Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Hódi Sándor

Gondolatszilánkok a kettős állampolgárságról

Egy szégyenteljes esemény 5. évfordulója alkalmából1

Kívül vagy belül a magyarázat?

Thoughts on dual citizenship

The author believes there are many naïve persons who still place their hope in a new referendum in Hungary to help moving away from the deadlock, in order to repair the moral damage caused by the fiasco of the 2004 referendum between Hungarians living in the regions outside the borders and within Hungary. However, time seems to have surpassed the problem. To obtain Hungarian citizenship is no more as vital as was earlier. Not only because of the UN membership of Slovakia and Romania has left the question for Hungarians of these countries without importance but also without the autonomy of the Hungarian inhabited regions dual citizenship would not solve any of the existing problems.



A modern pszichológiai rengeteget fáradozik azon, hogy különböző tesztek, vizsgálati módszerek, manipulációs technikák segítségével, mélyinterjúval, lélekelemzéssel minél többet megtudjon egy adott emberről, megfeledkezve arról, hogy a legfontosabb tudnivalók után felesleges nyomoznunk, ott vannak az orrunk előtt, fel vannak tüntetve személyi dokumentumainkban. Ezen adatok egyike, amit a pszichológia szinte soha sem vesz figyelembe, az állampolgárság, jóllehet, ez az információ önmagában véve többet elárul egy ember életesélyeiről, mint a több éves pszichoanalízis. Ha némi figyelmet szentelünk a további adatoknak is, úgymint az illető neme, származása, életkora, nemzetisége, foglalkozása, családi állapota, lakóhelye, gyakorlatilag mindent tudunk, amit az életszerveződés és életminőség szempontjából érdemes tudni róla. Feltéve, ha pszichológusként két lábbal járunk a földön, azaz tisztában vagyunk életminőségünk anyagi, társadalmi és spirituális (kulturális, lelki, tudati) feltételeivel. Miközben a modern ember lelkivilágán a pszichológusok hada próbál eligazodni, a legfontosabb ismereteknek minden hivatalnok birtokában van, amint belepillant személyi adatainkba. Ez a modern társadalom alapja. Kár, hogy a pszichológia megfeledkezik róla, s nem tulajdonít kellő fontosságot a személyi adatoknak, illetve a mögöttük rejlő kőkemény valóságnak.

Kelendő portéka - egy új állampolgárság

Ha az emberek lelki életével foglalkozó szakemberek nem is, az egyszerű földi halandók mindig tudatában vannak, hogy életesélyeiket illetően korántsem mindegy, hová születtek, melyik országban élnek, milyen állampolgársággal rendelkeznek. Ezért aztán rengeteg gondnak, veszélynek kitéve magukat, nagy kockázatot vállalva évente milliók vándorolnak egyik országból a másikba, délről északra, keletről nyugatra, a szegényebb államokból a gazdagabbakba. Évente több mint egymillió bevándorló lép csak az Egyesült Államok területére, és százezrek folyamodnak menekültstátusért Európában. Napjainkban 80 millió olyan bevándorló él Amerikában, aki nem európai származású. A migráció folytán hatalmas és lényegbevágó átalakulás megy végbe a világon, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy szétzilálja a befogadó országokat, és máris milliók kezdik idegennek érezni magukat saját országukban. Ennek a hatalmas mozgásnak, ne feledjük, pszichológiai okai vannak: az emberek elégtelennek tartják azt, amit saját országuk nyújtani tud számukra. Az elégedetlenség vonatkozhat a gazdasági és politikai életre, az állampolgári jogegyenlőség hiányára, a kultúrára, az egészségügyi ellátás színvonalára, a biztonságérzet hiányára, az életüket fenyegető kockázatokra egyaránt.

Miközben a pszichológia a gyermekkori szexuális traumákkal van elfoglalva, és könyvtárnyi irodalma van az ezzel kapcsolatos állítólagos elfojtásoknak és későbbi nyugtalanító álmoknak, ehhez képest feltűnően nagy az érdektelenség a tömeges kivándorlás és bevándorlás okai iránt. Érthetően, hiszen kétségtelenül veszélytelenebb az emberek szexuális életében vájkálni, mint az egyes államok közötti jelentős életszínvonalbeli különbségek okaival és azok folyományaival foglalkozni.

Egy kis kitérő - Állam és hatalom

Az állam - pszichológiai értelemben - a hatalom gyakorlásáról szól: fegyverekkel, pénzzel, politikai eszközökkel fenntartott uralmi és alárendeltségi viszonyokat értünk rajta.

Az intézményesült hatalmi - fölé- és alárendeltségi - viszonyokat az állam tartja fenn, ami elképzelhetetlen az állampolgárok bizonyos fokú együttműködése, szolidaritása, lojalitása nélkül. Az állam, mondják a bölcsek, szükséges rossz, mert nélküle nincs rendezett társadalom. Korlátozza ugyan az egyéni szabadságot, de ezt a közösség érdekében teszi. Adókat vet ki, de arra szükség van a közjó érdekében. Elvileg rendben lenne minden, ha sikerülne elérni, hogy a hatalomgyakorlás ne kevesek privilégiuma legyen, hanem a népé. De erre még nem volt példa a történelemben.

A marxizmus - ahogyan idevonatkozó tanulmányainkból emlékszünk - kiábrándítóan fogalmazott ebben a kérdésben. Szerinte az állam mindig az uralkodó osztály politikai hatalmának a legfőbb szerve, amelynek az a feladata, hogy bármi áron megvédje az uralkodó osztály érdekeit. Ez magában foglalja a hatalommal szembenálló társadalmi és politikai erők elnyomását, a termelési és elosztási viszonyok fenntartását, a közösség ügyeinek az uralkodó osztály érdekeinek megfelelő intézését és irányítását stb. A rendszerváltás után húsz évvel be kell látnunk, hogy ez a meghatározás időtállónak bizonyult: a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek és jövedelmi különbségek soha nem látott mértékben növekedtek, amit az erőszakszervezetek (rendőrség, büntetőszervek, hivatali apparátus) szoros kézbentartásával lehet elérni. A demokráciával a hatalom most sem a nép, hanem egy gazdasági-politikai réteg kezébe került, amely nemcsak fenntartja, hanem a végletekig mélyíti a társadalmi ellentéteket.

Erre a kis kitérőre azért volt szükségünk, hogy megértsük a kettős állampolgársággal kapcsolatos húsz éve tartó hazudozást, mellébeszélést.

Hatalomféltés

Az állampolgárság kérdése politikai kérdés. Magyarországon azért nem került sor a kettős állampolgárság megadására, mert a politikai elit ebben ellenérdekelt - félti a hatalmát. Kit érdekel a nemzet jövője, különösen a határon túli magyarok sorsa egy olyan országban, amely szinte elmerül a politikai maffiauralom és a korrupció mocsarában?

Magyarország már régen nem a bátor, a nemzet érdekeiért szenvedélyesen küzdő értelmiségiek, politikusok, rendőrök, bírák és ügyészek országa, és mind kevésbé az. Napnál világosabbá vált ez a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson, amelynek kapcsán öt év távlatából is érdemes eltűnődni azon, hogy miféle érdekeket képviselő emberek irányítják a közvéleményt és az országot.

Emlékeztetőül idézzük talán föl, hogy a hangadók miféle frázisokat puffogtattak a kettős állampolgárságról szóló népszavazás finisében, amelynek következményeként december 5-e az újkori magyar történelem egyik legszégyenteljesebb napjává vált.

Az elutasító magatartásnak egyértelműen politikai okai voltak (és vannak). A határon túli magyarokról Magyarországon úgy tartják, hogy többségükben jobboldali érzelműek, ezért a regnáló szocialista-liberális tábor attól tartott, hogy ha magyar állampolgársághoz jutnak, az évtizedekre bebetonozza a hatalomba a jobboldalt. De ezzel a kampány során mégsem lehetett előállni, szalonképesebb kártyákat kellett kijátszani.

 

Sokba kerülnek

A Gyurcsány-kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy Magyarország kész aranybánya a szegény határon túli magyarok számára, akik a kettős állampolgárság birtokában elárasztják és nyomorba döntik majd az országot. Azok tehát, akik a kettős állampolgárságra szavaznak, magukra vessenek, ha megérkezik az éhes sáskaraj.

A magyar állampolgárság megszerzésének a megkönnyítésével nyolcszázezren települnének át Magyarországra, hangzott a felelősök szájából az intelem. Képzeljük csak el azt a sort a bevándorlási hivatal előtt! Állítólagos szociológiai felmérésekre hivatkozva a Kárpát-medence kiürülésével riogattak, amennyiben a határon túlról többszázezres tömeg elhagyná ősi szálláshelyét. És főleg a nincstelen, szakképzetlen, éltesebb korú magyarok jönnének, akiknek úgymond nincs vesztenivalójuk. Nem kétséges, a megnövekedett egészségügyi- és nyugdíjterhek alatt összeroppanna a költségvetés.

Továbbá azzal riogatták az ország népét, hogy az éhenkórász határon túli nyugdíjasok mellett az onnan érkező diákok is felettébb nagy veszélyt (megterhelést) jelentenének az országra nézve. Az, hogy hazugság mindez, nem jutott el az emberekhez. Hiába, sokba kerülnének nekünk, mondta fejcsóválva a miniszterelnök. A családi pótlék, a gyes, a gyed, az anyasági támogatás, az egészségügyi ellátás mellett még legalább tizenötféle segélyt vagy támogatást kapnának a határon túli, vagyis életvitelszerűen nem Magyarországon élő, lakcímmel nem rendelkező magyarok, ha megkapnák az állampolgárságot.

További „veszélyek”

A magyar költségvetésre nehezedő irdatlan terhek mellett - nyilatkozta Gyurcsány Ferenc a Timesnak - a románok és a szerbek a kettős állampolgárság megadása után azt mondhatják a magyaroknak: „Mit akartok itt? Nem gondoljátok, hogy haza kellene mennetek?” Más szóval, a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítése halálos csapást jelentene a határon túli nemzeti közösségekre nézve. Szemrebbenés nélkül mondta ezt, annak dacára, hogy jól tudta, a szerbek a Vajdaságban élő több tízezer horvátot sem üldözték el, akik kettős állampolgárságot szereztek, pedig Szerbia és Horvátország - az egykori Jugoszlávia széthullása folyományaként évekig háborúzott egymással. A románok pedig, a horvátokhoz hasonlóan, mindenkinek megadták a kettős állampolgárságot, aki csak kérte.

De ez sem volt elég. A gyengébb felfogású embereknek azt próbálták bemagyarázni, hogy az Európai Unió nem támogatja a kettős állampolgárságot. Kikapunk, pórul járunk, ha ezt nem tartjuk szem előtt. Ezzel szemben a legtöbb európai országban nemcsak, hogy elismerik és támogatják a kettős állampolgárságot, hanem a helyben lakást sem követelik meg az állampolgársági kérelem elbírálásakor, a külföldön élők az anyaországba való bevándorlás és különösebb feltételek nélkül igényelhetnek állampolgárságot. Igaz, szigorúbb feltételekhez van kötve a francia és brit állampolgárság megszerzése, amely feltételezi az ország területére való költözést.

Ha nincs ló, jó a szamár is

Kettős állampolgárság bevezetése helyett többféle javaslattal, egyebek között a külhoni magyar útlevél gondolatának felvetésével próbált a kormány a határon túliak kedvében járni. Újabbnál újabb ötletek követték egymást, valamennyi ugyanarra a kaptafára készült, elsőrendű és másodrendű állampolgárokra osztotta volna fel a nemzetet. A másodrendű állampolgárok legfőbb ismérve rendre az volt, hogy nem szavazhatnak a választásokon. Az elsőrendű magyar állampolgárt minden jog megilleti, a másodrendűeket viszont csak az útlevél. Végül egyik bedobott ötletből sem lett semmi, ezt a diszkriminációt ugyanis nem lehetett volna kivitelezni, mert ütközik az állampolgársági törvénnyel, amely kimondja: „A magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetőleg megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet.”

Húsz éve tart a magyar parlamenti pártok egyeztetése a kettős állampolgárságról. Hol az egyik, hol a másik párt áll elő valamilyen javaslattal, vagy az állampolgársági törvény megváltoztatására vonatkozó elképzelésekkel. Húsz év bőven elegendő idő volt ahhoz, hogy tisztán lássuk: amíg ez a politikai garnitúra van hatalmon, semmi remény arra, hogy a pártok között normális párbeszéd alakuljon ki az állampolgárság megszerezésének megkönnyítésére vonatkozóan. Szerző szerint sok olyan naiv ember akad, aki azt reméli, hogy a holtpontról való elmozduláshoz egy új magyarországi népszavazás vezet majd, amely egyúttal segíthetne helyrehozni a 2004-es referendum okozta morális törést a határon túli és anyaországi magyarok között. Félő azonban, hogy az idő túlhaladta ezt a kérdést. Ma már a magyar állampolgárság megszerzése korántsem bír olyan fontossággal, mint évekkel ezelőtt. Nemcsak azért, mert a romániai és szlovákiai magyarok számára az Európai Unióhoz való csatlakozás sok szempontból tárgytalanná tette ezt a kérdést, hanem mert önmagában véve a kettős állampolgársággal a magyar nemzetrészek autonómiájának biztosítása nélkül nem lehet megoldani semmit. Maradt a magyar igazolvány, ezzel szúrták ki a háborgók szemét.

Nem zörög a haraszt…

Noha a kettős állampolgárság elleni kampány annak idején tele volt hazugsággal, és az állampolgárság szóba hozása ma sem mentes a propagandafogásoktól, mellébeszélésektől és csúsztatásoktól, a riogatás és ódzkodás nem volt minden alap nélküli. Szó, ami szó: az emberek hazát, nemzetet, házastársat mindig a jobb élet reményében cserélnek.

A kivándorlás okát mindig ugyanabban - az egyén anyagi érdekeltségében, illetve társadalmi státusának remélt javulásában kell keresni. Az egyéni életben való „előrehaladás”, „fejlődés” voltaképpen azt jelenti, hogy az ember korábbi helyzetét (és a helyzetével összefüggő önmeghatározását, identitását) újabb, előnyösebbnek ígérkező szerephelyzetekre és identitásra cseréli fel. A modern társadalmakban az „előrehaladás”, „fejlődés” elsősorban anyagiakban, társadalmi presztízsben és a hatalomból való részesedésben jut kifejezésre. És miután az „előrehaladás”, a „fejlődés” mind kevésbé a tudáson, szorgalmon, tehetségen múlik, marad az ügyeskedés, a mindenkori hatalomhoz való törleszkedés, vagy a gazdaságilag fejlettebb környezetbe való áttelepülés.

Bűn-e, ha a határon túli magyarok sanyarú sorsukon a magyar állampolgárság megszerzésével szerettek volna könnyíteni? Nyilvánvalóan nem. Továbbá a magyar állampolgárság megszerzésében korántsem csak az anyagi haszonszerzés motiválta őket. Ismeretes, hogy az elszakított nemzetrészek gondjai-bajai többrétűek. A legsúlyosabb problémák nem is annyira anyagi, mint amennyire lelki, szellemi, mentális természetűek, a politikai nyomásról és az üldöztetésről nem is beszélve. A kettős állampolgárságtól szabadságjogaik, mozgásterük kiszélesítését, életesélyeik javulását remélték.

Nemzeti tudatzavar

A népszavazás kapcsán megmutatkozó közöny, értetlenség és elutasító magatartás szemléletes példája a nemzeti léttel, nemzeti érdekkel, nemzettudattal kapcsolatos általános értékzavarnak, ami immár vagy száz éve lehetetlenné teszi az együttes gondolkodást és cselekvést a magyarok számára. Ez a tudatzavar nemcsak magyar sajátosság, hanem világjelenség, a magyarság esetében azonban ez a nemzet megcsonkításának következtében napjainkra szinte patológiás mértékűvé vált. Ráadásul a kommunizmus hosszú évtizedeinek szellemi örökségeként a szorongás és a gyávaság meghatározó jellemvonássá vált, ami törleszkedésben, a belenyugvásban, a feltétel nélküli alkalmazkodásban jut kifejezésre. A magyar ember ma is változatlanul a hatalomtól várja sorsa eligazítását. Attól a hatalomtól, amelynek az egyik kezéből hálásan csipegeti a morzsákat, miközben az a másikkal kiforgatja a zsebeit.

Pszichológiailag szinte felfoghatatlan, hogy milyen feltétlen tisztelet övezi a politikai élet meghatározó személyiségeit, az egykori pártkádereket, volt és jelenlegi besúgókat, aktív vagy kirú­gott titkosszolgálati tiszteket, politikai haszonlesőket, percembereket, annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben széles társadalmi rétegek váltak ennek a politikai maffiának az áldozatává.

Csekély vigasz, hogy a rezignáltság, a közöny, a kétkedés, a reményvesztettség, a cinizmus, a törleszkedés, az árulás, a szorongás, a félelem, az üres fecsegés a térségben mindenütt jelen van, és mindenütt egy tőről fakad - a releváns társadalmi cselekvés hiányából. Ezek az érzelmek leginkább a gyenge, gyökerek, szilárd értékrend és közösségi kapcsolatok nélküli embereket jellemzik és kezdik ki, és ezen a téren a magyarok, különösképpen a kisebbségben élők, fokozottan érintettek. A kettős állampolgárság valamelyest talán orvosolni tudta volna ezt a helyzetet.

Státusmagyarok

A magyar állampolgárág elutasításával végződő népszavazás nagy csalódást okozott, de magának a népszavazásnak a kierőszakolása is súlyos hiba, történelmi rövidlátás volt. Miután az autonómiatörekvések megrekedtek, a határon túli magyarság a könnyebb ellenállás irányába próbált elindulni, a magyar állampolgárság megszerzése tűnt elérhetőbb célnak számára. Ez a történelmi fiaskó akár okulásunkra is szolgálhat.

Az elcsatolt nemzetrészeknek mindenekelőtt megfelelő jogi státuszra, autonómiára van szükségük ahhoz, hogy megmaradhassanak, és csak aztán, vagy ezt a törekvést erősítendően magyar állampolgárságra. Annál is inkább, mivel szétmorzsolódó, atomizálódó közösségekről van szó, amelynek egyik folyománya az asszimiláció, a másik a kivándorlás. Ilyen körülmények között az állampolgárság kollektív és automatikus megadása politikailag nehezen kezelhető helyzetet teremthetett volna.

A jövőt illetően is az lenne az ésszerű, ha a honosítás feltételei nemcsak az idegen elvárásoknak, mondjuk az Emberi Jogok Európai Bírósága által támasztott kritériumoknak felelnek majd meg, hanem a nemzet integrációját szem előtt tartva serkentően hatnak a határon túli magyar közösségek önszervezésére. A kettős állampolgárság az autonómia ügyével és más kedvezménytörvénnyel párhuzamosan jelenthet hosszú távú megoldást.

2010-ben Magyarországon választások lesznek. A Fidesz elnöki stábjának tagjai egyre-másra nyilatkoznak, hogy ha a Fidesz kormányra kerül, első lépései között törvényt alkot a kettős állampolgárságról. Szerintük az új parlament erkölcsi kötelessége ennek a kérdésnek a rendezése, de a jelenlegi összetételében az Országgyűlés erre nem képes. Sajnos, amikor a Fidesz hatalmon volt, nem élt az állampolgárság kiterjesztésének a lehetőségével, megelégedett a státustörvénnyel. Hiába adtak hangot az érintettek az elégedetlenségüknek, hogy a státustörvény nem sokat könnyít helyzetükön. Azok a jogosítványok, amelyekkel a törvény felruházza őket, gesztusértékűek ugyan, de semmit sem változtatnak kisebbségi státusukon. Ellenkezőleg, míg korábban csak a többségi néphez képest minősültek kisebbségnek, a státustörvénnyel immár a magyar nemzeten belül is kisebbségnek lesznek minősítve.

Makacs remények

Más kérdés, hogy a hiányolt nagylelkű politikai gesztustól, mármint a kettős állampolgárság megadásától nem lehetetett volna csodát várni. Azok, akik az elmúlt időszakban végigjárták a magyar állampolgárság megszerzésével járó megalázó tortúrát, sok mindenről tudnának beszélni. Például arról, hogy nemcsak fényes karrier nem várt rájuk, hanem idegenek és hontalanok maradtak új hazájukban. Bármilyen meglepőnek is tűnjön ez első hallásra, valójában nincs benne semmi különös. Az „aranytarisznya” vágya és a nagy „karrier” mítosza, ami annyi ember kezébe adott (és ad ma is) vándorbotot, a gazdag Nyugaton is ritkán realizálódik. Erről ugyan hallgat a média, a szociológusok és a pszichológusok körében sem felkapott téma, a nagyritkán hazalátogatók sem kötik az otthoniak orrára, hogy a második, sőt harmadik generáció is megreked ugyanabban az átmenetinek tekintett társadalmi szerephelyzetben, ami a szerencsét próbáló nemzedéknek jut osztályrészül. A megrekedtség, csalódottság, sikertelenség egyébként valamelyest tükröződik a hajdani szülőföldhöz, anyanyelvhez, szokásokhoz való makacs ragaszkodásban, amely a kései leszármazottakban akár visszájára is fordíthatja a szülők vagy nagyszülők egykori törekvését. Ezek azonban ritka kivételek, a sikeres beilleszkedéshez fűzött makacs remények szükségszerűen együtt járnak a szülőföld és a már csaknem teljesen elfelejtett anyanyelv iránti súlyosbodó érdektelenséggel.

Pszichológiai mozgatórugók

Az asszimilálódó őshonos kisebbség és a kivándorlók csoportját sok szempontból célszerű külön kezelni. A pszichológiai mozgatórugókat illetően azonban mindkét esetben az ember személyi kapcsolatai, érzelmi kötődései azok, amelyek a közösség elhagyásának az okaira magyarázattal szolgálhatnak. A vándorló munkások, az örökösen költözésben levő családok, a szerencsét próbáló kivándorlók, vendégmunkások, beházasodók, vagyis mindazok, akik az asszimilálódás lehetőségével, veszélyével számolnak, zömükben helyüket nem lelő, társadalmi környezetükbe gyengén integrálódott emberekből verbuválódnak. Azok szánják rá magukat elsőként társadalmi szerephelyzetük és identitásuk feladására, a sokszor hallatlan erőpróbát igénylő áthasonulásra, akik már a döntő lépésüket megelőzően is konfliktushelyzetben voltak, identitásukban elbizonytalanodtak, környezetükben gyökértelennek érezték magukat.

A modern élet sajátosságainál fogva korunkban az anyagi javak, a társadalmi presztízs (hírnév) és a hatalomból való részesedés jelentik az egyéni ambíciók legfőbb mozgatórugóit. Ezek csakugyan fontos, de szeretném ismét hangsúlyozni, nem a legfontosabb személyi mozgatórugók. Legfontosabb szükségletünk a másik ember, voltaképpen egy közösség, ami befogad, s ami azonosságtudatunk alapjául szolgál. Ez így van akkor is, ha sok esetben hiányzik az erre vonatkozó tudásunk és belátásunk.

Amilyen megerősítést jelentenek saját identitásunk szempontjából az érzelmi kötődések, a gazdag emberi kapcsolatok, olyan megtartó erővel bírnak az érintett közösség számára is. Más szóval a jó emberi kapcsolatok nemcsak az egyéneknek, hanem magának a közösségnek is fontosak. Az érzelmi kötődések fellazulásával, interperszonális helyzetünk bizonytalanná válásával kerülnek előtérbe más, az anyagi hiányérzetet, társadalmi sikertelenséget, sebzettséget és gyökértelenné válást kompenzáló ambíciók, mint amilyen a meggazdagodásra, hírnévre, hatalomra való törekvés. Az önmegtagadáshoz, áthasonuláshoz vezető lépések akkor történnek meg, amikor személyi kapcsolataink hálója már nem bírja el a szociális gondokból, távlattalanságból és egyéb konfliktusainkból fakadó megterhelést.

Semlegesítő erők

Semmiképpen sem szeretném a munkanélküliségnek, a nyomor elöli menekvésnek, a szakmai érvényesülési igénynek az asszimilációban és kivándorlásban játszott szerepét csökkenteni. Látnunk kell azonban az asszimilációs folyamatnak ezt a másik, közösségi vonatkozását is. Nevezetesen, hogy a közösségi élet jellegétől függően az asszimilációval szemben igen erős hatások érvényesülhetnek még hátrányos társadalmi-gazdasági helyzetben is. Az emberi kapcsolatoknak, érzelmi kötődéseknek olyan, anyagaikban, presztízsben kifejezhetetlen és megfizethetetlen értékei vannak, amelyek vitális fontosságúak az ember számára, s amelyek még a legszegényebb, legelmaradottabb környezetben is versenyképes semlegesítő erőt jelentenek az idegen országok és népek magasabb életszínvonalat, nagyobb érvényesülési lehetőséget és több szabadságot ígérő szívó hatásával szemben. Ha ez nem így volna, ha az emberek nem ragaszkodnának övéikhez, családjukhoz, népükhöz és szülőföldjükhöz, a nagy „egységesülési folyamat”, amit a nagy ideológusok a világtörténelem majdani nagy győzelmeként előlegeztek meg - többször is - számunkra, már réges-régen végbement volna.

Családjukat, rokonaikat, barátaikat, szomszédjukat, szülőföldjüket, nemzetüket, kultúrájukat azok tudják nagyobb fájdalom nélkül elhagyni, feladni, akik számára ezek a kötődések már csak formális jellegűek, érzelmileg nem sokat jelentenek, vagy éppenséggel terhesek számukra. Kapcsolatait, érzelmi kötődéseit az ember, ahogyan Fekete Gyula írja egy helyen, normális körülmények között, éppen olyan nehezen adja fel, mint amilyen képtelenség volna, mondjuk, elvárni azt, hogy a szegényebb sorsú gyerekek a gondtalanabb élet reményében szüleiktől jól szituált családokhoz szökjenek át.

Gumicsonton rágódva

Miközben a kettős állampolgárság kérdése újra és újra a figyelem központjába kerül, és csaknem egyfolytában ezen a gumicsonton rágódunk, az egymást követő kormányok az elmúlt húsz év alatt olyan mértékű károkat okoztak az ország nemzeti vagyonában és közmoráljában, ami, úgy tűnik, szinte helyrehozhatatlan.

Akárhogyan kerülgetjük is a kellemetlen igazságot, mint macska a forró kását, nem a kettős állampolgárság ügye a legkeserűbb orvosság, amit le kell nyelnünk. A hamis rendszerváltás tönkretette az emberek biztos megélhetését, lerombolta hitüket a tudásban, a becsületes helytállásban, a munkában, a biztonságos jövőben, a választott vezetők megbízhatóságában, a szocializmust felváltó demokráciában. Az elhazudott, eltitkolt adósságállományról nem is beszélve, amely immár olyan összegű, hogy józan ésszel képtelenségnek látszik, hogy valaha is vissza lehessen fizetni. A növekvő kamatterhek értelmetlenné tesznek minden egyéni és családi erőfeszítést. Nos, ennek a kamatrabszolgaságnak a tükrében legjobb, ha magunkban újraértékeljük az elmúlt évek eseményeit. Hamar rájövünk, hogy nemcsak a határon túli magyarok ügyét vitte jégre a politikai vezető réteg, de immár a térség népei sem élhetik többé saját életüket. Kifosztottan, szélütötten, egymásba mardosva tántorognak itt emberek és népek, miközben a hatalmi elit kezén szőrén-szálán eltűnik minden, a nemzeti vagyon, a piac, a profit, és hovatovább maga az emberélet is látványos megrövidülésével.

1 A határon túli magyarok kedvezményes honosításáról 2004. december 5-én tartottak Magyarországon ügydöntő népszavazást. A kettős állampolgárságról szóló szavazás eredménytelenül zárult.