Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Kiss Bernadette

A nyelvhasználati jogok és a népszámlálás

 

In 2011 the Hungarian authorities will organise the next census on population and housing.  This survey will give information about the ethnicity and the language of the population. Because the classification and the large number of ethnic groups creates governmental liability, it is indispensable to compile an exhaustive questionnaire. The author compares the questionairs to the international commitments how the governmental authorities would comply the undertakins ont he basis of gathered data on language usage and minority share.

 

A 2009. évi CXXXIX. törvény értelmében 2011-ben ismét népszámlálást tartanak Magyarországon. A jogalkotó szándéka szerint a felmérés a Magyar Köztársaság területén a 2011. október 1-jén, 0 órakor fennálló állapotok alapulvételével zajlik 2011. október 1. és november 30. között. A népszámlálás személyi hatálya a Magyarország területén élő, vagy átmenetileg külföldön tartózkodó, de magyarországi bejelentett lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkező magyar állampolgárokra, és azokra a személyekre terjed ki, akik három hónapot meghaladóan tartózkodnak Magyarországon és EGT-állampolgárnak, harmadik országbeli állampolgárnak vagy hontalannak minősülnek. Ezen kívül a lakásállományt is fel kívánják mérni.

Az eljárás során több hazai és uniós jogszabály figyelembe vételével történik az adatok - szigorúan anonimizált - felvétele. Így a kérdőívek összeállításakor követni kell az Európai Parlament és a Tanács 763/2008/EK (2008. július 9.) rendelete, a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. törvény, a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Nektv.) előírásait.

A KSH honlapján bárki számára megismerhető két kérdőív közül a természetes személyekre vonatkozó nyomtatvány kitöltése igényli a nagyobb odafigyelést. Olyan adatokra kíváncsiak a kérdezőbiztosok, mint az állampolgárok neme, születési időpontja, lakóhelye, családi állapota és állása, termékenysége, az iskolába járással és az iskolai végzettséggel kapcsolatos jellemzők, a megélhetési források, a foglalkozás és a munkahely ismérvei, a közlekedési és utazási szokások, az egészségi állapot és a fogyatékosság, valamint az állampolgárság, a vallás, a nemzetiséghez tartozás, az anyanyelv-használat, vagy a lakás-és üdülőhasználat részletei.

Ezen adatok felvétele nem előzmény nélküli a modern kori népszámlálások gyakorlatában. Magyarországon 1777 óta tartanak népszámlálást, az első kérdőívek többsége az anyanyelvet, a felekezeti hovatartozást, a válaszadó által beszélt nyelveket, és az állampolgárságot vagy az illetőséget firtatta. Először az 1941-es összeíráskor kérdeztek rá a nemzetiségre, ekkor tíz előre nyomtatott lehetőség közül kellett választani, de a magyar, német, szlovák (tót), román, rutén, horvát, szerb, bunyevác (sokác), zsidó, cigány nemzetiségek mellett „egyéb” népcsoporthoz tartozásról is lehetett nyilatkozni. Bár ekkor „minden befolyástól mentesen és az anyanyelvre való tekintet nélkül” kellett megjelölni azt a nemzetiséget, amihez tartozónak az illető érezte és vallotta magát, ez a regisztráció nem volt objektív, mivel a kérdőíven külön rovatban kellett nyilatkozni a zsidó származás tényéről. Ezt követően viszont - az 1970-es népszámlálást kivéve - minden összeíráskor szerepelt a nemzetiségre vonatkozó kérdés.

Ugyanakkor napjainkban az adatvédelmi törvénnyel összhangban, az egészségi állapotra, a fogyatékosságra, a vallásra és az anyanyelvre, valamint a nemzetiségre vonatkozóan kizárólag önkéntes adatszolgáltatásról lehet szó. Ezek közül a szenzitív adatok közül különösen az anyanyelvvel és a nemzetiséggel kapcsolatos információk jelentősek, ugyanis általuk - remélhetően - a hazai nemzetiségek nyelvhasználati jogának érvényesülését is jobban elő lehet majd segíteni. Az ENSZ által a népszámlálással kapcsolatban 2008-ban elfogadott ajánlás értelmében a nemzetiségről szóló adatok azért fontosak, mert általuk korrekt kép nyerhető a népesség diverzitásáról, az egyes kisebbségi csoportok társadalmon belül elfoglalt helyzetéről, és az antidiszkriminációs törekvések megvalósításához is hasznos lehet ez az információ. Ugyanezen ajánlás szerint azonban megfontolandó, hogy a következő összeíráskor részletesebb adatgyűjtést végezzenek a nyelvhasználatra vonatkozóan, mivel az ENSZ álláspontja szerint hasznos lehet, ha nemcsak az anyanyelvet - azaz az elsőként, gyermekkorban megtanult beszélt nyelvet - és az egyéb idegen nyelvek tudását mérik fel, hanem célszerű összeírni az ún. „elsősorban használt nyelveket”, azaz azt, amelyet a válaszadó a bevallása szerint a legjobban beszél, valamint az ún. „leggyakrabban beszélt nyelveket” is, amelyek például az otthoni nyelvhasználati szokásokról adhatnak képet. A nemzetközi álláspont értelmében ezek az adatok főleg a kisebbségek vonatkozásában lehetnek figyelemre érdemesek, mivel reális, hogy a kisebbségi csoportok tagjai többféle nyelvet használnak a mindennapi élethelyzetekben.

A kérdőív előre nyomtatott válaszlehetőségeket tartalmaz, és a nyelvi kötődés, illetve nemzetiséghez tartozás kapcsán többszörös (kétszeres) válaszadást tesz lehetővé. Kissé ellentmond ennek az űrlaphoz mellékelt kitöltési segédlet, miszerint az anyanyelv meghatározásakor is két válasz jelölhető meg. Ugyanis a melléklet szerint „anyanyelv az az élő nyelv, amelyet az ember gyerekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél és amelyet minden befolyásolástól mentesen anyanyelvének vall.” A válaszadónak tizennyolc nyelv közül lehet választania, de dönthet úgy is, hogy „egyéb” nyelvet vall az anyanyelvének, illetve meg is tagadhatja a válaszadást.

Érdemes áttekinteni, hogy az űrlap milyen választási lehetőséget enged. A cigány nyelven belül a lovári, beás és kárpáti dialektusokat említi a kérdőív, azonban közülük nem lehet választani, bár előrelépésként értékelhető, hogy a kérdőív összeállítója már nem tekinti homogén csoportnak a cigányságot. Ugyanakkor ez a felsorolás eltér a Nektv.-ben ismertetett kisebbségi nyelvek listájától, mivel A Nektv. nem ismeri a kárpáti dialektust, hanem csak a romanit és a beást nevesíti, mint cigány nyelveket. Ezt leszámítva a magyar, arab, bolgár görög, horvát, kínai, lengyel, német, orosz, örmény, roman, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán és vietnámi nyelvek közül lehet választani.

Némileg kifogásolható, hogy ugyanezen tizennyolc lehetőség közül választhat az is, aki a kisebbségi identitását kívánja megvallani arra a kérésre válaszolva, hogy „Mely nemzetiséghez tartozónak érzi magát?” és „Az előzőeken megjelöltön kívül tartozik-e másik nemzetiséghez?”. Míg a beszélt nyelvek és az anyanyelv meghatározásakor ez a tizennyolc elemű felsorolás elfogadható, a kisebbségek azonosítása során már problémákat vethet fel az így összeálló adathalmaz. A felsorolás ugyanis tartalmaz olyan népcsoportokat, mint az arab, a kínai, az orosz és a vietnámi, amelyek esetében a hazai kisebbségi jogi szabályozást ismerők jogosan fogalmazhatnak meg kifogásokat. A hatályos alkotmányunkban és a Nektv.-ben foglalt rendelkezések szerint csak tizenhárom Magyarországon honos népcsoportot tekintenek nemzeti vagy etnikai kisebbségnek. Így a négy említett csoport nem minősülhet a jogszabály szerinti, deklarált kisebbségnek. Csak akkor tarthatnának megalapozott igényt erre a megnevezésre, ha az adott népcsoport ezer, választásra jogosult tagja népi kezdeményezésben kérné a kisebbségként való elismerését - ez azonban a jelen pillanatig nem történt meg.

Kétségtelen, hogy a népszámlálások történetében nem mindig az említett tizenhárom közösség képviselőit vették nyilvántartásba, így például volt összeírás, amikor külön adathalmazt képeztek a bunyevácok, vagy éppen a délszláv népcsoport tagjait kezelték egy nagy kategóriába tartozóként, azonban a hatályos kisebbségi törvényünk a népi kezdeményezésen és az előírt csoportlétszámon túl egyéb feltételeket is támaszt a kisebbséggé váláshoz. Így a számszerű kisebbségben élésen kívül szükséges még az is, hogy a közösség legalább száz éve éljen a Magyar Köztársaság területén, nyelve, kultúrája, hagyományai révén elkülönüljön a többségi állampolgároktól és összetartozás-tudatát kifejezésre juttassa. Ennek a feltételnek sem az arab, sem a kínai, az orosz, vagy a vietnámi származásúak nem felelnek meg.

Részletes vizsgálat tárgya lehet az is, hogy beszélhetünk-e homogén arab vagy kínai népcsoportról vagy nemzetről. Az „arabnak” definiált, Magyarországon élő személyek vonatkozásában például megállapíthatjuk, hogy korántsem egy jól körülírható közösségről van szó, hiszen a rendelkezésünkre álló adatok szerint a Magyarországon élő mintegy 2200 arab származású bevándorló hat észak-afrikai és tíz közel-keleti államból érkezett.1 A legnagyobb közösséget a törökök alkotják, akiknek vallási szervezeteik is kialakultak, amelyek segítségével jó kapcsolatokat ápolnak az anyaroszággal. A helyzetet bonyolítja azonban, hogy a Budapesten élő török állampolgárok jelentős része kurd nemzetiségű, de mellettünk még körülbelül 1200 iráni is tartózkodik Magyarországon.

A BÁH adatai szerint nagyjából tizenegyezer kínai él Magyarországon, de közülük csak mintegy 6800-at tartanak nyilván hivatalosan munkavállalóként, állampolgárságot pedig ennél is kevesebben, körülbelül százan kaptak - ennek egyik oka az, hogy Kína nem ismeri el a kettős állampolgárságot. A kínai közösségeken belül is önálló csoportokat képeznek az azonos tartományokból vagy nemzetségekből származó emberek, akik általában aktív - belső - közösségi életet élnek: többféle újságot adnak ki, amelyben elsősorban az anyaország híreiről és kulturális tudósításokról olvashatunk, de van kínai sportkör, kulturális intézet (Konfuciusz Intézet), és saját műsoruk is hallható a Civil Rádió hullámhosszán. Fentiek alapján a „kínaiak” magukat kétféle névvel illetik: többségük az ún. „huaqiao”, azaz olyan kínai, aki megtartotta a kínai állampolgárságát, és bár Kínán kívül él, szoros érzelmi és gazdasági-politikai viszonyt ápol az otthoniakkal. Jóval kisebb az ún. „huaren”-ek száma, vagyis azoké, akik már külföldi állampolgársággal rendelkeznek, de kulturális és egyéb jellegzetességeik miatt még mindig „kínaiként” szerepelnek a többségi társadalom tagjai szemében.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kérdőívben szereplő, a nemzeti és a nyelvi kötődésre vonatkozó kérdések megfogalmazása visszalépést jelent a 2001-es népszámláláshoz képest. Ugyanis csak az 1980-as és az 1990-es népszámlálási űrlap volt a jelenlegihez hasonlóan „szűkszavú” ebben a tárgykörben, mivel ennél a két adatfelvételnél csak az állampolgárok anyanyelvére és a nemzetiséghez való tartozására kérdeztek rá. Ennél lényegesen árnyaltabb megoldást választottak a 2001-es összeíráskor, amikor is már négy kérdés vonatkozott a nemzetiségi kötődésre. Ebben az évben az önkéntes válaszadó felelhett arra, hogy mely nemzetiséghez tartozónak érzi magát; eldönthette, hogy melyik nemzetiség kulturális értékeihez, hagyományaihoz kötődik; melyik nyelv az anyanyelve; és hogy családi és baráti közösségben milyen nyelvet használ általában. Megállapítható tehát, hogy a jelenlegi kérdőív nem foglalkozik az identitás-vállalás részkérdéseivel, hanem lényegesen egyszerűbb információszerzési megoldást választ.

Kérdés azonban, hogy az így nyert, kisebbségekre vonatkozó adatok mennyiben tükrözik majd a valóságot. A legutóbbi két népszámláláskor is feltételezhető volt, hogy egyes közösségeknél nem „természetes” az, hogy magukat nemzetiséghez tartozónak vallják, mivel magánéleti vagy történelmi előzmények miatt a nemzetiség tényét csupán kulturális kategóriaként értelmezik, és tudatosan vagy - kisebb mértékben - a tájékozatlanság miatt „magyarnak” vallották magukat, a nemzetiségi nyelvhasználat pedig már egyre kevésbé volt domináns. Különösen érzékelhető volt ez a jelenség a 2001-es összeírás cigány, görög, német és szlovák kisebbséggel kapcsolatos adatainál (ld. az alábbi Táblázatot).

Hazai kisebbség

Az anyanyelvet vallók

A nemzetiséghez tartozást vallók

A nemzetiségi, kulturális hagyományokhoz kötődők

cigány

48685

190046

129259

görög

1921

2509

6140

német

33792

62233

88416

szlovák

11816

17692

26631

Forrás: Vékás János: Statisztikai adatok az 1890-2001. évi népszámlálások összehasonlító elemzéséhez. In Kovács Nóra-Szarka László: Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 277- 292. p.

 

Érdekes véggigondolni azt a lehetőséget is, ami a nemzetiséghez tartozásra vonatkozó kétszeres válaszadás során állhat elő akkor, ha valaki az első nemzetiségi közösségeként a magyart jelöli meg, a második válaszadási lehetőségnél pedig valamely jogszabályban elismert - vagy el nem ismert - nemzetiséghez tartozónak vallja magát. Önmagában azonban ez a tény nem ütközik semmilyen előírásba, hiszen a Nektv. 7.§ (3) bekezdése lehetővé teszi a kettős vagy többes kötődés elismerését illetve kinyilvánítását.

A kisebbséghez való tartozás nem cask szenzitív adat, hanem bizonyos jogok és - az állam részéről vállalt - kötelezettségek is társulnak hozzá. Az egyik legfontosabb kisebbségi jog a nyelvhasználathoz való jog, amellyel összefüggenek egyes oktatási és kulturális jogok. Ahogy az Alkotmány 68.§ (2) bekezdése fogalmaz, az állam biztosítja az államalkotó tényezőnek elismert kisebbségek számára az anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást és a saját nyelvű névhasználat jogát. Utóbbira, a Nektv. alapján, a hivatalos okmányokban is igényt tarthat az állampolgár, azzal a megkötéssel, hogy a nem latin írásmóddal történő bejegyzés esetén kötelező a név fonetikus, latin betűs átiratának feltüntetése is, és az illető kérésére kétnyelvű okmányok kiállítását is biztosítani kell.

A kisebbségekhez tartozókat a Nektv. 51.§ (1) bekezdése alapján megilleti az a jog, hogy anyanyelvüket mindenkor és mindenhol szabadon használják A kisebbségi nyelvhasználat feltételeit azonban - ugyancsak a Nektv. hivatkozott szakasza értelmében - az államnak kötelessége biztosítani. Jogi szabályozásunk azonban nem egységes a nyelvhasználati jog tekintetében, mivel az ágazati - eljárásjogi törvényeink a polgári- és büntetőeljárások során az anyanyelvhasználatot - ennél szélesebb körben ismerik el.

A kétféle mércére számos példát hozhatunk fel. Az országgyűlésben például csak a kisebbséghez tartozó képviselő szólalhat fel az anyanyelvén. Arra viszont, hogy a települési önkormányzatok jegyzőkönyveit, határozatait ne csak magyarul szövegezzék meg, csak akkor van lehetőség, ha az adott településen kisebbséghez tartozók is élnek. A rendeletek közzétételének, a hatósági eljárásokhoz szükséges formanyomtatványok kisebbségi nyelven történő megfogalmazásának, vagy éppen a hivatalok, intézmények kettős nyelvű táblával való ellátására vonatkozó igényeknek viszont már a benyújtásához is szükséges, hogy az adott településen vagy területen az illető kisebbség önkormányzattal rendelkezzen. Indokolt esetben a köztisztviselők és a bírósági alkalmazottak kiválasztásakor törekedni kell arra, hogy az adott kisebbség anyanyelvét is ismerő személyt nevezzenek ki. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a polgári peres eljárásról szóló törvényünk egyenesen kötelezővé teszi a tolmács kirendelését bármely esetben, ha a perben meghallgatandó személy nem beszél magyarul, és nincs olyan bírósági alkalmazott, aki megbízhatóan közre tudna működni a tolmácsolásban. Hasonlóan tág nyelvhasználatra van lehetőség a büntetőeljárásokban is, ahol mind az anyanyelv, mind valamely kisebbségi vagy regionális nyelv, mind az eljárásban résztvevő személy által ismert más nyelv használatának jogát elismerik.2 A közigazgatási hatósági eljárásokban azonban kissé bonyolultabb a helyzet, mert az ágazati törvény többszörös feltételrendszert állít az anyanyelv használatát igénylőkkel szemben.

A települési, a területi és az országos kisebbségi önkormányzat testülete határozatában meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárás magyar nyelv melletti hivatalos nyelvét. A kisebbségi szervezet nevében eljáró személy, valamint az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, a közigazgatási hatóságnál használhatja az adott kisebbség nyelvét. A kisebbség nyelvén benyújtott kérelem tárgyában hozott magyar nyelvű döntést az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre le kell fordítani. Ha a közigazgatási hatóság nem magyar állampolgárságú, a magyar nyelvet nem ismerő személy ügyében magyarországi tartózkodásának tartama alatt hivatalból indít azonnali intézkedéssel járó eljárást, vagy a természetes személy ügyfél azonnali jogvédelemért fordul a magyar közigazgatási hatósághoz, a hatóság köteles gondoskodni arról, hogy az ügyfelet joghátrány ne érje a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt. Értelemszerűen, a kisebbséghez nem tartozó, de magyarul nem beszélő személy is kérheti, hogy beadványát az anyanyelvén vagy valamely által értett közvetítő nyelven nyújthassa be.

A fentiek alapján indokolt tehát az anyanyelvhasználathoz való jog feltétel-rendszerének az átgondolása, különös tekintettel az eljárási jogra. Éppen azért, mert a feltételek biztosításához nagyon alaposan kellene ismerni a nyelvhasználók összetételét, településeit, a nyelvhasználat előre tervezhető helyzeteit. Mivel rendszerint az államnak kell gondoskodni a tolmácsolásra és fordításra alkalmazható személyek rendelkezésére állásáról, szükséges az egyes kisebbségi vagy akár kevéssé használt nyelvek megfelelő szintű oktatási hátterének a biztosítása.

Nemcsak hatósági eljárásokban, hanem a kulturális életben és az oktatásban is biztosítani kell a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségét. A nyelvhasználatnak ez a szegmense viszonylag kimerítően szabályozott, azonban a kisebbségi rádió- és televízióadások költségvetési hátterét sokszor kifogásolják az érintettek. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a kisebbségi oktatás anyanyelvű és anyanyelvi - tehát kisebbségi nyelven és magyarul egyaránt folyó - képzést jelenthet, ami újabb teendőt ró az államra, mivel az anyanyelven is oktatni képes pedagógusok képzése és továbbképzése a Nektv. értelmében állami feladat, és az anyaországból érkező vendégtanárok fogadását is támogatni kell a kormányzatnak. Ez a lehetőség azonban Magyarországon csak egyes kisebbségi nyelveknél - mint például a cigány (beás és lovári), vagy a német, a román, a szerb, a szlovák és a horvát nyelv - valósult meg, ráadásul jellemzően csak az alsófokú oktatási intézményekben dolgozó pedagógusok képzése esetében. Ezért a népszámlálás során nyert eredmények tükrében vélhetően információval rendelkezhetünk majd arról is, hogy mely kisebbségek és nyelvek esetében kell az eddiginél fokozottabb figyelmet fordítani a pedagógus - és szakemberképzésre. A szakemberképzés átstrukturálásával egyidejűleg azonban az egyes felsőoktatási szakok akkreditációjának és finanszírozásának a hátterét is érdemes újra megvizsgálni az illetékeseknek.

Nem csak a hazai jogszabályok tartalmaznak állami kötelezettség-vállalásra utaló fordulatokat. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját figyelembe véve feltűnő, hogy a kérdőív által „új” kisebbségként említett arab, orosz, kínai és vietnami személyek által beszélt nyelveket nem feltétlenül lehet kisebbségi nyelvekként definiálni. A Karta szerint ugyanis csak azok a nyelvek minősülnek regionális vagy kisebbségi nyelvnek, amelyeket az állam kisebbségben levő polgárai beszélnek, és amelyek különböznek a hivatalos állami nyelvtől, de egyúttal nem képezik az államnyelv egy dialektusát, valamint a bevándorlók által beszélt nyelvek egyikét sem.

A hazai viszonyok ismeretében megállapítható, hogy az Táblázatban szereplő négy államból valók többnyire úgy élnek Magyarországon, hogy nem rendelkeznek magyar állampolgársággal. Ezért bár a népszámlálási törvény hatálya kiterjed a lakó népességen belül az itt élő nem uniós polgárokra (harmadik országbeli állampolgárok, hontalan személyek), a Nyelvi Karta értelmében nyelvük használatával kapcsolatban nem támaszthatnak igényeket Magyarországgal szemben, ha a hazai jogalkotó nem tekinti őket kisebbségi nyelvet használónak. (A Karta és a Nektv.nem feltétlenül azonos szóhasználata miatt ezt könnyű belátni, de a Kartáról szóló kormányzati jelentés a két jogszabályt e téren azonosnak veszi, így automatikusan kizárja a külföldieket a Karta hatálya alól. Ez más nemzetközi normákban egyértelműen tilalmazott.)3 Ugyakkor kisebbségi nyelvi jogok alanyaként a Nektv. alapján sem léphetnek fel, mivel nem teljesítették a nemzeti és etnikai kisebbséghez való tartozás feltételeit sem.

A Karta felépítéséből adódóan továbbá Magyarországnak nem kellett mind a tizenhárom kisebbség nyelvével kapcsolatban kötelezettségeket vállalnia, így a kisebbségi nyelvhasználat általános támogatásán túl jelenleg csak a horvát, a német, a roman, a szerb, a szlovák és a szlovén nyelvekre vonatkozóan kérhetők számon az állami kötelezettség-vállalások. A kisebbségek kiválasztását regionális elhelyezkedésük vagy jelentősebb lélekszámuk indokolta, a többi, ún. területhez nem köthető nyelvet beszélő kisebbség esetében egyelőre meg kell elégednünk a nyelvhasználati lehetőségek kiszélesítését szolgáló általános intézkedésekkel.

A magyar vállalásokkal kapcsolatban az ET Miniszteri Bizottsága eddig több ajánlást fogalmazott meg. Különösen azokban a tárgykörökben, amelyeket a nyelvi jogok hazai rendszerének ismertetésekor az előzőekben bemutattunk. Tehát legújabb, 2009-es ajánlásában a Miniszteri Bizottság javasolta, hogy fektessenek nagyobb hangsúlyt a cigány nyelvek használatára és oktatására - lehetőleg minden szinten - , ezzel összefüggésben javítsák és stabilizálják a kisebbségi nyelvű oktatás anyagi helyzetét és támogassák a kéttannyelvű intézmények működését. A kisebbségi nyelvhasználat bővítését indítványozták a médiában, valamint indítványozták, hogy dolgozzák át az oktatási és kulturális intézmények kisebbségi önkormányzatoknak való átadásának feltételeit, miközben mindennek hazai és nemzetközi jogi vállalsai láthatóan ne esnek egybe.4

Vállalásaink közül az oktatásügyi intézkedések jelentős részben sikeresek voltak, tehát az adott nyelven történő képzés lehetősége - legalábbis jogszabályi szinten - adott az iskola-előkészítő oktatástól a felnőttképzésig. Az említett igazságügyi nyelvhasználat megvalósulásában nagy előrelépést jelentett, hogy a Pártfogó Felügyelői Szolgálat által alkalmazott közvetítői eljárásban is lehetőség nyílt anyanyelv használatára és tolmács igénybevételére, a büntető-és polgári peres eljárásokban azonban nem volt tapasztalható, hogy az eddigieknél többen éltek volna az anyanyelv vagy kisebbségi nyelv használatának lehetőségével. A közigazgatási hatósági eljárások esetén is elenyésző volt a nem magyar nyelvű beadványok, megkeresések száma, ugyanakkor ahol szükség volt rá, megoldották a kisebbségi nyelven is értő ügyintézők alkalmazását. Viszonylag kielégítő a nyelvi jogok érvényesülése a gazdasági vállalások és a nemzetközi cserekapcsolatok esetében is.

A tömegtájékoztatási eszközök által történő jogérvényesítési lehetőséget azonban a frekvencia-és csatorna-elosztások, valamint költségvetési tényezők korlátozták, ugyanakkor a kulturális létesítmények és rendezvények (színház, könyvtárak, filmszemle) elősegítik és adott esetben bátorítják a hazai kisebbségek nyelvhasználatát, ahogy az a kisebbségi ombudsman 2010-es kulturális vizsgálatáról szóló jelentésből is kiderül - továbbra is rendezetlen viszont az egyes kulturális, művészeti vagy szakmai művek lefordításának a lehetősége.

A népszámlálással összefüggésben viszont felmerülhet majd a kérdés: vajon a vállalások kibővítésére kell a hagysúlyt fektetni, vagy inkább a kiemelten támogatott nyelvek számának növekedésére, illetve, ami még fontosabb: a megfelelő jogi háttér biztosításáról, vagy a vállalások anyagi fedezetéről is akarunk-e gondoskodni.

A népszámlálások eredményétől függetlenül felmerülhet annak az igénye, hogy - különösen az eljárási jog vonatkozásában - közös és egységes szabályokat dolgozzunk ki a nyelvhasználattal kapcsolatban. Ez hozzájárulhat a közigazgatás valóban ügyfélbaráttá tételéhez. Szükség van tehát bizonyos minimumszabályok lefektetésére mind az igazságszolgáltatásban, mind a közszolgáltatásokkal és a közintézetek tevékenységével összefüggésben. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az egyenlő bánásmódról szóló 2003.évi CXXV.törvény 8.§ f. pontja értelmében a hátrányos megkülönböztetés tilalma az anyanyelvhasználatra is vonatkozik, ezért mindenképpen indokolt a szabályozási tárgykör újragondolása.

Tartózkodnunk kell az új szlovák nyelvtörvényhez hasonló túlzó szabályozástól is, amely a kisebbségvédelmi kötelezettségek mellőzése miatt nemzetközi visszhangot váltott ki. A szlovák ügy azért vívta ki az EBESZ Nemzeti Kisebbségi Főbiztosának és az Európai Bizottságnak a figyelmét, mert a magánszemélyek közötti nyelvhasználatot indokolatlan szigorúan korlátozza a közösségi helyszíneken (például orvos és betege az egészségügyi intézményben elvileg csak szlovákul kommunikálhat).5 Másrészt azért, mert a kisebbségi nyelvhasználatot kizárólag a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény megszabta előírások szerint engedélyezi a hivatalos helyeken, ezzel pedig a nyilvános, például médiában alkalmazott kisebbségi nyelvhasználat is lehetetlenné válik. Önmagában az, hogy Szlovákia törvényt alkotott az államnyelv használatának szabályairól, illetve hogy 2009-ben módosította annak rendelkezéseit, nem volt jogellenes aktus, de sem a Szlovákia által elfogadott nemzetközi egyezmények, sem a kétoldalú államközi szerződések nem teszik lehetővé az emberi jogok és a szabad nyelvhasználat ilyen terjedelmű korlátozását. További különös rendelkezése a szlovák nyelvtörvénynek, hogy bár összességében aránytalanul kívánja érvényesíteni az államnyelv használatát, a cseh nyelvet, „mint az államnyelv szempontjából az alapvető megérthetőség kritériumát teljesítő nyelvet” mind a hivatalos érintkezésben, mind a médiában elfogadja - ami a szlovák és a cseh nyelv sajátosságai miatt indokoltnak tekinthető, viszont a Szlovákiában honos többi kisebbség érdekeinek védelme miatt felveti a kisebbségi jogok körültekintőbb szabályozásának az igényét. A Velencei Bizottság 2010-es véleményében lényegében a fenti gondolatmenetet követve csak viszonylag enyhe kritikát fogalmazott meg a szlovák nyelvtörvény módosításával kapcsolatban. Álláspontja szerint a kormányzatok bizonyos érdekektől vezérelve megalapozottan hoznak az államnyelv használatát előíró rendelkezéseket, így Szlovákia is jogszerűen járt el a törvény módosításakor. Azonban az államnyelv és a kisebbségi nyelvek használatában mindenkor bizonyos kölcsönösségre kell törekedni, mert a kisebbségeknek nemzetközi és belső jogforrásokban deklarált nyelvi jogaik vannak. Mivel a kisebbségi nyelvhasználat korlátozása csak az ésszerűség mértékéig engedhető meg, a Bizottság reményét fejezte ki, hogy a szlovák törvényhozás a jövőben felülvizsgálja és az arányosság követelményének megfelelően átdolgozza a nyelvtörvényt, különösen annak az egyházi és kulturális tevékenységről, valamint az oktatásról szóló rendelkezéseit.

Jóllehet Magyarországon a 2011-es népszámlálás eredményeként nem várható hasonló volumenű jogalkotási tevékenység, egyes jogszabályaink revíziójára szükség lehet. Az esetleges jogszabály-módosítások során pedig érdemes figyelemmel lenni az előzőekben bemutatott következetlenségekre, az egyes kisebbségek valamint a nemzetközi szerveztek által támasztott igényekre, annak érdekében, hogy az állampolgárok jogai maradéktalanul érvényesülhessenek. Ettől még messze van, hogy valódi emberi joggá válhasson a nyelvszabadság.6


1 Arab,török, kurd és perzsa. www.kultours.hu/arab-toeroek-berber-és-perzsa Letöltés ideje: 2010.10.22.

2 Kántás Péter - Tóth Judit: Nyelvhasználati jogok a hatósági eljárásban. Kisebbségkutatás, 2005/2., 229- 252. p.

3 A Nyelvi Jogok Világkonferenciája Barcelonában 1996. június 6-án elfogadta a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. 5. cikke szerint a Nyilatkozat azon az elven alapszik, hogy minden nyelvi közösség jogai egyenlőek és függetlenek jogi státusuktól, tehát attól, hogy hivatalos, regionális vagy kisebbségi nyelvek. Olyan kifejezések, mint regionális vagy kisebbségi nyelvek, nem használatosak ebben a Nyilatkozatban, mert - bár bizonyos esetekben a regionális vagy kisebbségi nyelvek elismerése megkönnyítheti bizonyos jogok gyakorlását - ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket gyakran használnak a nyelvi közösségek jogainak korlátozására. Ezért 1.cikke 5.pontjában nyelvi csoportnak tekintenek bármely emberi csoportot, mely ugyanazt a nyelvet használja, mely egy más nyelvi közösség térségében telepedett le, de amelyik nem rendelkezik a másik közösséggel egyenértékű történelmi előzményekkel. Ilyen csoportok például az emigránsok, menekültek, deportált személyek és a diaszpóra tagjai.

4 Tóth Judit: Cultural rights of minorities in Hungary on the ground of international undertakings Minorities Research, 2010. p. 103- 119.

5 Vizi Balázs: Dokumentumok a szlovákiai államnyelv-törvény módosításáról. Kisebbségkutatás, 2009/3., 18- 29. p.

6 Andrássy György: Nyelvszabadság: egy elismerésre váró emberi jog? Jogtudományi Közlöny, 2009/11., 445- 456. p.