Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Szerbia: úton Koszovótól Európa felé - A Koszovó-kérdés szorításában

Biber, Florian: Serbien zwischen Europa und Kosovo - Politische Entwicklungen seit der Unabhängigkeitserklärung. = Südosteuropa. 56. Jg. 2008. 3. H. 318-335. p.

 

A nagyszerb álom a koszovói hadjárat vereségével visszahozhatatlanul szertefoszlott. Ez a kifejlet a Milošević-éra végét is (2001) előrevetítette. De a hordalék az utódok nacionalizmusát még kitartóan fűtötte egy ideig. 2003-ban élre került a Szerb Radikális Párt (SRS), és csak a Koštunica-féle, a maga módján szintén erélyes Szerbiai Demokrata Párt (DSS) állhatott elé szalonképesebb formában. A belgrádi vezetés a provizórikus ENSZ-felügyelet alá helyezett Koszovó hovatartozásának kérdésében folyamatosan védelmezte a szerb területi integritás elvét, belefoglalta a 2006-os alkotmány szövegébe. Az óvatosan ellenzéki Liberális Demokrata Párton kívül csak Boris Tadić (Demokrata Párt) próbált 2005-ben hivatalba lépő elnökként elmozdulni a merev álláspontról, de vissza kellett lépnie a sorba. Belgrádnak a nyugathoz való viszonyában a továbbiakban állandósult a koszovói státuszkérdésben mozdíthatatlan álláspontja és az együttműködésbeli érdekeltség egyidejű fenntartása. Előremozdult az együttműködés a háborús bűnöket vizsgáló hágai büntetőbírósággal. A szerb vezetés persze nem kívánta magát kizárni a Koszovó körüli egyeztetésekből, legfeljebb igyekezett ezeket a „szerbiai keretek közötti alternatívák” irányába terelni, egyszersmind időnyerésre játszott a tárgyalások elnyújtásával. A nemzeti retorika és a státuszkérdés középpontba állítása (kibővítve Montenegró kiválásával 2006-ban) mindenesetre hátráltatta a rég esedékes reformok megkezdését. Belgrád pozícióján végül túllépett az idő az UNMIK felügyelte tartomány függetlenségének egyoldalú kikiáltásával (2008. február). Ennek „teljes mellszélességgel” történő verbális elutasításán túl most már nem sokat tehet Szerbia az elszakadási folyamat visszafordítása érdekében. Annál kevésbé, mivel a szerb társadalom annyira várt széleskörű tiltakozása - a zavargásokba és fosztogatásokba torkolló központi tüntetéstől és más, kisebb megmozdulásoktól eltekintve - meglepetésképpen elmaradt, és a májusi (előrehozott) parlamenti választások eredményei sem fejeztek ki különösebb nemzeti radikalizálódást: az SRS és a DSS is jelentősen lemaradt a versenyben, az Európai Szerbiáért koalíciót vezető DS került az élre, amely a Milošević-örökségtől eltávolodó Szocialista Pártot (SPS) is megnyerte mint külső támogatót.

A Südosteuropa elemzése arra a kérdésre keresi a választ: miként történhetett ez, mi zajlott le a Milošević utáni években a szerb politika társadalmi bázisán, hogy a várakozással ellentétben a koszovói jóslat riasztó beteljesedése nem izzította föl? A választ társadalom növekvő válsága (főként a munkanélküliség katasztrofális aránya) adja meg, ami fölött a pártok sem hunyhattak szemet a célkitűzések prioritásainak megválasztásakor. A közvélemény kutatások folyamatosan jelezték: a gazdasági stagnálás, az elszegényedés gondjai félresodorják a nemzeti sérelmi kérdést. A súlypontba a napi megélhetési gondok kerülnek. A társadalom egy része talán hajlik (bár egyelőre szűk bázison) a szociális nyugtalanság mentén kicsírázó extremizmusra (újnáci vagy vallási-fundamentalista típusú radikalizmus), de nemzeti lelkesedése Koszovó vagy akár a háborús „hősök” Hágának történő kiszolgáltatása kapcsán már meglehetősen kifáradt. Az új típusú szélsőség már a 2001-es belgrádi melegfelvonulás rendőri közönytől kísért megzavarásával megjelent. (A rendezvény 2009-re tervezett reprízét a hatóság elővigyázatosságból inkább leállította.) 2004-ben a helyi szerbellenes albán akciók által kiváltott nyugtalanság hamar elült. Egymástól elszigetelt atrocitások - például a vajdasági kisebbségek sérelmére - inkább a sokfelé hódító, „napi” xenofóbia megnyilatkozásai, mintsem a sérelmi gyökerű agresszióé.

A közhangulat váltását nyomon követték a pártprogramok. Még az SRS is a szociális populizmus vizeire evezett át, bár korábbi pozícióit ezzel együtt elvesztette. A főszereplő pártok a koszovói függetlenség elleni kampányaikat lehetőleg diplomáciai keretek között tartják. A politika realizmusának javára válik a „keményvonalas” nacionalista és mérsékeltebb nemzet elkötelezettségű párttagozódás oldódása egy nemzeti-konzervatív és társadalmi haladás-elvű versengés javára, ahol a szélső nemzeti oldal talán már csak az utóvédharcait vívja. Az új kormány sokszínű „szivárvány”-koalíció alapján áll. A továbblépés lehetősége a gyakorlati reform-elvű, európaizált politika megerősödésében rejlene. Lassan talán erre is megérik az idő.

Komáromi Sándor