Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

(Vallásos) Kerítések és szomszédok


Soloveichik, Meir: Of (Religious)Fences and Neighbors =Commentary, 2007, 3. No. 38-43 p.


2003-ban az akkor a Pápai Bibliai Bizottságot vezető Joseph Ratzinger kiadott egy tanulmányt A zsidó nép és a szent szövegek a keresztény Bibliában címmel, amelyben kifejti, hogy a zsidók és a keresztények egyaránt a Megváltó eljövetelét várják, még akkor is, ha a keresztények már tudják, hogy a Megváltó már járt a Földön korábban. Erre válaszolva James Rudin rabbi kifejtette, hogy az még nem elég, hogy a Vatikán felismeri, hogy a zsidók is a Messiásra várnak. Ez egy nagy lépés, de a zsidók szerint a Messiás személye ismeretlen. Mindez a nyitásnak is értékelhető párbeszéd a második vatikáni zsinat utáni keresztény nyitásnak egy újabb fejezete, amely próbálja a két vallás közötti párbeszédet felerősíteni azáltal, hogy hangsúlyozza a két vallás közötti hitbéli azonosságokat. Azonban a két vallás közötti különbség áthidalhatatlan, mivel nem várható el egyik vallástól sem, hogy feladja alapvető hittételeit. A keresztények nem fognak lemondani Jézusba vetett hitükről, ugyanakkor a zsidók sem fogják megváltoztatni a hitüket abban, hogy az idők végezetével eljövő Messiás nem a Názáreti Jézus lesz. Akkor, hogyan lehet a két vallás közötti ellenségeskedést megszüntetni, hogy élhetnek együtt a hívők békés körülmények között? A válasz egyszerű. Arra a régi bölcs közmondásra kell alapozni, hogy a jó kerítések jó szomszédságokat teremtenek, és a jó szomszédok sokat tanulhatnak egymástól.

Ebből a szempontból tartja a szerző figyelemre méltónak az Idegenek és szomszédok: Mit tanultam a kereszténységről ortodox zsidók között lakva című könyvet, amit Maria Johnson Oxfordban végzett teológus, a pennsylvaniai Scranton egyetem tanára írt. A könyv Maria Johnson személyes tapasztalatain alapszik, mivel ő valóban ortodox zsidók szomszédságában lakik Scrantonban. Férjével együtt mindketten végzett teológusok, mégis megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a szomszédban élők Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottai. Ugyan volt bibliai képzettsége, mégis megdöbbentőnek találta, hogy a való életben miként is nyilvánul meg a zsidók hite. Miután két családdal is nagyon közeli kapcsolatba kerültek (összejárások, a gyerekek barátkozása stb.), mélyebben sikerült bepillantást nyernie, sőt résztevőjévé is válnia a zsidó szokásoknak, ünnepeknek, amelyek nagy hatással voltak rá. Ez a könyv nem egy szociológiai tanulmány az amerikai zsidókról, vagy még kevésbé az ortodox zsidókról. Mégis Johnson könyvében több ráérzés van a vallások közötti barátságos viszony kialakítására, mint amit az elmúlt évtizedekben ebben a témában együttvéve írtak. Hogy ezt megértsük, vissza kell térni az 1960-as évek teológiájának világába.

1965-ben Abraham Joshua Herschel egy New York-i előadásában kifejtette, hogy a vallások közötti eltéréseket abban kellene feloldani, hogy közösen kinyilvánítjuk: mindegyik ugyanannak az Istennek a kinyilatkoztatása. Ennek elfogadása alkalmat teremtene egy vallások közötti párbeszéd kialakítására, amelyhez jó kiindulási alapot ad a második vatikáni zsinat a Nostra Aetate elveiben. Negyven évvel később, amikor az iszlám vallási totalitarizmus elleni harc került az amerikai érdeklődés homlokterében, újra felerősödött az a nézet, hogy a vallások igazságai nem feltétlenül zárják ki egymást. Olyan elképzelés is felvetődött, hogy Isten pénteken arabul beszél, szombaton héberül, vasárnap pedig latinul. Más szerző arra hívta fel a figyelmet, hogy nem arra kell törekedniük az egyes vallások híveinek, hogy megkérdőjelezzék a másik hitét, hiszen ezzel lekicsinylik Isten csodálatos erejét és képességeit. Mindezt egy kis anekdotával érzékeltette Irving Greenberg rabbi. „A messiás eljön az idők végezetével. A zsidók és a keresztények kivonulnak, hogy üdvözöljék őt, és megalapítsák a királyságát. Végül megkérdezik tőle, hogy ez az első vagy a második eljövetele, mire a messiás elmosolyodik, és azt feleli: titok.”

Ugyanakkor ezek az elképzelések azt a vádat vonták maguk után, hogy megszüntetik a különbséget a vallások között, mivel felhígítják azok eszmerendszerét, és ezáltal alapjaiban rendítik meg őket. A relativizmus vádja is felhangzott. Míg más kritikusok egyszerűen azt emelték ki, hogy a diszpóra ideje alatt az elmúlt közel kétezer évben rengeteg zsidó vállalt mártírságot hitéért, akikre a zsidók azóta is büszkeséggel emlékeznek, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy feladják azokat a hitelveket, amelyeket eddig vállaltak. Az egész elképzelés sikerességét az a tény is megkérdőjelezi, hogy minden vallás kiküszöbölhetetlen alapja, hogy ő van a valódi igazság birtokában, ami viszont kizárja a vallások kölcsönös elismerését. Ha elfogadnák a fenti elképzeléseket, akkor nem lenne értelme zsidónak vagy kereszténynek lenni. Joseph Dov Soloveitchik rabbi szerint a hitelvek megrendítése nem hidat verne két vallás közé, hanem megsemmisítené mindkettőt.

Maria Johnson azonban személyes tapasztalataira hivatkozva úgy látja, hogy bár nagyon furcsa és nehéz együtt élni olyan személyekkel, akik másban hisznek, és máshogy élik az életüket, mégis lehetséges. A legfontosabb, ami megteremtheti az együttélés alapjait, az az, hogy megpróbáljuk nem meggyőzni egymást. Elfogadni a másikat a különös hitében, mert nemcsak ő találja különösnek ortodox zsidó szomszédjait, hanem ők is Johnsonékat. A kölcsönös idegenkedés azonban nem csak a keresztények és a zsidók között áll fel. Johnson a mormonokat hozza fel példának, akiknek a hite ugyanannyira meglepő és nehezen érthető a tradicionális keresztények számára, ahogy a zsidóknak a keresztények hite. Mégis azt a tanácsot adja gyermekeinek, ha találkozik mormonokkal, akkor viselkedjenek velük normálisan, akár barátkozzanak is, de ha a hitükről van szó, akkor ugyan hallgassák meg őket, de mondják meg, hogy ők katolikusok, és, hogy nem hisznek abban, amit a mormonok mondanak, azonban ne kezdjenek el vitázni. Johnson a zsidókkal való együttélést inkább abból a célból akarja kiaknázni, hogy jobban megismerje a zsidó vallási szokásokat, ezáltal jobban megértse keresztény hitét, amely egy tőről fakad a zsidókéval.

Ez felveti azt az alapvető keresztényi tanítást, amit Szent Pál fejtett ki, miszerint: „Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet” (2Kor 3:6). Johnson ezt úgy próbálja feloldani, hogy ugyan nagyon tiszteli Pétert, Pált és Jakabot a feltétlen hitükért Krisztusban, mégis úgy érzi, meg tudja becsülni azokat a zsidókat is, akik nem voltak hajlandóak megváltoztatni hitüket. És megtanulta értékelni azoknak a korai keresztényeknek a véleményét, akik nem akarták feladni a törvény tiszteletét olyan kérdésekben, mint például a körülmetélés. Ma már érti, miért tekintenek a zsidók olyan elborzadva a törvényt be nem tartó hívőkre, akik úgy akarnak közel kerülni Istenhez, hogy nem tartják be szent törvényét. Johnson úgy találta a zsidókkal való együttélés során, hogy a törvények betartása egyáltalán nem merev, az életet megnehezítő iga, hanem a hit kifejeződése, ami örömmel tölti el a benne élőket. Ugyanakkor megérti Pálnak azt a szándékát is, hogy bevonja azokat a nem zsidókat a keresztények közé, akik idegenkedtek attól, hogy zsidókká váljanak, mielőtt keresztényekké lehetnek. A törvény betartása vagy annak elvetése Pál óta komoly hittani kihívások elé állítják a keresztényeket, hiszen az egész Ószövetség a törvény betartásáról szól. A szerző C. S. Lewis nyomán Dávid zsoltárát idézi: „Az Úr törvénye tökéletes, enyhíti a lelket. Az Úr tanúsága megbízható, a balgát bölccsé teszi. Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet. Az Úr félelme tiszta s örökké megmarad. Az Úr ítéletei igazak és mind jogosak, értékesebbek az aranynál, a tiszta aranykincsnél, szavai édesebbek a méznél, a lépből kicsordult méznél” (Zsolt 19:8-11). Mindez Lewis számára azt is jelenti, hogy a törvény misztikum, amelynek betartása a hit egyik alappillére. Mindez különösen így volt akkor, amikor a zsidók olyan környezetben éltek az ókorban, ahol az egyes vallási törvényeknek és rítusoknak nem voltak ilyen szigorú erkölcsi vonatkozásaik. Maria Johnson szerint a kereszténység nem lenne olyan amilyen, ha a zsidók nem maradtak volna fenn. Ez a szerző szerint egy nemes elgondolás, de nem úgy tűnik, mintha Pál is így gondolta volna. Ha így lett volna, a történelem is máshogy alakul.

Habár Johnson élvezte a zsidók hitének és életmódjának a megismerését, mégis megtartotta keresztény hitét, és továbbra is hisz Jézusban. A szerző szerint könyve és egész szemléletmódja példát mutat abban, hogy elfogadjuk a máshitűeket úgy, hogy nem próbálunk meg sem beavatkozni az ő életükbe, sem pedig úgy, hogy lemondunk a saját hitünkről. Soloveitchik rabbi elgondolását követve nem szabad sem beavatkozni, sem részt venni semmi olyanban, ami ellenkezik az ember hitével, így megőrizhető a kölcsönös tisztelet.

Lajtai Mátyás