Kisebbségkutatás - 2010. 2. szám

G. Vass István

Nemzetiségi mozgalom a wilsoni eszmék bűvöletében és a román területszerzési törekvések erőterében

A dél-tiszántúli szlovákok 1918/1919-ben

Nationality movements under the spell of the Wilsonian ideas in the focus of Romanian efforts to gain territory


At the beginning of the 20th c. of the inhabitants of the south-eastern region of present-day Hungary two-thirds claimed to be Hungarians, one-fifth Slovaks, the rest Germans, Romanians and Serbians. The Romanian empire occupied the area in April 1919 and organized a movement, especially among the Slovak inhabitants, to urge for the annexation of the region to Romania, in order to support Romania’s aspirations for more territories before the Paris peace conference.


A Körösöktől a Marosig terjedő mintegy 8000 négyzetkilométernyi területen élő szlovák lakosság mentalitását, politikai és kulturális törekvéseit XVIII. századi odatelepítése óta erőteljesen befolyásolta, hogy - német, román és szerb szórványokkal egyetemben - a népesség többségét alkotó magyar etnikum közé beágyazottan élt. 1910-ben a terület nagyobb részét elfoglaló két megye közül Békésben a lakosságnak csak 23 százaléka, Csanádban pedig mindössze 12 százaléka volt szlovák, míg a túlnyomó többséget (73, illetve 75%) a magyar népesség alkotta.1 Még szembetűnőbb a szlovák, és egyéb nemzetiségű lakosság szigetszerű elhelyezkedése, ha az adatokat járásonként elemezzük, figyelembe véve Békés és Csanád megye teljes területét, valamint Arad megyének a román területi igények és a trianoni határ által is érintett járását.

1. sz. táblázat

A lakosság nemzetiségi megoszlása 1910-ben járásonként2

Járás

Összes népesség

Magyar

%

Szlovák

%

Német

%

Román

%

Szerb

%

Békés megye

Szarvasi

46 255

26 171

56,6

19 899

43,0

78

0,2

39

0,1

3

-

Gyomai

25 213

24 382

96,8

200

0,8

601

2,4

9

-

4

-

Szeghalmi

36 004

35 805

99,5

93

0,3

58

0,1

42

0,1

2

-

Békési

45 810

36 640

80,0

5 842

10,8

3 222

7,0

87

0,2

6

-

Békéscsabai

47 930

17 305

36,1

29 936

62,5

287

0,6

313

0,7

42

0,1

Orosházi

59 351

48 443

81,6

10 537

17,8

136

0,2

128

0,2

12

-

Gyulai

14 790

10 707

72,4

950

6,4

85

0,8

2 967

20,1

-

-

Csanád megye

Battonyai

33 750

26 433

78,3

724

2,2

337

1,0

3 168

9,4

3 011

8,9

Központi

23 786

16 167

68,0

5 077

21,3

111

0,5

1 733

7,3

623

2,6

Mezőkovácsházi

26 853

23 289

86,7

3 210

12,0

151

0,6

158

0,6

21

-

Nagylaki

25 941

8 515

32,4

7 970

30,7

206

0,8

8 837

34,1

269

1,0

Arad megye

Eleki

34 209

9 405

27,4

2 885

8,4

9 945

29,1

11 826

34,6

4

-

Összesen

419 892

283 262

67,5

87 323

20,8

15 217

3,6

29 307

7,0

3997

1,0


A táblázatból kiolvasható, hogy három járás (a békéscsabai, eleki és nagylaki) kivételével a magyar lakosság mindenütt a népesség abszolút többségét alkotta, illetve, hogy a szlovákok száma a magyar lakosság lélekszámát csak a békéscsabai járásban múlta felül.

Ismeretes, hogy a terület XVIII. századi újjátelepítése során a létrejövő községek többségét többé-kevésbé homogén, egyazon nemzetiséghez tartozó lakosság népesítette be: a szlovákok mindenekelőtt Szarvast, (részben) Békéscsabát, illetve Tótkomlóst, a románok többek között Kétegyházát, a németek Eleket stb. Előfordult azonban, hogy egy-egy helységbe eleve két-három nemzetiséghez tartozó lakosság települt: Mezőberénybe magyarok, szlovákok és németek, Gyulára a magyarok mellé németek és románok, Battonyára magyarok, románok és szerbek. A terület egészét tekintve azonban az idetelepülők többsége magyar volt. Egy részük kifejezetten a török-háborúk utolsó időszakában innen elmenekültek közül került ki. Ők népesítették be többek között Füzesgyarmatot, Vésztőt, Sarkadot, Dobozt, Szeghalmot, Köröstarcsát, Körösladányt, Békésszentandrást és Békést. A Dunántúlról áttelepülő magyarok Gyomát, Endrődöt, Orosházát és más helységeket. A vidék nemzetiségi arculatát a XIX. században tovább színesítette, hogy egyes túlnépesedett mezővárosok - közöttük szlovák települések is - rajokat bocsátottak ki, amelyek új falvakat hoztak létre: szegényebb rétegeik az évtizedeken át nyomorúságos körülmények között vegetáló dohánykertész községeket (Pitvaros, Ambrózfalva, Mezőkovácsháza stb.), míg a tehetősebb családok a felparcellázott kincstári földeket megvásárolva gyorsan fejlődésnek induló településeket (pl. Medgyesegyháza).3

Az magától értetődik, hogy a különböző nemzetiségű települések között kezdettől volt kapcsolat. A jobbágyfelszabadulás után, a XIX. század közepétől fokozatosan felbomlottak a korábbi zárt paraszti közösségek, és ezzel együtt a zárt nemzetiségi közösségek is. Kialakultak a kisebb-nagyobb piackörzetek, megindult a lakosság migrációja, városba költözése, keveredése. Kulturális és gazdasági tekintetben kölcsönösen hatottak egymásra. A kisebbségben élő nemzetiségi lakosság számára ez a lassú asszimilálódást is magával hozta, hiszen ezekbe a társadalmi folyamatokba csak úgy kapcsolódhatott be, ha közvetítő nyelvként a többség, azaz a magyarság nyelvét fogadta el. Egyre inkább terjedt tehát a kétnyelvűség, amit a belső szükséglet mellett a XIX. század folyamán a közigazgatás nyelvének magyarrá tételére irányuló törekvések, a hivatalos oktatáspolitika, és a szlovákok többségének identitását meghatározó evangélikus egyházon belüli folyamatok is segítettek.4

A szlovákok által lakott helységek többségében az asszimiláció folyamata, bár általában lassan és fokozatosan, a különböző településeken eltérő ütemben, mégis feltartóztathatatlanul haladt előre. Ezt az alábbi táblázat tükrözi:

2. sz. táblázat

A szlovák lakosság aránya egyes helységekben 1852/1854-ben, illetve 1910-ben5

 

Helység

A szlovák lakosság aránya 1852/1854-ben %

Lélekszám

Magyar

%

Szlovák

%

1910-ben

Szarvas

91,1

25 879

9 533

36,8

16 262

62,8

Békéscsaba

89,8

42 599

13 271

31,1

28 682

67,3

Tótkomlós

97,0

10 502

1 146

10,9

9 307

88,6

Nagybánhegyes

61,4

5 204

2 467

47,4

2 691

51,7

Medgyesegyháza

- 6

3 628

1 431

39,4

2 048

57,4

Ambrózfalva

94,3

1 042

45

4,3

991

95,1

Csanádalberti

95,9

1 370

60

4,4

1 303

95,1

Pitvaros

97,1

2 936

170

5,8

2 746

93,5

Nagylak

52,1

14 043

1 439

10,2

7 651

54,5

 

A XIX. század kezdetén, illetve derekán a szlovák nyelvi megújulás és nemzeti ébredés fővárosi és felvidéki központjai kezdettől fogva nagy érdeklődést mutattak az alföldi (és vajdasági) szlovák lakosság iránt, részben azért, mert a gazdagnak hitt ottani parasztságtól a szlovák kulturális és politikai mozgalom hathatós anyagi támogatását remélték. Hamarosan kiderült azonban, hogy ilyen támogatásra nem számíthatnak, ami miatt elítélő, szigorú kritikával illették főként a nagyobb településeket (például Békéscsabát és Szarvast).7 Ez a csalódottság, tulajdonképpen mind a mai napig jellemzi a nemzetté szerveződő, majd önálló államiságát is megteremtő szlovákság viszonyulását ehhez a régióhoz.

A mezővárosias fejlődés útjára lépett nagyobb településeken (Békéscsaba, Szarvas, részben Mezőberény) fokozatosan kifejlődött egy szlovák (Mezőberényben szlovák és német) eredetű, szlovák mivoltát meg nem tagadó, mégis kettős identitású hivatalnok- és értelmiségi réteg. Ezért a lakosság a helyi közigazgatás képviselőivel saját nyelvén érintkezhetett, és a helyi hatalmat nem érezte idegennek. Ugyanakkor a XIX. század közepén itt élő jeles értelmiségiek, tanítók, lelkészek, történetírók (Haan Lajos, Zsilinszky Mihály, Sztraka Károly, Gajdács Pál, később Szeberényi Lajos Zsigmond), akiket mind a magyar, mind a szlovák művelődéstörténet nagy megbecsüléssel tart számon, közösségükkel együtt a két nemzeti mozgalom kereszttüzébe kerültek. Nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy már hosszú ideje magyar környezetben élnek, de védeni próbálták a szlovák hagyományokat is. Ezt fejezte ki például, hogy műveik nagyobb részét magyar és szlovák nyelven egyaránt megjelentették. Többségük érezte, hogy az alföldi szlovákság más életmódot, más mentalitást alakított ki, mint a felvidéki. Ahogyan Haan Lajos fogalmazott: a csabaiak „Jellemükre nézve közepet tartanak a magyarok és a felföldi tótok között.”8

A következő évtizedeket, a XIX- XX. század fordulójának eseményeit vizsgálva legalább két további tényezőt kell még megemlíteni. Egyrészt azt, hogy a békési szlovákság két szellemi központjában, Békéscsabán és Szarvason, a városiasodás és a polgári fejlődés velejárójaként egyre több zsidó származású család telepedett le. A lakosság egészéhez képest ugyan nem volt nagy a számuk, de az egyesületek, kulturális intézmények létrehozásában és anyagi támogatásában az átlagosnál nagyobb aktivitást tanúsítottak. Jelenlétükkel gyökeret vertek a nemzeti szemléletet tompító liberalizmus eszméi is. Tevékenységükkel - például magyar nyelvű újságok, könyvek megjelentetésével, magyar nyelvű színtársulatok támogatásával stb. - a magyarosodás folyamatát erősítették. Ugyancsak ebben az irányban hatottak a XIX- XX. század fordulóján teret hódító, egyre nagyobb tömegeket megmozgató szocialisztikus eszmeáramlatok és politikai szerveződések, amelyek a közbeszéd és a közgondolkodás középpontjába a társadalmi-gazdasági érdekellentéteket állították. Azt sugallták, hogy ezek orvoslása majd automatikusan magával hozza a nemzetiségi konfliktusok feloldását is.

Nem hagyhatjuk említés nélkül ebben a vonatkozásban Áchim L. András nevét. Az, hogy első parlamenti felszólalásában (1905. május 11.) egyértelműen elhatárolta magát a szlovák nemzeti törekvések jegyében politizáló felvidéki képviselőktől, nem a magyar többség előtti hajbókolás és nem is öncélú magamutogatás volt, hanem az alföldi szlovákság életérzését, gondolkodását kifejező őszinte megnyilatkozás: „T. nemzetiségi barátaimnak és képviselőtársaimnak itt legyen szabad egy pár megjegyzést mondanom. Tény az, hogy ebben a hazában nem vagyunk mindnyájan magyar származású polgárok. Több nyelvű és több nemzetiségű polgárok lakjuk, szolgáljuk pénzzel és vérrel egyaránt ezt a hazát. Jó magam sem dicsekedhetem azzal, hogy magyar származású vagyok, mert a mint több lap gúnyosan állítja, alföldi származású paraszt, tót gazda vagyok. Nem tagadom. Azonban, t. nemzetiségi barátaim, van nekem arra a jogra, amelyet követelnek önök és követelünk mindnyájan, egy csalhatatlan dogmám, még pedig: az én elvem az, hogy ha én, mint idegen származású ember Franciaországban laknám, igyekezném a legelső francia hazafi lenni, ha pedig Zsidóországban laknám, az első zsidó hazafi lennék. De mivel Magyarországon lakom, igyekszem a magyar hazafiak közt az elsők között lenni.”9 Érdekes megfigyelni, hogy az agrárszocialista mozgalom szlovák nemzetiségű falusi képviselői is párhuzamosan írták meg panaszaikat, véleményüket, tudósításaikat a magyar és a szlovák nyelvű újságoknak.10 Ugyanez jellemezte Áchim politikai szereplését is: Az alkalomtól és a hallgatóságtól függően tartotta meg beszédeit magyarul vagy szlovákul. Ha a helyzet olyan volt, ugyanazon az eseményen beszédének egy részét magyarul, másik részét szlovákul mondta el.11 Mind a különböző agrárszocialista áramlatok, mind az Áchim-féle Parasztpárt tehát magától értetődőnek tartották a nyelvi-kulturális identitás őrzését, de ezt sohasem transzponálták nemzetiségi sérelmi politikává. Talán még fontosabb az agrárszocialista mozgalom és Áchim parasztmozgalmának az az üzenete, hogy érdekeiket a helyi önkormányzatokban, a községi, esetleg megyei igazgatásban szerzett pozíciók, a helyi közéletben való aktív részvétel útján kell érvényesíteni.

Más utat járt be a Békés megye délnyugati kiszögellésében fekvő Tótkomlós és a 2. sz. táblázatban feltüntetett Csanád megyei kis községek társadalma. Az ő mentalitásuk sok tekintetben eltért az eddig ismertetett, és meghatározónak tekinthető magatartásformától. Ezen települések még a XX. század elején is őrizték zárt paraszti közösségüket és szlovák mivoltukat. Itt a lakosságnak még 1910-ben is csupán 4- 10 százaléka vallotta magát magyarnak, sőt a népszámlálási adatok szerint a lakosok több mint fele egyáltalán nem is tudott magyarul. Ennek ellenére több esetben szlovákul nem tudó jegyzőt neveztek ki az egyes helységekbe, ami évtizedeken keresztül volt konfliktusok forrása.12

Ezeken a településeken a lakosság többnyire saját erejéből hozta létre azokat az „intézményeket”, amelyek - ha mégoly szerény keretek között is - az önművelés, hagyományápolás és egyben a nemzetiségi önazonosság tudatosításának intézményi bázisát képezték. 1903-ban alakult meg a Nagylaki Népbank, amely a legnagyobb alföldi szlovák pénzintézet volt.13 1902. és 1910. között Tótkomlóson, Nagylakon, Pitvaroson alakultak olyan egyletek, amelyek a társadalmi és kulturális célkitűzések mellett kifejezetten nemzetiségi törekvéseket is szolgáltak. Az említett helységekben szlovák színjátszó csoportok is működtek.

Különösen Tótkomlóson volt feszült a hangulat a világháborút megelőző évtizedben. A különböző lapokban publikált olvasói levelek szerzői azt panaszolták, hogy nincs aki őket anyanyelvükön művelje, mert az evangélikus tanítók erre nem fordítanak figyelmet. Az 1904-ben meghirdetett új evangélikus lelkészi állásra jelentkező fiatal és agilis, egyben öntudatos szlovák hírében álló Hrdlicska Lajos megválasztását a felsőbb egyházi hatóságok „elégtelen hazafisága” okán nem támogatták. A szlovák önérzetükben sértett gazdákat, kisbirtokosokat, napszámosokat és néhány értelmiségit tömörítő Földművelő Egylet azonban - az alföldi szlovákság körében széles körű propagandát kifejtve - elérte, hogy Hrdlicska megválasztását jóváhagyják.14 Hasonló konfliktus keletkezett néhány évvel később a bíróválasztás során is. 1908 januárjában Lehoczky Mihályt, az Áchim mozgalmához csatlakozott öntudatos szlovák gazdát választották bíróvá - ismét a járási és megyei hatóságok ellenzését figyelmen kívül hagyva.15

A hasonló esetek felsorolását mellőzve megállapíthatjuk, hogy egyes zárt közösségek életében a tágabb környezetben végbemenő változások, a környező települések magyar lakosságával való érintkezés, valamint a közigazgatási hatóságok tapintatlan, olykor a nyelvhasználatra vonatkozó érvényes rendelkezéseket is figyelmen kívül hagyó magatartása valós vagy vélt sérelmeket okozott a lakosság egy részének, amelyek feloldása, feldolgozása elmaradt, és amelyek kiélezett viszonyok között további konfliktusok forrásává válhattak.

* * *

Az I világháború utáni összeomlás nyomán kitört polgári demokratikus forradalom kormánya - az általános szabadságjogok biztosítása, a szociális ellátás megjavítása, illetve a földbirtokreform végrehajtására, valamint a munkabér és munkaidő méltányosabb megállapítására tett ígéretek mellett - kísérletet tett a soknemzetiségű ország nem magyar ajkú lakossága sérelmeinek orvoslására is. Az 1918. október 31-én hivatalba lépett Károlyi-kormány jelentős intézkedéseket helyezett kilátásba mind a közigazgatás, mind a közoktatás, illetve a nyelvhasználat területén. Nemzetiségi megyék, illetve járások kialakítását tervezte, amelyek lehetővé tették volna az adott területen élő szlovákok, románok, németek és más nemzetiségű lakosok számára a közigazgatásra és a közoktatásra kiterjedő megyei önkormányzat létrehozását. A kárpátukránok és a német nemzetiségűek önkormányzatára vonatkozó 1918. évi X., illetve 1919. évi VI. néptörvény mellett tárgyunk szempontjából különösen fontos a „Tótország - Slovenska Krajina önkormányzatáról” szóló 1919. évi XXX. néptörvény. Ismeretes, hogy ez utóbbi rendelkezés már megszületése pillanatában okafogyottá vált, hiszen addigra a Felvidék már a szerveződő csehszlovák állam fennhatósága alá került, az alföldi szlovák szórványokról pedig a törvény nem tett említést. Arra azonban alkalmas volt, hogy egyes nemzetiségi közösségek vezetőit felbátorítsa, mint ahogy arra is, hogy az itteni hatóságok érveket merítsenek belőle merev politikájuk alátámasztására.

1918- 1919 eseményei igazolják a Dél-Tiszántúl északi, illetve déli régiójában élő szlovákság eltérő mentalitására, törekvéseire vonatkozó fenti megállapításokat.

Az akkori kiélezett helyzetben a Békés megye középső és északi területén elterülő, az általános gazdasági és polgári fejlődés által generált integrációs folyamatokba bekapcsolódott mezővárosok szlovák lakosságát - a magyar lakossághoz hasonlóan - a következő kérdések foglalkoztatták: követelték a politikai jogok kiterjesztését, beleértve az általános választójog megadását, intézkedéseket vártak a súlyos szociális problémák enyhítésére, és sürgették a régóta várt földreform megvalósítását.16 Békéscsaba, Mezőberény és Szarvas lakossága tehát - miközben nyelvében és kultúrájában továbbra is őrizte szlovák mivoltát - , a nemzetiségi törekvések politikai síkon való megjelenítése iránt ebben az időszakban is kevés érdeklődést tanúsított. Az eddigi kutatások szerint, ezeken a településeken sem ekkor, sem a kommunista hatalomátvételt követő néhány hétben a nemzetiségek politikai vagy kulturális jogait, törekvéseit kifejező követelésekkel nem léptek fel.17 Itt nem keltett különösebb visszhangot az új, polgári demokratikus kormány által 1918 novemberében kibocsátott 206 631/1918. VKM sz. rendelet sem, amely engedélyezte a nemzetiségi községek és városok iskoláiban az anyanyelvi oktatást, megszüntette az elemi iskola első és második osztályában a magyar nyelv kötelező tanítását, és elrendelte a középiskolákban a vidék nemzetiségi nyelvének tantárgyként való bevezetését. Az említett helységek elemi iskoláiban a szlovák és a magyar nyelvű oktatás aránya, pozíciója a két forradalom időszakában nem változott. Ami a középiskolai anyanyelvi oktatást illeti, Békéscsabán és Szarvason felmérték az ezzel kapcsolatos igényeket, és a gimnáziumban fakultatív szlovák nyelvtanfolyamot indítottak, amelyre azonban csak a tanulók 2- 4 százaléka jelentkezett. 1919 februárjában azonban jórészt ezek a tanulók is kimaradtak.18

* * *

Másként alakultak az események Tótkomlóson és Csanád megye kisebb szlováklakta településein. A szociális követeléseken és a földreform sürgetésén túl itt már a nemzetiségi indulatok is felszínre törtek.19

Hrdlicska Lajos, a tótkomlósi szlovákság mozgalmaiban már másfél évtizede vezető szerepet játszó evangélikus lelkész, visszaemlékezéseiben azt írja, hogy törekvéseik kibővülésében a háború jelentette a fordulópontot. Állandó kapcsolatban álltak a felvidéki szlovák és a prágai cseh politikusokkal, akiknek közvetítésével megismerték a cseh és a szlovák emigráció tevékenységét, az önálló Csehszlovákia létrehozására irányuló törekvéseket. Ennek hatására az I. világháború idején egyre erőteljesebben fogalmazódott meg, hogy az alföldi szlovákságnak a kulturális jogok mellett politikai jogokat is ki kell harcolnia.20 Értesüléseikről és elképzeléseikről tájékoztatták a Csanád vármegyei kisebb községek azonos módon gondolkozó szlovák vezetőit, és természetesen kapcsolatban álltak a nagylaki szlovákokkal is.

A budapesti események hírére, 1918. november 1-jén és 2-án zavargás tört ki a községben. Megtámadták a zsidó kereskedők üzleteit, továbbá elzavarták a szlovákul nem tudó jegyzőt és más tisztviselőket. A 2-ára összehívott népgyűlés ismét bíróvá választotta a fentebb már említett népszerű szlovák gazdát, Lehoczky Mihályt, és megválasztotta az új hatalmi szervet, a nemzeti tanácsot, amelynek elnöke Hrdlicska Lajos lett, és amelynek néhány tagja már nem volt hajlandó magyarul letenni az esküt, mondván: „Tótok vagyunk, nem magyarok.”21

Az első novemberi napok anarchikus megnyilvánulásai Csanádalbertiban és Pitvaroson - többek között - a szlovákul nem tudó jegyző eltávolítását célozták, és ezt a követelést a kedélyek lecsillapodása után is következetesen képviselték. Az illetőknek szlovákul tudó tisztviselőkkel való helyettesítését azonban Csanád vármegye hatóságai lényegében megtagadták, illetve elszabotálták. Nem akadályozhatták meg azonban a megyei hatóságok a nemzeti tanács ülésein és a különböző közéleti eseményeken a szlovák nyelv használatát. Ugyancsak könnyebb volt eredményt elérniük az iskolai oktatás szlovák nyelvűvé tétele terén, amely 1919 áprilisáig, a román katonaság bevonulásáig fennmaradt. Ezt követően a magyar nyelvű oktatás visszaállítása miatt több községben hónapokig szünetelt az iskola működése.22

Az anyanyelv használatával kapcsolatos követeléseken túl, főként Pitvaroson sajátos politikai elképzelések is megfogalmazódtak, amiben a Nagylakról, illetve a Délvidékről érkezett szlovák agitátorok és az általuk terjesztett propagandaanyagok is közrejátszhattak. Szlovák Demokrata Párt néven november 7-én új szervezet jött létre a községben, amelynek irányítója Veszelszki Pál nyugalmazott evangélikus tanító lett. A párt szinte naponta tartotta gyűléseit, amelyeken egyre inkább meggyőződésükké vált, hogy a szlovákság boldogulásának egyetlen lehetséges útja a Magyarországtól való elszakadás. 1918. november 27-én a párt - a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési jog sajátos értelmezéseként - határozatot hozott Pitvarosnak Szlovákiához való csatlakozásáról.23 Január elején átszervezték a nemzeti tanácsot, amelyből ennek eredményeként kimaradtak a magyar tagok. Az újjáalakult testület elhatározta, hogy gyűléseiket ezen túl csakis szlovák nyelven vezetik, s hogy a közigazgatás és az iskola nyelve is szlovák lesz. 1919. január 7-én - miután nyilván tájékozódtak arról, hogy a Csehszlovákiához való csatlakozás megoldhatatlan - most már arról hoztak határozatot, hogy a nagylaki és újvidéki szlovákok törekvéséhez kapcsolódva Pitvaros Jugoszláviához csatlakozzék. Az erről készült jegyzőkönyv kivonatát január 8-án küldöttség vitte Pécsre, a jugoszláv hatóságok ottani képviselőihez, a küldöttség azonban 11 nappal később azzal a csalódással tért vissza, hogy „Pitvaros nem kell a jugoszlávoknak”.24

A háromezer lelket számláló, túlnyomórészt föld nélküli napszámosok és cselédek által lakott, saját értelmiségi, illetve polgárosodott réteggel nem rendelkező Pitvaros tétova botladozásai a világháború utáni nagypolitika hangzatos eszméi és a tényleges politikai lehetőségek között kuriózumként is felfogható lenne, ha nem állna mellette Nagylak fentebb már vázolt, és Tótkomlós alább ismertetendő példája. A kérdés talán inkább az lehetne, hogy a nyilvánvaló hasonlóság ellenére miért nem kapcsolódott szervesebben amazok akcióihoz, törekvéseihez.

A tíz és félezer lakosú Tótkomlós differenciáltabb társadalma magában hordozta a lehetőséget, hogy az akkor kialakult merőben új helyzet kihívásaira megfelelő válaszokat adjon. Hogy 1918/19-ben mégis egyre inkább a lehetőségeket figyelmen kívül hagyó, szélsőséges törekvések kerültek előtérbe, abban egyrészt a nyelvhasználatra vonatkozó jogos követeléseket is elutasító járási és megyei hatóságok magatartásának, másrészt egyes helyi politikus aránytévesztésének is szerepe volt.

November első napjaitól kezdve megélénkült a földművelő egylet, a Rolniczky Spolok tevékenysége. Az egylet tagságának nagyobb része a jómódú birtokos parasztság köréből verbuválódott, de összejöveteleit földmunkások és iparosok is látogatták. Szellemi irányítója Hrdlicska Lajos evangélikus lelkész, valamint Matejdesz Márton és Franciszti Mihály evangélikus tanítók voltak. A tagság nagyobb része az Áchim L. András, illetve Mezőfi Vilmos által vezetett parasztmozgalom révén szerezte politikai ismereteit, fogalmazta meg saját követeléseit. Erre lehet következtetni abból is, hogy a háború végén újjáéledt magyarországi politikai szerveződések közül az egyik legígéretesebbel, Nagyatádi Szabó István kisgazdapártjával vették fel a kapcsolatot. 1919 elején előkészítették a kisgazdapárt helyi szervezetének megalakítását.25 Ugyanakkor valamilyen oknál fogva szakítottak is az áchimi hagyományokkal, mert az érdekérvényesítésnek a helyi fórumokon megvívott küzdelmek útján való érvényesítése helyett külföldi hatalmaktól remélték helyzetük jobbrafordulását.

A község politikai életének másik pólusa a szociáldemokrata párt helyi szervezete volt. Ez a földmunkások tömegeit, a néhány ipari munkást, valamint az iparosok és kisbirtokosok egyes rétegeit vonzotta maga köré. A Pipis Mihály és Hirka András földmunkások által irányított pártszervezet a szegényebb rétegek képviseletét, a szociális kérdések és a földreform megoldását tekintette legfőbb feladatának. A nemzetiségi problémákkal - noha a vezetők és a tagok túlnyomó része természetesen szintén szlovák volt - nemigen foglalkozott, sőt a túlzó és irreális követelésekkel élesen szembehelyezkedett.26

E két fő pólus mellett továbbra is szerepet játszott a község közéletében Gajdács Pál igazgató lelkész és a körülötte tömörülő tanítók, parasztemberek, iparosok csoportja, noha őket semmiféle külön szervezet nem fogta össze. A csoport egyes tagjai aktívan részt vettek a nemzeti tanács munkájában és a község közéletében. Miután Gajdács Pál mindig is a magyarsággal való harmonikus együttműködés megteremtésén, bizonyos értelemben az asszimiláció előmozdításán munkálkodott, a hozzá közel állókkal együtt ezúttal is azon volt, hogy a szélsőséges nacionalista törekvéseket leszerelje.27

Az egyik vitatott kérdés Tótkomlóson is az iskolai oktatás nyelve volt. Valószínűleg novemberben, a földművelő egyletben született az a beadvány, amelyet Sebo Mátyás és további 47 tótkomlósi lakos írt alá, és amely az iskolai oktatás nyelvének egységesen szlovákra változtatását kezdeményezte. A beadványról először az evangélikus egyház iskolaszéke, majd presbitériuma tárgyalt. Ez utóbbi fórumon a javaslatnak támogatói és ellenzői egyaránt voltak, egyértelmű döntést azonban nem tudtak hozni, ezért Gajdács Pál igazgató lelkész javaslatára a felsőbb egyházi hatóságok állásfoglalását kérték. Ennek persze az lett a következménye, hogy az ügy lekerült a napirendről és folytatódott a korábbi gyakorlat: A vallásoktatás valamennyi evangélikus iskolában szlovákul folyt, míg a közismereti tantárgyakat a Gajdács Pál köréhez tartozó pedagógusok (például Povázsai Gábor, Szokolay Pál stb.) továbbra is magyarul oktatták, a Hrdlicska Lajos köréhez tartozó tanítók pedig (például Franciszti Mihály és Matejdesz Márton) szlovákul.28

Az iskolai nyelvhasználat, valamint a községi közigazgatás nyelve körüli vita az addig elfojtott indulatok felszínre törésének logikus következménye volt. Ezzel párhuzamosan azonban - az önálló Csehszlovákia létrejöttén fellelkesülve és a szlovák nemzeti törekvések minden addigi elképzelést felülmúló gyors és maradéktalan teljesülését látva - Nagylakhoz és Pitvaroshoz hasonlóan Tótkomlóson is, főként a földművelő egyletben, - irreális elképzeléseket fogalmaztak meg. Közrejátszott ebben az is, hogy az Újvidéken megalakult Alföldi Szlovák Nemzeti Tanács agitátorai mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Békés- és Csanád megyei szlovákság foglaljon állást a Jugoszláviához való csatlakozás mellett. A Hrdlicska Lajos elnöklete alatt álló nemzeti tanács ilyen határozatot ugyan ekkor még nem hozott, de arról több alkalommal tárgyalt, hogy az ottani és a környékbeli szlovákság sorsa mely állam keretei között alakulna a legkedvezőbben. A községi elöljáróság közben táviratban értesítette a Belügyminisztériumot a „délszláv ügynökök” tevékenységéről, amely a Hadügyminisztérium Karhatalmi Osztályához tette át az ügyet. Az utóbbi által 1918. december 16-án Tótkomlósra vezényelt karhatalmi század működése azután egy időre véget vetett az irreális tervezgetésnek.29 A nemzeti tanácson belül is felülkerekedett a magyarbarát irányzat, aminek eredményeként Hrdlicska helyett a Gajdács Pál köréhez tartozó Povázsai Gábor tanító került az elnöki székbe.30

Hrdlicska lelkész azonban újabb akcióba kezdett. Karácsony előtt néhány nappal Budapestre utazott, ahol felkereste Hodzsa Milánt, a Csehszlovák Köztársaság első budapesti követét. Megbeszéléseik tartalmáról pontos ismeretekkel nem rendelkezünk, de nyilván tájékoztatta Hodzsát az elmúlt két hónap eseményeiről és saját törekvéseiről, másrészt pedig igyekezett tájékozódni arról, hogy hol húzódnak majd az új határok Magyarország és Jugoszlávia, illetve Románia között. Továbbá, hogy a nagyhatalmak mi módon kívánnak érvényt szerezni a nemzetiségi szórványok „önrendelkezési jogának”, és hogy maguknak a vezető csehszlovák politikusoknak mi erről az álláspontja. Mindenesetre Hodzsa Milán igazolvánnyal látta el Hrdlicskát, amivel az Újvidékre utazott. Az ottani szlovák vezetőkkel folytatott tárgyalásai befejeztével, december utolsó napjaiban tért vissza Tótkomlósra, ahol azonnal erőteljes agitációba kezdett a Magyarországtól való elszakadás érdekében.31

1918. december 31-én a nemzeti tanács ismét ülést tartott, amelyen részt vett a nagylaki „Szlovenszki Rada” képviselője32, dr. Laurovics János volt tótkomlósi ügyvéd is. Hrdlicska itt határozati javaslatot terjesztett elő arról, hogy a nagylaki szlovákokkal együtt csatlakozzanak az Újvidéken működő Szlovák Nemzeti Tanácshoz, és kérjék a szlovák községek Jugoszláviához csatolását. A nemzeti tanács Franciszti Mihály tanítót és Benyó András földművest bízta meg azzal, hogy az elfogadott határozatot Újvidékre vigye, és a község képviseletében az ottani vezetőkkel a kapcsolatot hivatalosan is felvegye. A küldöttség állítólag el is indult, azonban csak Szegedig jutott el, miután az ottani hatóságok nem engedélyezték számukra a demarkációs vonal átlépését.33

Meg kell említeni, hogy az evangélikus egyház hatóságai által az egyházi alkalmazottakkal szemben 1920- 1921-ben lefolytatott fegyelmi eljárások során egyes tanúk - bizonyára saját szerepüket is mentegetve - azt állították, hogy a nemzeti tanács nem foglalt állást az „elszakadás” ügyében, hanem a döntést az 1919. január 9-én tartott népgyűlésre bízta, amely nagy többséggel a Magyarország iránti hűség mellett nyilatkozott. Ezt bizonyítaná a népgyűlésről felvett jegyzőkönyv is, amely a Békés Megyei Levéltárban található. A jegyzőkönyv hitelessége azonban erősen kétséges.34

Az újvidéki küldöttségjárás kudarca nyomán bizonyára sokakban érlelődött a felismerés, hogy a Jugoszláviához való csatlakozásnak nincs realitása. Fontos volt ebből a szempontból a helyi szociáldemokrata pártszervezet térnyerése, miután ők mindig is a gazdasági követeléseket, a politikai jogok és a helyi hatalomban való részvétel biztosítását tartották a környékbeli szlovákság elsődleges érdekének. 1919 januárjában élesen támadták a földművelő egylet irreális követeléseket megfogalmazó vezetőit. Hrdlicska Lajos visszaemlékezése szerint a viták már-már tettlegességig fajultak, mire kénytelen volt a szociáldemokrata tagság előtt kinyilvánítani, hogy ő nem feltétlenül a Magyarországtól való elszakadásban látja a szlovákság boldogulásának útját.35 Tény, hogy a két tábor 1919. február- március folyamán közeledett egymáshoz. Ennek eredményeként ismét Hrdlicska Lajos lett a nemzeti tanács elnöke, amely ekkor már következetesen „narodna rada”-nak nevezte magát, s tanácskozásai szlovák nyelven folytak, jegyzőkönyveit szlovákul vezették,36 ami egyébként a hatályos jogszabályoknak teljesen megfelelt. Lassan körvonalazódott, hogy a magyar állam keretein belül hogyan lehetne biztosítani a vidék szlovák kisebbsége számára további jogokat, nagyobb érvényesülési, illetve érdekképviseleti lehetőségeket. Ezzel párhuzamosan a földművelő egylet is magáévá tette a szociáldemokraták legfontosabb szociális és társadalompolitikai követeléseit. Ennek az együttműködésnek az eredményeként a község lakossága az 1919. március 13-án tartott népgyűlésen egy memorandumot fogadott el, amelyet ötszáz lakos írt alá, és amelyet másnap a népgyűlés által választott 12 tagú küldöttség vitt fel Pestre, a kormányhoz. A küldöttséget Hrdlicska Lajos vezette. Teljes névsorát nem ismerjük, de az bizonyos, hogy mindkét csoportosulás képviselve volt benne. Tótkomlós képviselőit március 14-én az Országos Propaganda Bizottság elnöke, március 15-én pedig maga Károlyi Mihály köztársasági elnök fogadta.37

Tótkomlós lakosai a memorandumban mindenekelőtt hűségükről biztosították a magyar forradalmi kormányt, majd előterjesztették kéréseiket. Elsőként azt indítványozták, hogy Tótkomlós mint politikai község Békés megyétől csatoltassék át Csanád vármegyéhez, és legyen járási székhellyé, olyan formában, hogy a szomszédos szlováklakta községek tartozzanak hozzá. Ezek: Ambrózfalva, Pitvaros, Csanádalberti, Nagybánhegyes, Nagylak, valamint a magyarok által lakott Nagymajlát. E kéréshez kapcsolódtak a község fejlesztését célzó további javaslatok: Tótkomlós felállít egy gazdasági iskolát szlovák tanítási nyelvvel, amelyhez később államsegélyt kérnek. A község fejlesztését célzó kívánságaik között szerepelt a leendő járási székhely és az említett községek, illetve Csanád vármegye székhelye közötti közlekedési kapcsolatok fejlesztése. Mindenekelőtt kérték egy gazdasági (keskeny nyomtávú) vasútvonal kiépítését Tótkomlós- Nagymajlát- Ambrózfalva- Pitvaros- Csanádalberti- Makó útvonalon, illetve a közutak sürgős kiépítését Tótkomlós és a környező községek között.

A memorandum másik fontos követelése a földreform gyors és radikális megvalósítására irányult. Tótkomlóson - a beadvány szerint - mintegy 1800 földigénylő volt. Javasolták, hogy igényüket a környező nagybirtokok (Hász, Wenckheim, Montágh, Spilkovszky, Makó városa, valamint a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtok) kisajátításával, illetve igénybevételével elégítsék ki. Végül a szociális feszültségek enyhítése érdekében 100 családi ház - úgynevezett munkásház - építését javasolták állami költségen.38

Az Országos Propaganda Bizottság elnökével folytatott tárgyalás első napja meglehetősen feszült, ideges légkörben zajlott le. A kormányzati tisztviselő ugyanis szemére vetette Hrdlicskának a Jugoszláviához való csatlakozás érdekében kifejtett propagandát, az ez ügyben folytatott tárgyalásait, s azt követelte, hogy a budapesti központi lapokban tegyenek közzé egy nyilatkozatot, amelyben Tótkomlós népe kinyilvánítja, hogy továbbra is Magyarország keretei között kíván élni. Hrdlicska azonban erre nemigen mutatott hajlandóságot.39 Barátságosabb légkörben zajlott le a küldöttség másnapi találkozása Károlyi Mihály köztársasági elnökkel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta végig az előterjesztést, és megígérte, hogy a lehetőségekhez képest teljesíteni fogják azt.40

A Tótkomlós járási székhellyé tételére vonatkozó terv előkészítésére a nemzeti tanács egy másik bizottságot is létrehozott, amelynek az lett volna a feladata, hogy az érintett Csanád megyei községekben az elképzelést népszerűsítse, és a terv megvalósítása érdekében őket is akcióra bírja.41 E bizottság azonban érdemi tevékenységet már nem fejthetett ki, mint ahogy a március 21-ével bekövetkezett politikai változások a magyar kormányt is megakadályozták ígéretei teljesítésében.

Az események ismertetését nem zárhatjuk le anélkül, hogy említést ne tennénk a járási és megyei hatóságok ez ügyben tanúsított magatartásáról, és a lakosság többségének elutasító reagálásáról. Szerintük ugyanis Magyarországon sohasem volt nemzetiségi elnyomás, és a nemzetiségi mozgalom nem egyéb, mint felelőtlen izgatók tevékenységének a következménye.42 Különösen élesen fogalmazódott meg ez a vélekedés Csanád vármegye Törvényhatósági Bizottságának 1919. január 13-án tartott ülésén, ahol a konzervatív bizottsági tagok indulatos kirohanásokat intéztek Károlyi Mihály és Jászi Oszkár „Keleti Svájc” koncepciója ellen. A bizottság határozatban szólította fel a kormányt az ország területi integritásának megvédésére.43 Ezek az erők egyelőre természetesen nem akadályozhatták meg a szlovák nyelv használatának az oktatásban, a művelődés bizonyos területein és a helyi közélet egyes fórumain való térnyerését, hiszen erre kormányrendeletek adtak lehetőséget. De ahol tehették, gátolták az ilyen törekvéseket. Csanád megye hatóságai részéről különösen elhibázott volt a szlovák nyelvtudás hiánya és nemzetiségellenes magatartásuk miatt elűzött községi jegyzők visszahelyezésének erőltetése. Ilyen körülmények között aligha lett volna lehetőség a Tótkomlós köré szervezendő, szlovák többségű járás megteremtésének, még ha a polgári demokratikus kormányzat hosszabb időn keresztül maradt volna is hatalmon.

* * *

A Tanácsköztársaság a Dél-Tiszántúlon mindössze néhány hétig létezett. A hatalomátvétel itt is az ország más területeihez hasonló módon történt: a Budapestről érkezett távirati értesítés alapján a helyi munkástanács által választott direktórium a március 22-ét követő napokban vette át a hatalmat. A tanácsrendszer létrejötte a szlovákság szempontjából sajátos helyzetet teremtett. A kommunista-szocialista vezetők felfogása szerint a nemzetközi proletárforradalomért vívott harc részeként a nemzetiségi törekvéseknek automatikusan érvényre kellett jutniuk. A források alapján azt valóban megállapíthatjuk, hogy a szlovák nyelv használata elé akadályt nem gördítettek. Március-április folyamán a szlovákok által lakott településeken a szónokok és a résztvevők a népgyűléseken és a tanácskozásokon a magyar mellett a szlovákot is gyakran használták, a kormány rendeleteit és a fontosabb propaganda-anyagokat a helyi direktóriumok szlovák nyelven is kinyomtatták és terjesztették.44

Mindezek ellenére kimondható, hogy a sajátos nemzetiségi törekvések egyre inkább háttérbe szorultak. Ennek legfontosabb oka a hatalomátvétel és a hatalomgyakorlás antidemokratikus voltában található. E hatalomátvétel eredményeként azok a csoportok jutottak a helyi közéletben kizárólagos szerephez, akik a megelőző időszakban is kisebb jelentőséget tulajdonítottak a sajátos nemzetiségi érdekeknek. Ezzel szoros összefüggésben kiszorultak az egyes helységek ügyeinek irányításából azok az értelmiségiek, parasztgazdák, iparosok és kereskedők, akik korábban a nemzetiségi törekvések legfőbb képviselői voltak. Tótkomlóson például odáig jutottak az ellentétek, hogy a paraszti érdekek és a polgári rend mellett kiálló Hrdlicskát és néhány társát felakasztással, a direktóriummal való együttműködéstől vonakodó Franciszti Mihály tanítót pedig kilakoltatással fenyegették meg.45 Az 1919. április 7-én megrendezett választási komédia ezen a területen is élesen megvilágította a meghirdetett hangzatos elvek, - hogy tudniillik „minden dolgozó teljes joggal vehet részt a közügyek intézésében” - és a politikai gyakorlat közötti óriási távolságot. Békéscsabán például a tanácskormány kiküldöttje azért semmisítette meg a választások eredményét, mert a megválasztottak között - noha azokat a szakszervezetek jelölték - sok volt a „burzsoá elem”. Így azután a választás második fordulójában még a Tanácsköztársaság helyi apparátusának kiépítésében szerepet játszó egyes értelmiségiek is kimaradtak a tanácsból.46 Beszédes bizonyítéka az elvek sajátos értelmezésének a tótkomlósi választás is. A szavazatok megoszlását a jelöltek névsorával és a rájuk leadott szavazatokkal együtt megörökítő jegyzőkönyvön ugyanis - vélhetően a direktórium tagjai - több esetben „nem igazi proletár”, „kizsákmányoló”, „megbízhatatlan” stb. típusú megjegyzésekkel húztak át neveket, azaz a helyi tanácsba nem azok jutottak be, akik a legtöbb szavazatot kapták, hanem azok, akiket a direktórium vezetői megbízhatónak, „igazi proletárnak” ítéltek.47 A nemzetiségi eszme képviseletét leginkább szívügyének tekintő értelmiségi, paraszti és iparos rétegeket tehát ilyen módon is megfosztották a politikai szereplés, a vezetésben való részvétel lehetőségétől.

* * *

A román hadsereg 1919. április 16-án lépte át a demarkációs vonalat, és indította meg a Tiszántúl elfoglalását célzó támadását. A terület megszállása április utolsó napjaiban fejeződött be.

Ismeretes, hogy az antanthatalmak a Romániával 1916. augusztus 16-án kötött bukaresti szerződésben - a központi hatalmak elleni hadba lépés fejében - kötelezettséget vállaltak arra, hogy a háború után Erdélyt és a Tiszántúl nagyobb részét a Román Királyságnak juttatják.48 Ezen ígéretre alapozva 1919. február 8-án Párizsban a román békedelegáció memorandumot terjesztett a békekonferencia elé országa területi követeléseiről, amelyben - az említett szerződést követve - Románia leendő nyugati határát a következőképpen kívánta kijelölni: „… a Tisza folyóvölgyvonala a Szamossal való összefolyási ponttól lefelé 4 kilométerre (Vásárosnamény Romániában marad), a vonal tovább folytatódik D- DNy-i irányban egy Debrecentől K-re 6 km-re található pontig, ismét a Körösig a Fehér Körös és a Sebes Körös összefolyása alatt 3 km-re levő pontig, majd Szegedtől északra, illetve Orosházától és Békéssámsontól nyugatra húzódva Algyő magasságában a Tiszáig …”49 A román (és a jugoszláv) kormány által beterjesztett igényekről, azaz a Magyarország és Románia, illetve Magyarország és Jugoszlávia közötti leendő határvonal kijelöléséről első fokon a békekonferencia román és jugoszláv ügyek bizottsága tárgyalt. A bizottság április 6-án véglegesítette a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa elé terjesztendő jelentését, és a békeszerződésnek a majdani határvonalakra vonatkozó szövegtervezetét. A javaslat minimális eltéréssel azonos volt a trianoni békeszerződésben rögzített és jelenleg is érvényes határokkal, azaz a békekonferencia felsőbb fórumai később azon már nem változtattak.50

Magyarország - mint ismeretes - a béketárgyalásoknak ebben a szakaszában semmilyen formában sem képviseltethette magát Párizsban. Ezzel szemben Románia, Csehszlovákia és a leendő Jugoszlávia diplomatái folyamatosan figyelemmel kísérték a tárgyalások menetét, velük a konferencia résztvevői rendszeresen tárgyaltak, a formálódó döntésekről tájékozódhattak, igényeiket újabb érvekkel támaszthatták alá.51 A román békedelágáció, illetve a román kormány március- április folyamán szembesült azzal, hogy beterjesztett igényéhez képest az említett bizottság 30- 50 kilométerrel keletebbre javasolja kijelölni a leendő határokat. A Körösöktől északra fekvő terület egy részének „elvesztésébe”, legalábbis részben, belenyugodtak, hiszen számukra már az is nagy siker volt, hogy Nagykároly, Szatmárnémeti és a Szilágyság túlnyomórészt magyarok által lakott területeinek megszerzése biztosnak látszott. Nem akartak azonban lemondani a Körösöktől délre eső területről, különösen Békéscsabáról mint közlekedési csomópontról. Ezért az említett javaslatnak a békekonferencia Területi Bizottsága, majd Legfelsőbb Tanácsa általi megtárgyalása előtt, 1919. június 11-én, majd Budapest megszállása után, augusztusban ismét előterjesztették a Dél-Tiszántúl egy részére vonatkozó területi igényüket.52 Ennek alátámasztására szerveztek úgynevezett „csatlakozási mozgalmat” a Dél-Tiszántúl lakossága, különösen az ott élő szlovákok körében.53

* * *

A román katonai megszállás ezen a területen kezdettől fogva kettős arculatú volt.

A tanácsrendszer eltörlése és az esetleges ellenállás megelőzése érdekében kezdettől fogva szigorú terror-intézkedéseket vezettek be. Több ezer fiatal férfit internáltak. Egyes helységekben nyilvánosan megbotozták a volt direktóriumi vezetőket, illetve az ellenszegülő polgári lakosokat. Ez a sors várt Pipis Mihályra, a tótkomlósi direktórium elnökére és a direktórium több tagjára is. Gyulán a román hatóságok négy baloldali vezetőt, Békésen pedig 11 földművest végeztettek ki. Apátfalván a rekvirálással szembeszegülő lakosság megbüntetésére kivezényelt katonaság valóságos vérfürdőt rendezett: a megtorlásnak 35 halálos áldozata volt, és több mint 100 embert - köztük a jegyzőt, a lelkészt és több tanítót - tartóztattak le. Nehéz próbatételt jelentett a lakosság részére a minden addiginál keményebb eszközökkel végrehajtott rekvirálás, vagy ahogy akkor mondták, és a történeti szakirodalom is nevezi: a terület gazdasági kifosztása. A rekvirálás az élelmiszereken, a kenyér- és takarmánygabonán, valamint az állatállományon túl érintette a gazdaságok felszerelését, az ipari üzemek berendezéseit, de a háztartási eszközöket, sőt egyes kultúrcikkeket (például zongora, írógép, varrógép) is.54

Ugyanakkor a román hatóságok igyekeztek agitációval, fenyegetésekkel, a rekvirálások enyhítésének kilátásba helyezésével elérni, hogy a lakosság foglaljon állást a Romániához való csatlakozás mellett. Az agitáció nem csupán a nemzetiségi lakosságra irányult, hanem nemzetiségtől függetlenül főleg a vagyonosabb elemekre, akiknek leginkább volt mit félteniük a rekvirálások során. Egyes korabeli jelentések szerint még a magyar birtokos parasztság egyes képviselőit is sikerült megnyerniük.55

A románok mégis elsősorban az itt élő nemzetiségi lakosság körében számíthattak törekvéseik támogatására. Számításukat nem csupán arra a közhangulatra építhették, amit a nemzetiségi törekvések korábbi korlátozása okozott, hanem a helyi nemzetiségi vezetők újonnan, az I. világháború utáni helyzetben támadt ambícióira is, arra a rétegre, amely úgy vélekedett, hogy itt az idő előállni a követelésekkel, mégpedig azzal szemben, aki a területet éppen birtokolja.

A román megszállás terhe kezdetben az egész területre egyforma súllyal és szigorral nehezedett. Egy-két hónap után azonban - nyilván a párizsi béketárgyalásokon előterjesztett újabb igényekkel összhangban - ez a helyzet változott. Békés megye szarvasi, orosházi és gyomai járását katonai közigazgatás alá helyezték, amelynek élén Babescu Elek román őrnagy állt. A megye többi területe (a gyulai és békéscsabai járás, valamint Békéscsaba és Gyula városa, és valószínűleg a szeghalmi és békési járás egy része) Márkus Mihály volt gyulai ügyvéd kormánybiztossága alatt maradt, és itt a rekvirálást és a lakosság zaklatását mérsékelték. Ugyanez vonatkozott Csanád megye nagylaki, battonyai és mezőkovácsházi járására. Ezek voltak tehát azok a területek, amelyeket Románia a békekonferencia illetékes bizottsága által javasolt határoktól nyugatra még mindenképpen meg akart szerezni. A lakosság körében kifejtett román propaganda állandóan hangsúlyozta, hogy ezek a területek mindenképpen „Nagyromániához” fognak tartozni. Ezt annyira biztosra vették, hogy az említett járásokban a román király által kiadott választási törvény alapján országgyűlési képviselőket, illetve szenátorokat választottak. Hrdlicska Lajos a nagylaki kerületben jelöltette magát szenátornak, de nem őt, hanem Petrovics Aurél ottani ügyvédet választották meg. A tótkomlósi kerület szenátora pedig Veszelszki Pál pitvarosi tanító lett. A Békés vármegyei alispán későbbi összefoglaló jelentése szerint azonban a megye érintett területén választói joggal rendelkező mintegy 8000 lakos közül mindössze 150- 160 adta le szavazatát. Békéscsabán például egyetlen választópolgár sem élt szavazati jogával.56

A román hatóságok tehát szerették volna elérni, hogy a területre vonatkozó igényüket az itt élő lakosság csatlakozási szándékának dokumentálásával is alátámasszák. Agitációjukat elsősorban Békéscsabára mint stratégiailag legfontosabb városra koncentrálták. Sikerült megnyerniük Hrabovszky György és Zsilinszky János parasztgazdát, valamint Szák Mihály banktisztviselőt a szervezőmunka végzésére. Hrabovszkyék 1919. június végén, július elején sorra felkeresték Szarvast, Tótkomlóst, valamint a kisebb Csanád megyei községeket, és az ottani földművelő egylet, kisgazda kör és más szervezetek vezetőivel, illetve helyi értelmiségiekkel teremtettek kapcsolatot. Arról igyekeztek őket meggyőzni, hogy Békés és Csanád megye lakosságának sokkal előnyösebb lenne, ha sorsát Erdély sorsához kötné, azaz, ha Erdéllyel együtt ez a terület is Romániához kerülne. Egy ilyen állásfoglalás maga után vonná a rekvirálások enyhítését, később pedig az Erdéllyel való kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása biztosítaná a lakosságnak tüzelővel, napi közszükségleti cikkekkel, az iparnak pedig nyersanyagokkal való ellátását. Ezen túl pedig - állították - a szlovákság politikai helyzetére, nemzetiségi jogainak biztosítására sokkal kedvezőbbek a kilátások a román állam keretei között.57

Tótkomlóson a község közvéleménye erősen megoszlott az akcióhoz való csatlakozás tekintetében. Hrdlicska Lajos, Matejdesz Márton, valamint Antal Mihály módos gazda, a Földművelő Egylet akkori elnöke, Lászik János cipész, Benyó András kisgazda és mások hajlottak Hrabovszkyék érvelésének elfogadására. A községben aláírási íveket köröztettek, amelyekről azt mondták, hogy a rekvirálás enyhítését kérő beadványhoz kívánják csatolni. Sokan azonban tudni vélték, hogy tulajdonképpen a Romániához való csatlakozást kimondó határozathoz gyűjtenek aláírásokat. Július 12-én gyűlést tartottak a Földművelő Egyletben, ahol Hrdlicska ismertette a másnapra, Békéscsabára összehívott szlovák népgyűlés célkitűzéseit, és javasolta, hogy Tótkomlós népe nevében küldöttséggel képviseltessék magukat. Elsőként a rekvirálások enyhítésének kieszközléséről beszélt, de szó esett a Romániához való csatlakozásról is. Hangsúlyozta, hogy mindenki saját lelkiismerete szerint és saját felelősségére cselekszik. Másnap mintegy 50 tagú küldöttség ment Csabára, ahol először a román prefektust keresték fel, hogy átadják neki a rekvirálások enyhítésére vonatkozó kérvényt, majd részt vettek a városháza előtt megrendezett népgyűlésen.58

A csabai gyűlésre küldöttség érkezett Pitvarosról és Ambrózfalváról is, Csanádalbertiban és Nagybánhegyesen azonban Hrabovszkyék agitációja nem keltett visszhangot. Ugyancsak eredménytelen volt a Szarvason folytatott agitáció is. Borgulya Pál, a szarvasi Kisgazda Kör elnöke a csabai gyűlés napján ugyan ismertette a Hrabovszky által átadott röplap tartalmát, a jelenlevők azonban azt ellenérzéssel fogadták. Így Szarvasról mindössze egy üdvözlő táviratot küldtek Csabára.

Békéscsabán július 13-án a városháza erkélyéről többek között Hrabovszky György szólt a résztvevőkhöz, követelve a városnak és a környékbeli szlovák helységeknek Romániához csatolását. A gyűlés természetesen ilyen értelmű határozatot hozott, és kimondták, hogy a határozatot a hozzá csatolt aláírási ívekkel együtt háromtagú delegáció viszi Párizsba, az „Ötös Tanács” elé. A gyűlés egyébként igen feszült légkörben zajlott le. Egyes források szerint csak a román katonaság jelenléte akadályozta meg, hogy a csatlakozás hívei és ellenfelei között összeütközésre kerüljön sor.59

Mindez nem akadályozta a Hrabovszky Györgyből, Szák Mihályból és Sirka Sámuel apateleki evangélikus lelkészből álló delegációt, hogy néhány hét múlva elinduljon Bukarestbe, majd Párizsba, s ott az egész Békés és Csanád megyei szlovákság képviselőjeként lépjen fel. Az általuk átadott memorandum lényege, hogy a leendő magyar- román határ Gyula fölött a Fehér-, majd Kettős-Körös mentén forduljon északnyugatnak, s kövesse a Köröst addig a könyökig, amelyet a folyó Szarvastól délnyugatra alkot. Innen a határ vonala Szarvastól, Csanádalbertitől, Pitvarostól és Magyarcsanádtól nyugatra haladva érje el a Marost. A felsorolt községek, illetve a tőlük keletre elhelyezkedők Romániához csatolandók.60 A jelenlegi országhatár és az itt vázolt határvonal által körülzárt területen akkor 42 község volt, mintegy 300 000 lakossal. Az 1910. évi népszámlálás szerint a lakosság nemzetiségi megoszlása ezen a területen a következő volt: 63,5 százalék magyar, 25,5 százalék szlovák, 5,1 százalék román, 4,6 százalék német és 1,2 százalék szerb.

Az adatok magukért beszélnek.

* * *

Visszatekintve a közel egy évig tartó román megszállás alatt történtekre, megállapíthatjuk, hogy ezt a mozgalmat mindenekelőtt a román hatóságok szervezték és irányították, s a legexponáltabb - többnyire újonnan feltűnt - szlovák vezetők anyagi és majdani hivatali előnyök reményében álltak annak szolgálatába. Erre utal egyébként az is, hogy a mozgalom központja az a Békéscsaba lett, amely korábban igen csekély érdeklődést tanúsított a szlovák nemzetiségi mozgalom politikai törekvései iránt. Ugyanakkor tanulságos tény, hogy a mozgalomhoz csatlakoztak olyan szlovák vezetők is, akik mögött már hosszabb politikai múlt állt. Azonban meg kell állapítanunk, hogy illúziók rabjai voltak, és közösségüknek nem tudtak olyan megoldást javasolni, amely a magyarságtól elszakadva, Magyarország keretein kívül kínált volna reális boldogulási lehetőséget. A szlovákság ezen vezetői - miközben saját nemzetiségük önrendelkezési jogára hivatkozva politizáltak - teljesen figyelmen kívül hagyták a többségben lévő magyarság nemzeti önrendelkezési jogát és érdekeit.61

Az egész 1918- 1919-es időszak eseményeit áttekintve megállapíthatjuk, hogy ez az időszak Békés és Csanád megye nemzetiségei (főleg a szlovákság) életében sok tanulsággal járó próbatétel volt. Bebizonyosodott, hogy a nemzetiségi nyelv használata, jogainak biztosítása - különösen a Csanád megyei kisközségek és Tótkomlós zárt paraszti közösségében - nem egyes „izgatók” követelése csupán, hanem a lakosság jelentékeny részének természetes igénye. Az is természetesnek tekinthető, hogy a mozgalom vezetői túlmentek a puszta iskolai és közművelődési jellegű célkitűzéseken, s olyan követelésekkel léptek fel, amelyek a hivatali érintkezés nyelvét, a közigazgatás egyes elemeit, illetve a politikai érdekképviseletet is érintették. Hibát követtek el azonban akkor, amikor a többségi magyar lakosság érdekeit és lehetséges reagálást figyelmen kívül hagyták, amikor a maguk módján ők is elfogult nacionalisták voltak. Az eseményeket mindenesetre mindkét fél súlyos traumaként élte meg, amely a terület két világháború közötti és második világháború utáni történetére is kihatott.

Rövidítések jegyzéke


BFL

Budapest Főváros Levéltára

BML

Békés Megyei Levéltár

CSML

Csongrád Megyei Levéltár

EOL

Evangélikus Országos Levéltár

HL

Hadtörténeti Levéltár

HM

Honvédelmi Minisztérium

i. m.

idézett mű

OL

Országos Levéltár

PDF

polgári demokratikus forradalom

PI Arch.

Párttörténeti Intézet Archívuma

sz.

szám

Szerk.

szerkesztette

TAGYOB

Tanácsköztársaság Adatait Gyűjtő Országos Bizottság

Uo.

ugyanott


1 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. Bp. 1912. [Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 42. kötet.]

2 Uo. A népszámlálás során regisztrált „egyéb” nemzetiségűeket (akiknek többsége cigány volt) - tekintettel 1% alatti arányukra - a táblázat összeállításánál figyelmen kívül hagytam.

3 A teljesség igénye nélkül lásd: Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. Bp. 1896; Karácsonyi János: Békésvármegye története. Gyula, 1896; Maday Pál: Békés megye városainak és községeinek története. Békéscsaba, 1960; Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei telepes községek társadalma és igazgatása a XIX. század első felében. Szeged, 1978; továbbá a felsorolt községek és városok többsége által az elmúlt évtizedekben kiadott helytörténeti és néprajzi monográfiákat.

4 Evangélikus Országos Levéltár (a továbbiakban: EOL) Békési Egyházmegye Levéltára 63. és 74. csomó; Plasztikusan, gazdag tényanyagra támaszkodva mutatja be ezt a folyamatot több tanulmányban Gyivicsán Anna: Fejlődésváltozatok a magyarországi szlovákok hagyományos kultúrájában. A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza. Békéscsaba, 1996. 7- 74. (Szlovák és magyar nyelven.); Etnokulturális változások Tótkomlóson. Tótkomlós néprajza. Tótkomlós- Gyula, 1996. 379- 395.; A szlovák kultúra intézményei [Békéscsabán]. Etnokulturális változások. A művelődés évszázadai Békéscsabán. Szerk. Käfer István- Köteles Lajos. Békéscsaba, 1998. 195- 219. Lásd még: Dedinszky Gyula: A szlovák betű útja Békéscsabán. Békéscsaba, 1987.; Virág László: A közoktatás évszázadai. A művelődés évszázadai Békéscsabán. Békéscsaba, 1998. 290- 346; Tótkomlós története. Szerk. Szincsok György. Tótkomlós, 1996.

5 Forrás: Szabó Ferenc: Békés és Csanád megyék nemzetiségi statisztikája a XIX. század közepén. Békési Élet, 1980. 3. sz. 283- 294., illetve A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása… i. m. - A táblázatban nem szerepelnek a magyarok és a szlovákok mellett minden településen jelen levő egyéb nemzetiségű lakosok adatai.

6 Az 1850-es években Medgyesegyháza még nem szerveződött önálló községgé.

7 Gyivicsán Anna: A szlovák kultúra intézményei… i. m. 196- 197.

8 Uo. 208.

9 Az 1905- 1910. évi országgyűlés képviselőházának naplója. I. Budapest, 1905. 259- 260. Lásd még: Fancsovits György: Áchim L. András beszédei az országgyűlésben. Békéscsaba, 1986. 5.

10 Siraczky, Jan: A tótkomlósi szlovákok 1918 előtti nemzetiségi, kulturális és társadalmi mozgalmainak történetéhez. Békési Élet, 1982. 1. sz. 28- 38; Gombos János: Agrármozgalom Tótkomlóson. Áchim L. András az idő mérlegén. Szerk. Hrivnák Mihály és Molnár M. Eszter. Bp., 2003. 75- 79.

11 Gombos János: Az agrármozgalom Tótkomlóson. I. m.

12 Ezzel és az alább ismertetendő konfliktusokkal kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségek nyelvhasználatára és a közigazgatás ezzel kapcsolatos magatartására a következő előírásokat tartalmazta:

„14. § Az egyházközségek, egyházi felsőségeik törvényes jogainak sérelme nélkül anyakönyveik vezetésének s egyházi ügyeik intézésének, nemkülönben - az országos iskolai törvény korlátai között - iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg. […]

20. § A községi gyűlések maguk választják jegyzőkönyvük s ügyvitelük nyelvét. A jegyzőkönyv egyszersmind azon nyelven is viendő, a melyen vitelét a szavazatképes tagoknak egy ötöde szükségesnek látja.

21. § A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.”

13 Pechány Adolf: A tótokról. Bp. 1913. 167- 174.

14 Gombos János: Az agrármozgalom Tótkomlóson. I. m.

15 Lapusnyi András: Lehoczky Mihály életútja. Áchim L. András az idő mérlegén. Szerk. Hrivnák Mihály és Molnár M. Eszter. Bp., 2003. 80- 81.

16 Hajdu Tibor: Az 1918-as polgári demokratikus forradalom. Bp. 1968. 119; Fancsovits György: A polgári demokratikus forradalom sajátosságai Békés megyében. A Tanácsköztársaság Békés megyében 1919. Békéscsaba, 1969. 98- 100. A Békés megyei nemzeti tanács - a nemzetiségi települések küldötteinek közreműködésével - már 1918. november 15-én radikális földbirtok-politikai programot fogadott el.

17 A Tanácsköztársaság Békés megyében 1919. Szerk. Szabó Ferenc. Békéscsaba, 1969; Nádor Jenő: Szarvas története. Szarvas, 1922; Dedinszky Gyula: Békéscsaba nyelvi és vallási képének alakulása. Békéscsaba, 1987. stb.

18 Tilkovszky Lóránt: A szlovákok történetéhez Magyarországon 1919- 1945. Bp. 1989. 41- 42. [Hungaro- Bohemicoslovaka, 3.]

19 A terület nemzetiségi mozgalmainak központja valójában a magyarok mellett szlovákok és románok által lakott Nagylak volt, amely azonban 1920-ban Romániához került, s így az ottani eseményekre vonatkozó, rendelkezésünkre álló források rendkívül hiányosak. Annyi bizonyos, hogy az 1918. november elején megalakult nemzeti tanácsban még együtt voltak a szlovák, román és magyar lakosság képviselői. A délvidéki szlovák nemzetiségi mozgalomhoz kapcsolódva azonban a nagylaki szlovákok körében hamarosan gyökeret vert a szeparatizmus eszméje, amely a Jugoszláviához csatlakozás szándékában nyilvánult meg. 1919 januárjától - valószínűleg a román területszerzési törekvésekről ide is eljutó információk hatására - a község életét egyre inkább a román lakosok szervezkedése és a fegyveres román gárda ténykedése határozta meg. OL K40 830/1918. sz.; Csanádvármegye Hivatalos Lapja 1919. június 26. és július 3.; Makói Független Újság 1918. december 2. és december 24.; Arad és Vidéke 1918. december 20.; Délmagyarország 1919. február 23.; Népköztársaság 1919. február 22. és február 25.; Makói Független Újság 1919. február 25.

20 Prof. L. J. Hrdlička: Spoved e učtovanie exulanta. Bratislava, 1945. Idézi: Koppány János: A tótkomlósi evangélikus gyülekezet és az 1918- 1919-es forradalmi időszak. 6. (Kézirat, Békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum adattára.)

21 HL HM PDF II. Szegedi Katonai Kerület Parancsnoksága 47-10-398. sz.

22 Csanád-Arad-Torontál vármegye közigazgatási bizottságának jelentése az 1927. évről. Makó, 1928. 171- 174.; Csanádvármegye Hivatalos Lapja, 1919. június 26. és július 3.; A Csongrád megyei munkásmozgalom 1917- 1919. augusztus 1. Szerk. Gaál Endre. Szeged, 1969. 162- 165.

23 Csanád-Arad-Torontál vármegye közigazgatási bizottságának jelentése az 1927. évről. I. m. 173.

24 Uo.

25 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó; Koppány János idézett kézirat 4- 5.

26 Prof. L. J. Hrdlička: I. m. - Idézi: Koppány János id. kézirat 6.

27 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára 171. csomó.

28 BML Békés vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai, 144/1920. alapszám; továbbá Koppány János idézett kézirata, 5- 6.

29 HL HM PDF 7. (Karhatalmi) osztály 10-318. és 10-477.

30 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó; Koppány János idézett kézirata.

31 HL HM PDF Szegedi Katonai Kerület Parancsnoksága, 10-398.

32 Nagylakon ekkor már külön szlovák, illetve román nemzeti tanács működött.

33 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó; HL HM PDF Szegedi Katonai Kerület Parancsnoksága, 10-398.; BML Békés vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai, 144/1920. alapszám.

34 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó; BML Békés vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai, 144/1920. alapszám.

35 Prof. L. J. Hrdlička: I. m. - Koppány János id. kézirat 6.

36 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.

37 Prof. L. J. Hrdlička: I. m. - Koppány János id. kézirat 7.

Az Országos Propaganda Bizottság a Miniszterelnökség mellett működő szerv volt, amelynek feladata - a Jászi-féle nemzetiségi minisztérium megszűnése után - a nemzetiségi lakosság körében a Magyarország keretei között való megmaradás érdekében folytatandó propaganda volt.

38 Prof. L. J. Hrdlička: I. m. - Koppány János id. kézirat 8- 10., illetve EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.

Magát a beadványt sem az Országos Levéltárban, sem a Békés megyei Levéltárban nem sikerült felkutatni.

39 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.

40 Uo. és Prof. L. J. Hrdlička: I. m. - Koppány János id. kézirat, 10.

41 BML Békés vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai, 144/1920. alapszám.

42 Ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások olvashatók: CSML Csanád vármegye alispánjának iratai 7910/1919., illetve Csanádvármegye Hivatalos Lapja, 1919. július 3.

43 A Csongrád megyei munkásmozgalom 1917- 1919. I. m. 207- 208.

44 Békésmegyei Népszava, 1919. április 1.; BFL Budapesti Büntetőtörvényszék. Büntetőperes iratok. (Korábbi jelzete: PI Arch. 653. fond 3/U. 1920-19.)

45 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.

46 Fancsovits György: A magyar októberi forradalom és a Tanácsköztársaság Békés megyében. Tanulmányok Békéscsaba történetéből. Szerk. Kristó Gyula - Székely Lajos. Békéscsaba, 1970. 272; G. Vass István: Egy kortörténeti mű 1920-ból. Levéltári Szemle, 1989. 1. sz.

47 OL Belügyminisztérium. (Korábbi jelzete: PI Arch. 603. fond, 6/9 ö. e.

48 A szerződést közli többek között: Trianon. Szerk.: Seidler Miklós. Bp. 2003. 17- 18.

49 A román békedelegáció memorandumát teljes terjedelmében közli: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918- 1919. Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos Mária. Bp. 1999. 97- 104.

50 Uo. V- VII., valamint Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918- 1920. Bp. 1983. 202- 205.

51 Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918- 1919. I. m. VI.

52 Ormos Mária: I. m. 303. és 355.

53 A „csatlakozási mozgalom” tényét és fontosabb momentumait a helytörténeti irodalom ismerteti. Lásd többek között: Orosháza története. Szerk. Nagy Gyula. Orosháza, 1965. 608; Tótkomlós története 1996. Szerk. Szincsok György. Tótkomlós, 1996. 191- 195.

54 OL TAGYOB II/18.; Békésmegye, 1919. június 8.; Csanádvármegye Hivatalos Lapja, 1920. március 27.; Orosháza története és néprajza. Szerk. Nagy Gyula. Orosháza, 1965. I. köt. 607- 608.

55 HL HM 1920. Elnöki C. osztály, 770. csomó 62 661. alapszám.

56 Békésmegye, 1919. május 15., május 18. és június 8.; Békés vármegye alispánjának jelentése a Törvényhatósági Bizottság részére a forradalom, a proletárdiktatúra és a román megszállás alatt előfordult eseményekről. Békésvármegye Hivatalos Lapja, 1920. április 20.; Csanádvármegye Hivatalos Lapja, 1920. március 27.

57 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.

58 Uo., valamint BML Békés vármegyei Közigazgatási Bizottságának iratai 144/1920. alapszám.

59 BML Békés vármegye főispánjának iratai. Kigyűjtött munkásmozgalmi iratok 1920-907.; Békésmegye, 1920. március 31.

60 EOL Békési Evangélikus Egyházmegye Levéltára, 171. csomó.; Békésmegye, 1920. szeptember 14.

61 Meg kell jegyezni, hogy ez a magatartás a „korszellemből” következett, és nem csupán a dél-tiszántúli szlovák kisebbség vezetőire volt jellemző. Ismeretes, hogy a párizsi béketárgyalások egész menete arra a felfogásra épült, hogy a nemzeti önrendelkezés joga csak a győzteseket és a hozzájuk csatlakozott nemzeteket illeti meg, de a legyőzött nemzeteket nem. - Lásd: Ormos Mária: i. m. 139- 140.