maradásba beletört a bicskájuk.

Mivel szinte minden nagyobb konfliktusban, vagy háborúban, amely a huszadik században érintette Romániát, erdély is szerepet játszott, nem meglepő, hogy a szomszédos Magyarországon kitört forradalom a román vezetésben életre keltette az irredentizmustól való félelmet. Fontos megemlítenünk, hogy az '56-os forradalom idején Románia Magyarországgal közös határszakasza 448 km volt, ami majdnem háromszor olyan hosszú, mint a Szovjetunió (Ukrajna) 136.7 km-es határa Magyarországgal. Románia aktív segítségnyújtása a magyar “ellenforradalom” kezelésében így nem kizárólag a Dej kabinet Moszkvát kielégíteni akarásából, hanem geopolitikai körülményekből is eredt. Ugyanúgy, ahogyan korábban Antonescu bocsájtotta a legtöbb csapatot Hitler rendelkezésére a Barbarossa hadművelet során, most a kommunista vezetés tett meg mindent annak érdekében, hogy a szocialista blokk országai közül a legtöbb segítséget nyújthassa a Hruscsov rezsimnek. Ezt jól példázza a Nagy Imre fogvatartására tett felajánlás is.

Sztálin halála után, a román kommunista vezetés több prominens erdélyi magyar személyiséget tartott szoros megfigyelés alatt. Arra voltak kíváncsiak, hogy a megfigyelt személyeknek vannak-e irredenta terveik. Ahogyan azt az archív dokumentumok is tükrözik, a román vezetés gyakran hivatkozott a “magyar veszélyre”, hogy az állampolgárokat engedelmességre bírja. A pártembereknek, ha megkérdezték őket, azt kellett válaszolniuk a kérdésre, hogy miért volt szükséges a szovjet csapatok beavatkozása a magyar eseményekbe, hogy a beavatkozásnak azért kellett megtörténnie, mert a magyar lázadók el akarták érni, hogy az erdélyi magyarok is csatlakozzanak hozzájuk. A magyar származásúak, a magyar nyelvű intézmények, mind az '56 utáni román megtorlás elsőszámú célpontjaivá váltak. 1956 decembere és 1962 októbere között Romániában 28.000 embert tartóztattak le politikai okokból. A letartóztatások és a kivégzések legnagyobb számban a MAT (Magyar Autonóm Tartomány) területén történtek. A magyar etnikumúak sokkal súlyosabb és hosszabb büntetésre számíthattak a románoknál. Például öt magyart azért ítéltek 25 kényszermunkára, mert koszorút helyeztek el Petőfi Sándor szobránál. A MAT létét már az 1960-as elcsalt választásokkal ellehetetlenítették, és később 1968-ban a Ceauşescu rezsim meg is szüntette.

A valóságban sem a Nagy Imre vezette sem a Kádár kabinetnek nem voltak irredenta célkitűzései. Sőt a Kádár János vezette 1958-as romániai magyar látogatás során az első titkár maga jelentette ki, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben.

 

A Nagy Imre ügy

Nagy Imre ügye a negyedik, és egyben legkülönösebb aspektusa annak, hogy az 1956-os magyar forradalom hogyan érintette a román politikai vezetést. Különös, abban az értelemben, hogy mondhatni testközelből tapasztalhatták meg, milyen sorsra jut egy bukott vezető, és nem akartak a helyébe kerülni. Senki sem érti meg jobban a fogvatartott szenvedéseit a fogvatartónál. A román vezetés arra a felismerésre jutott, hogy ha nem lesznek többé szovjet csapatok az országban, akkor kevesebb lesz az esély rá, hogy maguk is Nagy Imre sorsára jussanak.

Nagy Imre romániai fogvatartásának hírére munkássztrájkok törtek ki Magyarországon, és erősen felizzott a románellenesség. A románok, a köntörfalazó, és közönyös csatlós szerepét játszották el, miközben Nagy Imrét és kollégáit elzárták a világ elől. A kádári magyar vezetéssel együttműködve, megakadályozták, hogy az ENSZ képviselői találkozhassanak vele. Nagy Imrét és társait egy Snagov nevű kis faluban tartották fogva, Bukaresttől negyven kilóméterre, északi irányban. Nagy Imre írásaiból kiderül, hogy a háziőrizet körülményeit Kádár János akarata határozta meg. Korábban, amikor még a Jugoszláv nagykövetségen tartózkodott, voltak olyan elképzelések is, hogy az ellenforradalom leverése után esetleg szerepet kaphat a majdan felálló Kádár kormányban, de ezt egyrészt Kádár ellenezte, másrészt a szovjet vezetés is Nagy Imre deportálását követelte. Románia önként vállalta a “befogadó” ország szerepét, s így Nagy Imre és munkatársai Snagovba kerültek. Snagovban Nagy Imre többször találkozott olyan prominens román vezetőkkel, mint Nicolae (Miklós) Goldberger, Iosif Ardeleanu (Adler Döme), és Roman. Ám később a látogatások elmaradtak, és Nagy Imrének szinte teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal. Nem kapott újságot, nem hallgathatott rádiót, sőt szinte a házból sem léphetett ki. Ez azután történt, hogy a Kádár vezetés elszánta magát, hogy Nagyot és társait bíróság elé állítsa. Kádár a megfelelő pillanatot kivárva (az 1958-ban kialakult feszült Szovjet-Jugoszláv viszony) felakasztatta Nagy Imrét.

Nagy Imre tragikus sorsa, és aljasul kitervelt megöletése, valamint a forradalom vérbefojtása ugyan rövid távon megszilárdította a szovjet érdekeket a térségben, de hosszú távon a kommunista kelet-Európa eltűnéséhez vezetett.