Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

A NATO, a „Szövetséges haderő” és Koszovó, tíz év múltán

 

Vinet, Guy: L'Otan, „Force Alliée” et le Kosovo, dix ans plus tard. = Défense nationale et sécurité collective, 8-9. no. 2009. 165- 172. p.

(A szerző, Guy Vinet rendőrezredes, a Francia Rendőrség Nemzetközi Együttműködési Igazgatóságát vezeti, a politikai tudományok doktora, a Rendőrség Európai Kollégiumában a francia delegáció tagja, az euro-amerikai kapcsolatok szakértője.)

Immár tíz éve, hogy a NATO légitámadást indított a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. A Slobodan Milosević elnök által vezetett állam hetvennyolc nap elteltével elfogadta a nemzetközi közösség követeléseit a koszovói helyzetre vonatkozólag. Vajon mi maradt mára ebből a példa nélkül álló helyzetből?

1989. március 23-án kezdődtek a szerb autonóm terület elleni támadások. Ekkor vonta vissza a szerb parlament Koszovó autonóm státusát, amelyet az 1974-es alkotmány biztosított számára. A jugoszláv hadsereg szembefordult az albánokkal, egészen 1999 tavaszáig, amikor fölléptek az euro-atlanti csapatok a térségben.

Az azóta eltelt tíz év alatt a koszovói albánok létrehozták saját önvédelmi szerveiket, így az UCK-t (Koszovó Felszabadító Hadserege). A háborúk előtti utolsó népszámlálás szerint 1.600.000 lakosból 77,4% albán, és 13,2 % szerb volt, 1991-ben pedig körülbelül 85% lehetett a koszovói albán állampolgár.

1998 végére a feszültség igencsak megnőtt, az összecsapások száma megsokszorozódott. Ekkor kapta az amerikai diplomácia azt a feladatot, hogy megfigyelő csapatokat küldjön, az OSCE-t (Szervezet az Európai Együttműködésért és Biztonságért) a szerb területekre. A helyzet ennek ellenére tovább romlott, és az euro-atlanti összekötők tárgyalásra hívták a szerbeket és koszovóiakat, Rambouillet-ba, február 6-ra.

A NATO hetvennyolc napon keresztül bombázta Szerbiát, melynek eredményeképpen ENSZ-felhatalmazás alatt lévő nemzetközi erők jelenlétében olyan erők irányítják az országot, melyek 2008 elején kimondták Szerbia függetlenségét.

A bombázások tíz éves évfordulója felveti az akkori események célszerűségét és szükségességét, legitimitását és törvényességét, végső soron a katonai beavatkozás hatásosságát vizsgáló kérdéseket.

A Rugova által politikailag fémjelzett csoport helyi és nemzetközi szinten egyaránt mérsékelten sikeres harcot folytatott. Belgrád könnyedén szembefordult a Koszovói Demokratikus Ligával, lehetővé téve az UCK megerősödését.

A NATO-támadásoknak az első statisztikák szerint mintegy százezer koszovói áldozata volt, ami igen magas az összlakosság létszámához képest. Később ez a szám a tizedére apadt, majd háromezerháromszáznál megállt az eltűntek száma. Még a bombázások előtt megállapította a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet, hogy háromszázhúsz ezren kényszerültek elhagyni otthonukat.

A NATO légiháborúja a Jugoszláv Föderatív Köztársaság ellen jogilag erősen vitatható. Először is, mert olyan szuverén államot támadott meg, amelyik egyik NATO-tagállamot sem támadta meg, s tette ezt az ENSZ felhatalmazása nélkül. (Mindössze 1998. október 18-án figyelmeztette arra, hogy légicsapást mér rá, ha nem tartják be az ENSZ előírásait.)

A NATO és Washington az Egyetemes Emberi Jogokra való hivatkozással, melyek garantálják az egyén jogát az állammal szemben, gondolták megvédeni Milosević-től az állampolgárokat. Az eset paradoxona, hogy jogilag nem létezik humanitárius beavatkozás egy legitim hatalom ellen az állampolgárok érdekében. Ezt csak később szépítette a végül meghozott Biztonsági Tanácsi határozat (1999. június 10.), az 1244-es, amely a béketeremtés ürügyén igazolja a NATO-csapatok jelenlétét a térségben, valamint Koszovónak „alapvető autonómiát” tulajdonít, és nem kötelezi a Föderáción belül maradásra.

A „Force alliée” művelet nem tudta megakadályozni, sőt felgyorsította a koszovói lakosság nagy részének elmenekülését, és a jugoszláv erők újabb, túlzott követeléseit.

A NATO harminegy ezer légi egysége csak igen kevéssé tett kárt a szerb katonai erőkben: 13 tankot, mintegy 100 páncélost tettek tönkre.

A hadművelet hosszabbra, és kevésbé pontosra sikeredett, mint tervezték: hetvennyolc nap kellett hozzá, gyakran civil céltáblát választva a döntés kicsikarására, vagy tévedésből civil konvojt bombázva.

Az albánok eltökélt kilakoltatásának vetett véget a „Force alliée”, a hadműveltet követően azonban az albánok gyorsan visszatértek, és kezdetét vette vidéken a nem-albánok elleni etnikai tisztogatás.

A választásokat rendben megtartották 2002-ben, de két évvel később, a bekövetkezett mintegy 20 halálesetet az ENSZ, az albánok által végrehajtott etnikai tisztogatásnak minősítette, s ezzel elveszítették az áldozatokat megillető ’ártatlan’ minősítést. Körülbelül kétszázezer szerb hagyta el Koszovót, összesen vagy százezren maradtak az északi területekre húzódva.

Tíz évvel a NATO koszovói beavatkozása után még mindig katonai csapatok, nemzetközi rendőrség jelenléte szükséges a kisebbségi népcsoportok biztonságának garantálásához. Más kérdés, hogy Koszovó maradt Európa egyik legszegényebb térsége. 2008. február 18-án egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, kilenc évi ENSZ-protektorátusságot követően. Most határproblémái vannak Koszovónak.

Szerbia most a Nemzetközi Ítélő Bírósághoz fordult jogorvoslatért. Borisz Tadić, szerb elnök 2008 májusában kijelentette, hogy - bár rendezni kívánják kapcsolatukat Koszovóval - soha nem ismerik el annak függetlenségét.

Az ENSZ pedig szorgalmazza a különféle társadalmi és adminisztratív nemzetközi szervezet visszaállítását, vagy megalakulását Koszovóban.

 

Összefoglalva: a NATO „Force alliée” („Szövetséges erő”) légi hadművelete a Jugoszláv Föderalista Köztársaság ellen példát teremtett arra, hogyan lehetséges a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül efféle beavatkozást végbe vinni, amerikai nézőpontból pedig arra, hogyan lehetséges az ENSZ kihagyása nélkül a NATO-hoz fordulni. (Még nem olyan távoli az 1999-es, a NATO által felújított stratégiai terv, amikor is az Egyesült Államok az ENSZ bevonásával akart globális színezetet adni az Atlanti Szövetségnek. Akkor az európai fél vétózta meg ezt a lépést.)

Hasonló logikával járt el az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-ét követően is. Ha Afganisztán esetében zöld utat kér az ENSZ-től, akkor a Szerződés 5. cikkelyére hivatkozva, a NATO azonnal felajánlja szolgálatait. De, két év elteltével (2003-ban) sem ehhez, sem ahhoz nem folyamodva, az Egyesült Államok megtámadta Irakot.

Helyi következményként, a „Force alliée” műveletet követően, Koszovó kikiáltotta függetlenségét; az 1244-es megállapodás még mindig érvényben van, és semmiféle nemzetközi szerződés ezt nem írta fölül.

Tíz év elteltével elmondható, hogy a „Force alliée” olyan ficamot okozott a nemzetközi jogban, és olyan bosszantó precedenst teremtett, melynek megszámlálhatatlan következménye azóta is tart.

 

Kakasy Judit