Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

A kisebbségek kérdése és a kitelepítések Kelet-Közép Európában: 1918-49

Cattaruzza, Marina: "Last Stop Expulsion" - The minority question and forced migration in East-Central Europe: 1918-49 = Nations and Nationalism, 2010, 16 (1), 108-126. p.


Számos tényező hatására vált Európa emberek millióinak életét befolyásoló, tömeges kitelepítések sorozatának színterévé a huszadik század folyamán. Több százezer kitoloncolt - köztük nők és gyermekek - vesztette életét, nem utolsó sorban a gyakran egyik pillanatról a másikra végrehajtott kitelepítések brutalitása miatt. A folyamat 1945-ben és az azt követő néhány évben érte el tetőfokát, amikor több mint tizenkét millió német nemzetiségű embert telepítettek ki Csehszlovákiából, Magyarországról, Jugoszláviából és Lengyelországból. Csehszlovákiából és Jugoszláviából számos magyart is kitoloncoltak. A Visztula-hadművelet során ukránokat telepítettek át Lengyelországból az Ukrán Szocialista Köztársaságba vagy az új, nyugati lengyel területekre. A Curzon-vonaltól keletre élő lengyelek vagy átmenekültek Lengyelországba az ukrán partizán terror elől, vagy erőszakkal telepítették át őket. Az a kisszámú zsidó lakosság, ami túlélte a soát, szintén elvándorolt a frissen megszerzett ukrán területekről, sőt Lengyelországból is, ahol gyakran a háborús pogromokhoz hasonló antiszemita üldöztetésben volt részük. Az Olaszország és a Szövetségesek között kötött békeszerződés értelmében Jugoszláviához csatolt Isztria olasz nemzetiségű lakossága, valamint a Szovjetunióhoz kapcsolt Észak-Bukovina román lakossága szintén tömegesen hagyta el otthonát.

A tömeges kitelepítések és kivándorlások okai leggyakrabban a nemzeti határok újrarajzolásában (l. olasz-jugoszláv határ, német-lengyel határ), a határok korábbi állapotba való visszaállításában (l. csehszlovák-magyar határ) vagy azok véglegesítésében keresendők (l. az ukrán-lengyel Curzon-vonal). 1945-ben a Szövetséges hatalmak egyetértettek abban, hogy a közép- és dél-európai viszonyok megszilárdításához feltétlenül szükséges a határmenti területek etnikai egyneműsége, és ennek megfelelően cselekedtek. Ettől kezdve Kelet-Közép Európa országainak változatos etnikumú lakossága jórészt a múlté lett, és az érintett államok elindultak az „etnikailag tiszta nemzetállammá” válás útján. Cattaruzza véleménye szerint a történészek és a tömegmédia csak az elmúlt néhány évtizedben kezdte valódi mélységében kutatni ezt a témát. A szovjet blokk felbomlása után, elsősorban a Jugoszlávia összeomlását követő etnikai tisztogatások okán kezdett élénkülni az érdeklődés az „etnikai egyszerűsítés” folyamatainak történelmi szempontú feldolgozása iránt.

Cattaruzza a huszadik század európai történelme szempontjából közelíti meg a tömeges kitelepítéseket, külön hangsúlyt fektetve a soknemzetiségű birodalmak utódállamaira nehezedő nacionalista nyomás és a Versailles-i békeszerződés által létrehozott törékeny nemzetközi rend sorsdöntő viszonyára. Négy fő tényezőt vesz számításba: (a) az utódállamokhoz csatolt kisebbségek nemzetiségi és általános politikai céljait; (b) az adott államok nemzetiségi politikáját; (c) a nemzetközi helyzetet; és végül (d) a területi revízionizmus elvének támogatására való hajlamot, melyet a náci Németország indított útjára. A szerző szerint az említett tömeges kitelepítéseket egy sokszempontú értelmezési tartományban kell vizsgálni, mely a hosszú távú tényezőket is alapos megfigyelés tárgyává teszi. Egyetért Detlef Brandes véleményével, miszerint a Szövetségesek stratégiai és politikai megfontolásai játszottak központi szerepet a tömeges kitoloncolásokban végződő döntésekben, nem a „kollektív büntetés” elve. A második világháború alatt és közvetlenül utána meginduló tömeges kitelepítések és elvándorlások az európai történelem olyan folyamatainak csúcspontját jelölik, melyek még az 1870-es és 1880-as években kezdődtek. Nyugat-Európa országaiban a tömegtársadalommá való átalakulás a nacionalizmus szélsőségesedéséhez és új, nem ritkán erőszakos politikai kultúrák kialakulásához vezetett. A Habsburg Birodalomban, a Német Birodalom határvidékén és a cári Oroszország nyugati határvonalán azonban még nem állami szinten történt a társadalom politikai mozgósítása az ellentétekkel terhes nacionalizáció ügyében.

Mindezt figyelembe véve Cattaruzza annak fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy a jövőbeni történelmi kutatások egész Európa összefüggésében vizsgálják az erőszakos kitelepítések ügyét, ne egyedi esetekként. Továbbá, az 1919 és 1949 közötti időszak egy logikai egységnek tekintendő. A szerző szorgalmazza azon hatások behatóbb tanulmányozását is, melyeket a nemzetiszocialista Németország gyakorolt a később politikai és katonai szövetségeseivé váló kelet-európai országokra. Véleménye szerint ezzel a megközelítéssel nem csupán az erőszakos kitelepítések történetét tehetnénk a huszadik századi Európa történelmének szerves részévé, de Kelet-Közép Európa történelme is újra helyet kapna a „nemzetiségek harmincéves háborújának” krónikájában. A huszadik századi történelem folyamán végig szoros volt a kapcsolat a lakosság erőszakos kitelepítései és az etnikailag „tiszta” élettér kialakításának vágya között, és ezt Kelet-Közép Európában és Dél-Kelet Európában a nemzetépítés egy válfajának kell tekintenünk.

 

Dézsi Tímea