Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Mák Ferenc

Nemzetnek piperétlen emléke”

A forrásokról történelmi párhuzamok fényében

The unadorned memory of the nation’

After 1920 the Hungarian communities have lost the possibility of exerting influence over their own fate and life – they pushed out of their won history. For about a century they have been merely sufferers of decisions forced upon them by the Serbian-Croatian-Slovenian Kingdom, the royal monarchical then the Communist Yugoslavian followed by the Serbian states. During these times it was not only the social institutions that were destroyed but also their possessions were confiscated. In the autumn of 1944 their very life was endangered by the genocidal attacks of the partisans and during the 1990s’ Balkan wars there loomed the danger of being forced to leave the country of their birth. The reform of historiography at the end of the 20th c. – still without official institutions – has two aims: to clear the circumstances of genocide and to recreate the historical memory of the birth country.



Mostanában egyre gyakrabban veszem a kezembe a magyar irodalom és történetírás klasszikusainak ma is ragyogó műveit, de a századok során elhalványultak is tudnak a számomra föl-fölszikrázó csodát mutatni. E visszatekintésben az a szép, hogy klasszikus gondolkodóink utolérhetetlen bölcsessége a fegyelmező idő súlya alatt szinte törvénnyé nemesedett, megérett, mint az óbor a betemetett pincében. Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmei, Zrínyi Miklós nemzetét féltő gondolatai, Pázmány Péter történelmi helyzetértelmező bekezdései, Rákóczi Ferenc vallomásai vagy Széchenyi Istvánnak a nemzeti művelődést szorgalmazó kötetei mindig megnyitnak a szellemi horizonton olyan távlatokat, amelyek a napi feladataink súlyát is újraméretezik. Berzsenyi és Kölcsey sorai felett már nincs kicsi és nagy gond; egyedül a közösségért tett szolgálat vállalása a döntő érv. És ez még csak nem is a „hass, alkoss, gyarapíts” okosságának a belátása, mindösszesen az értelmetlen kallódás kísértése előli menekülés. Mert itt nálunk, a déli limeseken a kallódás veszélye mára hatalmasra nőtt, beomlással fenyegető partként magasodik süllyedő világunk fölött. Azt kell látnom, hogy miközben az emberek többsége tisztességesen helytáll a napi feladatok kihívásainak forgatagában, közösségünk sorsa egyre kétségbeejtőbb fordulatot vesz, egyre inkább megfeneklik Hunnia egykori déli televényén. S ha Kölcsey 1826-ban papírra vetett Nemzeti hagyományok című számvetésében olykor vigasztalni próbál, alkalmasint komor jóslatot is mond fajtája fölött: „Nemzetek, valamint egyes emberek vannak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Az ily nemzet a maga körének keskenységét megszélesíti, idegen népekre befolyást szerez magának tettei által, hatalmas összeérésekbe jön, hadat visz és fogad, s most nyomva vagy nyomatva, most támadási majd oltalmi küzdésben veszély és dicsőség, pusztítás és önáldozat viszontagságai közt tünteti fel magának a hősi kort.” Majd így folytatja: „A mely nemzet a hatalom és míveltség magas pontján áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a historia teljes fényében látatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállnak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség korában az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogóak.” Vagyis: legyen szó akár az emberek közösségéről – a nemzetről –, akár az elhivatottságot vállaló egyénekről a nagyság kihívását éreznie kell, valahogyan föl kell nőni arra a szintre, ahol megszólítják őt a történelmi helyzetek. Nemzetnek – és nemzetrésznek – akár a hivatástudata lényegét felismerő egyénnek, birtokában kell lennie a saját történelmének is, különben csak elszenvedője lehet a fölötte átvonuló időnek. És a délvidéki magyarság sorsát illetően itt mutatkoznak a legsúlyosabb gondok.

A délvidéki magyarság ugyanis közel egy évszázada kiszorult a maga történelméből, jószerével csak tétlen szemlélője mindannak, ami két világméretű, és vagy féltucat balkáni háború borzalma, megannyi bukott forradalom és véres puccs, elnök- és királygyilkosságok réme, átvonuló hadseregek önkénye, dühöngő brigadérosok és párttitkárok hisztériája, idegen hatalmak rendőrsége és hivatalnoki sereglete véle megtehetett. A Délvidék magyarságának három nemzedékét igyekeztek úgy szoktatni az életre, úgy szocializálni, hogy ne legyen politikailag artikulálható elképzelése nemzete (közössége) sorsát illetően. Van ugyan szülőföldje, de nincs nyelve, kenyere és iskolája; van födél a feje fölött, de nincs messzeség, amire az ablakán át kitekintene. Így azután csak egykedvű szemlélője a világnak. Kisebbségi életének a hozadéka ez a méltatlan állapot, a tétlenségnek ez a rettenetes bénultságot okozó megülepedettsége.

Az 1920-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt déli vármegyék magyarságának társadalma egyszerre megroppant. Nemcsak nemzeti intézményei jelentős részét veszítette el, de vagyonától is megfosztották a közösséget – miközben nevét is alig őrizhette meg –, 1944 őszén a partizán megszállást követően pedig tömegsírok százai jelezték: idegen hatalom döntésétől függ, hogy megtűrt kisebbségi közösségként megmaradhat-e a szülőföldjén. 1920 és 1944 után egy-egy új állam alapjaiba épült bele az a magyar nemzeti vagyon, amit a történelmi Magyarország egykori lakói a megelőző évszázadok alatt, egyéni boldogulásuk során, munkájuk révén megteremtettek. Hogy a birodalomvesztés történetében mekkora szerepe volt a magyarság önhittségének és az abból eredő téves helyzetértelmezésnek, azt a komoly önvizsgálat során külön is érdemes lenne elemzés tárgyává tenni. Az viszont tény, hogy a magyar politikum döntéshozó szerveinek és hatalmi központjainak 1920 előtt már sok-sok évtizeddel nem volt sem határozott helyzetfelismerésük, sem a nemzetiségi területek napi gyakorlatában megjelenő önállósodási törekvésekre adandó, megfelelő válaszuk. Kormányok éltek akkoriban a „hátha mégsem” révületében, miközben a nemzetiségi vidékeken az elszakadási szándék alig leplezett igyekezetében sorra alakultak a szerb, horvát, román és szlovák intézmények, bankok, iskolák és egyesületek, s a társadalom teljes vertikumát átjárta a nemzeti önállósodási törekvés hevülete. A Délvidék magyarságának a körötte tapasztalt jelenségekre akkor sem voltak vitális önvédelmi válaszai, s ha egy-egy sajtóban megjelent vezércikk jelezte is Budapestnek a katasztrófa inkább csak sejtett veszélyét, alapvetően mindenki bízott a vármegye kikezdhetetlen és megingathatatlan hatalmában. A vármegye kezelni tudja a rebellis törekvéseket – jelentette ki a Hivatal, s azonmód megduplázta a követválasztásra szánt pénzeket.

Mai társadalmi gondjaink ebből az évszázados történelmi iránytévesztésből erednek. A gyorsuló asszimiláció, a szórványosodás, az identitás körüli zavarok, az egzisztenciális kiszolgáltatottság mélyülése, művelődési életünk gazdátlan jellege, a nemzeti intézményeink hiánya, életünk elsivárosodása, és az a mérhetetlen lepusztultság, amelyekkel városaink és falvaink utcáin és közterein találkozunk, mind-mind arra a tudati állapotra vezethető vissza, amit kilencvenéves kisebbségi kiszolgáltatottságunk okozott. A délvidéki magyarság közel évszázadnyi idő óta kiszorult a maga történelméből, nem volt alakítója a maga valóságának, csak elszenvedője volt mindannak, ami vele a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Jugoszlávia különböző alakváltozatai, majd Szerbia politikai realitásaiban (és irrealitásaiban) történt. Ezen a helyzeten az sem változtatott lényegesen, hogy 1990 után lehetővé vált a politikai érdekképviselet megszervezése, a magyar pártok megalakítása. A szerb hatalom mindmáig megtalálta a megfelelő eszközöket a nemzeti érdekek megfogalmazását követő gyakorlati teendők leszerelésére.

Való igaz, hogy jelentős különbségek vannak a Bácska és a Bánság magyarságának kisebbségi helyzetéből adódó életminősége és életlehetősége között, a cselekvésre ösztönző gyógyító szándéknak azonban a legsérültebb testrészek orvoslására kell törekednie, hiszen a tapintható láz azt jelzi, hogy a kór már jelen van, s egyformán terjed a lélekben és a szövetekben. Huzsvár László nyugalmazott püspök úr az Aracs című, délvidéki közéleti folyóiratban megjelent Bánságsirató című írásában elszomorító képet festett az egyházmegye magyarságának helyzetéről. A főpásztori gondozásra bízott térség átlója több mint 250 kilométer, s a 9400 négyzetkilométeren, kifejezetten szórványban mintegy, 650 000 más nyelvet beszélő ember szoros gyűrűjében 70–80 ezer olyan katolikus hívő él, aki szeretne megmaradni magyarnak, bár nagy kérdés: „nem szürkült-e már ki szívükből konokul várni megmaradásuk reményét, nem halványodott-e ki belőlük az öntudat?” Huzsvár László püspök úr meglátása szerint az 1990-es évek első felében lezajlott délszláv háborúk megpecsételték az amúgy is pusztuló bánsági szórványmagyarságunk sorsát, siettették nyelvkultúrájának, öntudatának és maradék intézményeinek, elsősorban iskoláinak a pusztulását. A háborús fenyegetettség nyomán a vidékről százával-ezrével menekült a magyarság, s a templomokban és az iskolapadokban üresen maradt az eltávozottak helye.

Az itthon maradottak lelki gondozását a hatalmas területen ma mindössze 18 lelkipásztor látja el. Mindegyikükre 4–7 szórványközösség katolikus híveinek lelki gondozása vár, ahol többnyire havonta csak egyszer találkozhatnak papjukkal a hívek. E helyzet következtében nem csoda, hogy „összetartó, közösségtudat helyett csak biztosan sorvadó lemorzsolódás várható mind hitéleti, mind nyelvmegőrző tekintetben”. A közösség ilyetén sorvadása az utóbbi években hatalmas lendületet vett, riasztó méreteket öltött. Az iskolákban magyar tagozat már nincs, a szerb osztályokban az elsősök és má­sodikosok csak a cirill betűkkel ismerkednek meg. „Magyar nyelvű hittan­könyv nem alkalmazható, magyarul nem tudnak olvasni. Ha a hitoktató tollba mondva jegyzeteket készíttet: a gyermekek cirill betűkkel írnak ma­gyar szöveget. A szórvány települések felében már nincs négyosztályos magyar tagozat sem. Ahol viszont még van: a szülők mégis a többségiek nyel­vén iskoláztatják a gyermekeiket.” Így adódik, hogy Bánság nyugalmazott püspöke elmondhatta magáról, „a jól végzett munka békéltető öröme helyett kisebbségi gyötrő­désünk állandó ellensúlyozására törekszem”.

Amit Huzsvár püspök úr szavakba öntött, az felért a Tiborc panaszával, mert immár nemzeti méretű a gond. Az egyházat is kisemmizték a kommunizmus éveiben, és most vagyonát képező intézményeitől és tulajdonától megfosztva kellene helytállnia a társadalomban, abban a közösségben, amely kisemmizettségéből eredően képtelen fenntartani a maga egyházát. Vitán felüli, hogy az egyházak is bizonyos tekintetben szociális képződmények – és most csak az intézményjellegére utalok –, s egy szociálisan lepusztult társadalomban lehetetlent tőle elvárni nem lehet. Talán ez a legmélyebb pont, amelyről a mai Délvidéken körültekinthet az ember. A mérhetetlen pusztulás látványa azonban jövőbeli lehetőségeink legsötétebbjét vetíti elénk – nem lehet nem venni róla tudomást. A magyar közösségi élet, a magyar öntudat sorvadása alattomosan terjed a vidéken, s ami a tömbmagyarság biztonságosnak vélt világából nézve ma még csak rémálomnak tűnik, az holnap tapintható valóság lehet. Tapintható valóság lehet, ha politikum és tudomány, ha iskola és egyház nem teszi meg a tőle telhető legtöbbet a magyarságunk megmentéséért.

Az intézmények kérdése

Látni kell, hogy a délvidéki magyar társadalom évszázados kiszolgáltatottsága következtében mára az elemeire hullott szét, a romjaiban hever – s ennek bizony jól felismerhető történelmi okai vannak. Azt persze hangsúlyozni kell: a saját hanyagságunk, felelőtlenségünk is történelmi méretű bűn. A délvidéki magyar emberek jelentős hányadát bizony nem egyszer a gyengébb ellenállás felé tolták az idők – ebben is óriási szerepe volt a mindenkori hatalom lojalitást jutalmazó gesztusainak. Ha magyarságunk nemzeti önismeretében határozottabb karakterrel rendelkezett volna, az erodálódás minden bizonnyal ma nem lenne ilyen elképesztő méretű. Ez azonban kinőhető, korrigálható lenne, ha a délvidéki ember élete bármely szegletében csak halványan is érezné azt, hogy a szülőföldjén érdemes magyar emberként élni. A legkiválóbbjaik történelmi ismeretük és családi hagyományaik alapján úgy vállalják magyarságukat, mint a misszionáriusok, akik hittek Jézus megváltástanában. Ők azonban ma valamennyien pályán kívüliek, hiszen mindmáig nincs olyan nemzeti intézményünk (még kevésbé intézmény-rendszerünk), ahol meggyőződésükben és szándékaikban találkozhatnának, ahol közös tudásukkal felépítenék azt a nemzeti katasztert, elkészítenék azt a számvetést, amely a délvidéki magyar életünk értékeinek alapgyűjteménye, alapfoglalata lehetne. Enélkül nemcsak a gólyafészkeink, de a szellemi nagyjaink, az előttünk jelentőset alkotó személyek életművének hagyatékai is gazdátlanok maradnak. Ez a táj nem lepusztultan született, ezt a tájat lepusztították, a történelem több hullámában kifosztották. Aki ezt nem tarja szem előtt, aki a tálentumát nem a helyzetünk jobbításának szolgálatára fordítja, az máris mulasztott, s egyszer majd érezni fogja mulasztásának a súlyát is. Leghamarább talán akkor, amikor észreveszi, hogy már nincs hová hazamennie.

A hagyományápoló egyesületeken kívül, amelyeknek csúcsszerve a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, három-négy tudományos igényű szervezet, az újvidéki székhelyű Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság, a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre és a szabadkai Vajdasági Magyar Folklórközpont végez ma még többnyire alkalmi történeti, helytörténeti, népismereti, néprajzi és szociológiai kutatást, s jelentet meg változó, de egyre emelkedő színvonalú tudományos munkákat. (A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2009 őszén került csak bejegyzésre, tevékenységének megszervezése most is folyamatban van.) Műhelymunka folyik az újvidéki Magyar Tanszéken és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon, mellettük csak a Magyar Szó című napilap, a Hét Nap hetilap, az Aracs, a Létünk és a Híd folyóiratok biztosítanak alkalmanként megjelenési lehetőséget a tudományos kutatóknak. S miközben egyre nagyobb űr tátong az egykori Üzenet című, útközben elsikkadt (felelőtlenül elsikkasztott) folyóirat helyén, a Bácsország magas színvonalon tesz eleget a történeti és honismereti kutatásokkal szembeni elvárásoknak. És bár hosszúnak tűnhet a felsorolás, bizton állítható, hogy a hungarológiai tudományok művelése a Délvidéken még mindig esetleges: szervezetlen és alkalomszerű.

Esetleges is marad mindaddig, amíg kellő tudományos súlyt és politikai támogatást nem kap az alapvetően a tudományosság központjának megálmodott zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A központi intézmény működése nemcsak a tudományos kutatómunka megszervezettsége tekintetében jelentene előrelépést, de határozottabban tenné célirányossá a ma még egymás mellett (és olykor egymás ellenében) jelentkező kutatói törekvéseket is. Nincs kétség a társaságok tagjainak szakmai felkészültségét illetően, hiszen mára már komoly tudományos életpályák teljesedtek ki, s nem egy esetben a tudós kutatók egész intézmények helyett vállalnak feladatot magukra – a törekvések koordinálása, programokban történő meghatározása a hatékonyság tekintetében azonban szinte elengedhetetlen.

A délvidéki magyar tudományos életben ma a forrásfeltáró alapkutatások terén mutatkozik a legnagyobb hiányosság. A bibliográfiákra, kronológiákra és településregiszterre alapozott forráskataszter létrehozása nélkül a tudományos kutatások összessége, mint alap nélküli építmény, a levegőben lóg. A történelem-nélküliség élménye mindaddig megüli a közösségünk lelkét és gondolkodását, amíg a történettudomány eszközeivel tényszerűen nem bizonyítjuk történelmünk tényleges dimenzióit, értékeinek eleven, tudat- és társadalomformáló súlyát. Történetírásunknak a tények teljesigényű feltárásával és makacs tiszteletével vissza kell vennie a gazdátlanná vált történelmünket, s e törekvésünknek medret és irányt csak a jól artikulált kutatói szándékok összefogása szabhat.

A történetkutatás és a történetírás hiteléről

A délvidéki magyarság a tudományos kutatással szemben támasztott igények tekintetében ma a pozitivizmus makacs ténytiszteletének a korát éli. Helyzete kísértetiesen emlékeztet az 1850-es években kiteljesedő ismeretelméleti alapozás akkortájt új korszakára, amikor a polgárosodó középnemesi körök végérvényesen leszámoltak életük és sorsuk metafizikai meghatározottságának hitével és meggyőződésével, és felismerték a társadalmi erők determinizmusának valódi jelentőségét. A romantika Világszellemének gondviseléséről – „humánus voltáról” – alkotott misztikus elképzelés az elbukott forradalom és szabadságharc, a vereség otromba realitásainak következtében végérvényesen szertefoszlott. A kiegyezés felé haladva egyre határozottabban kellett látniuk, hogy a társadalmi és politikai törekvések mozgatója a hatalom pénzzel és javakkal mérhető erejében van, s az emberi sorsokat befolyásoló súlya elsősorban a politikum tőkeerejében rejlik. Számára ez a természetben megjelenő erőviszonyok társadalmi leképeződését jelentette, ami egyfelől azt súgta a kor emberének, hogy végre fölszabadulhatott a korábbi századok metafizikai függőségének kényszerei alól, és végre a saját sorsának a meghatározója, alakítója lehet, ugyanakkor ráébresztette az anyagi világgal szembeni szinte totális determináltságára is. Már nem az ideák határozták meg az életét, hanem a pénz, ami által egészen másféle ideákat teremthetett magának. S ez minden korábbinál kiszolgáltatottabbá tette őt, mert az oksági összefüggések új rendjében nem talált helyet az emberi szabadságnak. Amikor a determinizmus felismerése ráébresztette a polgárt a valódi kiszolgáltatottságának dimenzióira, legyűrte őt a tehetetlenség érzése, s ez alkotó energiái felszabadulásának a legnagyobb akadályává vált.

Abból tehát, ahogyan a tények makacs tisztelete alapján a XIX. század második felének polgára felépítette a maga világnézetét, társadalmi és politikai meggyőződését, egyenesen következett a mérhetetlen kiszolgáltatottságának a felismerése is. A magyar polgár akkor lett volna százada (és történelme) győztese, ha meglelte volna kora determinizmusával szemben a hatásos létfilozófiát, azt a bölcseleti érvrendszert, amely nem céljává, csupán céljai elérésének eszközévé tette volna a pozitivizmus oksági felismeréseit. Németh G. Béla, a kor kiváló ismerője egyik tanulmányában kiemelte: „Ez a gondolkodásmód az okság felmutatásának egyetemes igényét támasztotta, de csak a részokok halmazát tudta előtárni. Hiányzott belőle az összefogó lételméleti alapvetés [a történetfilozófia – M. F.]. Az ember múltjának oksági megvilágításából az emberi lényeg meghatározását nem alakította ki, s így nem alakította ki az ember jövőjének célképzetét sem. Értékrendszere ennek következtében eleve relatív és részleges maradt, egyik naptól a másikig terjedő, egy-egy részcél köré épülő pragmatizmussal.”

Mai tudományos életünk a tények és az oksági viszonyok felismerésének szükségességében határozottan emlékeztet a XIX. századi polgár helyzetére. Mint a francia forradalom gyorsan kiüresedett és eltorzult boldogságeszménye a maga utódaira, úgy szállt ránk tarthatatlan és éppen ezért felszámolandó örökségként a kommunizmus materializmusának csődje is. A XVIII. század végén és a XX. század második felében egyaránt a terror és a diktatúra, és a terrort és a diktatúrát gyakorló politikai osztály (és hatalom) tette elviselhetetlenné, bölcseleti és gyakorlati szempontból egyaránt tarthatatlanná az életet, és fosztotta meg szabadságélményétől az egyént. Ebben nagy a hasonlóság és kísérteties az átfedés. A polgár legyőzöttségélménye fordította őt akkor is, napjainkban is a terror jogosultságát megalapozó ideológiák (lényegileg értelmezhetetlen) misztikuma ellen. A számára nem létezett történelmileg indokolt okszerűség a hatalom részéről iránta megnyilvánuló erőszak gyakorlására és fenntartására – főleg úgy nem, hogy a terror eszközeinek alkalmazása egyben egy új, kiváltságokat élvező osztály születését eredményezte. Eredendő demokráciaigényétől vezérelve a polgár a történelem oksági rendjének tényeit szegezte szembe a politika misztikumával, és így kereste szabadságának védelmi eszközeit.

Ma újra a maga tényszerű értékeiben kell megmutatni a délvidéki magyar közösség történelmi valóságát, azt a realitásból eredő szellemi bizonyosságot, amely tudatosítja vele, hogy egykor a maga szülőföldjén nemzeti történelmének alakítója, formálója és megalkotója volt. Valahol egyszer végre ki kellene mondani, hogy nekünk a Délvidéken is érdemes magyarnak lenni, hogy magyarságunk vállalásával olyan értékrend mentén sorakozunk fel, amelynek hitelét egy évezred öröme és bánata, fénye és fájdalma igazolja. Az ember először szellemében építkezik, s csak azután lát hozzá a való világ alakításához. Mi erről rendre és ismételten megfeledkeztünk, ezért most újra elölről kell kezdeni mindent. A szomorú, hogy ezen a tájon évszázadok óta szinte minden egyes nemzedéknek elölről kellett kezdeni a szellemi és az anyagi építkezést. Vigasztaló azonban, hogy mindig, minden nemzedék szellemi kiválóságai újult erővel láttak neki a munkának, s tették meggyőződésük szerint a legtöbbet.

A pozitivizmus nyújtotta támasz ma szükségszerű állapot, amely magában rejti a meghaladásának igényét is. Ez a közösségi tudatnak az az állapota, amely Kölcsey szerint „a maga körének keskenységét megszélesíteni” törekszik. A nemzeti történelmünk tényszerűsége és annak reánk szállt öröksége, kisebbségi közösségünk társadalmi irányultságának észelvű jellege, és annak tapasztalati megalapozottsága a tudományos igényesség legletisztultabb megvalósulását, intézményekben történő megjelenési lehetőségét követeli magának. Egyszerűbben: történelmi oksági alapon keressük magyar társadalmunk helyét a szülőföldünkön. S ezt az érdekképviseletünket vállaló délvidéki és anyaországi politikumnak egyaránt tudomásul kell vennie. Különben csak távoli szemlélője lehet az igények megjelenésének és akadályozója ugyanezen igények megvalósulásnak.

Politikai érdekképviseletünk sokat tehet közösségi törekvéseink felkarolásáért. Milyen távol vagyunk még ma is attól, hogy nemzeti tantervünk alapján működő magyar iskoláink legyenek! Ahogyan most állunk, előbb fogynak el a magyar diákjaink, semmint hogy ennek szükségességét a magyar politikum felismerné. Mint ahogyan nem ismeri fel a magyar politikum az anyagi, az egzisztenciális biztonság kérdésének a jelentőségét sem. Pedig nagyon nehéz józan gondolkodásra bírni azt a közösséget, amelyen tíz ember közül kilencnek nincs biztos megélhetési forrása – magyarán: kenyér- és munkanélküli. A délvidéki magyar ember lába alól – az elmúlt száz év során immár harmadízben – kicsúszott a föld (mert kivásárolták, kilopták), az egyetlen kézzel fogható valami, amibe ezen a vidéken kapaszkodni lehet, ami megélhetési alapot biztosíthat a számára – s ami nem mellesleg kettőszáz-kettőszázötven éve népünk életének, hagyománytudatának a meghatározója és alakítója volt. Láthatóan az itthoni magyar politikum fel sem mérte annak végzetes következményeit, pártprogramok keretében hirdeti, milyen kecsegtető lehetőségeket rejteget a számára a szülőföld. Vajon mik ezek a lehetőségek? Hiszen ma már ott tartunk, hogy a délvidéki magyar ember a szerb fantomcégek nagybirtokain zsellérként keresi a betevő falatot.

Szinte reménytelen az egyházaink helyzete is. A keresztény kultúrához való kötődésünk ma ugyanolyan töredezett, ugyanolyan esetleges, mint amilyen töredezett és esteleges a nemzeti kultúránkhoz való kötödésünk – többnyire alkalmi és rituális jellegű. Ha igaz, amit hallani vélek, hogy egyre több ember lelkében kap helyet a vallásos érzület, nos az jó, az üdvözlendő. De a keresztény hagyomány is történelmi hagyomány a számunkra. Ha valaki gyakorló templomjáró, az még nem jelenti azt, hogy ismeri a Szent István-i magyar állam középkori értékeit, Ajtony és Csanád véres háborújának jelentőségét, a kalocsai egyházmegye történelemformáló szerepét, a titeli káptalan, az aracsi pusztatemplom és a bácsi vár emlékének igazi üzenetét. Ha majd a magyar iskoláinkban lesz tanár, aki elmagyarázza gyerekeinknek a Hol vagy, István király? című énekünk szépségét és jelentőségét, akkor lesz olyan alapjuk az ifjainknak, amire már az önismeret is felépíthető lehetne. És ez megint csak rajtunk – és a magyar politikum szándékán múlik, hiszen szerencsére ezt ma már semmi, de semmi nem tiltja, nincs az a törvény, amely szankcionálná. Kell viszont hozzá magyar iskola, magyar tanterv, magyar tanító és legfőképpen magyar diákok népes sereglete.

A honismereti törekvések újjászületése

Közösségünk elkeserítő helyzete esetenként már a reménytelenséget sugallja. Való igaz: történelmi mélyponton vagyunk, abban a helyzetben, amikor el kell dönteni, hogy a délvidéki magyarság sorsának jobbítása érdekében össze tudjuk-e gyűjteni az erőnket. Van-e egyéni és közös akarat a Délvidéken megmaradni magyarnak? Ismét Kölcseyhez fordulok, mert ő alapvető igazságot mondott ki: „Nem kérdem, ha szenteltünk-e valaha emléket a régiség hőstetteinek; csak azt kérdem, ha viseltünk-e valaha tisztelettel valamely emlék iránt, mely a régiségből reánk általjött? Íme Rákosnak szent mezején egy magányos embernek ökrei szántanak; magyar királyainknak sírhalmaikat az elpusztulástól meg nem védelmeztük; s a Bethleneket és Rákócziakat borító márványdaraboknak megtagadtuk a kímélését. Mi által dícsőítők meg a helyet, hol Zrínyink elhullott, hanemha az által, hogy a tőle védett sánczokat kótyavetyére bocsátottuk? Nem készakarva feledkeztünk-e meg Dugonicsról, kinek neve még Bocskai korában közismeretben vala? Mit talál a szem, mely régiségeinket vizsgálja? Nemde őseinknek várfalait, melyeket a gondolatlan unoka le hagyott omlani, s köveiből falujában kocsmát rakatott, s maga városi fedelet ment keresni? Nem azt mutatják-e az ilyenek, hogy nemzeti lelkesedés híával vagyunk, s a nemzet hőskorának hagyományai kebelünk bűnös elhűlésében lelték sírjokat?”

Nem mi vagyunk tehát történelmünk első felelőtlenül süppedő nemzedéke. Kölcsey Ferenc 1826-ban, a magyar reformkor küszöbén írta Nemzeti hagyomány című tanulmányát, meglátásai nyomán hamarosan Fényes Elek nemzedéke elindult Magyarország újrafelfedezésére, és Ipolyi Arnold útra kelt számba venni gazdátlanná vált történelmi ereklyéinket. Munkájuk nyomán megszületett a magyar történeti földrajz és a magyar művészettörténet tudománya. A magyar reformkor és a tudományos igényességben rá igencsak emlékeztető pozitivista történelemszemlélet a bizonyság rá: a megvertség állapotából igenis fel lehet egyenesednie egyénnek és közösségnek egyaránt. Kell azonban egy a közösség sorsa jobbítása iránt elkötelezett társadalmi elit. Egy tudás és ismeretek tekintetében felkészült elit, amely munkájával megteremti a délvidéki magyarság felemeléséhez, felépítéséhez és megőrzéséhez szükséges intézményrendszert is. A kinőtt és levetett régi világ gönceivel, a kommunizmus foszlott világa emlékeinek terhével nem lehet továbblépni – ezt láthatjuk Magyarország elmúlt húsz esztendejének a történetéből is.

A tudományos igényű történetírás terén két jelenség ad ma reményekre okot: az egyik az 1944-es rettenetes ősz történetének, a szerb partizánok magyarirtó hadjáratának a feldolgozására tett kísérlet, a másik a honismereti mozgalom délvidéki megjelenése, és a keretében kiteljesedő helytörténetírás kezdeti eredményei. Mindkét törekvés – amely lényegét tekintve ugyanabból a forrásból, múltunk elhallgatott és eltitkolt eseményei megismerésének az igényéből fakadt – az 1990-es években jelentkezett, s igazából napjainkban kellene intézményes formát öltenie. A rejtegetett és elfedett történelmi igazságok tisztázása során ismételten bebizonyosodott, hogy a megingathatatlan és makacs ténytisztelet – a pozitivizmus igénye – vezetheti kutatóinkat olyan eredményekre, amelyek idővel lehetővé teszik történelmi múltunk tényszerű megismerését.

A délvidéki magyarság magatartását, társadalmi jelenlétét és gondolkodását mindmáig súlyosan terheli a Tito partizánjai által 1944–45-ben elkövetett rémtettek emléke. A hatvanöt éve viselt teher azért is nyomasztó, mert közel fél évszázadon át Jugoszláviában még az emlékezést, a történtek megemlítését is hatalmilag tiltották. Fél évszázadon át hallgatni kellett arról, hogy a délvidéki magyarság temetetlen halottai tízezreinek emlékét cipeli magával, miközben folyton ünnepelnie kellett apáink és nagyapáink gyilkosait. A történteket övező csöndet Matuska Márton törte meg azzal, hogy 1991-ben a Magyar Szóban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel folytatásban közölte a korabeli visszaemlékezések alapján készített alapvető művét, amelyet még ugyanabban az esztendőben A megtorlás napjai címmel kötetben is közzétett. Azokban az 1944-es késő őszi napokban sok magyar falu teljes férfi lakosságát kiirtották, aki pedig túlélte a vérengzést, azt Tito legényei haláltáborba vitték. „A partizánosztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket” – foglalta össze egy nyilatkozatában a korabeli eseményeket a szerző. „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok” – összegezte törekvésének lényegét A megtorlás napjai című könyvében.

Matuska Márton közel húsz éve fáradhatatlanul kutat, tényfeltáró tevékenysége nyomán további tucatnyi könyv és számos tanulmány látott napvilágot, közöttük a Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? (2004), valamint Ádám István, Csorba Béla, Ternovácz István közreműködésével A temerini razzia (2001) című kötete. 2004-ben Csorba Bélával és Ribár Bélával együtt szerkesztették a Rémuralom a Délvidéken című kötetet is, amelyben Meddig jutottunk? című értekezésében számot vetett a kutatás addigi eredményeivel. Utoljára Megvert pásztorunk címmel Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzát és halálának körülményeit dolgozta fel (2008). Az 1944–45-ben kivégzettek között mintegy harminc magyar pap is volt, közöttük Körösztös Krizosztóm, az újvidéki ferences rendház főnöke, Gachal János, a bánáti részek református püspöke, Petrányi Ferenc óbecsei apátplébános, Varga Lajos moholi plébános és Virág Mihály, 83 éves horgosi plébános. „Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” – idézte Márk evangéliumát (14, 27) a szerző. „A titói rezsim csaknem fél évszázados fennállása alatt ezekről az emberirtásokról nem lehetett beszélni, a rájuk vonatkozó dokumentumok még napjainkban is csak hellyel-közzel kerülhetnek a kutatók kezébe. Ezért tudunk keveset a magyarságot ért sérelmekről is. Többek között és elsősorban ez az oka annak, hogy még mindig nem tudtuk összeállítani áldozataink névsorát” – nyilatkozta közel húsz éves kutatói munkáját összefoglalva Matuska Márton.

Vele együtt Mészáros Sándor történész volt az, aki Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45. I. Bácska (1995) és Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45. II. Bánság, Szerémség, Baranya, Muravidék (2000) könyveivel úttörő szerepet játszott történelmünk e rettenetes tragédiájának történeti feldolgozásában. Teleki Júlia konok következetességgel keresi a kivégzettek sírhelyét. Visszatekintés a múltba (1996), Keresem az apám sírját (1999) és Hol vannak a sírok? (2007) című könyveiben a megtörtént események hivatalos feltárását követeli. Forró Lajos 1995-ben jelentette meg Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon című munkáját, melynek bővített változatát 2007-ben tette közzé, 2009-ben pedig műve alapján dokumentumfilmet is készített.

A kérdés történeti súlyára mutatott rá A. Sajti Enikő, amikor Impériumváltások, revízió és kisebbség 1918–1947 (2004) című könyve megjelenésekor hangsúlyozta: 1944–45-ben a délvidéki magyarokkal szembeni megtorlások kiváltója „nem a revizionizmus tényleges veszélye, hanem annak múltja volt. De fogalmazhatunk így is: az »elcsatoltak második nemzedéke« magával vitte az új államba az 1941 és 1944 közötti magyar államhatalom minden terhét és felelősségét, miközben az anyaország irántuk felvállalt felelősségének gyakorlati lehetőségei drámai módon leszűkültek.” Nem pusztán fegyelmezetlen martalócok önkényeskedésének vált áldozatává több tízezer ártatlan ember; a szerb szabadcsapatok a háború utolsó hónapjaiban etnikai tisztogatást végeztek a délvidéki magyarság soraiban. Ezt nem lehet nem tudomásul venni, a kérdés rendezése a szerb–magyar együttélés sarkalatos problémája, amelynek tisztességes rendezése gyarmati függőségünk és kiszolgáltatottságunk felszámolása felé tett első méltányolandó lépések egyike lehet. Mindamellett szuverén történelmünk visszaszerzésének megkerülhetetlen gesztusaként halottainkat el szeretnénk végre temetni.

Halottainkat történelmi városaink, falvaink és településeink temetőiben szeretnénk végre eltemetni, úgy, hogy nyugalmukat közösségünk történelmi emlékezetében is megleljék. Újjászületése lesz az a délvidéki magyarságnak – szellemi hazatalálásunk nagy pillanata. Hazatalálásunk a szülőföldünkre, amelyet a kommunista hatalom bukásáig csak titokban szerethettünk, rejtegetve vallhattuk a sajátunknak. Olyannyira, hogy az 1980-as években az újjátelepítésük 200. évfordulóján még párthatározatban tiltották meg bácskai és bánsági településeknek, hogy a közélet szintjén emlékezzenek a múltjukra, s hogy ünnepi formában is jelezzék a szülőföldjükhöz való kötődésüket. Csak az 1990-es évek elején jelentek meg a délvidéki magyar lapokban és folyóiratokban a honismeret újjászületéséről tanúskodó írások, hét évtizedes hallgatás után csak ekkoriban lehetett szabadabban szólni vidékünk magyar történelemhez kötődő múltjáról, történeti valóságáról. A szabadkai 7 Nap című hetilap 1985. november 1-jei számában Magyar László Ludas 650 éves című írása fölött olvasható először a „helytörténet” műfaji megjelölés, és ugyancsak ő volt az, aki a szabadkai Életjel kiadásában 2001-ben megjelent Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1891–1942) kötetének címében visszahozta a köztudatba a feledésre ítélt történetírói műfajt. Levéltári kutatásairól számot adva ő volt az, aki újra rangot adott a honismereti mozgalomnak és a helytörténetírásnak. Mellette, vele egy időben Kalapis Zoltán munkásságában teljesedett ki a maga valódi szépségeiben a csoda, amit a vidékünk múltja felé forduló érdeklődés kibonthatott a feledés és a hallgatás homályából.

Az elmúlt közel negyed évszázad során a helytörténetírás a Délvidéken is meglelte a maga helyét a közgondolkodásban és a történetírásban egyaránt. Egy-egy város, falu vagy település múltja és hagyományvilága feltárásának szolgálatában gazdag életművek teljesedtek ki. Mojzes Antal munkásmozgalmi kutatásait hátrahagyva az elsők között látott hozzá a településtörténeti tényfeltáró munkának, s az úttörők egyikeként 1985-ben megjelentette A közoktatás története Bajmokon című könyvét. Nagy jelentősége volt a Bajmok művelődési krónikája című kétkötetes munkájának (1992), amit azóta A bajmoki Szent Péter és Pál római katolikus plébániatemplom története (2001), a Bajmok utcanevei, emlékművei és jelentősebb épületei (2003), a Bajmok a családnevek tükrében (2004) és az 1944-es megtorlás áldozataira emlékező Mementó, Bajmok (2004) könyvei és megannyi résztanulmánya követett. Temerin múltjának jeles eseményeit Ökrész Károly A temerini plébánia története (1993), a Míg Temerinbe’ magyar szántani fog… (1999), a Temerin a magyar szabadságharcban 1848–1849 – A korabeli emlékiratok, naplók, hírlapcikkek tükrében (2006), és a Góbor Bélával és Szungyi Lászlóval közösen írt Az idők emlékezetére – A temerini római katolikus plébánia története (2006) köteteiben dolgozta fel.

Balla Ferenc kutatói érdeklődése Bezdán múltja felé fordult. A Bezdán története a kezdetektől 1914-ig (1993) című könyvét a Bezdán története az I. világháború kezdetétől 1944. október 25-ig (2001) és a Balla Istvánnal közösen írt Bezdán története a jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésétől a termelő parasztszövetkezetek felbomlásáig (1944–1953) (2001) című kötet követte, A bezdáni Szentháromság fogadalmi kápolna (1994) című dolgozata pedig egyháztörténetünk kiemelkedő írása. Hasonló alapossággal tárta fel a bánsági Torda település múltjának értékeit Dobai József. A Torda krónikája (1776–1989) (1989), a Torda krónikája II. kötet (1776–1990) (é. n.) és a Torda krónikája III. kötet (1776–1998) (1998), valamint a Torda jubileumai (2003) megannyi példája annak, honnan elindulva, milyen messzire visszatekintve kellett újraépíteni a hagyományainkat keretbe foglaló emlékezetet.

Weissenbeck József nyugalmazott tanító Szent és mostoha délibábunk – Bácsföldvár művelődési életének krónikája 1867–2002 (2004) című kötetében és tanulmányainak hosszú sorában Bácsföldvár, Virág Gábor pedig – amellett, hogy a Budapesten 1992-ben megjelent Topolya történeti családnevei című munkájával úttörő szerepet játszott a családnév-kutatásban – A topolyai iskolák története (1750–1944) (1993), A topolyai középiskolák rövid története (1988) és A kézművesség története – Paraszti foglalkozások, kézművesek, iparosok Topolyán (2002) című könyveivel Topolya múltjának állított maradandó emléket. Virág Gábor az 1999-ben kiadott Egy bácskai magyar népiskola krónikája – A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola története (1770–1920) című műve után a Kishegyes (2002) című monográfiájával már azt bizonyította, hogy a településtörténeten túl tágabb, regionális összefüggések felé is nyitott az érdeklődése.

Kovács Endre helytörténeti munkáiban a néprajztudomány közelében jár. A Doroszló hiedelemvilága (1982), a Bölcsőtől a koporsóig – Az emberélet fordulóinak népszokásai Doroszlón (1988), a Doroszló népessége – Helytörténeti jegyzetek (1992), a Földművelés egy bácskai magyar faluban (1993), valamint a Doroszló népi juhászata (1995) című kötetei jelzik, hogyan közeledik lépésről lépésre a remélt szintézis, Doroszló történetének megírása felé. Kovács Endre felismerte, hogy a hagyományainak ápolásában sajátosan megmutatkozó közösség életéről a néprajztudomány eszközeivel adhatja a legteljesebb képet. Ugyanezt az utat járja Silling István is, aki Ismeretlen anyám – Kupuszinai népballadák és balladás dalok (1989) és a Kupuszinai tájszótár (1992) után írta meg összefoglaló műveit, a Megszentelt jeleink – A 250 éves Kupuszina szabadtéri vallási emlékei (2001), és a Kupuszinai nyelvjárás és szótára (2007) című munkáját, amely immár a népélet teljességébe nyújt betekintést.

Kalapis Zoltán példáját és útmutatását követve egyedül Németh Ferenc jelentette be, hogy a történetírói szintézise alapjául a tágabb régiót, a Bánság területét választotta. A torontáli szőnyeg – A szőnyegszövés negyedszázada Bánátban Streitmann Antaltól Kovalszky Saroltáig (1993), A bánáti fényképészet története (2002), az Úri világ Torontálban (2003), a Streitmann Antal (2000), A nagybecskereki sajtó története (1849–1918) (2004) és a Negyed évezred az Úr szolgálatában – A nagybecskereki római katolikus egyházközség története (1753–2003) (2004) című monográfiáival a régi vármegye emlékezetét szeretné tanúságként megidézni, emlékének üzenetét igyekszik eleven hagyományként közkincsé tenni.

A felsorolt művekből határozottan kitetszik: múltunk történeteinek felderítésekor kutatóink megannyi részfeladat kidolgozását vállalták, a jól felfogott tényfeltáró-oknyomozó utat járva vesznek számba mindes jeles eseményt, valamennyi tisztességes elődünk életpályáját, minden közösségünk sorsát emelő törekvést. A pozitivista történetírás fegyelmével illesztik egymás mellé a tényeket, azzal a világos szándékkal, hogy vidékünknek a magyar történelemben játszott meghatározó szerepe végre a valós mivoltában jelenjen meg. Iskolatörténeti, egyháztörténeti, művelődéstörténeti, tájtörténeti tanulmányok egyre biztosabb szövedékével vetnek alapot a várható nagy szintézisnek, a Délvidék-monográfiák sorának.

Hagyományos értelemben vett falu- és városmonográfia valójában mindezidáig kevés született, a megvalósulások közül a Kanizsa monográfiája I. (1995) és a Zenta monográfiája I. (2000) tekinthető figyelmet érdemlő kezdeményezésnek. Zenta város érdeklődése a múltja iránt a közösség számára külön is példamutató, hiszen a forráskutatás itt közel fél évszázados hagyományokra tekint vissza; a Zentai Füzetek és a Zentai Monográfia Füzetek változó színvonalon ugyan (olykor erős politikai elszíneződéssel), de mindvégig következetesen tárta fel a város múltjának eseményeit. A két magasan kiemelkedő példa egyben azt is bizonyítja, csak ott születhetnek jó történeti munkák, ahol a történészek a források felkutatásakor visszanyúlnak a XIX. századi történetíróink műveihez, s az évszázadok ívében meglelik a folytonosságot. Ezt szem előtt tartva máris kitetszik: lesz ennél sokkal nehezebben megoldható feladatunk is. Versec, Nagybecskerek, Pancsova, Újvidék, Apatin, Zombor és Szabadka – s hogy ne legyek nagyon elrugaszkodott, akár Eszék – monográfiájának megírásakor a városok szláv és német múltjának feltárása ugyancsak különös odafigyelést, szélesebb körültekintést igényel majd. Az elmúlt negyedszázad történeti kutatásainak eredményében benne van a szintézis komoly ígérete.

Hallgatni nem lehet

A délvidéki magyar történetírás megújulása mélységes mély megrendülésből fakad. Az 1990-es évek balkáni háborúinak sora magyarságunkat a létében fenyegette; az éjszakai kényszermozgósítások, a szerb félkatonai alakulatok esztelen erődemonstrációja, a hadsereg teljes arzenáljának felvonulása a baranyai magyar falvaink ellen, majd a szülőföldünkön megjelent menekültek százezreinek városainkra és falvainkra bejelentett igénye nagyon is reális veszélyként tüntette fel a genocídium megismétlésének fenyegető rémét. Közel egy évtizeden át – 1991 és 1999 között – mindennapi közelségében jelentkezett az erőszak, az egzisztenciális fenyegetettség és a menekülés szörnyűsége. Az ember úgy gondolta, legalább írásba, tanulmányokba és könyvekbe mentse át valamikori jelenlétünk bizonyítékait, azokat a történelmi dokumentumokat, amelyek megőrzik vidékünk valódi emlékezetét. Ebben az évtizedben a meghalással és a megsemmisülés rémével küzdött az elme és az emlékezet, s minden apró ténynek – egy utcanévnek, egy jeles személy emlékének, a családi hagyományoknak, a gazdálkodás rendjének – különös súlya lett, hiszen a mindennapi számvetésekben folyamatosan ott élt a megmentés és a megőrzés szándéka. Ennél fájdalmasabb, egyszersmind a történetíró szándékhoz ennél szilárdabb indíték és elhatározás nehezen képzelhető el. Történetírásunk a helytörténet szintjén a pusztulás sötét árnyékának súlya alatt született újjá, és teremtett olyan elvárásokat, amelyek morális tekintetben is mércét adnak az utódok számára.

Az 1944–45-ös magyar genocídium eseményeinek felderítése és honismereti forrásaink felkutatása jeles délvidéki írástudóink munkája, mint ahogyan ez elmúlt húsz esztendő forráskutatása és történelmi számvetése majdnem kizárólag újságírók, közírók, nyugalmazott pedagógusok, elhivatott értelmiségiek munkájának eredménye. Hivatásos történészeink – talán Mészáros Sándor kivételével – mindezidáig nem szólaltak meg. S ez nagyon nagy gond. Az nem kétséges, hogy lassan egy nemzedék nőtt fel a történelmi feladathoz, s hogy műveik jelentős része fontos eleme történelmi tudatunk új felépítményének. De megdöbbentő, hogy a szakma mélységesen hallgat. Mint ahogyan az is elgondolkodtató, hogy az egyetemi műhelyekben hosszú idő óta nem született történelmi monográfia, monografikus élet- és pályarajz; múltunk kortörténeti feldolgozásának hatalmas munkájából tudományos életünk jeleseinek többsége nem veszi ki a részét. Mintha ők nem szembesültek volna a tisztánlátás igényének nagy kihívásával. Nemzeti létharcunk lényegét a már idézett Németh G. Béla így fogalmazta meg: „A történész feladata, hogy megértse és megértesse a történelmet, s ezáltal biztosítsa a történeti eszmények kiválasztását, főleg pedig, hogy biztosítsa a helyes tett, helyes erkölcs és gondolat megalkotását és vállalását. Egy-egy kor egy-egy nemzedékének a történelemmel kapcsolatban szégyenérzetet egyedül akkor kell éreznie, ha nem a kor legmagasabb gondolati szintjén szemléli és érti meg a történelmet, s akkor bűntudatot, ha nem a megértett történelem jegyében cselekszik.” Ez bizony megszívlelendő üzenet.

Alapkérdések tisztázása ügyében fordult a délvidéki magyar írástudó értelmiség egy példamutató részének érdeklődése a történelmi múltunk felé. Az 1944-es népirtás története és magyarságunk tájhoz, a szülőföldhöz kötődése évszázados hagyományainak értelmezési szándéka vezette a forráskutatás realitásainak világába az írókat. Aki a régi írások fölé hajol, előbb-utóbb megsejt valamit abból a társadalmi teljességből, amely a XIX. század utolsó évtizedeiben a Délvidéket jellemezte, amelyben magyar, szláv és német közösség (együtt vagy egymás mellett) építette a maga életét. Talán csak pillanatnyi volt a társadalmi egyensúly, talán pillanatnyi sem, de törékenységében és esetlegességében is több volt, mint amit a XX. század a számunkra hozott. Ha elhatározást, szándékot és közösségi szolgálatot szeretnénk tanulni az elődöktől, mindenképpen Iványi István, Szentkláray Jenő, Érdujhelyi Menyhért, Dudás Gyula és Dudás Ödön nemzedékéhez kell visszatérni, nehogy – Kölcseyt idézve – „eredeti színeinket lassankint elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson”.

Összefoglalás

Tanulmányomban az újjászülető délvidéki magyar történeti gondolkodás lényegét igyekeztem bemutatni. Az 1920 után kisebbségi sorba került magyar közösség elveszítette sorsa és élete befolyásolásának lehetőségét – kiszorult a saját történelméből. Közel egy évszázada csupán elszenvedője mindazon döntéseknek, amelyet a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a királyi monarchikus, majd a kommunista Jugoszlávia, ezt követően pedig Szerbia különböző állami realitásai rákényszerítettek. Ez idő alatt nemcsak társadalmi intézményeitől fosztották meg, de kiforgatták a vagyonából is. 1944 őszén a vele szemben elkövetett partizán népirtás a létében fenyegette, mint ahogyan az 1990-es évek balkáni háborúinak sora is a szülőföld elhagyásának rémét vetítette előre. A XX. század végén újjászülető – mindmáig intézmény nélküli – történetírása két feladatot tűzött ki célként: tisztázni az ellene elkövetett genocídium körülményeit és újraépíteni a szülőföld történelmi emlékezetét. E szándékában a ténytiszteletnek a pozitivista igényessége kell, hogy vezesse őt, csakis így tudja megkerülni a Balkán irányából folyton rátörő hamis mítoszokat. A délvidéki magyarság újra és ismételten a közösségépítésnek egy új szakasza előtt áll, munkájához biztos történelmi alapokat kell teremteni.

16