Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Tóth Judit

Az adathiány a fejlődés gátja

 

Évtizedenként kerül sor Magyarországon is népszámlálásra, amely bizonyos szempontból tükre az ország állapotának: milyen a halálozás, mekkora a termékenység, meddig élünk átlagosan, és mekkora a nemzetközi vándorlás kifelé és befelé. Boldogabb országokban a statisztika a kormányzati döntéseknek a megalapozója, értékelésének alapja, nem csak kutatási forrás a társadalmi-gazdasági folyamatok tekintetében. Számunkra azonban azért is egyedülálló lehetőség, mert nincs etnikai statisztika Magyarországon. Így a tízévenkénti népszámlálási adatok az egyedüli, senki által nem vitatott viszonyszámok az itt élő nemzeti és etnikai kisebbségeket illetően, tehát létszámuk, területi szórtságuk lényeges mutatója. Izgalmas megfigyelni, milyen (rész)adatok, közvetett és közvetlen kérdések alapján kerül bele egy-egy kisebbségi csoportba valaki - például anyanyelve, állampolgársága, vegyes házassága vagy éppen származása alapján. Ugyancsak lényeges ismereteket szerezhetünk az adatgyűjtés segítségével a kisebbségi közösségek változásairól, például egy-egy kisebbség kor- és végzettségi összetétele, lokalitása, a vándorlás révén kintről való feltöltődése, avagy éppen asszimilációja szempontjából. Aligha kell tehát bővebben magyarázni, miért kíséri nagy figyelem a többségi és a kisebbségi oldalról a népszámlálást.

A magyar jog a kötelező népszámlálás során kizárólag úgy teszi lehetővé az etnikai adatok gyűjtését, ha az önkéntesség és az anonimitás az adatgyűjtés és feldolgozás minden fázisában biztosított. Ez azt jelenti, hogy még a kérdezőbiztosok sem tudhatják meg, hogy a polgárok milyen nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozónak vallják magukat. A 2001. évi népszámlálás alkalmával az etnikai hovatartozásra vonatkozó adatokat a kérdőív egy külön oldala tartalmazta azzal a felirattal, hogy az ilyen adatok szolgáltatása nem kötelező. Ez a megoldás feltehetőleg sokakat nem győzött meg arról, hogy adataik titokban maradnak, ezért például a roma kisebbségre vonatkozó adatok messze alatta maradtak a várakozásoknak. Az adatvédelmi ombudsman javasolta, hogy a megkérdezett a népszavazási kérdőívtől független külön lapon, a kérdezőbiztos által nem ellenőrzötten maga töltse ki a kisebbséghez tartozásra (és más különleges adatokra, így a vallásra, fogyatékosságra) vonatkozó adatokat, és azt lezárt borítékban adja át a kérdezőbiztosnak. A két dokumentum ugyanazt az azonosító számot tartalmazza. Ha az alapkérdőív személyazonosításra alkalmas adatokat nem tartalmaz (ahogy 2001-ben sem tartalmazott), akkor az adatok központi feldolgozása, a két adatlap adatainak összekapcsolása nem jár személyes adatok kezelésével. Alkalmas lehetne ugyanakkor arra, hogy az etnikai kisebbségek számáról, területi megoszlásáról, életkörülményeiről a korábbinál sokkal pontosabb képet adjon.

A folyóirat nem vállalkozhat teljes körű elemzésre, csak néhány szempont szerinti vizsgálódásra. Egyfelől szerzőink összegzik, hogy a népszámlálást az elmúlt évtizedekben milyen módon szabályozták, azaz a kormányzat mikor mire volt kíváncsi az adatgyűjtési kör meghatározásakor. Nem gondoltam, hogy még a nyomdába adás előtt is módosítja az Országgyűlés a népszámlálási adatkört, pedig éppen ez történt. A 2010.évi CXXXVII. törvény 2010. december 15-vel több változásról döntött. Így a népszámlálást 2010 októberében le kell folytatni, azaz csupán 30 nap áll rendelkezésre e célból, nem pedig két hónap. Nem kell összeírni az üdülőket, csak a lakásokat és a bentlakásos intézményeket, a termékenység helyett a megkérdezettől összes élve született gyermeke adatait gyűjtik be, és csak a már feldolgozott adatokat szabad átadni az uniós statisztikai hivatalnak (EUROSTAT). Papp András, Körtvélyessi Zsolt összeveti a hazai szabályokat nemcsak az uniós követelményekkel, hanem néhány más ország népszámlálási rendszerével, így némi nemzetközi kitekintésre is mód nyílik.

Kiss Bettina tanulmányában azt firtatja, vajon a nyelvre vonatkozó adatokból lehet-e valamilyen módon következtetni a nyelvi jogokat igénybe vevőkre, egyáltalán a nyelvvesztés mértékére a kisebbségek körében. Noha több kérdést is feltesznek majd a nemzetiségre, anyanyelvre és a nyelvismeretre, nem egyértelmű, hogy ezekből lehet-e társadalmi, közigazgatási, kulturális támogatási vagy beiskolázási célokhoz adatokat nyerni, valamint az állami, önkormányzati döntéseket előkészíteni. Hasonlóan borúlátó a népszámlálást illetően Tóth Judit, aki a nemzetközi migrációs folyamatok jobb megértéséhez, követéséhez szeretné hasznosítani a cenzus adatait. Arra a következtetésre juthatunk, hogy a nemzetközi migráció etnikai összefüggéseihez nem kerülünk sokkal közelebb, mert ahhoz pontosabb adatgyűjtés, kérdések kellenek, ám a lehetőség a jövőben adott lehet.

Krisztián Erika összegzéséből, valamint Melegh Attila és Trócsányi Sára tömör válaszaiból kiviláglik: a népszámlálás hasznát az adja, hogy pótolni kell az etnikai adatgyűjtést, statisztikát Magyarországon. Nemcsak az EBESZ, de a hazai adatvédők és az adatokat használni akaró demográfus is jelzi, hogy az adatok felvételének módja, minősége javítandó. Nem a népszámlálástól kellene félteni az emberi és kisebbségi jogokat, mintsem a szenzációhajhász címlapfotóktól, bűnügyi tudósításoktól, valamint a rájuk hivatkozó nemzetközi támogatási akcióktól, amely soha sem jut el a célzott kisebbségekhez. Kár, hogy a népszámlálás készítői terjedelmi okokból elzárkóztak a kutatók jobbító szándékú népszámlálási javaslatától, miszerint a magyar állampolgárság megszerzésének idejét is meg kellene kérdezni a népszámlálás során. Prófétai módon láttuk előre, hogy a helyzet meg fog változni.