Kisebbségkutatás - 2010. 3. szám

Illés Pál Attila

Lengyel-ukrán kapcsolatok a rendszerváltozás után

 

XX. századi visszatekintés

Az I. világháború befejeztével, százhuszonhárom évnyi elnyomás után, a lengyelek önálló állam alapításába kezdtek. Megkerülhetetlenné vált a kérdés: mi lesz az általuk lakott területeken élő kisebbségek - néhol többség - sorsa. Két jelentős politikai erő és nagyformátumú politikus fogalmazott meg ezzel kapcsolatban elképzeléseket: Józef Piłsudski, a Lengyel Szocialista Párt korábbi nagy befolyású tagja, aki végigharcolva a háborút, annak befejezése után az újjáéledő Lengyelország vezetője lett, valamint Roman Dmowski a Nemzeti Demokrácia egyik létrehozója, prominens személyisége. Piłsudski és követőinek terve a Jagellók birodalmának korszerű alapokon történő helyreállítása volt, az egykori határai között élő népek egyenrangú országainak föderációjaként. Dmowski és a lengyel jobboldal ezt határozottan ellenezte. Ők az első felosztás előtti állapotok visszaállítását követelték, amelyeket némiképp hajlandóak lettek volna kiigazítani. Dmowskiék ugyanis akkora területet akartak Keleten, amelynek nem lengyel lakosságát még asszimilálni lehetett volna, s így lehetőségük lett volna az etnikailag „tiszta” Lengyelország létrehozására. Piłsudski célja az volt, hogy akár föderáció révén, akár más módon ütközőállamok kordonjával válassza el Oroszországot Lengyelországtól. A kordonnak elképzelése szerint Finnországtól Grúziáig kellett volna húzódnia. Piłsudski ugyanis Lengyelországra nézve Oroszországnak minden változatát („vörös” vagy „fehér”) veszedelmesnek tartotta.

Józef Piłsudski céljai elérése érdekében Szimon Petljura személyében ukrán részről, szövetségest is talált. 1920 tavaszán indított támadásának eredményeképpen sikerül Kijevet is elfoglalni. A szovjet-orosz ellentámadás miatt azonban Varsóig nyomult vissza, ahol az évszázad egyik legfontosabb csatájában megállította a Vörös Hadsereget és sorozatos győzelmek révén újra megfordította a háború menetét.

A szovjet fél tárgyalásokat kezdeményezett, amelynek eredményeképpen a békeszerződést Rigában 1921. március 18-án írták alá. Miután Petljura csapatait a Vörös Hadsereg 1920 végére szétverte és kiűzte az ukrán területekről, a megkötött békével Lengyelország végleg elismerte Szovjet-Ukrajna létét. Piłsudski álmai ezzel szertefoszlottak.

A lengyel- ukrán együttélés azonban helyi szinten nem mutatkozott problémamentesnek. Az első világégés végén az osztrák-magyar csapatok Galícia fővárosát, Lemberget is feladták, amelyet október 31-ről november 1-re virradó éjjel - az osztrákok jóváhagyó biztatására - az Ukrán Katonai Bizottság egységei foglaltak el. A város lengyel lakossága - köztük több ezer fiatal (őket nevezték „sasfiókáknak”) - fegyvert fogott és kiszorította a történelmi jogokra is hivatkozó ukránokat Lembergből, akik viszont ostromgyűrűbe zárták a várost. Ezzel kezdetét vette a Lemberg és Kelet-Galícia birtoklásáért hónapokig tartó lengyel- ukrán háború, amelynek történelmi-mentális következményei máig érezhetők.

A II. világháború alatt az ukránok és lengyelek által lakott területeken korábban soha nem tapasztalt tisztogatások kezdődtek el. Az 1943-ban alakult Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA) célja a minden gyámságtól és elnyomástól mentes ukrán állam létrehozása volt. Épp ezért egyforma kíméletlenséggel harcolt mind Hitler, mind Sztálin, mind a lengyelek ellen. Miután a németek elhurcolták a területen élő zsidókat, az ukrán szabadcsapatok úgy gondolták, hogy ideje megtisztítani a vidéket a lengyel lakosságtól is. Volhíniában, ahol nagy területeket tartottak ellenőrzése alatt, összeütközésbe került a lengyel katonai alakulatokkal is. A lengyel lakosság elleni kegyetlen fellépésük a két népcsoport közötti ellenségeskedés további eszkalációjához vezetett.

A nagyhatalmak teheráni és jaltai megállapodásának eredményeként Lengyelországot jelentős mértékben eltolták Keletről Nyugatra. Sztálin így uralma alatt egyesítette a korábban kettéosztott ukrán és fehérorosz területeket. Az új Lengyelországban jelentős migrációra és a szovjet típusú rendszer kiépítésére került sor. Ennek következtében jelentősen csökkent az ott élő nemzetiségek száma. A közép-európai nemzetek kommunista vezetői - köztük a lengyelek - az országban élő kisebbségekkel való bánásmódot illetően is valójában Sztálin elvárásainak tettek eleget. Ez azt jelentette, hogy a legfontosabb döntések Moszkvában születtek, nem pedig Lublinban1, vagy később Varsóban. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága 1947. március 29-én döntött arról hivatalosan, hogy az ukránokat kitelepítik, illetve szétszórják Nyugat- és Észak-Lengyelországban. A döntést egyeztették a Szovjetunió és Csehszlovákia kormányával is. A Visztula akció-nak nevezett hadjárat a kezdetektől fogva az ukránok kitelepítéséről szólt, nem pedig a korabeli propaganda által hirdetett UPA-ellenes harcról. A nemzetközi közvélemény előtt ugyanis ezzel váltak igazolhatóvá az ukrán-ellenes lépések. A korábban meggyilkolt kommunista vezető, Karol ¦werczewski haláláért is az UPÁ-t okolták. A kutatók csak mostanában kezdik pedzegetni, hogy a tábornokot Moszkva parancsára gyilkolták meg. Csak ezzel magyarázható, hogy halálának körülményeit annak idején nem igazán vizsgálták ki. 1947. április 16-án a PB jóváhagyta a Visztula-tervet. Másnap az Állambiztonsági Bizottság felhatalmazta a húsz ezer katonából, államvédelmi alkalmazottból és rendőrből álló Visztula akciócsoportot az ukránok deportálásával és az UPA egységeinek felszámolásával. 1947. április 28-án, reggel a Visztula akciócsoport hozzálátott az ukrán lakosság deportálásához Nyugat- és Észak-Lengyelországba. A három hónapig tartó, kegyetlen eszközökkel és siralmas közegészségügyi körülmények között végrehajtott Visztula akció során közel százötven ezer embert deportáltak, azt az elvet alkalmazva, hogy az adott járásban az ukránok száma nem haladhatta meg az ott lakó népesség 10%-át2.

A II. világháború után, az emigrációban maradt lengyel értelmiségiek, gondolkodók teljesen új lengyel külpolitikai koncepciót fogalmaztak meg. Az emigráció egyik szellemi központja a Párizs melletti Maisons-Lafitte lett, itt rendezkedett be ugyanis a Jerzy Giedroyc vezette Irodalmi Intézet. Giedroyc tapasztalt politikusként és szerkesztőként világosan látta, hogy harmadik világháború nem lesz, Lengyelország pedig győztesként is a vesztesek oldalára került. Hitt abban, hogy az emigráció kitart évtizedeken keresztül, a kommunista ideológiával való harcot pedig a kultúra, vagyis az irodalom, a filozófia, a tudomány területén lehet megnyerni. Ezért hozta létre többek között a „Kultura” című folyóiratot, amely hosszú időn keresztül olyan témákat és vitákat vállalt fel, amelyeket Lengyelországban nem lehetett lefolytatni.

A folyóirat nem dolgozott ki egyes problémákra kész recepteket, csak felvetett bizonyos dolgokat és hosszú viták után kristályosodott ki egyfajta megoldási lehetőség. Így formálódott és változott egy új keleti politika lehetősége, amely jelentős mértékben alapul vette Piłsudski elképzeléseit. Ennek a keleti politikának pedig a független, önálló Ukrajna lett az alapja. A „Kultura” és Giedroyc magatartását nagyon jól érzékelteti az a tény, hogy már 1952-ben olyan levelet közölt Józef Majewski atya tollából, amelyben a szerző az akkori teljes lengyel közvéleménnyel szembe menve Lembergről és Vilnáról való lemondásra szólított fel. A lengyeleknek meg kell érteniük, hogy sorsuk elválaszthatatlan az ukránok és litvánok sorsától. Nem követelhetjük az Odera-Neisse határt - fogalmazott Majewski - ha nem vesszük figyelembe az ukránok és litvánok igényeit erre a két városra. Litvánia és Ukrajna együttműködésével a kelet-közép-európai federációt - a szerző véleménye szerint - meg lehet valósítani.3

 

Rendszerváltozás után

A rendszerváltozás utáni lengyel keleti politika híven követi az emigrációs párizsi „Kultura” és annak vezetője, Jerzy Giedroyc iránymutatását, miszerint Lengyelország súlya a világban attól függ, mekkora befolyással rendelkezik Keleten. Ezt teljes mértékben magáénak vallotta a 2005-2010 között hivatalban lévő köztársasági elnök Lech Kaczyński is, amikor azt hangoztatta: „a nagy Jerzy Giedroyc útmutatásai alapján minél több barátunk lesz Keleten, annál nagyobb lesz a jelentőségünk Nyugaton”.4

Lengyelország keleti politikáját a rendszerváltozás utáni időszaktól kezdődően természetesen több szempont is alakította. Ezek közül is a legfontosabb, az ország biztonságának garantálása és a lengyel kulturális tudat folytonosságának biztosítása volt az érintett területeken. Idővel egyre inkább megjelent egy harmadik elem is: ezen területek és országok érdekeinek képviselete az Európai Unióban. Giedroyc tekintélyét támasztja alá az is, hogy az elmúlt húsz évben minden jelentősebb lengyel politikai tömörülés egyetértett a keleti politika főbb irányaival. Az az éles ellentét, amely a két világháború közti időszakban a Nemzeti Demokráciát elválasztotta a Piłsudski követőktől, jelenleg már nem tapasztalható.

A rendszerváltozás után a függetlenség megszerzésekor Lengyelország rögtön kijelentette, hogy a létező határok megváltozhatatlanok, ami egyértelműen azt jelentette, hogy lemondott mindenféle területi követelésről - többek között Ukrajna irányába is. Amikor pedig lehetősége lett, elismerte keleti szomszédjai függetlenségét, Ukrajna esetében a világon elsőként. A rendszerváltozás első éveiben a lengyel kormányok ukránpolitikájának két fontos iránya volt: a politikai kapcsolatok fenntartása Moszkvával, másrészről pedig jó viszony kialakítása az új, függetlenedő állammal. Az ukrán politikai célok kezdeti mértéktartó támogatása mellet is sor került jelentős lépésekre, például alapszerződés aláírására 1992-ben.

Az ukrán külpolitikai vezetés ebben az időszakban helyesen mérte fel, hogy a Nyugattal való gyors integrációra az országnak semmi esélye sincs. A másik oldalról viszont tartott Oroszország reintegrációs törekvéseitől a FÁK országok között, ezért Közép-Európában kezdett el olyan szövetségeseket keresni, akik segítségére lehetnének a Moszkvától való elszakadási folyamatban. Leonyid Kravcsuk elnök 1992. májusi varsói látogatása során olyan szövetségi szerződés aláírását javasolta, amely katonai együttműködést is magába foglalt. Ezen kívül felvetette Ukrajna csatlakozását a visegrádi hármakhoz. Ilyen egyértelmű lépések meghozatalára Varsó, főleg Oroszország várható reakciói miatt nem volt kész. Másrészt pedig Lengyelország ebben az időszakban jobban koncentrált a nyugati intézményrendszerekhez történő integrációjára, a NATO-hoz való csatlakozásra, mintsem keleti szomszédjával való viszony szorosabbra fűzésére.

A Jamal- Európa gázvezetékrendszer megépítéséről ebben az időszakban folyó tárgyalások szintén előnytelenül érintették a két ország kapcsolatát. A megállapodás - amelynek megkötésére csak 1995-ben került sor - a nyugat-szibériai Jamal-félsziget jelentős gázlelőhelyeit kötötte volna össze Európával, Ukrajna kizárásával.

1994-ben politikai fordulat ment végbe Ukrajnában: az elnökválasztáson a regnáló elnök helyett Leonyid Kucsmát választják meg az ukránok. A kezdeti időben tartottak tőle a lengyelek, mert oroszbarát politikát vártak. Minden alapjuk megvolt erre, ugyanis a választási kampányban Kucsmát támogatták a nagyvállalatok, az oroszpárti értelmiség, a kommunista párt és a teljes oroszországi média, a választásokon pedig a legtöbb szavazatot az ország déli és keleti részein kapta. Ennek ellenére már 1995-ben és ’96-ban is a legmagasabb szinten több találkozót tartottak. Gesztusértékű, hogy Lengyelország 1996 júniusában meghívta Kucsmát a közép-európai államelnökök łańcuti összejövetelére. Még arra is sor kerül, hogy 1996 novemberében Ukrajna Lengyelországgal és Litvániával együtt aláírta a Lukasenka fehérorosz elnöknek címzett felhívást, amelyben az elnököt az emberi jogok betartására és a nemzetközi politikai normákhoz való alkalmazkodásra szólították fel. Természetesen egy ilyen lépésnek egyértelműen oroszellenes színezete volt.

Lengyelország egyre inkább Ukrajna ügyvédjeként jelent meg az EU-val való kapcsolattartás során. Számos kísérletet tett arra, hogy a NATO és Ukrajna viszonyát külön dokumentum tárgyalja. 2000-ben azonban Ukrajna külpolitikájában változás következett be, a vezetés egyértelműen Oroszország felé fordult. Számos olyan ügy került előtérbe, amely az új politikai irányt segítette elő. Ilyen volt a Melnyiczenko-szalag,5 Georgij Gongadze, korrupciós ügyekkel foglalkozó újságíró meggyilkolásáról. Gongadze holttestét csak hosszas keresés után találták meg, Olekszandr Moroz, a parlament szocialista frakciójának vezetője pedig a parlamentben bemutatott egy kazettát, amelyen az államfő, a belügyminiszter és a nemzetbiztonsági szolgálat vezetője telefonbeszélgetése szerepelt, egyértelmű bizonyítékát adva annak, hogy az ország legfelsőbb vezetőinek köze van az újságíró halálához.6

2001 májusában távoznia kellett a kormány éléről Viktor Juscsenkónak, Kucsma elnök pedig folyamatosan izolálódott, s újabb botrányokba keveredett: ilyen a Kolcsuga rendszer - az ukrán radarrendszer - eladása Irakba, amely Washington neheztelését váltotta ki.7 A csak oroszul beszélő és egyértelműen oroszpárti politikus Dmitro Tabacsnyik vezérletével új politikai jelszó született „Európába Oroszországgal együtt”. A legfontosabb célkitűzés pedig mindkét állam csatlakozása az Európai Unióhoz. Az új irányvonal kimunkálóinak célja egyértelmű: integráció Oroszországgal az Európa-párti politika mentén.8

Lengyelország mindent megtett az új külpolitikai irányvonal megfordítására: 2001-2002-ben elnöki találkozókat és konferenciák szervezett jelentős európai politikusok részvételével. Pawliwiecben 2003-ban a köztársasági elnökök részvételével felavatták a megbékülés emlékművét. Az ország külügyi vezetése javaslatokat készített az Európai Unió keleti politikáját illetően is.

 

Narancsos forradalom

A 2004-es választásokra a hatalom alaposan felkészült. A választások előtt autóbalesetben elhunyt az ellenzék vezéregyénisége Vjacseszlav Csornovil. Az orosz politikai vezetés egyértelműen Kucsma elnök jelöltjét, Viktor Janukovicsot támogatta. A legnagyobb orosz cégek a Kreml ösztönzésére anyagilag is beszálltak a kampányba. Vlagyimir Putyin orosz elnök egyik legnagyobb ellenlábasa, Borisz Berezovszkij viszont Juscsenko mögé állt. Az orosz milliárdernek, aki vagyonát a ’90-es években tisztázatlan körülmények között szerezte, Putyin hatalomra jutásával távoznia kellett az országból. Azok az információk, amelyek Berezovszkij részvételéről szóltak az ukrán kampányban, megerősítésre találtak, ugyanis saját maga vallotta be, hogy 15 millió amerikai dollárt utált át Juscsenko „forradalmi tevékenységének” támogatására. A másik oldallal kapcsolatban T. Garton Ash és T. Snyder The Orange Revolution című tanulmányukban Oroszország részvételét az ukrán választásokban 300 millió USD-re becsülték.9

Az Európai Unió a választások során egyik jelöltet sem támogatta, hanem a nemzetközi normáknak megfelelő a szavazás demokratikus lefolyásnak szükségességét hangsúlyozta. Az EU abból indult ki, hogy mindkét jelölt érdekelt a demokrácia építésében, és a piacgazdaság megszilárdításában. Az EU új és régi tagjai habár céljaik megegyeztek, mégis más álláspontot képviseltek. Egyes új tagok mély megértéssel fogadták a második forduló után kialakult kijevi eseményeket, amelyeket a szabadság és a stabilitás egész régióra való kiterjesztéseként értékeltek. Főleg Lengyelország ismerte fel egyértelműen, hogy ukrán események támogatásával az Oroszországhoz fűződő köteléket lehet gyengíteni. A lengyel parlament határozata szabad választások megtartására szólította fel Ukrajnát. Lengyelország álláspontja világos és bátor volt: szabad választások követelése, az EU és a NATO-val való integráció támogatása. A lengyel szejm határozott fellépésével egy időben a német Bundestag csak általános, semmitmondó nyilatkozatot engedett meg magának. A kezdeti időszakban nem teljesen volt meg az összhang az EU régi és új tagországai között, ugyanis az előbbiek inkább folytatták volna régi, bevált politikájúkat, amelynek lényege: Russia first. Az EU politikáját egyrészt a demokratikus folyamatok erősítése - másrészt viszont az orosz energiafüggőség befolyásolta.

Az új tagországok aktívan bekapcsolódtak a kampányba. Figyelemmel kísérték az ukrajnai eseményeket, a választásokra további megfigyelőket küldtek: Az EU-s ellenőrökön kívül Szlovákia még hatvan, Lengyelország pedig kétezer-háromszázötvenöt megfigyelőt küldött. Határozott és egyértelmű fellépésre, azonban csak a második forduló után került sor: a lengyel és litván köztársasági elnökök közvetítésére 2004 novemberében a kormányoldal és az ellenzék között.

A demokratikus szabadságjogok tiszteletének hiánya az első forduló során az eredményezte, hogy a Nyugat sokkal nagyobb figyelmet fordított a második fordulóra. Az új tagok és az USA nyomására, valamint a véres konfliktus kialakulásától való félelemben az EU aktívan bekapcsolódott a krízis megoldásába. Ennek eredményeképpen jöhetett létre az ukrán kerekasztal, ahol a tárgyalásoknak köszönhetően békés úton sikerült megállapodni a válság megoldásáról.

 

Forradalom - ami nem volt - után

A narancsos forradalom után jelentősen megélénkült a lengyel diplomácia. Minden lehetséges alkalommal hangoztatta Ukrajna csatlakozásának szükségességét az EU, és NATO-hoz. A lengyel szerepvállalást ukrán részről rendkívül pozitívan értékelték. Juscsenko elnök épp ezért gyors lengyelországi látogatásra szánta el magát, amelyre már 2005 áprilisában sor került. Fogadtatása Varsóban rendkívül meleg és közvetlen volt. A politikai kapcsolatok felfokozottan pozitív légköre egyben lehetőséget teremtett a történelmi-vitás kérdések rendezésére is a kétoldalú viszonyban. Ennek egyértelmű jele 2005 júniusában a lembergi sasfiókák temető megnyitása10. A közös történelmi múlt rendezésének következő lépése volt Lech Kaczyński és Juscsenko találkozója és közös imája 2006 májusában Pawlokomaban, ahol a II. világháború alatt lengyelek gyilkoltak le ukránokat11.

2007 májusában és októberében két energetikai csúcstalálkozóra is sor került. Az elsőt Krakkóban, a másodikat Vilnában rendezték. Mindkettőn Lengyelországon és Ukrajnán kívül Litvánia, Kazahsztán, Grúzia és Azerbajdzsán vett részt. A tárgyalások során mindegyik fél az energetikai kérdésekben való együttműködés fontosságát hangsúlyozta. A lengyel energiastratégia kidolgozott tételei alapján az energiaellátás terén az ország elsődleges célja a lehető legnagyobb függetlenség biztosítása. Jelenleg ennek biztosítása főleg hazai forrásból történik, de például a kőolaj és földgáz döntő többsége import. Ebben a helyzetben érzékenyen érintette a lengyeleket (s az ukránokat is), hogy az Oroszország által tervezett két új csatorna is - az Északi és Déli Áramlat - elkerülné ezt a régiót. A két ország tehát - a régió többi államával együtt - ezen a téren is együttműködésre ítéltetett.

Az egyik legnagyobb diplomáciai kampányba Lengyelország, konkrétan pedig Lech Kaczyński államfő a bukaresti NATO-csúcs előtt kezdett. A terve: Ukrajna és Grúzia csatlakozása a NATO Tagsági Akciótervéhez (MAP). A lengyel köztársasági elnök Amerika támogatásával felfegyverkezve mindent megtett, hogy a tagországok jelentős csoportjának - főleg a közép-európai államoknak a beleegyezését megszerezze. A MAP-hoz való csatlakozás tulajdonképpen a teljes jogú tagság elnyerése előtti utolsó szakasz. Kaczyński az integrációs erőfeszítést felvállaló Ukrajnának és Grúziának világos jövőképet és a további fejlődés perspektíváját akarta adni. A bukaresti csúcsot történelmileg és politikailag is a legmegfelelőbb pillanatnak tekintette arra, hogy a tagállamok határozatot hozzanak a MAP kiterjesztéséről Ukrajnára és Grúziára. Teljes mértékben elvetette a némaságot és közömbösséget a két ország szándékaikat illetően. Nem akarta megengedni, hogy megtagadják tőlük azt az őket megillető jogot, hogy részt vegyenek az észak-atlanti közösség munkájában. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy magukra maradjanak azzal a hatalmas külső és belső nyomással, amelynek ki vannak téve az Észak-atlanti Szövetséggel való együttműködés felvállalásával. A bukaresti NATO-csúcson azonban, minden kétséget kizáróan a nyugat-európai államok ellenkezése miatt (természetesen nem szabad megfeledkezni Oroszország egyértelmű ellenállásáról sem) Kaczyński elképzelései nem valósultak meg, Ukrajna nem kapott meghívást a MAP-be, viszont kapott egy nem sokat jelentő zárónyilatkozatot, amelyben a szövetségesek rögzítették, hogy Ukrajna a NATO tagja lesz.

Az Euroatlanti közeledés Lengyelország számára elsődleges fontosságot nyer. Ennek a politikának a képviseletét akkor is jónak és fontosnak tartotta, ha magából Ukrajnából nem mindig erősítették ezt meg egyértelműen.

Ukrajnában a narancsos forradalom vezetői közötti nézeteltérések miatt 2005-ben szétesett a kormány, Julia Timosenko pedig elvesztette a miniszterelnöki pozíciót. Ezt követően folyamatos belharcok kezdődtek a régi szövetségesek között, ami egyértelműen kihatott az ország külföldi megítélésére és Juscsenko elnök által korábban tervezett külpolitikai célok megvalósíthatóságának esélyeire is.

Viktor Juscsenko ötéves elnöki ciklusának kaotikus viszonyai nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a 2010-es elnökválasztást a nyugati orientációt képviselő blokk elvesztette. Az új elnök, Viktor Janukovics pedig miután a parlamentben, a Verhovna Radában is többséget tudhat maga mögött az ország szekerét újra keleti irányba fordította, még akkor is ha első hivatalos útjai egyike Brüsszelbe vezetett. Első intézkedései között viszont, ez év április 3-án feloszlatta az ország NATO-integrációjáért is felelős Euroatlanti Integrációs Központot, és kijelentette, hogy Ukrajna semleges marad, semmilyen biztonsági szervezet felé nem fog elköteleződni. A NATO-tagság elvetését már a Fekete-tengeri Flotta bázisbérletének 2042-ig történő meghosszabbítása is jelezte, hiszen a NATO szabályozása és eddigi gyakorlata alapján a szervezet tagállamának területén nem tartható fenn nem NATO-tag által működtetett katonai támaszpont.

Ezt fokozza még az a május 19-én megkötött, kétoldalú megállapodás, amely lehetővé teszi, hogy a tavaly decemberben a félszigetről kitiltott orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) katonai elhárításának emberei újra Szevasztopolban állomásozzanak.

 

Összegzés

Lengyelország Ukrajna- és egyben keleti politikáját a hatalmi centrumok - az Egyesült Államok, de főleg az Európai Unió - bár alapvetően támogatják, gazdasági érdekeik, és globális pozíciók védelme miatt mégsem érdekeltek a konfrontációban Oroszországgal. Lengyelország pedig egyedül nem rendelkezik akkora politikai, gazdasági és katonai potenciállal, hogy képes legyen meghatározni a térséggel kapcsolatos legfontosabb folyamatokat.

Az elmúlt évek legnagyobb sikerének a Keleti Partnerség létrejötte tűnt. Az ötletet először 2008 áprilisában Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter mutatta be a Diplomáciai Testületek vezetőinek értekezletén. Mindezt több hónapon keresztül tartó tervezés előzte meg. Hivatalosan, 2008. június 19-20-án, lengyel- svéd közös javaslatként Donald Tusk miniszterelnök terjesztette elő az Európa Tanács értekezletén.

A nagy reményekkel megalakított és nagy lehetőségekkel kecsegtető kezdeményezésről azonban a megalakulásától kezdődően egyre kevesebbet lehetett hallani. A 2010-es év elején a visegrádi országok külügyminiszterei is hangot adtak elégedetlenségüknek. „Valós tartalmat kell adni a Keleti Partnerségnek, és meg kell adni a szükséges forrásokat” - mondta Balázs Péter akkori magyar külügyminiszter. Problémát csak az okoz, hogy a nyugat-európai országok egyelőre visszafogottabban viszonyulnak az uniós szomszédságpolitika e vetülete iránt. Az Unió motorját alkotó Berlin-Párizs tengely más prioritásokkal rendelkezik. Nicolas Sarkozy például aligha áll majd teljes mellszélességgel a keleti szomszédok felzárkóztatása mögé, hiszen a francia államfő a 2008 második felében zajló francia elnökség alatt minden erejével azon volt, hogy útnak indítsa a Mediterrán Uniót, vagyis az EU déli és közel-keleti szomszédjait tömörítő együttműködést12.

Az ukrán-lengyel kapcsolatok vizsgálata során nem kerülheti el figyelmünket a két ország közötti jelentős asszimetria. Területileg és a népesség szempontjából Ukrajnánál az előny, gazdaságilag Lengyelország a fejlettebb. Még ennél is fontosabb azonban, hogy a már fentebb is hangoztatott okok miatt Lengyelországnak nagyon fontos Ukrajna önállósága és függetlensége, eleve az ukrán kérdés rendkívül fontos szerepet játszik az ország külpolitikájában. Ukrajnában - nem beszélve annak középső és keleti részéről - más a helyzet. Sokkal inkább határozzák meg magukat Oroszország, FÁK, Európai Unió, USA viszonyban, mint egy leszűkített lengyel- ukrán kapcsolatrendszerben.

Ezen a téren is változásokat hozhat az UEFA 2007. április 18-án hozott határozata a labdarúgó Európa Bajnokság közös megrendezéséről. Az eddigi felkészülés során számos nehézség adódott és főleg ukrán részről sok problémáról lehetett hallani, mégis a közös rendezvény megtartása előtt nincs akadály, ami újra élénkebbé teheti a két ország és társadalom közötti kapcsolatokat.

Lengyelország külpolitikáját illetően a 2007-es választásokat követően Lech Kaczyński es Donald Tusk között szerepmegosztás alakult ki. A Tusk vezette új kormány elismerve Ukrajna fontosságát, megpróbálta javítani az Oroszországhoz fűződő viszonyt. Ezt az irányt fejezte ki a 2008. februári miniszterelnöki látogatás Moszkvában, amelynek során a konfliktusok rendezésére, az érzékeny témák kerülésére törekedtek mindkét oldalon. Ebben a helyzetben Kaczyński egyre inkább Ukrajna és a többi szomszédos kelet-európai államok nagyköveteként igyekezett fellépni a nyugati világban. A köztársasági elnök politikájának egyértelmű kifejeződése volt a Lublini Unió 540-ik évfordulóján, 2009-ben Lublinban rendezett nagyszabású ünnepség. Az évfordulóra meghívták az egykori Rzeczpospolita mai államainak vezetőit. Nem mutatott volna jól és összeegyezhetetlen is volt a lengyel külpolitikai irányvonallal a diktatórikus rendszert kiépítő Aljakszandar Lukasenka jelenléte, ezért Fehéroroszországot az 1991-94 közötti államfő, Sztanyislau Suskevics képviselte. Az ünnepségek fénypontja a három köztársasági elnök és Suskevics díszdoktorrá avatása a Lublini Katolikus Egyetemen.

Az eredmények, amelyeket Lengyelország Ukrajna politikájával elért nem mondhatóak impozánsnak. Nem mondhatók impozánsnak azért sem, mert Lengyelország fő célja, hogy Ukrajnát minél jobban a nyugati világhoz kösse, nem valósult meg. Ebben nagy szerepet játszott, hogy még a legjelentősebb eredmények idején, Juscsenko alatt is a külpolitika a belpolitika alá volt rendelve. Janukovics hatalomátvétele után pedig egyértelműen visszaállt a Kucsma alatti állapot: az ukrán külpolitika többvektorúsága.

A 2010-ben Lengyelországban bekövetkezett változások is jelentősen befolyásolták, s tulajdonképpen néhány hónapra hibernálták az ország Ukrajna-politikáját. Az ukrán elnökválasztás után Lengyelország egyébként is várakozó álláspontra helyezkedett. Eközben 2010 áprilisában, a Szmolenszk melletti katasztrófában életét vesztette Lech Kaczyński köztársasági elnök és a lengyel politikai, katonai elit jelentős része. A két hónappal későbbi elnökválasztáson Kaczyński elnök ikertestvére ellenében a miniszterelnök pártjához tartozó Branisław Komorowskit választották meg. A Kaczyński által képviselt külpolitikában tehát mindenképpen változások várhatók. Másrészről azonban a legnagyobb sikerek idején (amikor is Kwa¶niewski elnöknek sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni a szembenálló feleket) az európai politika meggyőzése és bevonása tette lehetővé a konfliktus rendezését és a demokratikus átalakulás előmozdítását. Épp ezért jelenthet bizonyos esélyt Lengyelország Ukrajna- és keleti politikája számára a 2011-es év európai uniós lengyel elnöksége, úgy hogy az első félév a magyar elnökségé lesz. A két közép-európai ország céljai közel esnek egymáshoz, ezért együttműködésük eredményeképpen az Európai Unióban eddig előtérbe nehezebben kerülő szempontok is hangsúlyosabban megjelenhetnek.

1 1944 nyarán, a Vörös Hadsereggel szövetségben harcoló lengyel egységek, s a kommunista vezetők Lublinban rendezik be ideiglenes kormányzásukat, s ezt tekintik az új ország fővárosának.

2 A Visztula akció keretében 140 575 embert telepítettek ki. Ezenkívül a lublini vajdaságból kitelepítettek még körülbelül 30 ezer embert. 1950-ben pedig a nyugat-ruszin területekről telepítettek ki négy falut. Ezzel együtt a kitelepített ukrán népesség létszáma körülbelül 180 ezret tett ki. Mieczysław Iwanicki: Ukraincy, Białorusini, Litwini i Niemcy w Polsce w latach 1918-1990. Siedlce, 1992. 74-75. p.

3 Ld. Leopold Unger: Polityka wschodnia Polski w wizji paryskiej „Kultury”. In: Polityka wschodnia Polski. Uwarunkowania, koncepcje, realizacja. Red. Andrzej Gil, Tomasz Kapu¶niak. Lublin, 2009. 154. p.

4 Uo. 152. p.

5 Nyikolaj Melnyicsenko az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat egyik őrnagya volt, aki elöljáróiban mélységesen csalódott, ezért terhelő bizonyítékokat kezdett gyűjteni. 2001-től az Egyesült Államokban él.

6 Ruszlan Gorevoj: A halott újságíró az elnök sírásója. Élet és Irodalom 2003/26.

7 A Kolcsuga féle radarrendszerrel nagy távolságból fel lehet ismerni az ellenséges mozgó és mozdulatlan objektumokat. A rendszer felismeri, osztályozza és a legveszélyesebb objektumokat megsemmisíti. Egyidejűleg 200 repülőgép követésére alkalmas. Ez a rendszer az amerikai vadászgépek ellen lett kifejlesztve, így az Egyesült Államok rendkívüli módon neheztelt, hogy épp az amerikaiak által terroristáknak nevezett országok kezébe került.

8 Tadeusz Olszański: Ukraina wobec Rosji: storunki dwustronne i ich uwarunkowania. OSW, „Prace”. Wrzesień 2001. 18. p.

9 Timothy Garton Ash, Timothy Snyder: The Orange Revolution, „New York Review of Books”, vol. 52. 2005. No. 7.

10 A temető körüli lengyel-ukrán vita végigkísérte a ’90-es éveket. A város 1918-19-es védelme során elesett lengyeleknek a ’20-as években - lengyel időkben - emeltek díszes emlékművet, amelyet egyrészt a II. világháború alatt, másrészt a ’70-es évek elején leromboltak.

11 Powlakomara mint a lengyel-ukrán megbékélés mérföldkövére tekintenek azóta. Főleg azért mert Kaczyński elnök az 1965-ös, a lengyel püspököknek a német püspökökhöz írott levelére utalva beszédében a Miatyánkból idézett: „Bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Ld. http://www.wosna5.pl/stosunki_polsko_ukrainskie

12 Ld. http://www.euractiv.hu/kulpolitika/hirek/keleti-partnerseg-budapest-nagyobb-sebessegre-kapcsolt-002488