Kisebbségkutatás - 2010. 1. szám

Talpai Lóránt

A kettős állampolgárság lehetősége különböző szempontok alapján

A kettős állampolgárság mint alapjog?

Dual citizenship from various aspects

This analysis examines the possibility of dual citizenship on the basis of different criteria. Analysis focuses mainly on two aspects. Even the most important security and economic issues. In addition, international models will present the context of dual nationality.



Az emberiség általánosnak tekinthető jogai, illetve alapjogai közé mindenképpen besorolható az államhoz való tartozáshoz, az állampolgársághoz való jog. Sőt nevezhetnénk talán az egyik legfontosabb jogi alappillérnek is, amikor az embereket érintő további szabadságjogokról, avagy a jogegyenlőségről beszélünk. Hiszen az alkotmánypolitika az alkotmányos állam alkotmányjogának nyelvén az embereket elsősorban állampolgároknak nevezi, akiknek különféle egyéni vagy kollektív jogai lehetnek. A modern alkotmány a világ legtöbb államában nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a különböző országokban élő emberek kettő vagy annál is több állampolgársággal rendelkezzenek. Jogilag ezáltal, azaz további állampolgárság megadásával számos problémát lehet orvosolni, melyet esetleg másként nem lehetne.

Hiszen az emberek életútja, sorsa, múltja, jelene és jövője kiszámíthatatlan.

A történelmi, politikai, gazdasági folyamatok pedig az egyének akaratától függetlenül, véletlenül vagy akaratukkal netalán egybeesve történhetnek, de mindenképpen komoly szituációk, problémák, élethelyzetek és életsorsok kialakulását befolyásolhatják.

A történelemkönyvekből is jól ismert természeti katasztrófák, háborúk, éhínségek, járványok kisebb vagy nagyobb exodusokat idéztek elő. Az emberek soha sem tudhatták, hogy életük folyamán hova fognak eljutni akaratuktól függetlenül vagy szándékosan. A távolabbi múltban például különféle hódító hadjáratok vagy akár a múlt századi világháborúk miatt lehettek kitéve az emberek állampolgárságuk és az azzal járó jogaik megszűnésének, elvesztésének. A különböző országok megszűnése, majd a térképek újrarajzolása akár a közelmúltból is ismeretes. Ezek mind-mind olyan tényezők, amelyek szükségessé teszik a modern alkotmányok számára, hogy sokkal rugalmasabban kezeljék az emberek származásából, gyökereiből, múltjából, különféle népcsoportok, illetve nemzetekhez való tartozásából fakadó állampolgárság kérdését. A migrációk, a világban kialakult óriási gazdasági különbségek, a születések és halálozások közötti elképesztő eltérés a világ különböző pontjain egész egyszerűen nem teszik lehetővé a modern alkotmányok számára, hogy statikus módon alkalmazzák állampolgársági törvényeiket kizárólag behatárolt, szigorú mércékkel megszabott embercsoportok részére.

A többes állampolgárságot tehát kifejezetten elterjedt életformának tekinthetjük az ún. globálissá formálódott világban. Nem kérdés, hogy ezen jog napjainkban a legnépszerűbb vagy a legtöbbet kért, illetve a legelterjedtebb jogok közé tartozik.

A legfőbb probléma azonban az alap- és a többletjogok közötti különbségből fakadhat. Ugyanis egyelőre szinte egyetlen ország alkotmánya sem olyannyira modern, előremutató még, hogy alapjogként kezelje például a kettős állampolgárságot.

Azonban pontosan abban a térségben, ahol élünk, legyen szó főként a Balkánról, de akár a Kárpát-medencéről (valószínűsíthetően ezekben az esetekben nem a modernitásból vagy a különféle alkotmányok rendkívül alternatív módon történő megközelítéséből fakadóan) pontosan a közelmúltban terjedt el az a gyakorlat, amely szinte alapjoggá tette a kettős állampolgárságot.

A jugoszláv utódállamok szinte explicit módon, minden korlátozás nélkül engedélyezik vagy alkalmazzák a kettős, többes állampolgárságot a nemzettársaik számára. Nem kérdés, hogy ez lehetőségként kellene, hogy szolgáljon az ott élő magyar kisebbség számára is, nem pedig korlátként. Hiszen a szabad joggyakorlást e tárgykörben semmiképpen sem korlátozhatják az ott élő kisebbségek számára, ha a többség élhet ezzel a joggal.

Valójában önkényesen korlátozhatják, csak azt az alkotmányt a továbbiakban nem nevezhetik demokratikus, illetve az egyenlő esély elvein alapuló alkotmánynak.

Konkrétabban, ha csak a vajdasági, azaz a délvidéki magyarság szemszögéből közelítjük meg a kettős állampolgárságot az alap- vagy szerzett jog ellentétpár szempontjából, akkor elmondható, hogy Szerbia nem korlátozhatja (és valójában nem is teszi, legalábbis az eddigiekben nem tette) tulajdonképpen még azt sem, hogy a nevezett kisebbség alapjogként kapja az állampolgárságot egy másik országtól. Szerzett jogként pedig főként nem lehetnek akadályok.

A probléma természetesen abból adódik, hogy az összmagyarság anyaországa, a Magyar Köztársaság az eddigiekben nem alkalmazta alapjogként, de még specifikusan a magyar nemzethez tartozó személyekre vonatkozó jogként sem a magyar állampolgárságot. Sőt még magát a tartózkodási engedély intézményét se alkalmazta könnyítésekkel, specifikusan a magyar nemzethez tartozó személyek esetében. Politikai terminussal úgy is kifejezhetnénk, hogy az eddigiekben a Magyar Köztársaság nem alkalmazott pozitív diszkriminációt a részben saját nemzetének definiált embercsoporttal, jelesül a határon túli magyarsággal.

Tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a vajdasági magyarság előbb élhetné meg Szerbiában, amely országnak a hivatalos állampolgára, azt hogy akár alapjogként is élvezhetné a kettős állampolgárságot, mint anyaországán belül, avagy ebben az esetben inkább kívül.

Ugyanis a jelenlegi magyar alkotmány nem lát, nem előlegez meg mást az állampolgárság kapcsán, mint pusztán egyszerű általános, egyedi és egyszeri lehetőséget a kérelmező (legyen az bármilyen származású) személy számára, amely lehetőség nem több, mint egy átvett és szolidnak mondható európai norma.

Sem az alkotmányozó a rendszerváltozás hajnalán, sem a törvényhozó a rendszerváltozást követően napjainkig, sem a legfőbb törvényhozó, avagy a különböző kormányok és végezetül a lakosság sem (a 2004-es népszavazáskor meghozott többségi döntéssel) tartotta olyan mértékben lényeges kérdésnek a kettős állampolgárságot, hogy az általános joggyakorlattól eltérően pozitív diszkriminációt alkalmazzon, vagy többletjogot adjon a határon túl élők számára.

Pedig, mint ismeretes, kevés olyan specifikus ország létezik a világon, amely hasonló geopolitikai adottsággal rendelkezik, mint Magyarország.

Ahhoz ugyanis, hogy bárminemű elmozdulás legyen a kettős állampolgárság kérdését, intézményét illetően, mindenképpen lépéseket kellene tennie a magyar törvényhozásnak az állampolgárságnak az alapjogok irányába történő elmozdítása felé, de legalább a pozitív diszkrimináció irányában.

E lépések nélkül ugyanis csak a jelenlegi állampolgársági forma apróbb változtatásai valósulhatnak meg, azaz némi könnyítés az állampolgárság megszerzését illetően.

Nemzetközi minták és a térségben kialakult trendek

Nemzetközi viszonylatban a világ számos országában alkalmazzák a kettős vagy többes állampolgárság intézményét, igaz, egységes használatról nem beszélhetünk, hiszen a különböző országok különféle módon értelmezik az állampolgársághoz való jogot.

Nem véletlen hát, hogy az eddigiekben az Európa Unión belül sem alakult ki egységes álláspont, illetve nem alakítottak, dolgoztak ki közös szabályokat. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy nincsenek felülről jövő instrukciók, javaslatok, hanem azt is, hogy minden ország szabadon döntheti el, hogyan illeszti bele ezt a bizonyos intézményt alkotmányába.

Az Európa Unió tehát nem akar beleszólni a tagországok állampolgárság-politikájába, hiszen ezek az ügyek nem csak uniós országok közötti relációban fordulnak elő, hanem uniós és nem uniós országok között is, a világ bármelyik térsége érintett lehet. Elegendő csak megemlíteni az egykori hatalmas gyarmatbirodalmakat, tehát a jelenlegi Nagy-Britanniát, Franciaországot, de akár Portugáliát is említhetnénk Brazília és Angola kapcsán.

Egy dologról azonban lefolytatták a vitákat az Európa Unión belül is, mégpedig az ún. hármas állampolgárság kérdéséről. Azaz megkaphatják-e automatikusan az uniós állampolgárságot (ezáltal minden többletjogot vagy kötelességet, melyet az unió tagállamai biztosítanak) azok a személyek, akik nem uniós országban élnek, de mégis rendelkeznek valamelyik tagállam állampolgárságával?

Ha az Európai Unión belül elfogadták volna azt a felvetést, hogy alakuljon ki egy általános uniós állampolgárság, akkor számos kettős állampolgár hármas állampolgárrá válhatott volna. Az uniós alkotmány tartalmazza ugyanis az EU-állampolgárságot, de ennek részleteit teljes egészében ki kellene dolgozni. Egyelőre tehát az lehet uniós állampolgár, aki az Európai Unió egyik tagországában telepszik le, és ott él. Ez a szokványos modell, amely semmilyen többletjogot nem biztosít.

Tehát ha lenne is kidolgozott, átfogó kettős állampolgársági törvény, a magyar útlevél még korántsem járna együtt az uniós állampolgársággal azoknak a határon túli magyaroknak számára, akiknek országa nem tagja az EU-nak.

Megállapítható tehát, hogy a világban az egyes országok eltérő történelmi hagyományai és konkrét problémái határozzák meg azt, hogy ki milyen megoldást talált a kettős állampolgárság intézményére. Vannak további törekvések, amelyek mellette vagy ellene szólnak.

A Princeton Egyetemen végzett kutatás szerint 72 állam több-kevesebb megszorítással elfogadja a kettős állampolgárságot, míg 111 több-kevesebb kivételt téve elutasítja.

A délszláv utódállamokban élő magyarság azonban az utóbbi évtizedek folyamán határozott trendekkel találta magát szemben a többségi lakosság, nemzet kapcsán.

A határok átrendeződése és a fiatal, a közelmúltban megalakult országok megjelenése, és főként azoknak nemzetpolitikája okot, esetleg reményt adott arra, hogy a kisebbségben élő magyarság sem marad anyaország nélkül. Az anyaország természetesen korábban is létezett, azonban inkább csak jelképesen. Jogi vagy politikai értelemben tulajdonképpen az elmúlt hatvan évben vajmi kevés elmozdulás történt a nemzetpolitika, azon belül is az állampolgársági politika területén.

A délszláv államok – tömören összefoglalva – rendkívül könnyű hozzáférést biztosítanak saját nemzetrészeik számára a kettős állampolgársághoz. Kivéve Boszniát, amely jól ismert megosztott helyzete miatt megpróbálja elodázni a kettős állampolgárság elfogadásáról szóló törvény bevezetését. Viszont a bosznia-hercegovinai parlament 2013-ig meghosszabbította azt az állampolgársági törvényben előírt időszakot, amíg az érintetteknek le kell mondaniuk második állampolgárságukról, ha meg akarják tartani bosznia-hercegovinai állampolgárságukat.

Azonban a valóság természetesen ebben az esetben is felülírja a mesterséges politikai törekvéseket, hiszen elmondható, hogy Bosznia jelenleg is „hemzseg” a kettős állampolgársággal rendelkező személyektől. A rendkívül szabad horvát, szerb és macedón állampolgársági törvény tulajdonképpen tálcán kínálja fel nemzettársainak az állampolgárságot.

A horvát állampolgársági törvény, amelyet a szábor 1991 júniusában fogadott el, a világban bárhol élő horvátok számára - tehát etnikai alapon – jelentős könnyítéseket biztosít a horvát állampolgárság elnyeréséhez. E törvény szerint az is jogosult a horvát állampolgárságra, aki nem Horvátországban él, és nem is ott született, nem beszél horvátul, de írásbeli nyilatkozatot tesz arról, hogy horvátnak tartja magát. Az ilyen személy mentesül az alól a kötelezettség alól, hogy lemondjon előző állampolgárságáról. Ennek alapján a Vajdaságban és Bosznia- Hercegovinában élő horvátok tömegesen szereztek horvát állampolgárságot. Ugyanez vagy hasonló helyzet alakult ki a szerb kisebbség esetében is, mivel Szerbia is hasonló elbírálást alkalmaz a kettős állampolgárság megítélésében.

Macedónia pedig talán még az említett két országnál is szabadabban alkalmazza a kettős állampolgárság intézményét, mivel minden korlátozás nélkül engedélyezi. Egyedüli kikötés a macedón törvényben az, hogy amikor a macedón állampolgársággal is rendelkező személy Macedóniában tartózkodik, macedón állampolgárnak tekintendő.

Végezetül Szlovénia is lehetővé teszi a Szlovéniából kivándoroltak és egyenes ági leszármazottaik (a harmadik generációig) kettős állampolgárságát, ha legalább egy évet megszakítás nélkül Szlovéniában tartózkodnak, s honosításuk szlovén nemzeti érdek.

Szerbia vagy Horvátország részéről, vagyis ezen országok felől megközelítve tehát Magyarország számára egyértelműen adottak a feltételek egy jóval rugalmasabb és a nemzeti érdeket, nemzetegyesítést sokkal erőteljesebb módon előtérbe helyező állampolgársági törvény kidolgozására. Azonban a magyar törvényhozás, azon belül is a kormány továbbra sem él ezzel a lehetőséggel. Sok esetben meglepő módon nemcsak a jelenlegi Magyar Köztársaságban élő polgárok akaratára hivatkoznak, hanem a határon túl élő magyarok, illetve magyar szervezetek álláspontjára is, ami felettébb furcsa dolog, hiszen minden határon túli magyar szervezet egyértelműen amellett teszi le voksát, hogy a kettős állampolgárság könnyebben, ideális esetben alapjogként vagy specifikus kollektív jogként legyen megszerezhető.

Politikai szempontok alapján persze érthető, hogy az állampolgársággal járó további általános vagy többletjogok akadályozzák legfőképpen a magyar törvényhozót. Pedig csak akarat, szándék és elhatározás kérdése lenne egy olyan törvénytervezetet kidolgozni, amely a kettős állampolgárságot modern nemzetegyesítésként definiálná, és kiszűrné azokat a többletjogokat, amelyek nagy terhet rónának a magyarországi adófizetőre.

Annál is inkább fontos lenne a jó szándékú előrelépés, mivel a határon túli magyarság, azon belül is a vajdasági magyarság rendkívüli helyzetben van évtizedek óta.

A totális felaprózódás, a részleges vagy akár teljes megszűnés sem zárható ki, ha tovább folytatódnak a jól ismert negatív folyamatok. Szerbia, látván Magyarország folyamatos hezitálását, visszakozását, sőt elutasítását a magyar kisebbséget érintő törekvések, törvények vagy célok kapcsán, jó hivatkozási pontot talál abban, hogy tulajdonképpen még túl sok joga is van az itt élő kisebbségeknek, ha anyaországuk sem akar többet.

A kettős állampolgárság mint biztonságpolitikai kérdés

Az, hogy Magyarország hogyan látja, főként pedig hogyan láttatja, ismerteti más országok, nemzetközi intézmények képviselőivel - jelen esetben - a vajdasági magyarság helyzetét, rendkívül fontos kiindulópontja a nemzetpolitikai kérdések feldolgozásának.

Biztonságpolitikai szempontból például szinte teljesen ellentétesen értelmezte a magyar törvényhozás és kormány a vajdasági magyarság helyzetét.

Hiszen a kettős állampolgárságot kockázati tényezőként tárták a magyar közvélemény elé, nem pedig mint lehetőséget arra, hogy nagyobb biztonságot, pontosabban nemzetközi figyelmet, garanciát lehessen nyújtani az adott térségben élő magyar kisebbség számára. A Vajdaságban élő lakosság túlnyomó többségének ugyanis meggyőződése, hogy a kettős állampolgárság nem váltott volna ki semmiféle ellenreakciót a többségi nemzeten belül. Főként azért, mert a szerb hatóságok nagyon is tudatában vannak annak a ténynek, hogy Szerbia akarva-akaratlanul, csakis a legrugalmasabban kezelheti az állampolgársági törvényeket. Nemcsak a délszláv utódállamok kialakulása, hanem akár Koszovó miatt is. Szerbia most, de főként a jövőben (az Európai Unióhoz történő felzárkózás miatt) nem engedheti meg magának, hogy az állampolgársági kérdések miatt komoly konfliktusok alakuljanak ki határain belül.

A szélsőséges szerb politika által mozgatott erőkre való hivatkozás (azaz nem adható állampolgárság az ott élő magyarságnak, mert az rendkívül veszélyes számukra) pedig nagyon felszínes megközelítés, és ráadásul rendkívül demagóg módszer. Hiszen ezt a filozófiát követve tulajdonképpen nem érdemes pozitív diszkriminációt alkalmazni a magyar kisebbség irányába, mivel az feszültégre okot adó tényező lehet. Szerbiában pedig a szélsőséges erők nem tűrnék el az említett lépéseket. Itt tehetnénk fel az egyik legfőbb kérdést ez ügyben, azt, hogy a magyar nemzetpolitika tulajdonképpen kinek akar megfelelni. Mióta mérvadó egy demokratikus ország számára különféle szélsőséges csoportok instrukciója, reakciója, elképzelése?

A jóakarat és a józan, kiszámítható (nem pedig esetlegesen számító, félrevezető) gondolkodásmód könnyedén átláthatja azt, hogy a szélsőséges erők helyett a legális magyar szervezetekre, illetve a különböző országokban élő magyar kisebbségre, azaz az érintettek véleményére kellene figyelni.

Ráadásul biztonságpolitikai szempontból pontosan az eddigi létforma volt rendkívül veszélyes a vajdasági, avagy délvidéki magyarság számára, azaz a sok esetben érezhető vagy éreztetett sehova sem tartozás, bizonyos értelemben vett hontalanság. Akkor, amikor az itt élő magyarok egy része határozottan vajdasági magyarnak definiálja magát a magyarországival szemben, akkor ez a sajnálatos döntés, öndefiníció sok esetben akár érthető módon is a kitaszítottságból eredeztethető.

Az orvosolatlan kitaszítottságot érezték meg az utóbbi évtizedben a többségi nemzet soraiban megbúvó, és egyre jelentősebb erőt képviselő szélsőségesek. Tulajdonképpen saját részleges kitaszítottságukra, menekültstátusukra adtak rendkívül negatív válaszokat, természetesen a maguk intoleráns módján.

A szerb, illetve a magyar kül- és belpolitika Bermuda-háromszögében elvesző magyar kisebbség pedig egyre nagyobb létbizonytalanságba került. Az Európai Unió pedig hihetetlenül távolról figyelte és figyeli a térségben lezajlott és lezajló folyamatokat, amelyek a többségi nemzetet és a kisebbségeket érintik.

Hogy kívülálló szemlélőként viselkedtek, az egyértelműen Szerbia elmúlt két évtizedben folytatott politikájának szólt. De mégis elképesztően nagy hiba volt az Európa Uniótól és intézményeitől, hogy a globális, illetve szuperdemokratikus szövetséget képviselve nem tettek különbséget az elhibázott szerb politika és az országban élő kisebbségek, illetve az olyan emberek között, amelyek csak elszenvedői voltak az elmúlt évtizedeknek.

A kettős állampolgárság intézménye védőernyőt képezhetne a vajdasági magyarok fölött. Ezt a bizonyos védőernyőt pedig egyáltalán nem kellene túldimenzionálni, tehát nem kellene róla olyan polémiákat folytatni, hogy ez azt jelentené, hogy a továbbiakban (azaz az állampolgárság megadását követően) a magyar külpolitika folyamatosan konfliktushelyzetekbe keveredne. Egy-két konfliktust soha sem lehet kizárni, azonban a külpolitika és diplomácia csak nagyon-nagyon szerencsés helyzetben levő országok számára lehet folyamatosan konfliktusmentes.

És ahogyan a magyar igazolvány sem váltott ki semmiféle konfliktushullámot, (sőt Kárpátalján nem magyar nemzetiségűek is szívesen sorban álltak a dokumentumokért), úgy a kettős állampolgárságnak is hasonló hatása volna. Pedig jól emlékezhetünk, hogy a jelképes dokumentumnak számító magyar igazolvány kidolgozása előtt szintén hallhattuk azokat a hangokat, amelyek szélsőséges erőkkel fenyegették a kisebbségben élő magyarokat.

Kijelenthető, hogy ha például a Vajdaságban, a magyarlakta területeken a magyar származású emberek többsége rendelkezne magyar állampolgársággal, az nem csökkentené, hanem éppen növelné biztonságukat. Még abban az esetben is, ha a dokumentum nem jelentene explicit módon uniós állampolgárságot, mégis fontos lenne, hogy egy uniós tagország nyújtaná a saját nemzetrésze számára. És bármennyire is felhígított formája lenne a teljes jogú állampolgárságnak (tehát messze sem járna vele minden jog, amelyet például egy jelenlegi teljes jogú magyar állampolgár birtokol), mégis megnövelné bizonyos szempontból a kisebbség jelentőségét. Az Európai Unió sem tehetné meg, hogy egyáltalán ne figyeljen a biztonsági helyzetre, a konfliktusokra, a fenyegetésekre és a kirekesztésre.

Ha nem is konkrét és szigorúan alkalmazott jogi döntésekkel, de morális okokból már nem tehetné meg, hogy ne figyeljen hatványozottan egy olyan kisebbségre, amely ugyan nem él életvitelszerűen az unión belül, de mégis rendelkezik valamiféle specifikus dokumentummal, amely egy uniós tagállamhoz köti. Biztonságpolitikai szempontból tehát egyáltalán nem lenne rossz döntés a kettős állampolgárság.

Ha pedig megvalósulhatna az egykoron ígért és szinte törvényben garantált, de sajnálatos módon a történelem süllyesztőjébe került valódi autonómia, és az önrendelkezés formáit a magyar kisebbség kézzelfogható módon tudná gyakorolni, akkor a kettős állampolgárság mellett ez lenne az a másik fontos tényező, amely a szó nemes értelmében európai szellemiségű életminőséget garantálna a magyar kisebbség számára, legalábbis politikai és jogi szempontból mindenképpen.

A kettős állampolgárság mint gazdasági és gazdaságpolitikai kérdés

A biztonsági kérdéseknél, illetve a különféle külpolitikai kockázatoknál is nagyságrendekkel jobban foglalkoztatta a magyar lakosságot a kettős állampolgárság kapcsán a gazdasági, avagy a materiális tényező.

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara közvetlenül az ominózus népszavazás előtt megvizsgálta a kettős állampolgárság feltételezett gazdasági hatásait. Magyarán, kísérletet tettek egy elképzelt, hirtelen lakosságnövekedés hatásainak definiálására, számszerűsítésére. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szerint a népszavazás nem volt előkészített, hatásairól, várható következményeiről sem a közvéleményt, sem a vállalkozókat nem tájékoztatták megfelelően, kiírását nem előzték meg felmérések, elemzések.

Ezt próbálták meg pótolni, de főként hipotézisek alapján állítottak össze egy véleménysort.

Elsőként a következőt szögezték le: a kamara az európai uniós felzárkózás alapfeltételének a GDP minél gyorsabb, minél hatékonyabb növelését tekinti, ami kizárólag Magyarország versenyképességének helyreállításával érhető el. Ennek elengedhetetlen feltétele a szakképzett, költségeiben is versenyképes munkaerő.

Mivel Magyarországnak egyre intenzívebb munkaerőgondjai vannak, illetve lehetnek a jövőben, egyértelműen szüksége lehet külföldi munkavállalókra a magyar gazdaság növekedésének elősegítéséhez.

Eléggé elterjedt vélemény, hogy szerencsés helyzetben van a magyar gazdaság, hogy ezt a munkaerőhiányt nem idegen nyelvű és kultúrájú munkavállalókkal kell pótolnia. Pontosabban: akár szerencsésebb helyzetben is lehetne, mint amilyenben évek óta van.

A lakosság kiszámíthatatlan gyarapodásával esetlegesen megnövekvő terhek azonban jóval nagyobb mértékben foglalkoztatják a magyar közvéleményt, illetve törvényhozást, mint a lehetőségek széles spektruma.

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara legfőbb megállapításai, hipotézisei azonban tartalmazzák a pozitív számításokat és elképzeléseket is, nem csak a terheket.

 

Makrogazdasági összefüggésekben a kettős állampolgárság esetleges bevezetése növelheti

- az államháztartás bevételeit,

- a munkaerő-piaci kínálatot,

- a legális foglalkoztatást,

- egyes ágazatok túlélési esélyeit,

- a magyar gazdaság versenyképességét,

- a GDP növekedését.

 

A kettős állampolgárság bevezetése egyúttal növelheti


- az államháztartás kiadásait,

- a munkanélküliséget,

- a kiadások növekedése esetén az állami elvonást, így az adókat.

 

Továbbá

- csökkentheti a bérnövekedési dinamikát,

- nem kiszámítható terhet jelenthet a magyar egészségügy és szociális ellátórendszerre,

- előre nem látható hatással lehet a fogyasztás és beruházás szerkezetére.

 

Az előnyök és a hátrányok számbavétele és összehasonlítása a rendelkezésre álló ismeretek alapján nagy kockázatot rejt magában, és az egyenleg ma nem kalkulálható kellő pontossággal. A gazdasági és társadalmi folyamatok időben elhúzódva, több esztendő alatt, fokozatosan jelennek meg.

A gazdasági előrejelzések megjelenését követően rendkívül beszédes volt a sajtóvisszhang, azaz a különféle sajtóorgánumok interpretációja. Pregnánsan lehetett érezni belőle a politika által befolyásolt helyezkedést vagy politikai részrehajlást.

A félig üres vagy félig teli pohár esete játszódott le közvetlenül a 2004-es népszavazást megelőzően. Az egyik oldalhoz közeli sajtóorgánumok azt emelték ki, hogy túlságosan is kiszámíthatatlannak és kockázatosnak tűnnek a kettős állampolgárságról szóló népszavazás következményei. Míg a másik oldalhoz közeli sajtóorgánumok szerint, amelyek a kettős állampolgárság mellett álltak, a kettős állampolgárság könnyített megadása összességében pozitívan befolyásolta volna a magyar gazdaság teljesítőképességét.

Természetesen ezek a felvetések csak akkor igazolódhatnának részben vagy teljes mértékben, ha valóban tömeges migráció alakulna ki, azaz nagy számban települnének át Magyarországra az emberek. Bár konkrét kutatások e tárgykörben nemigen történtek, vagy ha voltak is, az eredményeik kevésbé ismertek, de az eddigi ismeretek alapján viszonylag határozottan kizárható a tömeges el- és bevándorlás.

A gazdasági okok, illetve helyzet miatt a vajdasági lakosság túlnyomó többségének nem áll módjában, hogy pillanatok vagy akár évek alatt mobilissá váljon.

Mint ahogy több magyarországi kutatás megállapította, hogy amint a magyar emberek, állampolgárok még országon belül is kevésbé változtatnak otthont, úgy a határon túl is jellemző egy bizonyos értelemben vett röghöz kötöttség. Az elmúlt két évtizedben előfordult tömeges népvándorlás, elköltözés, áttelepülés egyáltalán nem volt véletlen, sőt a világ bármelyik térségében bekövetkezett volna akkor, amikor az egyik háborút a másik követte, az életszínvonal pedig a világháborúkban tapasztalt borzalmas éveket idézte.

Gazdasági szempontból azonban a legnehezebb időszak elmúltával sem következett be a magyar részvétel megnövekedése, hiszen az elindított privatizációs folyamatokban (bár igaz, hogy azok rendkívül lassan és meglehetősen kockázatosan indultak befektetési szempontból) túlságosan is vonakodva vettek részt magyarországi cégek.

Pedig kevés olyan helyzet van egy adott országban, amelyik ideálisabb lenne a szerbiai szituációnál. A közös múlt, kultúra, nyelv, identitás mind-mind olyan tényező, amely komoly előnyöket biztosítana a különféle befektetni szándékozó vagy a gazdasági terjeszkedésben, újabb piacok meghódításában érdekelt cégek számára.

Magyarországnak inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy ezt az új piacot érdemes-e komolyan, határozott stratégiával megcélozni, főként, ha ebbe a Vajdaságban élőket is bevonhatná, esetleg ezzel közelebb vonhatná magához. Akkor talán nem kellene attól rettegnie, hogy a képzetlen munkaerő tömegesen lepné el az országot. Egyébként is az esetlegesen bekövetkező problémák kiküszöbölésére mindig adottak a törvények módosításában rejlő lehetőségek. Ezek segítségével korrigálhatóak, megállíthatóak a váratlan vagy negatív folyamatok.

 

Konklúzió

A mai magyarországi jogszabályok, legyenek azok munkavállalással, letelepedéssel, állampolgársággal, vagy akár az oktatással, továbbtanulással kapcsolatosak, évtizedek óta alig változtak, és rendkívül szigorúak maradtak. A törvények rugalmatlansága, vaskalapossága pedig változtatás nélkül nem teszi lehetővé az anyaország és a határon túl élők közötti lehető legszorosabb kapcsolat kiépítését. Így válnak sokszor felszínessé az egyeztetések, a célok és eszközök megválasztása pedig ezért válik az egymás mellett elbeszélés áldozatává.

Pedig a horvát, szerb vagy akár a román példa is azt mutatja, hogy nem terheli túlságosan az anyaország költségvetését a határon túliak állampolgársága, illetve útlevele, hiszen az emberek többsége azért igényelné az állampolgárságot, azután pedig az útlevelet, hogy könnyebben mozoghasson, utazhasson a világban. Az állampolgárságból fakadó alapjogok pedig csak abban az esetben válnának adottá, ha a kérelmezők ott élnének az anyaországban. A különféle vízumok, vízumkönnyítések pedig hosszú távon sokkal kockázatosabb megoldást jelentenek, mint egy valósan elfogadott úti okmány és specifikus állampolgárság. Főként Szerbia esetében könnyen megállapítható, egyáltalán nem biztos, hogy a remélt vízumliberalizáció tartós megoldás. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az az ország, amely évről évre különféle megszorításokkal, szankciókkal, kizárásokkal szembesült, a jövőben folyamatosan garantálni tudja mindazt, amit Európában elvárnak tőle.

Összefoglalva és egyszerűsítve, a schengeni vízum, illetve a vízummentesség, a státustörvény, illetve a magyar állampolgárság sem helyettesítheti a kettős állampolgárságot. A tömeges elvándorlás, migráció általa igenis gátolható, a biztonságérzet pedig növelhető. A kettős állampolgárság intézményének, legyen az bármilyen specifikusan kialakított, azt kellene szimbolizálnia, hogy a határon túl élők (mivel nem önszántukból váltottak országot, szülőföldet, léptek át határokat, változtattak nevet) a jelképesnél szorosabban tartoznak vagy tartozhatnak egy nemzethez.