Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Papp Z. Attila

A nyugati magyar diaszpóra és szervezeti élete néhány demográfiai, társadalmi jellemzője

 

Nyugati magyar diaszpóra közösségek gyakorlatilag a 19. század második felétől léteznek. Noha kivándorló magyarokról a korábbi évszázadokból, illetve korszakokból is vannak ismereteink, diaszpóra jellegű közösségekről csak - az 1870-es évekre az akkori Magyarországot is elérő - modern kori vándormozgalmak kialakulása után beszélhetünk. Tanulmányunkban azt fogjuk végigjárni, milyen migrációs folyamatok járultak hozzá a Kárpát-medencén kívüli magyar közösségek létrejöttéhez, illetve e közösségek milyen főbb demográfiai és társadalmi jellemzőiről tudunk. A nyugati magyar diaszpóra közösségek kialakulásának és fenntartásának legfontosabb forrásait az első világháborút megelőző években csúcsosodó és tömeges méreteket öltő kivándorlási hullám jelentette. Ehhez a későbbiekben a magyar származásúak etnikai önreprodukciója, valamint a későbbi korszakok kivándorlóiból rekrutálódó újabb magyar menekült és/vagy kivándorló kontingensek adódnak. A nyugati diaszpóra számára a legutolsó nagyobb horderejű utánpótlást az 1956-os események következtében kivándorlók alkották, ám nem csekély azok száma sem, akik az államszocializmus éveiben, illetve a rendszerváltás után kerültek külföldre.

1. táblázat: A tengerentúlra vándorló magyar állampolgárok száma, 1871-1913


USA Bevándorlási Hivatal adatai

Tengeri kikötők adatai

Magyarországi statisztikai hivatal adatai

1871-1879 között

5 597

7 682

-

1880-1889 között

115 252

164 119

-

1890-1899 között

235 895

261 444

-

1900-1909 között

1 094 116

1 171 758

854 584

1910-1913 között

410 480

433 230

315 498

ÖSSZESEN 1871-1913

1 861 340

2 038 233

-

ÖSSZESEN 1900-1913

1 504 596

1 604 988

1 170 082

Forrás: Puskás 1982. 443-446.1


1871 és 1913 között elsősorban gazdasági, egzisztenciális okokból közel 2 millió magyar állampolgár vándorolt ki a tengerentúlra. A kivándorlás mértéke valójában a 20. század első évtizedében csúcsosodott, ekkor mintegy egymillió ember vándorlását regisztrálták a különféle források, majd pedig 1914-ig újabb közel félmillió lakos hagyta el az országot. A migráció ezen eltömegesedett szakaszában a kivándorlók mintegy háromnegyede férfi volt, ezen belül pedig szintén háromnegyedük az igazán munkaképesnek számító 20-49 évesek korosztályához tartozott, az 50 évesnél idősebbek aránya még a három százalékot sem érte el. E kivándorlók természetesen nem voltak mind magyar nemzetiségűek. A magyarok aránya alig haladta meg az egynegyedet (26,3 százalék), ám hasonló arányban vándoroltak ki szlovák nemzetiségűek is, illetve jelentős mértékben horvátok (16,6 százalék) és németek (15 százalék) is elhagyták az országot.

Noha az USA-ba való vándorlás kezdeti, 19. század végi szakaszában jelentős volt a kereskedők, iparosok és bányászok szerepe, a vándorlás tömegessé válása során az agrárnépesség dominált, aminek hatására a köztudatban és a szakirodalomban is e migrációs korszakot paraszti exodusnak nevezték.

A kivándorlás a 19-20. századfordulón sem jelentett pusztán egyirányú mozgást: egyrészt maguk a kivándoroltak is sok esetben csak ideiglenesnek tekintették amerikai szerencsepróbájukat, másrészt a korabeli magyar hatóságok is - felismerve az elvándorlásban rejlő demográfiai, társadalmi kockázatokat - visszatelepítési akciókba kezdtek, harmadrészt pedig a befogadó ország gazdasági helyzete is befolyásolta a végleges letelepedés lehetőségét. Mindezen hatások következtében - magyarországi statisztikák szerint - az 1899 és 1913 között a kivándorlók közel negyede visszatért szülőföldjére.2

Az első világháború alatt/végére megváltoztak a nemzetközi migráció keretfeltételei, az elsődleges célországnak számító Egyesült Államok is szigorított bevándorlási politikáján, és különféle jogszabályokkal, származás szerinti kvóták bevezetésével alacsony szinten tartotta az európai bevándorlást. Ennek hatására a két világháború között a Magyarországról USA-ba vándorlók száma nem érte el az ötvenezret sem. Megjegyzendő azonban, hogy az egyesült államokbeli korlátozások ideiglenesen megnövelték a Kanadába való áramlás mértékét, ahova például 1924 és 1930 között a különféle kimutatások szerint 25-30 ezer, elsősorban agrárnépesség vándorolt ki Magyarországról. Ezzel párhuzamosan, ám kisebb arányban dél-amerikai országokba, elsősorban Brazíliába és Argentínába is vándoroltak magyarországi állampolgárok, akiket szintén főleg a mezőgazdaságban alkalmaztak.

A két világháború közötti vándorlási útvonal módosulását azonban nem csak a tengerentúlra irányuló migrációban, hanem az Európán belüli mozgásokban is tetten érhetjük: az 1920-as években elsősorban Franciaország és Belgium, a harmincas években viszont Németország lett migrációs célpont. Igaz, ezekben az esetekben még gyakoribb volt az oda-, visszavándorlás, mint a korábbi, USA-ba irányuló migráció esetében. A két világháború között tehát csökkent a kivándorlás mértéke, ám a célországok megsokszorozódásával a magyar diaszpóra közösségek földrajzi, térbeli kiterjedése is megnőtt, amelyre mintegy ráépültek a II. világháború utáni, illetve az 1956-os magyar kivándorlók tömegei.

A második világháború végére több mint tizenegymillió ember vált hontalanná Európában, akik közül 1947 nyaráig mintegy nyolc milliót repatriáltak, ám körülbelül másfél millió ember nem akart visszatérni otthonába. Az ENSZ égisze alatt megalakuló IRO 1947 júliusa és 1951 vége között több mint egymillió hontalan, ún. dipi (displaced person) letelepedését koordinálta, akik német és osztrák táborokban várták, hogy lehetőség szerint valamelyik tengerentúli országban új egzisztenciát alapozhassanak meg. Az IRO adatai szerint az USA-ba mintegy 17.000, Franciaországba pedig valamivel több, mint három és fél ezer magyar származású személyt fogadtak be. Kanadában 1946 és 1955 között mintegy 16 és fél ezer, Ausztráliában pedig 1954-ben mintegy tizennégy és fél ezer második világháború után kivándorolt egykori magyar állampolgárt tartottak nyilván. Különféle becslések ugyanakkor azt is valószínűsítik, hogy Dél-Amerikába mintegy 10 000, a Skandináv országokba pedig 5000 magyar származású dipi került.3 A menekültek befogadásával kapcsolatosan az egyes országok gazdasági és politikai szempontokat is érvényesítettek: az USA-ban volt például a legnagyobb a politikai kontroll, és arra törekedtek, hogy nyilas vagy fasiszta múlttal kompromittált személyek ne kerüljenek az országba, míg más országok elsősorban munkaerő-piaci igényeiknek megfelelően, bizonyos szakmával rendelkezőket előnyben részesítettek. A dipik mintegy 20 százaléka volt zsidó származású, akiknek zöme Palesztinába, majd pedig az újonnan létrehozott zsidó államba vándorolt.

Az 1949-1956 közötti időszakot a kommunista hatalomátvétel, illetve az adminisztratív korlátozások miatt „vándorlási csendnek” tekinthetjük,4 ebben az időszakban alig két és fél ezer személy hagyta el Magyarországot - legalábbis legálisan. E rövid korszak után, az 1956-os októberi forradalom következtében mintegy kétszázezer ember menekült el Magyarországról: ez komoly demográfiai veszteséget okozott az országnak,5 ugyanakkor a nyugati magyar diaszpóra közösségek számára a legfontosabb utánpótlást biztosította. A korábbi emigrációs hullámok ugyan létrehozták a maguk szervezeti életét (egyesületek, egyházak, cserkészet stb), ám ezek hosszabb távú fennmaradását kétségtelenül ennek az emigráns tömegnek is köszönhette. Nem beszélve arról, hogy az ötvenhatosok szintén létrehozták a maguk szervezeteit.

A kivándorlás azonban az 1956-os események előidézte exodus után sem állt le, és mértéke a rendszerváltásig évente mintegy 3-6000 személyre tehető. 1960 és 1989 között - legálisan vagy illegálisan - újabb közel 130 000 magyar állampolgár hagyta el az országot. A magyarországi hivatalos adatok alapján megállapítható az is, hogy míg a hatvanas, hetvenes években a legális és illegális kivándorlók száma közelített egymáshoz, addig az államszocializmus utolsó évtizedében jóval magasabb volt az illegálisan kivándorlók aránya. (2. táblázat)


2. táblázat: A legális és illegális kivándorlók aránya 1947 és 1989 között


Kivándorlók


legális

illegális

ÖSSZESEN

1947-1955

2 553

n.a.

2 553

1956-1962

20 703

193 835

214 538

1963-1979

36 713

40 725

77 438

1980-1989

14 931

30 266

45 197

Összesen

74 900

264 826

339 726

Forrás: Tóth 2001, p. 336


A rendszerváltás utáni kivándorlás enyhe megtorpanása után a nyugatra irányuló migráció nem szűnt meg, ráadásul az ország tranzit jellegűvé is vált, ugyanis sok, az országban tartózkodó külföldi - részben a környező országok magyar nemzetiségű állampolgára - is továbbvándorolt. Magyarország 2004-es EU-s csatlakozása után újra fellendült a magyar állampolgárok külföldre áramlása, amelynek mértékét valójában nem a magyarországi hivatalos statisztikákból lehet megállapítani, hanem a befogadó országok regisztrációja alapján. 2008-ban például a magyar hivatalos adatok szerint 359 személy vándorolt ki, míg az európai országok bevándorlási adatai 26 661 magyar állampolgárt tartottak nyilván, ezek 70 százalékát Németországban.

Mivel a jelenlegi nyugati magyar diaszpóra utolsó legnagyobb erőforrását az 1956-os menekültek képezték, tekintsük át röviden e menekülthullám főbb adatait. Az 1956-os forradalmi események után a menekültek Ausztrián és Jugoszlávián keresztül hagyták el az országot: 1957 első felére eső osztrák és jugoszláv belügyminisztériumi becslések alapján összesen 193 885 személy (170 704, illetve 19 181). A Magyar Menekültügyi Segítőszolgálat (Ungarischer Flüchtlingshilfdienst) adatai szerint6 Ausztriában 1956. november 1. és 1958. június 30. között 183 667 menekültet regisztráltak, ezek zöme gyakorlatilag 1956. novemberben és decemberben érkezett, 1958 első felében pedig már csak 394 személyt regisztráltak. Az Ausztriába menekültek közel 10 százaléka maradt az országban, mintegy 6 százalékuk visszatért Magyarországra (repatriáltak), 84 százalékuk pedig továbbvándorolt nyugati országokba. A továbbvándoroltak több mint nyolcvan százaléka a következő hét országba került: USA (22,7 százalék), Kanada (15,9), Nagy-Britannia (13,3), Németország (9,2), Svájc (7,7), Franciaország (6,6), Ausztrália (6,2). Ezen országokon kívül azonban ezres nagyságokban más európai, latin-amerikai országokba, Izraelbe és Dél-Afrikába is továbbvándoroltak magyar állampolgárok.7 (ld. 1. ábra)


1. ábra: Ausztriából 1956. november 1. és 1958. június 30. között továbbvándorolt magyar állampolgárok száma célországok szerint

Forrás: Soós 2002.


1956 októbere után közel húszezer magyar személy került jugoszláviai menekülttáborokba, zömük azonban 1957 eleje után, amikor is a magyar hatóságok kvázi hermetikusan lezárták a magyar-osztrák határt, és így a fő menekülési útvonal Jugoszlávia felé irányult. Az ide menekültek közül 2700 személy visszatért Magyarországra, 500-an letelepedtek Jugoszláviában, a többiek pedig továbbvándoroltak nyugatra (Franciaországba, Belgiumba, Svédországba, Dániába, Új-Zélandra, Kanadába és Ausztriába is).8

A kivándoroltak mintegy 80 százalékáról (151 731 személyről) egy korabeli KSH jelentés alapján nagyon részletes adatokkal rendelkezünk.9 Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy az emigráltak több, mint fele budapesti és 30 százaléka dunántúli lakos, kétharmaduk férfi, és közel ugyanannyi városi volt. Életkor szempontjából kiderült, több mint fele 25 évnél fiatalabb volt, és a korabeli jelentés megállapítja azt is, a katonaköteles 19-20 éves férfiak mintegy 20 százaléka - akkori szóhasználattal élve - „disszidált”. Az akkor illegálisan külföldre vándoroltak kétharmada kereső volt, ezen belül pedig szintén kétharmaduk nem mezőgazdasági fizikai, egynegyede pedig szellemi és csak hét százalékuk volt mezőgazdasági dolgozó. A szellemi dolgozók kétharmada értelmiségi munkakört töltött be mielőtt kivándorolt volna, ezen belül pedig a műszakiak voltak abszolút túlsúlyban (az ország akkori mérnökállományának mintegy tíz százaléka emigrált). Az eltartottak mintegy fele tanuló volt, ezen belül az egyetemi, főiskolai hallgatók száma 3200 körül mozgott, ami az ország akkori hallgatói létszámának több mint 11 százalékát tette ki.10

Röviden tehát kijelenthetjük, hogy 1956 októbere után elsősorban fiatal, városi, munkaképes férfi lakosság hagyta el az országot, ami nem mellesleg a nyugati országok számára - munkaerőpiaci megfontolásokból is - vonzónak tűnt. Nem véletlen az sem, hogy a menekültek motivációja között elsősorban egy új, jobb életminőség elérésének lehetősége dominált, az igazán politikai késztetésű kivándorlás jóval kisebb arányú volt.

Míg a Magyarországot elhagyó népesség meglehetősen jól dokumentált, és gyakran több forrás is rendelkezésünkre áll, a különböző országokban jelenleg élő magyarok számának megbecslése - egy-két országot leszámítva - többféle akadályba ütközik. Először is kérdésként merülhet fel, kit tekintünk magyarnak? Ha például egy második világháború utáni Magyarországról kivándorolt személyről van szó, nagy valószínűséggel magyarral van dolgunk - hacsak a szóban forgó személy nem döntött úgy, hogy önként és gyorsan asszimilációs életstratégiát választ.11 De a származási ország önmagában nem elégséges információ e tekintetben, hiszen a Magyarországgal szomszédos országokból is vándoroltak ki magyarok, akiket a befogadó ország sok esetben csak a kibocsátó ország szerint regisztrál. Az anyanyelv is fontos ismérve lehet a nemzetiségi hovatartozásnak, csakhogy túl azon, hogy többféle anyanyelv definíciót is használhatunk, az egyes országok népszámlálásai során nem minden esetben kérdeznek rá az anyanyelvre. Az USA-ban például az 1980 utáni népszámlálások során nem érdeklődnek az anyanyelv iránt, csak az otthon beszélt nyelvre, így e kérdésre adott válaszok alapján nem lehet pontos adatunk azokra vonatkozóan, akiknek ugyan magyar az anyanyelve, ám otthonukban (vegyes házasság vagy más okok miatt) nem a magyart használják. Az etnikai adatgyűjtés további korlátjának tekinthetjük azt is, hogy az egykor magyar anyanyelvű migráns leszármazottai nem föltétlenül beszélik a magyar nyelvet, ám „lélekben”, „szívükben” lehetnek magyarok, „magyar érzelműek”. A népszámlálási kérdezés módszertana még tovább is kihathat egy etnikai csoport nagyságának megítélésére, hiszen az USA-ban és Ausztráliában is kimutatták, a kérdőíven mintaként, segédletként használt példák is befolyásolhatják a válaszadást. És végezetül megemlíthetjük az etnikai rejtőzködés problémakörét is, ami szintén torzíthatja az etnikai adatgyűjtést.12

Mindezen bizonytalanságok ellenére valamelyest mégiscsak képet kaphatunk a nyugati világban élő magyarok számáról, nagyságrendjéről (ld. 3-5. táblázatok). Egyrészt már léteznek különféle - nem mindig kellőképpen dokumentált - „szakértői” becslések, másrészt pedig bizonyos országok vonatkozásában részletes hivatalos adatsorokkal is rendelkezünk. A kifejezetten bevándorló országoknak tekinthető USA-ban, Kanadában, Ausztráliában például részletes adatokkal rendelkezünk (3. táblázat), és néhány dél-amerikai, illetve európai országban a származási ország és/vagy a bevándorlás éve, valamint a felekezeti hovatartozás alapján is megbecsülhetjük a magyarok számát.


3. táblázat: Az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában élő magyar, illetve magyar származású lakosság (népszámlálási adatok)

Ország

Népszámlálás éve

Magyar származású összesen

Otthon beszélt nyelv: magyar


USA

1980

1 776 902

178 995


USA

1990

1 582 302

147 902


USA

2000

1 398 724

117 975


USA13

2006

1 563 081

n.a.


Kanada

2001

267 255

23 685


Kanada

2006

315 510

21 905


Ausztrália

2001

62 507

24 485


Ausztrália

2006

67 625

21 565


Forrás: U. S. Census Bureau, Census 2000 Special Tabulation PHC-T43; U. S. Census Bureau, Census 1990 Special Tabulations CPH-L-149; U. S. Census Bureau, Ancestry of the Population by State: 1980 (Supplementary Report PC80-S1-10).; Kanada: Immigration and Citizenship Highlight Tables, 2006 Census. Statistics Canada Catalogue no. 97-557-XWE2006002. és Catalogue Number 97-562-XCB2006012.; Ausztrália: Australian Bureau of Statistics, Table: 20680-u16-Australia és Table:20680-c37c-Australia.


Az Egyesült Államokban mintegy másfél millió magyar származású él, azonban ez nem jelenti azt, hogy ekkora mértékű magyar (anya)nyelvű népességgel kellene számolnunk. Az 1980 utáni összeírásokkor a felmenők, az ún. ancestry rögzítése mellett, nem az anyanyelvre, hanem az otthon beszélt nyelvre kérdeznek rá. Így 1980-2000 között a magyar nyelvet otthonukban használók a magyar származású populációnak mindössze 8-10 százalékát teszik ki. Anyanyelvre utaló adatot utoljára 1970-ben mértek, ekkor ugyanis a személy gyerekkorában beszélt nyelvére kérdeztek rá (és nem az etnikai felmenőkre). Ez alapján 1970-ben mintegy 447 ezer magyar anyanyelvűt regisztráltak, és hasonló módszerrel végzett kutatás alapján ezt a számot 1979-re 421 ezerre, azaz csak 6 százalékkal becsülték kisebbre.14 Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy 1980 környékén a magyar származásúak közel negyede (23,6 százaléka) volt magyar anyanyelvű, és ha ezt az arányt kivetítjük a 2000-es népszámlálási adatokra, akkor maximálisan (azaz asszimilációs veszteséggel nem számolva) mintegy 330.000-re becsülhetjük az USA-ban élő magyar anyanyelvűek számát.

Kanadában nemcsak az etnikai származásra, hanem a nyelvhasználat különféle módozataira is rákérdeznek, többek között az anyanyelvre, illetve a családban beszélt nyelvre is. 2006-ban például 315 510-en említettek magyar felmenőket, ebből csak magyar felmenőkkel 88 685 (28 százalék) rendelkezett, a többiek vegyes házasságból származnak. A magyar származásúak közül 2006-ban 75.595 (24 százalék) magyar anyanyelvű és mindössze 21.905 (7 százalék) beszéli családjában a magyar nyelvet, ezek az arányok 2001-ben 28,8 illetve 8,8 százalék volt.

Ausztráliában szintén a származásra kérdeznek rá, a megkérdezett személyek két felmenőt is megadhattak. E két opció összesítése után láthatjuk, hogy 2001-ben 62 507, 2006-ban pedig 67 625 személy jelölt meg magyar felmenőket. A nyelvi kérdések tekintetében - az USA-hoz hasonlatosan - nem az anyanyelvre, hanem a családban beszélt nyelvre kérdeznek rá. Az adatokból leszűrhetjük, hogy 2001-ben a magyar származásúak 39 százaléka (24 485 személy), 2006-ban pedig valamivel kevesebben, 32 százalék (21 565 személy) beszélt otthonában magyarul.

E három, bevándorlónak tekintett ország vonatkozásában fontos észrevenni, hogy a magyar származásúak körében az USA-ban és Kanadában a magyar anyanyelvűek és a családban magyarul beszélők aránya hasonló értékeket mutat, Ausztráliában azonban jóval magasabb az otthonukban magyarul beszélők aránya. Ez arra utal, hogy Ausztráliában jelenleg magasabb az etnikailag homogén házasságok aránya, így kisebb mértékű asszimilációt is tapasztalni.


4. táblázat: Latin-Amerika országaiban élő magyarok számára vonatkozó becslések


Borbándi, 1996

MVSZ, 2000

HTMH, 2006

IPUMS

Mexico

100

300

n.a.

n.a.

Costa Rica

n.a.

1 100

n.a.

n.a.

Venezuela

5 000

4 500

4-5000

2 600

Brazília

60 000

70 000

5-10 000

14 000

Peru

150

2 000

n.a.

n.a.

Chile

2-3000

2 000

n.a.

1 115

Uruguay

5 000

3 500

4-5000

n.a.

Argentína

40 000

40 000

20-30 000

12 000

Paraguay

150

n.a.

n.a.

n.a.

Columbia

150

n.a.

n.a.

n.a.

ÖSSZESEN

112 450-113 450

123 400

33 000-50 000



5. táblázat: Kárpát-medencén kívüli európai országokban élő magyarok számára vonatkozó becslések


Borbándi, 1996

MVSZ, 2000

HTMH, 2006

Ausztria

60 000

40-45 000

40 000

Belgium

10-15000

14-15 000

5-6000

Ciprus

n.a.

n.a.

2-300

Csehország

n.a.

20 000

19-20 000

Dánia

2 000

4 000

2-4 000

Észtország

n.a.

n.a.

150

Franciaország

50 000

40-45 000

15-19 000

Finnország

n.a.

n.a.

1 000

Görögország15

n.a.

n.a.

n.a.

Hollandia

10 000

11-12 000

8-10 000

Lettország

n.a.

n.a.

300

Litvánia

n.a.

n.a.

120

Lengyelország

n.a.

n.a.

500

Luxemburg

n.a.

n.a.

2-300

Nagy-Britannia

25 000

25-30 000

25-30 000

Németország

62 000

120 000

120-160 000

Norvégia

3 000

4 000

3 000

Olaszország

10 000

9-10 000

n.a.

Portugália

n.a.

2 000

n.a.

Spanyolország

200

n.a.

n.a.

Svájc

20 000

18-20 000

20-25 000

Svédország

25 000

25-27 000

30-35 000

ÖSSZESEN

277 000-282 000

332 000-354 000

289 470-354 670


A különféle forrásokból származó dél-amerikai és európai adatok16 összevetése által megállapíthatjuk, hogy bizonyos országokban (főképp, ahol a népszámlálás nem részletezi kellőképpen az etnikai, nemzetiségi hovatartozást) nagyságrendbeli eltéréseket is tapasztalni az egyes becslések között. Dél-Amerikában éppen a két legnagyobb magyar kolóniával rendelkező országban (Argentínában és Brazíliában) találkozni igencsak eltérő becslésekkel (4. táblázat), Nyugat-Európában pedig Németország, Franciaország, Belgium és Svédország adatai tűnnek a legbizonytalanabbnak (5. táblázat).

A latin-amerikai országok vonatkozásában - népszámlálási adatbázisokra17 támaszkodva - viszonylag könnyen készíthetünk saját becsléseket. Becslési eljárásunk azt feltételezi, hogy az ezekben az országokban élő magyarok száma négy részösszegből áll: a magyarországi születésűekből, illetve a Magyarország szomszédos államaiból származó magyar nemzetiségűekből, valamint e két csoport által szült gyerekekből. A népszámláláskor használt születési országra, illetve az élve születések számára vonatkozó kérdés alapján a Magyarországról származók és gyerekeinek száma könnyen kiszámítható. A Magyarországgal szomszédos országokból elvándorolt magyar nemzetiségűek számát a felekezeti hovatartozás alapján Románia, Jugoszlávia/Szerbia, volt Szovjetunió/Ukrajna esetében megbecsülhetjük: feltételezhetjük ugyanis, hogy a katolikus és protestáns felekezetűek ezen országokban nagy valószínűséggel magyarok. A Szlovákiából, illetve az egykori Csehszlovákiból érkezők vonatkozásában - tekintve, hogy a magyarok és a többségi lakosság között nincsen vallásfelekezeti törésvonal - azt feltételeztük, hogy fele kisebbségi magyar (ami lehet, nem így van, ám szándékosan felfelé becsültük az adatokat.) E módszerrel nyert magyar kivándoroltak arányát pedig alkalmaztuk az ezen országokból származók termékenységére is. Mivel vallásfelekezeti kérdés Argentínában nem szerepelt a legutolsó összeíráskor, a Kárpát-medence országaiból származó magyar nemzetiségűek arányát Brazília vonatkozó arányaival becsüljük meg. E becslési eljárásnak nyilván korlátai is vannak, hiszen kérdés, a magyar anyák által szült gyerekek tényleg magyarok maradtak-e, és egyáltalán még életben vannak-e, illetve az országban maradtak-e? A számításokból kimaradnak továbbá a harmad- és negyedgenerációs magyarok, azaz a már kint születettek leszármazottai, akik még őrzik valamilyen formában magyar identitásukat.

E becslési eljárás segítségével azt találtuk, hogy a legutolsó népszámlálási adatok szerint Argentínában mintegy 12 000, Brazíliában pedig mintegy 14 500 potenciális (első és másodgenerációs) magyar élhet, míg Chilében és Venezuelában az eddig ismert becslésekhez képest valamivel kisebb, ám arányaiban hasonló értékeket kaptunk. Megjegyzendő azonban, hogy az argentínai érték is reálisnak tűnik, hiszen hasonló nagyságrendű becslésekre mások is jutottak,18 Brazília esetében pedig úgy tűnik, a HTMH dokumentumában közölt értékhez állunk közelebb.

Franciaország vonatkozásában az 1999. évi népszámlálás adatai szerint a Magyarországon született, de francia állampolgárságot vagy letelepedési engedélyt szerzett személyek száma mintegy 10 000,19 amelyhez, ha még hozzátesszük az élve születések számát, illetve a Kárpát-medence más országaiból érkező magyarokat és leszármazottaikat, mintegy 20 000-re tehetjük az ott élő magyarok számát.

A németországi adatok valójában egyfajta dinamikus növekedést sugallnak az 1996-os szinthez képest. Ez akár plauzibilis is lehet, hiszen jeleztük korábban is, hogy a 2008-os adatok szerint a Nyugat-Európában élő, hivatalosan is regisztrált magyar állampolgárok 70 százaléka (mintegy 19 000) Németországban él. Ha az 1996-os adathoz hozzátesszük ezt a mintegy 19 000 főt, valamint az ezek által szült gyerekek csoportját, valamint a határon túli magyar kisebbségi közösségekből kivándoroltak számát, azt találjuk, hogy minimum százezerre tehető az ott élő magyarok száma - ez az érték pedig közel áll a Németországi Magyarok Országos Szövetsége (BUOD) által fenntartott 120 000-es becsléshez.

Belgium vonatkozásában két megbízható támpontra támaszkodhatunk: egyrészt láthattuk azt, hogy az 1956-os események után mintegy 3500 személy emigrált Belgiumba, másrészt tudjuk azt is, hogy a 2006-os belga hivatalos adatok szerint mintegy 2000 magyar állampolgár tartózkodott az országban. Ezek alapján a magyarok számát mintegy 7-8000-re becsülhetjük.

A svédországi magyarok becslését az idézett források 25-35 ezerre teszik, a hivatalos statisztikai adatok20 alapján mi a felső értéket valószínűsítjük. 2002-ben például 13 935 Magyarországon született, illetve majdnem ugyanannyi (13 956) Svédországban született, ám magyarországi felmenőkkel rendelkező személy élt az országban. E két adat alapján már közel 28 000-re tehetjük a magyarországi kötődésűek számát, ám ha ezt a számot még megtoldjuk a határon túli magyar közösségekből, elsősorban Erdélyből érkezett, és ezért romániai születésűként regisztráltak számával, akkor e szám még nagyságrendekkel nagyobb lehet. 2002-ben ugyanis 12 172 romániai születésű személyt tartottak nyilván, akik közül 6 808 személy még a nyolcvanas években vándorolt ki, és feltételezhető, hogy ezek zöme erdélyi magyar. Sajnos, pontosan nem tudni, hogy a mintegy 12 000 romániai, a közel 2000 ukrajnai, vagy a legszámosabb, mintegy 75 000 egykori jugoszláviai születésűek hány százaléka magyar nemzetiségű, ám ha csak alacsonyabb aránnyal is becslünk, akkor is megkockáztatható, hogy Svédországban a magyar kötődésűek száma mindenképpen eléri a 35 000-et.

Ezúttal külön nem részletezzük, ám fontos megjegyezni, hogy magyarok vagy magyar, illetve magyarországi származásúak más országokban, földrészeken is élnek. Az előbbiekben általunk is idézett források így például azt valószínűsítik, hogy Izraelben 200-250 000 magyar nyelvet is ismerő, Magyarországról és szomszédos országaiból származó személy él, ám Afrika és Ázsia különböző országaiban is találni 10 000, illetve 30 000 magyart. Izrael vonatkozásában azonban azt gondoljuk a 200 000-es érték is felülbecslésnek tekinthető. A már említett IPUMS adatbázis alapján az 1972-es népszámlálás során mintegy 51 000, az 1983-as népszámlálás során pedig már csak 23 000 olyan személyt regisztráltak, aki Magyarországon született.21 E két népszámlálás során azt is megtudakolták a 15 év fölöttiektől, hogy milyen nyelvet használnak a mindennapokban,22 és ez alapján 1972-ben mintegy 21.000, 1983-ban pedig csak 15.000 személy említette meg a magyar nyelvet. Izrael esete továbbá azért is különleges, mert az odavándorló, magyar nyelvi kötődésekkel is rendelkező populáció sok esetben nem kivándoroltként, hanem hazatérőként értelmezi új helyzetét, a fiatalabb generációk pedig már inkább héberül beszélnek.

Az eddigiekben a kivándorlás mértékére, illetve az egyes országokban „potenciálisan” létező magyarok megbecsülésére tettünk kísérletet. Az azonban, hogy egy magyar vagy magyar származású személy ténylegesen része-e a magyar diaszpóra közösségnek, további kutatásokat igényelne. USA-ban és Argentínában végzett kutatások alapján az körvonalazódik, hogy a magyar származásúak mintegy 5-10 százaléka vesz részt valamilyen magyar jellegű szervezeti életben, és úgy tűnik, a szervezeti aktivitás máshol sem haladja meg a 10-15 százalékot.23 Ezzel összefüggésben a legkevesebb információval az ún. munkás diaszpóráról és a kevésbé sikeres kivándoroltakról rendelkezünk, azaz azokról, akik vagy egy-egy helyi magyar közösség, vagy akár a befogadó társadalom perifériájára szorultak, és érdekérvényesítő és/vagy intézmény szervezési potenciáljuk is alacsonyabb.

A szervezeti világ nagyon sokszínű, és többféle tipológiával is találkozhatunk, annál is inkább, mert mindegyik nagyobb kivándorló csoport létrehozta sajátos szervezeti életét. Történetileg tekintve először, már az 1880-as években, az USA-ban a segélyező egyletek jöttek létre, amelyek elsősorban a bevándorló munkások (balesettel, betegséggel kapcsolatos) biztosításait voltak hivatottak betölteni. Az egyleti munkát újságok is segítették, és a közösségek szervezőerejének növelése céljából egyleti bálokat és egyéb kulturális rendezvényeket is kezdtek szervezni. Ugyanakkor az is tény, hogy a magyarországi rendszerváltás után a nyugati szervezeti élet mondhatni átesett egyfajta posztemigrációs fordulaton, és egyre inkább az etnikus magyar kultúra fenntartásának funkcióját látja el.

Mivel a jelenlegi nyugati magyar diaszpórában az egyházak és a cserkészet, illetve az általuk (is) fenntartott hétvégi magyar iskolák töltenek be az etnikai identitás fenntartásában meghatározó szerepet, rövid áttekintésünkben csak ezen intézményekre térünk ki. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk más szervezetek működéséről,24 avagy ne tartanánk fontosnak másféle intézményeket is (a különféle kulturális, értelmiségi, politikai és lobbi szervezetektől, sajtótól kezdve az egyre kiteljesedő internetes közösségekig).25

Az egyházi közösségek szervezése szintén a 19. század vége felé kezdődött, és noha az akkori kivándoroltak között többségben voltak a katolikusok, mégis a protestánsoknak sikerült hamarabb közösségbe szerveződni. Az első magyar egyházi közösség 1890-ben Clevelandben alakult, ám az első magyar református templomot Pittsburgh-ben szentelték fel 1893-ban. A 19. század végén alakult református gyülekezetek részben a német eredetű Reformed Church-höz kapcsolódtak, amely később az amerikanizációt is képviselte. A magyar reformátusságon belül azonban fokozatosan erősödött a függetlenség igénye, illetve a magyarországi református egyházhoz való viszony, ám ennek kiteljesedését éppen egzisztenciális okok hátráltatták, ugyanis a lelkészek a Reformed Church-től kapták kiszámítható fizetésüket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a skót eredetű, kálvinista Amerikai Presbiteriánus Egyház is alapított - konfliktusoktól egyáltalán nem mentes módon - magyar egyházközségeket.26 Jelenleg két nagyobb református felekezet tömöríti magába a magyar református egyházközségeket: a független, nem az amerikai egyházkerülethez tartozó Amerikai Magyar Református Egyház (Hungarian Reformed Church in America), illetve az amerikai Krisztus Egyesült Egyházához (United Church of Christ) tartozó autonóm Kálvin Egyházkerület (Calvin Synod). Előbbihez 34, utóbbihoz 28 gyülekezet tartozik. Magyar nyelvű egyházközségek továbbá több városban működnek Kanadában (12 helyen) és Ausztráliában (8 helyen), de Argentínában, Brazíliában és a nyugat-európai országokban is (például Németországban, Hollandiában, Svédországban, Svájcban, Angliában, Franciaországban) találni legalább egy protestáns gyülekezetet.

A római katolikus egyház felépítése nehézkesebb volt, nem utolsó sorban az egyház univerzális és hierarchikusabb jellege miatt. Az USA-ban az egyházi közösségek szervezése a századfordulótól kapott újabb lendületet, aminek következtében a huszadik század elejére közel száz katolikus egyházi közösség alakult, ez a szám azonban időközben nagyon megcsappant, és jelenleg csak 22-29 római katolikus közösségről tudunk, ráadásul ezek nem mindegyikében zajlik magyarul a szertatás.27 Római katolikus egyházi közösségek működnek azonban máshol is: Kanadában 18, Ausztráliában 6 templom, de a nyugat-európai országokban és Dél-Amerikában is léteznek katolikus egyházközségek, missziók és szerzetesi közösségek.

A református és katolikus egyházi közösségek mellett fontos megemlíteni a baptista egyház magyarok körében történő térnyerését is. Észak-Amerikában a gyülekezeteket az Észak-Amerikai Magyar Baptista Gyülekezet Szövetsége tömöríti, amely minden évben legalább háromszor összehívja tagszervezeteit. A szervezethez hivatalosan 10 gyülekezet tartozik, ugyanakkor Ausztráliában, Melbourne-ben is létezik magyar baptista közösség.28

Az egyházaknak fontos szerepük van a diaszpóra magyarságának etnikai/nemzeti tudatának fenntartása és megőrzése szempontjából, és éppen ezért érthető az is, hogy az asszimiláció kihívásai e közösségi élet szintjén éreztetik leginkább hatásukat. Így gyakran nemcsak a lelkészi, lelkipásztori utánpótlás-kérdés (főleg a katolikus esetében), hanem magának a gyülekezetnek a - magyarok csökkenő száma melletti - fenntartása is veszélybe sodródik. Az egyházi közösségeken belül az is vitát szokott gerjeszteni, hogy a diaszpóra egyházainak mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni: a vallásos hit fenntartására-e, avagy a magyarságápolásra?

A magyar cserkészet nyugati világban való elterjedésének kezdete már 1945-re datálható, amikor az ausztriai és németországi menekülttáborokban újjáéledt az egyébként 1912 decemberében létrehozott Magyar Cserkészszövetség. Csapatok már ezekben a menekülttáborokban is létrejöttek, szerveződésüket pedig az 1946-ban alakult Teleki Pál Cserkész Munkaközösség segítette. A csapatszerveződések folytatódtak az USA-ba, Kanadába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Nyugat-Európába vándoroltak körében is. A magyarországi cserkészmozgalomnak az 1948-as úttörő mozgalomba való beolvasztása általi felszámolása után az említett Munkaközösség felvette a Magyar Cserkész Szövetség nevet, amely egy darabig Száműzött Magyar Cserkész Szövetség (Hungarian Scout Federation in Exile), majd pedig 1989 után Külföldi Magyar Cserkész Szövetség (Hungarian Scout Federation in Exteris) név alatt működött és működik. Az USA-ba Bodnár Gábor és csapata kivándorlása következtében kezdett terjedni a cserkészmozgalom, illetve a Cserkészszövetség központi helye is átkerült Garfieldbe (New Jersey). A következő évtizedekben a cserkészmozgalom folyamatosan erősödött, jelenleg mintegy 70 csapat 4000 cserkészét tömörít magába, a legnagyobb számokat állítólag a nyolcvanas években érte el, amikor is 84 csapatban 6200 cserkész tevékenykedett. A cserkészet egyik legnagyobb kihívása abban áll, hogy alapszabálya szerint csak olyanok vehetnek részt benne, akik már ismerik a magyar nyelvet. Így miközben a magyarság száma csökken, illetve egyre markánsabbak az asszimilációs kihívások is, egyre nehezebb olyan magyar fiatalokat toborozni, akik kellő mértékben ismerik a magyar nyelvet is.

A nyugati magyar diaszpórán belül az egyházak és a cserkészet tartja fenn a legtöbb hétvégi magyar iskolát, de más civil szerveztek is működtetnek magyar iskolákat. Jelenleg az USA-ban például 26 magyar iskoláról, Németországban pedig 15 intézményről van tudomásunk, de más országokban is működnek - jobbára - hétvégi magyar iskolák. Helyenként e képzések mindennaposak (mint például a kanadai Torontói Magyar Gimnáziumban), illetve állami magyar iskolát/osztályt is találni (például az ausztráliai Bankstownban magyar nyelvű érettségiző osztály is van). Az sem ritka, hogy a hétvégi magyar iskolák mellett vagy keretében már bölcsődék vagy óvodák is működnek.

Az egyházi vagy civil szervezeti alapon működő magyar iskolák zömének legnagyobb kihívása a megfelelő képzettségű pedagógus megléte, hiszen gyakran előfordul, hogy nehézségbe ütközik szakképzett oktatók rekrutálása. Szintén gondot jelent itt-ott a megfelelő taneszközök megléte is, amelyen csak részben tud segíteni az anyaországi támogatás. A magyarországi tankönyvekkel szemben még mindig tapasztalni helyenként averziót, illetve a magyarországi taneszközök helyi viszonyokhoz való adaptálása sem történik meg minden esetben. Az iskolák kapcsán viszont fontos megemlíteni azt is, hogy e jobbára hétvégi képzések hogyan, milyen módón járulnak hozzá a szélesebb értelemben vett társadalmi integrációhoz, illetve hogyan egészítik ki a fiatalok nem magyar nyelvű iskolai életútját. Pozitív fejleményekről is van tudomásunk, hiszen néhány országban lehetőség van arra, hogy a magyar nyelvet hivatalosan is elismerjék: Németországban „akkreditált magyar oktatás” is zajlik, és az USA néhány államában (például Kaliforniában) is lehetőség van középiskolai kreditpontokat szerezni a magyar nyelv ismeretéért.

Nem csak az iskolák, hanem mondhatni az egész nyugati szervezeti világ egyik központi kérdése az, hogy az egyes szervezetek képesek-e együttműködni egymással, illetve milyen mértékben vesznek tudomást egymásról. Noha bizonyos szervezeteknek működési logikájukhoz tartozik a közös szervezeti keretek fenntartása (egyházak, cserkészet, kifejezetten ernyőszervezetek), más típusú intézmények esetében viszonylag új keletű jelenség a hálózatba való tömörülés. Ezt egyrészt megfigyelhetjük az iskolák esetében is (ld. például az Észak-Amerikai Magyar Iskolák Tanári Egyesülete), de az ún. érdekképviseleti szervezetek körében is. 2001-ben alakult meg a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ), amelynek tagjai Angliában, Ausztriában, Csehországban, Dániában, Észtországban, Finnországban, Hollandiában, Lengyelországban, Lettországban, Litvániában, Németországban, Norvégiában, Svájcban, Svédországban működő országos magyar szervezetek. 2004 nyarán pedig megalakult a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége (LAMOSZSZ) is, amelybe Argentína, Costa Rica, Paraguay, Venezuela és Brazília országos magyar szervezeti léptek be.

Ezen ernyőszervezetek, akárcsak az egyes tagszervezetek elsőrendű célja a magyar nyelv és kultúra megőrzése és ápolása. Ez azért is fontos, mert a nyugati diaszpóra legalapvetőbb kihívását az asszimiláció jelenti. Ezt egyrészt a korábbiakban ismertetett demográfiai adatok is jelezték, másrészt a nyugati világban élő magyar származású személyek ezt egyéni szinten is naponta megélik, hiszen az anyaországi kötelékek, a magyar nyelv és kultúra fenntartása ellenében értelemszerűen nagyon sok tényező hathat egy valójában más nyelvi világban. Mindezek ellenére a nyugati világban - még ha gyakran esetlegesnek tűnő és ellentmondásokkal is teli módon - mégis sikerült évtizedeken keresztül fenntartani a magyar szervezeti élet kereteit, amely lehetővé teszi bárkinek magyar identitása intézményesített megélését is. És ez köszönhető annak, hogy a nyugati magyar szervezeti világ nagyszerűen megtestesíti a civil társadalmi eszményt. A nyugati magyarok szolidaritásra, önkéntességre építve képesek voltak létrehozni és évtizedeken keresztül saját erkölcsi és pénzügyi forrásaikból fenntartani szervezeteiket, ezáltal mintegy példát, alternatívát mutatva a Kárpát-medencei magyarok etatista alapú civil szerveződéseinek is.


1 A táblázat adatait Puskás Julianna Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 című kötete (Akadémiai Kiadó, Budapest 1982) Függelékében közölt éves bontású adatok alapján számoltuk ki. A szerző kötetében szintén összeállított hasonló csoportosításban adatokat, ám vélhetően számítási hibák és elírások miatt az ott közölt adatok helyenként eltérnek az itt közölt összesített számoktól. (ld. Puskás 1982, 62. p.).

2 A valóságban valószínű ennél is magasabb volt a visszavándorlás mértéke. 1908 és 1913 között az USA hatóságai is rögzítették a hazatelepülők számát, és ezen adatok szerint e néhány évben közel negyven százalékos volt a visszatérők száma.

3 Részletesebb adatsorokat lásd Puskás Julianna: Migráció Kelet-Közép-Európában a 19. és 20. században. Regio, 1991/4, illetve Szántó Miklós: Magyarok Amerikában. Gondolat, Budapest, 1984. 106- 108. p.

4 A kifejezés Tóth Pál Pétertől származik, ld. uő. A nemzetközi vándormozgalom szerepe a népességfejlődésben. In: Faragó Tamás - Őri Péter (szerk.): Történeti demográfiai évkönyv, 2001. Budapest, KSH NKI. p. 327- 343. p.335.

5 Az 56-os menekülthullám demográfiai kihatásairól lásd: Hablicsek László - Illés Sándor: Az 1956-os kivándorlás népességi hatásai. Statisztikai Szemle. 85. évf. 2. 157-172.

6 Az adatokat ismerteti Soós Katalin: 1956-os magyar menekültek a statisztikai adatok tükrében. Levéltári Szemle 2002/3. 56- 60. p. Az Ausztriába menekültek fogadtatását, illetve továbbvándorlásuk politikai, adminisztratív feltételeit lásd még: Cseresnyés Ferenc: Ötvenhatosok menekülése Ausztriába és Ausztrián át. Múltunk, 1998/1. 42- 70. p.

7 Megjegyzendő, sok esetben a valódi cél más ország (rendszerint az USA) volt, de mivel az egyes országok által felajánlott kvótákba nem „fértek bele”, első lépésben egy másik országba emigráltak.

8 Ld. pl. Hidas I. Péter: Magyar menekültek Jugoszláviában, útban Kanadába. Múltunk, 1997/3. 172- 182. p.

9 KSH jelentés az 1956-os disszidálásról. REGIO, 1991/4. Magyar belügyminisztériumi rendelet alapján ún. rendőrségi kijelentő lapokat kellett kitölteni az illegálisan kivándorolt 15 éves és idősebb személyekről, amelyeket a Statisztikai Hivatal feldolgozott. Az így született jelentés a rendszerváltásig szigorúan titkos volt.

10 Ennél nagyságrendekkel nagyobb számról tudósít Várallyay Gyula. Véleménye szerint, a korabeli statisztikák és becslések alapján 6 és 8 ezer közé tehetjük a külföldre menekült diákok számát. (Várallyay Gyula: „Tanulmányúton”. Az emigráns magyar diákmozgalom 1956-ban. Századvég, 56-os Intézet, Budapest, 1992. 57. p.)

11 Ilyen is létezik, nem ritka az a toposz, miszerint „alig jött ki egy-két éve, és már nem tud magyarul.”

12 A „ki a magyar?” kérdés körüli demográfiai problémák részletesebb érzékeltetését lásd még: Tóth Pál Péter: Magyarok a nagyvilágban. Kisebbségkutatás 2001/4.

13 American Community Survey (ACS) 2006-os adata. Az ACS adatfelvétel sajátosságairól lásd Pakot Levente: A 2000. évi amerikai népszámlálás jellegzetességei és kihatása az amerikai magyarok számbavételére. In Papp Z. Attila (szerk.) Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról. Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 2008.

14 Ld. Fejős Zoltán: Magyarok az Egyesült Államokban az 1980-as években. (Demográfia, társadalmi adatok, fogalmi problémák). In: Magyarságkutatás 1988. a magyarságkutató Intézet Évkönyve, Budapest, 1988. 177- 216. p.

15 Görögországban szintén él néhány ezer magyar. A 2001-es IPUMS-adatbázis alapján mintegy 1300 személy született Magyarországon, és kb. 500 magyar állampolgár élt Görögországban.

16 Természetesen más becslésekkel is találkozhatunk. Kocsis Károly 1980-as évekre elejére vonatkozó becslései szerint a Kárpát-medencén kívüli európai országokban (Ausztriával együtt) 270 000-re, míg a latin-amerikai országokban 100 000-re teszi a magyarok számát. (Kocsis, Károly and Kocsis-Hodosi Eszter: Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. A study in Ethnic Geography. Matthias Corvinus Publishing, Toronto-Buffalo 1995. p. 13.)

17 Számításaink alapjául a Minnesota Population Center (MPC) ún. Integrated Public Use Microdata Series (IPUMS) adatbázisait használjuk. (Minnesota Population Center. Integrated Public Use Microdata Series, International: Version 5.0 [Machine-readable database]. Minneapolis: University of Minnesota, 2009.) Köszönet az MPC-nek, illetve az egyes országok statisztikai hivatalainak, hogy rendelkezésünkre bocsátották az adatbázisokat.

18 Kósa László 1980-ra 10 000, Balázs Dénes pedig 15.000 főre teszi a magyar anyanyelvűek számát. Ld.: Kósa László (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve. Budapest, 1990.; Balázs Dénes: Argentína, Uruguay. Budapest, Panoráma Útikönyvek sorozat, 1988.

19 Ezeket az adatokat a HTMH 2006-os jelentése is közli.

20 Lásd: Statistika Centralbyrån (SCB) Befolkningsstatistik del 3, 2002. p. 20, 70, 74.

21 Az 1995-ös népszámlálás eredményei sajnos már nem ismertetik a Magyarországon születettek számát, ám az könnyen belátható, hogy ekkor kétségtelenül 1983-as szint alatti értéket mérhettek. A magyarországi születésűek átlagéletkora 1983-ban már 57,8 év, a magyar nyelvet a mindennapokban használó populációé pedig 66,5 év volt.

22 Angolul a kérdés így hangzott: „What language(s) do you speak daily?”. A kérdés az 1995-ös népszámlálás során már nem szerepelt.

23 Dél-Amerika vonatkozásában hasonló arányt említ (10 százalék) a korábban idézett HTMH forrás is, illetve más helyütt is azt tapasztaljuk, a magyarok, illetve a magyar származásúak mintegy 10-15 százaléka vesz részt a magyar közösségi életben. Borbándi Gyula például Dánia kapcsán megjegyzi, hogy az ottani magyarok durván 10-15 százaléka vesz részt a magyar közösségi életben, majd hozzáteszi, ez „más országokban is tapasztalható arány”. (Borbándi 1996, 68. p.)

24 Az USA-ban 2008-ban például mintegy 700 szervezetről van tudomásunk. Ezek összetételéről lásd: Papp Z. Attila: Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról. Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 2008. Az MTI sajtóadatbank név- és címgyűjteményének honlapján ugyanakkor tevékenységi területek szerint a világ mondhatni bármely országában működő magyar intézményekre is rá lehet keresni (http://www.mti.hu/magyarsag/szervezetek/)

25 Ezekről részben e kötetben Kovács Ilonától is olvashatunk, és részben, az egyes országok vonatkozásában részletesebben olvashatunk Borbándi összegző műveiben is.

26 A református egyháztestek alapításáról és konfliktusairól rövid áttekintést ad Várdy Béla: i.m. 295- 299. p.

27 Az egyik szám 1997-ből származik az USA főlelkészétől (Mustos István: Magyar nyelvű szolgálat és oktatás az amerikai magyar katolikus egyházakban. In: Nagy - Papp i.m. 65- 67. p.), a másik Miklósházy Attilától, a külföldön élő római katolikus magyarok püspökétől (Miklósházy Attla SJ: A tengeren túli emigráns magyar katolikus egyházi közösségek rövid története Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában.Toronto, 2005. 13-68. p.). Miklósházy püspök ezeken kívül néhány férfi és női magyar szerzetesi közösség létéről is beszámol.

28 Lásd:www.evangeliumhirnok.net