Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Franciaország nyelvei

Cequiglini, Bernard (ed.): Les langues de France = Presses Universitaires de France (puf), Paris, 446 p.


Ez év tavaszán jelent meg a Bernard Cequiglini szerkesztésében a párizsi PUF (Presses Universitaires de France) kiadónál a Franciország nyelvei (Les langues de France) címet viselő tanulmánykötet. A szerkesztő arra törekedett, hogy egy kötetben mutassa be a Francia Köztársaság „nemzeti örökségét”, a területén beszélt összes nyelvet, illetve nyelvjárást. Harminc szerző dolgozott azon, hogy felderítse számunkra a „francia polifóniát”, és közreműködjenek - ahogy a szerkesztő írja - egy közszolgálatot ellátó mű létrehozásában.

A könyv áttekinti az összes franciaországi nyelvet, azok történetét, földrajzi és politikai helyzetüket ugyanúgy, mint társadalmi használatukat, valamint irodalmi műveiket. Szerkezetileg három részből áll a kötet, amelyet a szerkesztő által jegyzett rövid előszó és - néhány alapfogalmat tisztázó - bevezető előz meg.

Az előszóban a témaválasztás létjogosultságát indokolja a szerkesztő, bár Franciaország egyetlen, mindenki által beszélt közös nyelve (langue commune) a francia, de a Köztársaság nyelve (langue de la Republique) „lehetővé teszi egy katalán és egy breton számára, hogy egymással szót értsenek, és együtt élhessenek a Nemzet kebelén; de az állampolgárság e nyelve (langue de la citoyenneté) nem erőltetheti magát a többi kárára”.

A bevezető második részében a nyelv, mint fogalom lehetséges jelentéseit mutatják be (Quelques notions sur les langues). Először a nyelvről (langue), az emberi beszéd megjelenési formájáról és a nyelvi készségről (langage), az ember kommunikációs képességéről szól. Másodszor a nyelvjárások és tájnyelvek (Dielects et «patois») definíciós és használatának mindennapi nehézségeivel foglalkozik, mint például: hol húzódnak az önálló nyelv és dialektus határai? Majd olyan fogalmakat értelmez, mint a koinét (koïnê), a közös nyelvjárást (dialect commun), amely egy mindenki által érthető és elfogadható nyelvjárás-közi nyelvi formát jelent; az anyanyelvként használókon kívül - kulturális presztízse vagy demográfiai, politikai, gazdasági fontossága miatt - más nyelvi csoportok által is beszélt ún. közvetítő nyelvet (langue véhiculaire), vagy a kizárólag egy közösségen belül - általában anyanyelveként - használatos ún. helyi nyelvet (langue vernaculaire). Végezetül a nyelvcsaládok (Familles de langues) kérdéskörével és a kreol és az ún. pidgin nyelvek (Créoles et pidgins) születésének sajátságos, a többitől eltérő keletkezésével foglalkoznak a fejezet szerzői.

A Cequiglini három csoportban veszi számban a franciaországi nyelveket és nyelvjárásokat. Az első részben (Languages régionales de France métropolitaine) a francia anyaország regionális nyelveit mutatja be igen részletesen, tizenegy alfejezetben. A sort Franciaország német nyelvjárásainak bemutatásával kezdi. Külön részben foglalkozik az elzászi (Lés dialectes alsaciens) és a Moselle-vidéki (Le francique de moselle) dialektusokkal. Őket a baszk (Le basque), a breton ˙(Le breton), a katalán (Le catalan), a korzikai (Le corse) és a nyugati flamand (Le flamand occidental) mint önálló nyelvek követik. A tárgyalt rész utolsó négy fejezetében kerül sor a francia nyelv és dialektusainak bemutatására, a valódi” franciára (Les langues d' oïl), az okszitánra (L' occitan ou langue d' oc). Ezt egészét ki a földrajzi és - részben - nyelvi értelemben is a kettő között elhelyezkedő franko-pravanszál nyelvjárással foglalkozó (Le francoprovençal), valamint a Ligur-partvidékre koncentráló rövid fejezet (Les îlots liguriens en France).

Szinte minden fejezet általános meghatározásait, történelmi és nyelvhasználattal kapcsolatos részeit térképek és táblázatok teszik szemléletesebbé.

A könyv középső része a Franciaországban sokak által beszélt, de a területiséggel mégsem rendelkező, adott területhez nem köthető nyelvekkel foglalkozik (Langues non terriorialisées). Az elmúlt évtizedek, évszázadok bevándorolásai során, elsősorban (nagy)városi környezetben olyan közösségek jöttek létre, amelyek részben vagy egészben meg tudták őrizni kultúrájukat, identitásukat és nyelvüket. A szerkesztő választása a maghreb arabra (L'arab maghrébin), az örmény nyugati beszélt formájára (L'armenien occidental), a berberre (Le berbère), a jiddisre (Le yiddish), valamint a roma nyelv(ek)re (Le romani [ou rromani]) esett. Az utóbbi témáról, a kérdés összetettsége miatt, a szerkesztő két, eltérő megközelítési módban írt tanulmányt ( A roma: nyelv és irodalom - Le rromani: langue et litérature; A cigány nyelv: roma - La langue tsigane: romani/romanes) ad közre.

A harmadik és egyben a leghosszabb rész Franciaország tengerentúli megyéinek és területeinek nyelveit és nyelvjárásait veszi zavarba ejtő részletességgel véve górcső alá.

Ezt a részt a szerkesztő hat, kisebb-nagyobb terjedelmű részre és további közel hatvan (!) fejezetre és alfejezetre osztotta.

Az első rész a francián alapuló kreol nyelv(ek)et (Les créoles à base française) mutatja be a karibi Guadeloupe és Martinique szigetein, Francia Guyanán és az Afrika keleti partjai mellett található Réunion szigetén.

A második tárgyalt csoport Francia Guyana nyelveit (Les langues de Guyane) veszi számba. Az előző fejezetben is ismertetett helyi kreolon (Le créole guyanais) kívül, hat amerikai indián nyelvet (Les langues amérindiennes), név szerint a karibi karinya (Kali' na), a vajana (Wayana), az aravak (Arawak), a palikur (Palikur), a ojampi/vajampi (Wayampi), és a ' kis sólyom' (Émérillon) nyelveket; továbbá az angolon alapuló kreol nyelvjárásokat (Les langues bushinenge) és a dél-kelet-ázsiai hmong (Le Hmong) nyelvet mutatja be a szerző. A fejezet a Francia Guyana területén beszélt egyéb nyelvek (pl.: spanyol, kínai, haiti kreol, brazíliai portugál) tárgyalásával zárul (Autres langues parlées en Guyane).

A harmadik csoportban az afrikai kontinens keleti partjai és Madagaszkár között fekvő Mayotte nyelveinek (Les langues de Mayotte), a mahore (Le Mahorais) és a mayotte-i malgas (Le malgache de Mayotte) bemutatására kerül sor.

A következő fejezetekben a csendes-óciáni térség francia területeinek nyelveit és nyelvjárásait veszik számba a szerzők. Először a Francia Polinézia szigeteinek nyelvei (Polynésie français: reo ma' ohi) kerülnek terítékre, úgymint a tahiti (Reo tahiti - tahitien), a mangarévai (Reo mangareva - mangarévien), a marqiuses-szigeteki (Eo nana / eo enata - marquisien), a Tubuai-szigeteken beszélt nyelv (Reo tuhaa pae - lague des Australes) és a Tuamotu-szigetek nyelve (Reo pa' umotu - langue des Tuamotu). Utána a Fidzsi-szigetekről északra elterülő Wallis és Futana (Wallis et Futana) nyelvei kerülnek sorra. A szerző mindkét sziget nyelvét külön-külön fejezetben (Le wallisien); (Le futunien) elemzi.

Végül - kimerítő részletességgel - Új-Kaledónia elemzésével (Nouvelle-Calédonie) zárul a kötet harmadik szakasza. A szerzők egy átfogó bemutatás után, Franciaország tengerentúli megyéiben használt nyelveit és nyelvjárásait nyelvcsaládonként (8) ismertetetik. A Új-Kaledónia 24 nyelvéről, ugyanúgy, mint a szomszédos Loyauté-szigeteken beszélt további négy nyelvről külön-külön fejezet szól.

A tanulmánykötet a fontosabb fogalmakat tartalmazó glosszáriummal, illetve a szerzők bemutatásával zárul.

A kötet, amely elsősorban a nyelvészet szerelmeseinek készült, de minden, a kisebbségek iránt érdeklődő kutatónak is ajánlható. Már csak azért is, mert Franciaországban kisebbségekkel, kizárólag csak mint helyi, regionális nyelveket beszélő közösségekkel lehet foglakozni.

Amíg a kisebbségkutatással foglakozók a kötet első két részét forgathatják nagyobb haszonnal, addig a nyelvészettel foglalkozóknak az egész könyv hasznos áttekintést nyújt a franciaországi nyelvekről és nyelvjárásokról, külön kiemelve a harmadik részt, amelyben - akár szó szerint is - óceáni mélységekbe merülhetnek, még a lingvisztika legelszántabb szerelmesei is.


Schönbaum Attila