Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Visegrád: a tanulmány és az ünneplés


Fawn, Rick: Visegrad: The Study and the Celebration = Europa-Asia Studies. 60 Vol. 2008. június, 41. No.

677- 688 p.


A Visegrádi Együttműködés 1991 óta létezik. Az alapítás azonban még a kommunista idők emigránsaihoz nyúlik vissza. Például Adam Michnik lengyel disszidens szerző szerint a visegrádi szerveződés legelső találkozóját ő tartotta Párizsban még 1977-ben csehszlovák és magyar emigránsokkal. Mindezek a közép-európai emigránsok már az elnyomás idején is kifejtettek a közép-európai identitást felelevenítő tevékenységet. A szerző Milan Kundera 1983-ban írt, 1984-ben angolul is megjelent, Közép-Európa tragédiájáról szóló tanulmányát emeli ki. Mindezek felkeltették a nyugat-európaiak érdeklődését is, amit Timothy Garton Ash Létezik Közép-Európa ? című 1986-os cikkével példáz. Mindezek az írások másodlagos támogatást jelentettek a közép-európaiak számára, hogy maguk is nagyobb hangsúlyt helyezzenek a közösségtudatuk kialakítására. Mindennek mi volt a jelentősége? A kommunista berendezkedés bukása után az új rendszerekben a korábbi disszidensek komoly szerephez jutottak a külképviseletekben, mint külügyminiszterek, nagykövetek. Ez jótékonyan befolyásolta azt, hogy mind a csehszlovák, mind a lengyel, mind a magyar vezető körökben megvolt a hajlandóság arra, hogy közösen alakítsanak ki valamiféle együttműködést. A fő hajtóerőt Václav Havel képviselte, aki már 1990-ben kezdeményezőleg lépett fel, és 1990 áprilisában Pozsonyba hívta a lengyel és a magyar elnököt. A konkrét lépések azonban csak egy évvel később, 1991-ben valósultak meg Visegrádban, ahová Antall József magyar miniszterelnök hívta meg csehszlovák és lengyel kollégáit még 1990 novemberében. Azért Visegrádra esett a választása, mert 1335-ban Károly Róbert magyar király itt fogadta a lengyel III. Kázmér és a cseh I. János királyt, hogy politikai-gazdasági együttműködést alakítsanak ki.

A Visegrádi együttműködés segített tagjainak törvényesíteni azokat a főbb politikai módozatokat, amelyek segítségével sikerült megváltozatni a posztkommunista Európa berendezkedését. Mindez négy különböző dimenzió mentén történt, amelyeket a szerző a következőknek nevezett el: eltávolítás, megalkotás, vetélkedés, integráció. Az első dimenzió a közép-európai térség kiszakítása a szovjet befolyás alól volt. Mindhárom ország nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megszabaduljon azoktól a nemzetközi szervezetektől, amelyek Moszkva befolyása alatt voltak (KGST, Varsói Szerződés). A cikk Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminisztert idézi, miszerint a közép-európai országok egyenként gyengék, de együtt ellenállhatatlanok, és Gorbacsov volt az első, aki ezt megtapasztalta. Ugyanakkor nem törekedtek arra, hogy egy katonai ellenszövetséget hozzanak létre, ami sértette volna a szovjet érdekeket. Csak kétoldalú katonai szerződéseket kötöttek, háromoldalút nem. De a visegrádiak nemcsak megszűntettek nemzetközi szervezeteket, hanem létre is hoztak egyet. Ez volt a CEFTA (Közép-Európai Szabadkereskedelmi Egyezmény), ami nagyon sikeresen működött. 1992-ben hozták létre Krakkóban, de már négy államban lépett életbe, mivel Csehország és Szlovákia időközben különvált egymástól. Célja az volt, hogy liberalizálja a kereskedelmet a tagállamai között. Ugyanakkor ez más módon működő kereskedelmi szerződés volt, mint a szintén akkoriban alakuló Európai Unió, mivel itt a szabad kereskedelmet nem követte közös intézményi rendszer, normák és szabályozások. A CEFTA azonban nemcsak ekkor töltött be fontos szerepet a volt keleti blokk életében, hanem az EU segítségével felélesztették 2006-ban, amikor az eredeti alapítók már az Európai Unió tagállamai voltak. Az új CEFTA 2006 a Balkán államainak nyújt segítséget, hogy kiheverjék a háború okozta megrázkódtatást. A versengés dimenziója a szerző szerint abban nyilvánult meg, hogy számos térségbeli ország akart csatlakozni a visegrádiakhoz. Ilyen állam volt Szlovénia, Románia és Ukrajna, azonban különböző okok miatt egyiküknek sem sikerült. A Visegrádi együttműködésnek legfontosabb szerepét abban látja Fawn, hogy segítette az egész régiót az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozásban, ami a legjelentősebb történelmi változás volt Európa életében a hidegháború lezárása óta. 1989-ben a nyugati államok még nem voltak felkészülve a keleti változásokra. Hogy végül is sikerült gyorsan meggyőzni a keletieknek és elnyerni a jóindulatukat, nagymértékben szerepet játszottak ezek a nemzetközi megállapodások. Mivel megmutatták, hogy Közép-Európa érett rá, és képes is arra, hogy nemzetközi közösségek tagja legyen. Tulajdonképpen a Visegrádi együttműködés egyfajta előjátéka volt az EU-tagságnak.

A sikeresség méltatása mellett, nem feledkezhetünk meg a gyengeségeiről sem. Amit leginkább kiemel a szerző az az, hogy nemzeti célok, elsősorban a csehek részéről (különös tekintettel Václav Klausra1) jelentős mértékben gyengítették a négy állam egységét. Klaus odáig is elment, hogy a Visegrádi együttműködést redukálja a CEFTA-ra, tehát csak a gazdasági kérdésekben tekintse kompetensnek, és ne vegye figyelembe a politikai, kulturális, társadalmi kapcsolatokat. Tartózkodása mögött az állhatott, hogy volt egy félelem amiatt, hogy a közép-európai együttműködés miatt esetleg egyes országok NATO csatlakozása hátrányt szenved. Nem így történt, sőt inkább segítette a közös hang és a közös fellépés a mielőbbi csatlakozást, ami 1999-ben meg is történt. Másik problémát Vladimír Mečiar2 nacionalista politikája jelentette, ami kivonta Szlovákiát a körből, és ezzel visszavetette a szlovák érdekek érvényesítését az európai integrációban. Szlovákiában a visegrádiaktól való elkülönülés oda vezetett, hogy nem tudtak belépni a többiekkel a NATO-ba, és csak a belpolitikai kurzusváltás után, és a Visegrádi együttműködésbe való visszarendeződés után gyorsult fel az EU-ba való csatlakozási folyamata. Végül a másik három állammal együtt Szlovákia is 2004-ben nyerte el a tagságot.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás után felmerült a kérdés: van egyáltalán még szükség a Visegrádi együttműködésre, vagy elvesztette-e a létjogosultságát? Úgy tűnik, hogy van, és egyes szerzők a skandináv államok között meglévő együttműködéshez hasonlították. Nem minden kérdésben van összhang a tagállamok között, mint például az Ukrajnával szembeni vízum, vagy Horvátország tagfelvételének a támogatása, mégis - a cikk szerzője szerint - a közép-európai államok, ha hasznos számukra, akkor képesek kialakítani konszenzust, amit sokkal hatásosabban tudnak képviselni együtt, mint külön-külön. A minta talán a Benelux államok alkotta szövetség lehet, amely jelenleg megkerülhetetlenné teszi ezeket a nem túl nagy területű és népességű államokat az EU-n belül. Ha ezt a pozíciót sikerülne elérni, akkor a Visegrádi együttműködésnek még nagyobb lehetne a jelentősége. A négy tagállam a csatlakozás óta is tartja zárt jellegét, még a jóval gazdagabb Ausztria se tudott bekerülni a körbe. De kül- és biztonságpolitikai szempontból is nagy a jelentősége, tulajdonképpen viszonyítási pontot mutat a Balkán és a poszt-szovjet államok számára. A nyugatos belorusz, ukrán és moldáv politikusok elsődleges partnernek tekintik a visegrádi országokat a Nyugat felé való közeledésükben. Ami még nagyon fontos a Nyugat szempontjából, az a kultúra. Mégis ez az a terület, amelyben a leggyengébben teljesít az együttműködés, mivel a közép-európai identitás jelenleg talán még kevésbé érzékelhető, mint volt a kommunista rendszer végóráiban. Ezért nagyon fontos lenne, ha a kulturális azonosság tekintetében a politikai tudatosság megnőne.

Visegrád szimbolikus hely a közép-európai történelemben. Az 1335-ös királytalálkozót mindenki csak, mint pozitív eseményt értékelheti, mint olyan eseményt, amely példát mutat a szomszédos országok együttműködésére. A magyarok ezért ragaszkodtak mindenféleképpen a szimbolikus helyszínhez még a tárgyalások kezdetén. A középkori monarchikus együttműködés, amely stabilizálta a térséget, jó történelmi példa napjainkban is, amikor ennek a térségnek elsődleges célja az euro-atlanti integráció.


Lajtai Mátyás

1 Csehország miniszterelnöke 1992-1997 között, 2003-tól elnöke.

2 Szlovákia miniszterelnöke 1992-1998 között.