Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám

Laczházi Aranka

Litván identitáskeresés a XX. században

A XIX. század utolsó évtizedeiben, amikor a litván nemzeti mozgalom kibontakozott, tulajdonképpen nem a litván nemzet öntudatra ébredése következett be, hanem magának a nemzetnek a megteremtése zajlott úgy, hogy a nemzeti identitás legkülönbözőbb formáival kísérleteztek. És mivel a történelem ekkor alig két évtizednyi független államiságot adott Litvániának (1918-1940), ez a folyamat megszakadt, mielőtt egy kiérlelt, modern azonosságtudat kialakulhatott volna. Az 1990 óta újra független Litvániában az önmeghatározás folyamata tulajdonképpen a mai napig tart. E megkésettség miatt a litván nemzettudat gyermekien egoista, vagyis még mindig elsősorban önmagára koncentráló, befelé forduló, a más nemzetekkel való közösség keresése helyett a litvánok különleges, egyedülálló mivoltát hangsúlyozza, s a litván jövő lehetséges európai értelmezése helyett inkább a múltbéli királyokról szóló ködös elbeszélések felé orientált. Az egyén számára ténylegesen megélhető litván identitás nem más, mint egyfajta poétikus ellenpont a racionális valósággal szemben.

Európát a mai litván tudat csak részben látja a maga valódi formájában. Inkább valamiféle elképzelt Európáról gondolkodik, amely elsősorban egy idegen vidék, a Litvánia egyedi, különleges létét megsemmisíteni próbáló fizikai és kulturális agresszió forrása. Egy ilyen Európa ellen az identitás szilárd védősáncaival kell védekezni. Csak nagyon ritkán értelmezik Európát úgy, mint azt a kulturális és politikai teret, amelynek Litvánia, a litvánok is része, márpedig ez nyilvánvalóan nem szerencsés egy újdonsült EU-tagállam esetében.

Hogyan alakult ki és vált uralkodóvá ez a szemlélet a litván közgondolkodásban? A szerző időrendben mutatja be a litvánságra vonatkozó legfontosabb XIX. és XX. századi teóriákat: legrészletesebben és egyúttal a legkritikusabban is a kezdeteket, „a nemzet atyja”, Jonas Basanavičius szellemi örökségét.

1. A litvánság mint vallás

Jonas Basanavičius (1851- 1927) a XIX. századi nemzeti mozgalom emblematikus figurája, noha elsősorban a tudomány, nem a politikai embere volt. Ő alapította és szerkesztette az első litván nyelvű, „nemzetébresztő” folyóiratot, az Aušrá-t ('Hajnal', 1883- 1886). 1907-ben kezdeményezésére jött létre a Litván Tudományos Társaság (Lietuvių mokslo draugija). Orvos létére autodidakta módon foglalkozott litván történelemmel, régészettel, néprajzzal, mitológiával, nyelvészettel. Nyelvi és néprajzi kutatásai alapján dolgozta ki a litvánok eredetére vonatkozó elméletét, amely szerint a litvánok a lettekkel és a poroszokkal együtt az egykori ősi trák civilizáció kizárólagos örökösei. Ily módon a litván kultúra közvetlenül az európai civilizáció forrásától eredeztethető. Annak, hogy miért nem maradtak meg a litvánok a civilizáció eme magaslatán, vagy miért nem tűntek el a föld színéről az ősi civilizációkhoz hasonlóan, - Basanavičius szerint - , az az oka, hogy a litvánok nemcsak civilizációjuk fejlettségét tekintve, hanem morálisan is fölötte álltak (állnak) szomszédaiknak. Nyugodt, békés, hagyományait tisztelő és ápoló, a háborúskodást kerülő nép ez, amelyet más, a civilizáció alacsonyabb fokán álló agresszív népek elűztek lakóhelyükről.

Basanavičius szerint a litván nép minden későbbi bajának oka a keresztény világgal (pontosabban: a krisztusi tanítástól elszakadt egyházzal) való találkozás, ami a litvánokat fizikai és mentális értelemben egyaránt megnyomorította. Az ősi litvánok a kereszténységnél tisztább, következetesebb hitvilággal és erkölcsi renddel bírtak, és a kereszténységet soha sem fogadták be igazán. Pogányságuk örök, változatlan és legyőzhetetlen, s mint ilyen, a litván nemzet erejének bizonyítéka.

Ebbe a romantikus képbe nehezen illeszthetők olyan történelmi tények, mint például a litvánok középkori hadjáratai (amikor is a litván fejedelmek a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjesztették uralmukat), azonban Basanavičius a történelmi tényekkel - szerzőnk szerint - éppoly csekély mértékben törődött, mint azzal, hogy a litván identitás kibontakozásának politikai kereteire, lehetőségeire vonatkozó elképzeléseket fogalmazzon meg. Az általa megalkotott litván identitás egyfajta valláshoz hasonlatos viselkedési modell az egyén számára, amelynek legfontosabb alkotóelemei a kontempláció, a múlt emlékeinek őrzése és kultusza, nem pedig a politikai cselekvés, merészség és egyéni felelősségvállalás. Kizárólag az ősi múlt materiális maradványainak gyűjtésére ösztönöz (aminek egyébként maga Basanavičius is egész életét szentelte), de - szerzőnk szerint - , egyetlen olyan momentum sincs benne, amely a jövőbeli politikai nemzet megteremtésének alapja lehetne.

A nyugati kultúra sajátosságait és értékeit Basanavičius nem értette meg, mivel nem fogadta el ezek alapját: a kulturális önkifejezést és a szabad választás lehetőségét. Ebben a nemzetértelmezésben az egyén alárendeltetik a nemzetnek, amelyet feltétel nélkül szolgálnia kell.

Basanavičius alapvetően Európa-ellenes volt. Írásaiban Európa különböző kontextusokban értelmezett agresszorként jelenik meg, amely Litvániával összevetve a mentális fejlettség és a civilizációs örökség jóval csekélyebb mértékét mutatja. Ez a felfogás természetesen lehetetlenné tesz mindenfajta együttműködést Európával, hiszen az a tulajdon identitás elvesztésével fenyegetne.

Szerzőnk elismeri, hogy amikor Basanavičius teóriáit megalkotta, Litvánia függetlenségéről nyilván álmodni sem (helyesebben: csak álmodni) lehetett, mégis Basanavičius szemére veti, hogy nem fogalmazott meg politikai célokat, nem volt elképzelése arról, milyen jövő vár Litvániára ebben az általa ellenségesnek festett európai környezetben, milyen feladatok, kihívások állnak a litvánok előtt? Basanavičius ugyan sokat tett a litvánok nemzeti öntudatra ébresztéséért, azonban csupán kulturális, nem pedig politikai nemzetben gondolkodott.

A Basanavičius által konstruált identitás alapja a hősi múlt. A litván nép értékét az ősi civilizáció - annak a kornak az emlékei, amikor a néplélek (a hegeli Volksgeist) a legteljesebben mutatkozott meg az anyagi kultúrában is - , kulturális örökségének birtoklása alapozza meg. A XIX. századi litván kultúra tehát nem önmagában érték, hanem csupán mint egy régi nagy civilizáció visszfénye.

Basanavičiusnak nem voltak hasonló formátumú közvetlen követői. Elmélete azonban paradigmaalkotóvá vált a litván identitáskeresésben. Eszméi a legkülönbözőbb formákban éltek-élnek tovább. Litvánia szovjet megszállása idején, mivel apolitikusak, vagyis egyúttal politikailag képlékenyek voltak, nem váltottak ki ideológiai ellenállást, így fennmaradhattak a közgondolkodásban és ténylegesen erősen hatottak a társadalomra. Ebben az időszakban igen elterjedtek voltak a Basanavičiuséra emlékeztető apolitikus, a politikumtól való távolságtartást, elvonulást hirdető megnyilvánulások. Nem véletlen, hogy Basanavičius összes művét 1970-ben adták ki, az akkoriban meglehetősen aktív szovjet cenzúra jóváhagyásával.


2. Észak Athénja mint a pusztuló Európa reménysége

A litván származású, de Párizsban alkotó Oskar Miłoszt (Oscar Vladislas de Lubicz Milosz, 1877- 1939) inkább íróként, költőként, nem pedig tudósként és politikai szereplőként tartják számon. Elsősorban európai, csak másodsorban litván értelmiségi volt, így Litvániát is Európa távlatából szemlélte. Talán ez az oka, hogy a litvánok a mai napig nehezen értik meg a litvánságtudat kialakult sémáiba nehezen illeszthető gondolatait.

Miłosz korában általános volt az érdeklődés Európa furcsa, különleges népei iránt. Az olyan teljesen elfeledett népek, mint például a litvánok és a lettek fennmaradása, illetve újjászületése valóságos csodának tűnt, amit csak titokzatos múltjukkal, mentális sajátságaikkal, kiválasztott voltukkal lehetett magyarázni. Ebben a kontextusban értelmezendő Miłosznak a litván régmúlt iránti érdeklődése is.

Les origines de la nation Lithuanienne (1917) című tanulmányában kifejtette, hogy a litvánok „a történelem előtti Európában élt emberek legősibb és legtisztább relikviái”, aminek legfontosabb bizonyítéka természetesen a litván nyelv. Valójában Miłoszt a litvánok annyiban érdekelték, amennyiben Európa egyetlen „tiszta”, vagyis az ősi állapotokat tisztán őrző népeként Európa jövőjének záloga lehetnek. Európát ugyanis - Miłosz szerint - , katasztrófa, összeomlás fenyegeti, amely Litvániát is maga alá temeti majd. Litvánia azonban később újjászületik és Észak Athénjává, a kultúra és erkölcs bölcsőjévé válik egész Európa számára.

Litvánia gyökerei nyugatiak, európaiak, vagyis ugyanazok, mint amiből az európai civilizáció kifejlődött. Litvánia azonban eddigi történelme során nem tudta kihasználni ezt a lehetőséget, nem járta be az európai fejlődés útját. Tehát, noha csírájában azonos vele, nem szerves része - része is meg nem is - Európának, s emiatt magában hordozza a lehetőséget, hogy létrehozzon egy másfajta európai kultúrát. Athén itt nem a kulturális tradíció átvételének klasszicista metaforája. Litvánia civilizációs értelemben ismételheti meg Athén útját: mindent elölről kezdhet, egy olyan állapotból, amikor még nem alakult ki Kelet és Nyugat szembenállása. Mint az ősi európaiak tiszta szellemiségét őrző népek, a lettek és a litvánok újonnan létrehozandó államaikban a szabadság, testvériség és igazságosság országait teremthetik meg. Nem arról van szó tehát, hogy a litvánok és a lettek valamiféle különleges, másra nem jellemző azonossággal rendelkeznének, hanem az ősi európai szellem hordozói, őrzői.

Ugyanakkor Miłosz számára nem az volt fontos, hogy minden nemzet zavartalanul fejlődhessen, hanem a világ, Európa fennmaradása. A litván népben megmutatkozó mentális erő kapcsán Európa megújulásának lehetősége foglalkoztatta. Litvánia mint Észak Athénja nem a litvánság, hanem az újjászülető, újfajta európaiság bölcsője.

Miłosz teóriájának hiányossága, hogy nem egészen világos, mi is ez az „ősi Európa szelleme”, az európai identitás forrása. Írásaiban csupán a testvériség és az igazságosság erényét említette. Az északi Athén víziója tehát nem gyakorlati projekt, és értelmét veszti, amint szembesülünk Litvánia valós történelmével, európai létének tényeivel.

Mindamellett Miłosz egy sor máig érvényes gondolatot fogalmazott meg. Azt, hogy az európai és a litván identitás nem két egymást kizáró dolog, hanem ugyanannak az identitásnak két fontos összetevője, hiszen sem Európa, sem Litvánia nem létezhet a másik nélkül. Európáról mint egységes képződményről beszélt, s nagy jelentőséget tulajdonított a kis nemzeteknek Európa sorsát, újjászületését illetően. A kis nemzetek történelmét az európai értékekkel, illetve azok saját történelmi értékével mérte. A litvánok szenvedései számára elsősorban Európa rossz tulajdonságait és morális krízisét tárták fel.

Ugyanakkor mindez tisztán személyes beállítottság, a személyes cselekvés perspektívája maradt nála. Miłosz nem vállalt politikai szerepet, nem volt a nemzet ébresztője, vezére, és Litvániában a háború előtt alig ismerték gondolatait.


3. Az elvetett identitás: a „lengyel litvánság”

A politikai értelemben vett litvánsággal, politikai nemzettudattal kapcsolatban megkerülhetetlen a lengyelekhez való viszony kérdése.

Ennek problematikus voltát talán legjobban az író, irodalomkritikus Juozapas Albinas Herbačiauskas (1876- 1944) értette meg. A két háború közti időszakban, tehát a független litván köztársaság születésekor litvánok és a lengyelek államainak összefogását („testvériségét”, valstybinė brolybė) szorgalmazta. Egy 1919-es írásában (Kur eini, lietuvi?”, 'Merre tartasz, litván?') arra buzdította a litvánokat, hogy ahelyett, hogy a németekkel keresnek politikai szövetséget, inkább a lengyelekhez közeledjenek. Elítélte a „nacionalizmus őrületét”. Úgy vélte, természetes, hogy a független Litvánia a nagyhatalmak: Németország és Oroszország szövetségét keresi, nem pedig a lengyelekét, mivel igyekszik megőrizni az etnikailag tiszta litván nemzetet, illetve nemzettudatot. Paradox azonban, hogy a litvánok Vilniust tennék meg fővárosuknak, hiszen ez a vegyes (litván, lengyel, zsidó, fehérorosz) lakosságú, és történetileg cseppet sem litván város nem lehet egy etnikai alapon szerveződő litván állam fővárosa. Az egyetlen megoldás Herbačiauskas szerint lemondani az etnikailag tiszta Litvániáról és a lengyelekkel együttműködve hozni létre az új államot. Ebben az államban a lengyeleknek a litvánokkal azonos jogokat kell biztosítani. Annál inkább, mivel - vélte Herbačiauskas - , a lengyel demokrácia minden hibájával együtt is kellemesebb, mint az oroszországi politikai berendezkedés.

Herbačiauskas ezzel tulajdonképpen nem a litván identitás egyfajta modelljét alkotta meg, hanem az akkor uralkodó nemzettudat hamis voltára mutatott rá: arra, hogy a litván kultúra, a litván történelem jelentős része valójában lengyel, vagyis az etnikai alapú önmeghatározás problematikussá teszi a történelmi-kulturális örökség értelmezését.

Herbačiauskas érvelése azonban gyakorlatilag nem befolyásolta kora nemzetfelfogását. A fiatal litván állam határozottan az etnikai alapon értelmezett nemzet felé fordult.


A litván függetlenség 1990-es helyreállítását - szerzőnk szerint felületesen ítélve, s emiatt tévesen - , általában szintén a „nemzeti” államiság (tautinis valstybingumas) megteremtésének tartják, a nemzetet etnikai alapon értelmezve. Sőt, még inkább az Orosz Birodalom területén a latin betűs, vagyis elsősorban a lengyel és litván kiadványokat betiltó, 1863-tól érvényben volt sajtótilalom 1904-es eltörlésével állítják párhuzamba. Szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a XX. század utolsó évtizedében ugyanaz az esemény ismétlődött meg, mint a húszas években: az új függetlenség mindannak a kiteljesedése, ami a XIX. sz. folyamán, illetve még 1904 után sem valósulhatott meg teljes mértékben.

Szerzőnk szerint azonban nemzeti értelemben e két esemény teljesen eltérő tartalmú. A szovjet időszak alatt ugyanis a litván államisággal kapcsolatos problematikából eltűnt a lengyel-kérdés, a litván államiság mélyebb gyökereire és az állami folytonosságra vonatkozó hivatkozásokkal együtt. Ezen kívül a szovjet rendszerben a litvánokat végleg néppé („narod”-dá, litvánul liaudis) változtatták, és a nemzeti öntudatot elválaszthatatlanul a népi kultúrához, a népiességhez kapcsolták. Ezzel nemcsak teljesen visszatértek az etnikai alapú nemzetértelmezéshez, hanem lesüllyesztették azt a népi, paraszti kultúra szintjére, ez utóbbit rekonstruálva, illetve inkább mesterségesen megkonstruálva.

A második függetlenség tétje tehát a nemzeti államiság rehabilitálása volt a „nemzetek feletti” szovjet államisággal szemben. Nem a nemzeti identitás, hanem a nemzeti államiság volt az alapvető érték. Ugyanakkor magától értetődőként vették át az etnikai-népi alapú nemzeti önmeghatározás szovjet örökségét. Ezek után a kérdés az volt, hogyan válhat a „népi nemzet” (liaudiška tauta) politikai nemzetté; milyen hidak kötik össze a paraszti népiességet a nemzeti államisággal.

A lengyel-litván identitás problémáját tulajdonképpen megoldotta az idő, hisz az ilyen személyes emlékezettel rendelkező emberek vagy már nem élnek, vagy igazi lengyelekké, illetve litvánokká váltak. S minthogy Lengyelország már nem jelent politikai fenyegetést Litvánia számára, a kérdés bizonyos értelemben elvesztette jelentőségét. Mégis aktuális maradt a történelmi emlékezet, a kulturális sajátosságok és a jelen politikai-nemzeti önreflexiója szempontjából.

Szerzőnk állítja: a lengyel történelmi emlékezet helyreállítása napjainkban nyilván nem veszélyeztetné a litván államiságot. Ugyanakkor megszabadítana egy sor kényelmetlenségtől, ami a litván történelem végiggondolása, értelmezése során felmerül. Jelentősen kitágítaná a litván kultúra dimenzióit. Közvetett előnye pedig az lenne, hogy elősegítené a másokkal való közösség múltbéli és jelenlegi lehetőségeinek megértését, feldolgozását. Litvánia egyik legnagyobb problémája az, amit a szerző a közösségi identitás (bendrumo tapatybė) hiányának nevez. Mindezidáig a nemzet idegen elemektől való megtisztítása, elhatárolása útján keresték önmagukat. Az Európába történt politikai visszatérés szükségessé teszi az európai identitás megtalálását, pontosabban a litván identitás európai dimenzióval történő bővítését. A lengyel identitás befogadása egy lépés lehetne ezen az úton.


5. A nemzeti identitás kulturális dimenziója

Stasys šalkauskis (1886- 1941) litván filozófus elsőként emelte a filozófia szintjére a litvánság kérdését, és megpróbálta azt az egyén számára értelmezhető, sajátos egyéni egzisztenciális és morális programként szemlélni. Kiindulópontja az volt, hogy a nemzeti kérdés csak akkor nyer értelmet, ha megértjük az azzal szembesülő individuum végső céljait és törekvéseit.

šalkauskis két alapfogalma Kelet és Nyugat, amit már kortársai, és azóta is sokan szó szerint értelmeztek, ily módon munkáíban Kelet és Nyugat szintézisének ideáját vélték felfedezni, vagyis a „keleties” oroszság és a „nyugatias” németség összeegyeztetését a litvánságban. Későbbi, árnyaltabb értelmezések szerint Litvánia közvetíthet Kelet és Nyugat között, mindkettőt jól ismerve termékeny dialógust indíthat el közöttük. Ez a gondolat Litvánia földrajzi elhelyezkedéséből adódóan annyira kézenfekvő volt, hogy emiatt gyakran elmaradt šalkauskis munkáinak mélyebb, pontosabb tanulmányozása és megértése. Ő ugyanis nem földrajzi, történelmi vagy társadalmi vonatkozásban használta Kelet és Nyugat fogalmát, hanem mint univerzális orientációs pontokat, amelyek különböző szinteken: az egyén, a társadalom, az állam és világ szintjén értelmezendők.

šalkauskis számára a litván nemzet elsősorban civilizációs és kulturális kategória, amelynek két - keleti és nyugati - irányultsága van: „kelet” itt a közösségi létet, körülhatárolatlanságot, az irracionalitást jelenti, „nyugat” pedig az individualitást, a konkrétságot és a racionalitásra való törekvést.

A civilizáció szintjén šalkauskis megkülönböztette a társadalmi és a történelmi síkot. Társadalmi síkon a keleti elvet a nemzet (tauta), illetve a nemzeti összetartozás érzése képviseli, a nyugati elvet pedig a népből kiemelkedett értelmiség, amely megfeledkezik gyökereiről és nem törődik a néppel. Így a nép ellenségessé válik az értelmiséggel szemben, és nem emelkedik a kulturálisan megnyilvánuló nemzeti lét szintjére. Történelmi síkon kelet és nyugat egymásnak feszülését Litvánián belül a lengyelekkel illetve az oroszokkal való viszony jelenti.

šalkauskis egyik legfontosabb állítása, hogy az így értelmezett kelet és nyugat két egymást kiegészítő elv. Szintézisük, a kultúra nem egyszerűen a kettő mechanikus összekapcsolását kell hogy jelentse, hanem egy nagyon specifikus alkotó, teremtő, az egyensúly megteremtését és megőrzését célzó tevékenységet. A nemzeti identitást nem mint statikus objektív létezőt határozta meg, hanem mint azt a képességet, hogy kulturális alkotó tevékenység révén, a két szimbolikus végpont között az egyensúlyt megtalálva meghaladjuk a két elv között időről időre felszínre törő feszültségeket.

Salkauskis azzal, hogy a nemzet problematikáját univerzális kategóriákkal próbálta leírni, hogy Litvániát Európa részének tekintette, alapvetően eltért a háború előtti közgondolkodástól; valójában egy nemlétező, óhajtott nemzettudatot képviselt.


6. A szovjet örökség: az identitás népi transzformációi

Az 1940-től 1990-ig tartó szovjet megszállás alatt a litvánok elveszítették épp csak kialakult és úgy-ahogy megszilárdult nemzeti identitásukat. A nemzet néppé, naroddá degradálódott. Az új, szovjet identitás a birodalomba bekebelezett fiatal nemzetek számára, amilyenek a baltiak is voltak, különösen nagy veszélyt jelentett, mivel akár az identitás teljes összeomlását okozhatta.

A Szovjetunióban a litvánságtudat őrzésének igen szűk tere maradt. A nemzeti azonosságot kizárólag a múlt viszonylatában lehetett értelmezni, anélkül, hogy a nemzeti kultúrát a jelen mindennapjaihoz, illetve az egyén helyzetéhez kapcsolhatták volna. Az nemzetorientált világnézet naivnak és elavultnak, a nép kezdeti, már meghaladott fejlődési szakaszának minősíttetett.

A Szovjet-Litvániában működtek ugyan különböző romantikus etnográfiai mozgalmak, ezek azonban a népi kultúrában elsősorban a világgal való tiszta, egyszerű (primitív) kapcsolat formáit keresték. A háború előtti népdal-fesztiválok, a dalosünnepek1 a szovjet korszakban tömeges népünnepélyekké transzformálódtak, amelyek elsősorban a tömegek szórakoztatását voltak hivatva szolgálni, nem pedig a nemzettudat erősítését.

Ennek az időszaknak a litvántudat szempontjából egyik legfontosabb öröksége az ősi - „népi”, primitív, természetközeli - balti kultúra fogalma. Ez napjainkban apránként egyfajta új pogánysággá alakul át, amelynek központi ideája az ember és a természet harmóniája. Az új „vallás” hívei szerint ez lett volna a litvánok ősi pogány hitének a lényege is, amiből a jólét, a mindennapi élet harmóniája és tökéletes erkölcsi rend fakadt. Ez az értelmezés tehát elveti azt a szovjet tézist, hogy az őstörténet primitív állapot, és tulajdonképpen visszatér Basanavičius nézeteihez a litván civilizáció kezdeteinek ideális voltáról. Ugyanakkor, míg Basanavičius célja a litvánság lényegének feltárása és megőrzése volt, a mai pogány litvánok, még ha bizonyos értelemben próbálják is „felébreszteni” a nemzetet, valójában közönyösek a nemzeti kérdésekkel szemben. A népi kultúrában a világgal való természetes viszony lehetséges formáit keresik, de ez a törekvésük globális, nemzetek feletti tendenciák megnyilvánulása, nem köthető a nemzethez.

A litván identitás megőrzésének valódi, ám igen szűk tere a Szovjetunióban a tágan értelmezett kultúra, illetve a paraszti népiességtől elszakadó értelmiségi lét volt. Ebben a szférában lehetséges volt a litvánság attribútumainak, a nyelvnek, történelemnek, irodalomnak, folklórnak tudományos kutatása és őrzése és művelése. Ez a fajta „kulturális identitás” azonban igen messze volt attól, hogy teljes értékű legyen; a mindennapoktól eltávolodva sajátos, rezervátumi körülmények között egzisztált.

A litvánságtudat tehát a kultúrában talált menedéket, ami ettől rendkívüli jelentőségre tett szert. Másfelől ez azt jelentette, hogy az identitás egyet jelentett a kulturális alkotással és a kultúra megőrzésével. Maga „Litvánia” és a „litvánság” kulturális alkotássá vált, amit őrizni kell, kiállítási tárgyként mutogatni és gyönyörködni benne. Ez a „Litvánia” elveszítette a mindennapokban gyökerező egzisztenciális dimenzióját, és egy támadhatatlan, kritikát nem tűrő kulturális alkotás státuszát nyerte el. Minden, a litvánsághoz kapcsolódó jelenség abszolút, kritikának alá nem vethető érték lett. Jellegzetes példa erre a trakai-i vár restaurálása vagy inkább felépítése (mivel szerzőnk szerint a történelmi hűségre kevés figyelmet fordítottak), amely Litvánia kulturális szimbólumaként, a kultúra szférájába terelt nemzeti azonosság átélésének helyszíneként funkcionált.

Ebből a helyzetből fakadt a litván nyelvhez mint a litván önazonosság legfontosabb védőbástyájához fűződő szakrális viszony is. Az extrém módon védett nyelv szinte múzeumi értékké vált, és ez kizárta mindenfajta nyelvi improvizáció, a nyelv kreatív használatának lehetőségét. Később, a már független Litvániában ez a korlátok közé szorított kapcsolat a nyelvvel komoly problémát jelentett.


7. Az új Litvánia: birodalomteremtő nemzet vagy Európa parazitája?

A Szovjetunióban a nemzeti azonosságtudatot felületes, anekdotikus sztereotípiák váltották fel: például, hogy a grúzok vidámak és temperamentumosak, az oroszok nyíltszívűek, de kaotikusak, a.kazahok gyapjút termesztenek és állandóan teáznak. A litvánok a vonatkozó definíció szerint dolgos földművesek, akik bővében vannak az élelmiszereknek és akiknél nagyon hideg a tél.

Ebben a kontextusban Európa nem volt több, mint természeti vagy kulturális-földrajzi fogalom, amelynek a segítségével meg lehet határozni, hogy bizonyos népcsoportok több vagy kevesebb európai vonást tudnak felmutatni.

A litvánok (a lettekkel, észtekkel együtt) a Szovjetunió legeurópaibb népének számítottak, s ők is annak tartották magukat. Ez az értékelés olyan fontos jellemzőkön alapult, mint az akkoriban hiánycikknek számító kávé bőséges fogyasztása, ami nem jellemezte például az oroszokat vagy más köztársaságok lakóit; illetve a többiekhez képest kisebb élelmiszerhiány. S annál is erősebben tarthatta magát ez az illúzió, miszerint a litvánok kétségkívül nyugatiak, „európaiak”, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt konkrét tapasztalatot szerezni Európáról, a Nyugatról.

1990 után, a függetlenség visszanyerését követően, amikor a litvánok megismerhették az európai mindennapokat, hatalmas volt a csalódás. Egyfelől amiatt, hogy a jólét és a fogyasztói kultúra jóval fejlettebbnek bizonyult, mint amit korábban el tudtak képzelni. Másfelől azért, mert ez a jóléti kultúra rendkívül problematikusnak mutatkozott mind személyes, mind társadalmi szinten. A volt Szovjetunió egykori „európai” köztársaságának lakói kénytelenek voltak újonnan meghatározni saját európaiságukat.

Még a szovjet korszakban kialakult az az elképzelés, hogy Európa egy kulturális központ, Litvánia pedig Európa és az európaiság perifériája. Az ily módon értelmezett Európa egy soha el nem érhető, ugyanakkor az utat kijelölő cél, inkább egyfajta értékrend, mint realitás Litvánia számára. A litván önmeghatározás alapja tehát az állandó, reménytelen lemaradás és hiány tudata, átélése volt; az a kényszer, hogy Európát utánozni kell és utolérni, miközben állandósult a kulturális kisebbrendűség érzése. Európa kulturális és politikai diktátor, amely megfosztja a litvánokat az önálló döntések jogától.


Ilyen előzmények után szerzőnk szerint már-már törvényszerű a jelenlegi közgondolkodást meghatározó Gintaras Beresnevičius (1961-2006) történész, irodalmár, publicista elméleteihez hasonló gondolatok felbukkanása.

Az Európai Unióról elmélkedve, amelybe Litvánia úgy lépett be, hogy valójában nem volt pontos víziója Európáról, illetve saját jövőjéről Európában, Beresnevičius köztes utat keres: Litvánia ideológiai célja egy „birodalom” létrehozása kell, hogy legyen, amely egyesítené az egykori Litván Nagyfejedelemség szláv népeit, Lettországot, és esetleg később egyes északi népeket és a déli szlávokat is. Szövetség a szövetségben, amely dinamikus, militáns és hazafias. Egyszerre európai szövetség, illetve a helyi, lokális identitást megőrzésére alkalmas képződmény.

A szovjet gondolkodásmód örökségeként teóriájának alanya nép (narod), amelyet sajátos, nem heterogén tömegnek tekint, amely ösztönösen felfedezett prioritásokkal és elvekkel rendelkezik, amiket csupán szabadjára kell engedni és jó célokra felhasználni. A litvánok harcos, senkivel békésen meg nem férő nép, Európa vademberei, akikből Európa hadseregét kell létrehozni.

Beresnevičius nagyon távol áll a száz évvel korábbi elképzelésektől a litvánok kulturálisan és mentálisan egyedülálló voltáról, nem célja, hogy nemes nemzeti célok megvalósítására buzdítson. A létező népet, annak ösztöneit, sérelmeit és félelmeit, nem pedig erényeit szólítja meg.

Nincs kétsége afelől, hogy Litvánia Európa messiása lesz. Az, hogy Litvánia Európa megmentője, Litvániában régóta nagyon népszerű és szinte magától értetődő elgondolás. Hiszen a baltiak, később a Litván Nagyfejedelemség tartóztatta fel az Európát Keletről fenyegető tatárokat, törököket, oroszokat. Ebbe a sorba illeszkedik az 1986-89-es litván újjászületés is, amely megindította a Szovjetunió széthullását.

De vajon kitől, mitől kell megmenteni Európát a XXI. század elején? Beresnevičius szerint Európa legnagyobb ellensége most tulajdon gyengesége, tétovasága, az, hogy képtelen határozott döntéseket hozni; a dinamizmus, a határozott cselekvés hiánya, valamint a történelmi önkritika túlzott mértékű gyakorlása, a túl sok morális aggály. A litvánok tehát az ókori barbárokhoz hasonlóan, akik behatoltak a Római Birodalomba és teljesen átalakították, hivatottak Európát kivezetni jelenlegi állapotából. Szó sincsen tehát arról, hogy a közösséget próbálná megtalálni Európa és Litvánia között, s erre építene új identitást.

Beresnevičius elképzelései abszurdak és irreálisak, a legjobb szándékkal is csak „intellektuális provokációnak” minősíthetők. Talán nem is lenne érdemes mélyrehatóbban foglalkozni velük, ha nem lennének rendkívül népszerűek Litvániában. Intellektuális vitába senki sem bocsátkozik Beresnevičiusszal. Szélsőséges, kritikát nem tűrő gondolatai azonban nagyon jól felelnek a litván társadalom érzéseire, a jövővel kapcsolatos félelmeire.

Szerzőnk figyelemre méltó párhuzamot von Beresnevičius és Jonas Basanavičius között: úgy véli, ha eltekintünk a litvánoknak tulajdonított zabolátlan akaraterő és militarizmus momentumától, akkor elképzeléseik nagyon hasonlóak. Mindketten, bár más módon, romantizálják a litvánokról alkotott képet, titokzatos népnek tartják őket. Mindkét teóriának az alapja a litvánok különleges, kiválasztott volta, valamint az, hogy a jó azonos a nemzeti jelleg kibontakozásával, miközben egyikük sem ismer el semmiféle általánosabb, a nemzet, a litvánság határain túlmutató értéket, például nem ismerik el a kereszténység szerepét Litvániában. Európához való viszonyuk teljesen elutasító.


8. Litvánia: Európa része vagy perifériája?

A különbözőség, az unikalitás,a kivételesség igénye a litván identitáskeresés egyik alapeleme. Ez természetes és elfogadható mindaddig, amíg nem jelenti a másokkal vállalt közösség elutasítását. Az egyedülálló voltot sokan napjainkban is leginkább a kultúrában igyekeznek megvalósítani, ugyanakkor a litván kultúra autentikusságát - különböző okokból, például mert nyilván itt a legkönnyebben megragadható - , a népiesség kontextusában értelmezik.

Az Európával való találkozás két tömegkultúra vagyis két népi kultúra találkozása. A szovjet korszakból örökölt litván „népiességnek”, amely jóval kevésbé fejlett és kommercializált, nyilván az a sorsa, hogy alulmaradjon az európai (tulajdonképpen amerikai) tömegkultúrával szemben, bár valószínűleg nem fog teljesen eltűnni, inkább a kettő szüntelenül versengve egymás mellett fog létezni.

Ebben a helyzetben az állam is védelmébe vette a helyi népi kultúrát, például a már említett litván népdal- és néptáncfesztivál felkerült az UNESCO eszmei világörökség listájára. A népi kultúra legaktívabb védelmezői azt akarják elérni, hogy ez a kultúra különleges státust kapjon, ne kelljen versengenie a kultúra más formáival. Ennek pedig nyilván az az oka, hogy - legalábbis ők - ezt, a népi tömegkultúrát tartják a litván identitás egyetlen támaszának.

Romualdas Grigas (1936- ) szociológus, filozófus több könyvében tárgyalja a litvánok kulturálisan egyedülálló voltát. Abból indul ki, hogy a népi kultúra a néplélek kibontakozását szolgálja. AGrigas terminusával etnokultúrának nevezett képződményben különböző morális tartalmak lennének rögzítve, amelyeket elveszítvén a nemzet elveszti önazonosságát is. Az európai vagy az amerikai tömegkultúra pusztán anyagi, felszínes, értéktelen, és csupán élvezeti célokat szolgál. Továbbá az európai kultúra „modern”, vagyis individualizált, a közösségi, társadalmi kapcsolatok megszakítására ösztönző, és mint ilyen, demoralizációhoz vezet. A litván etnokultúra ezzel szemben képes megalapozni a nemzeti közösség stabilitását.

Az elanyagiasodott és közönyös világnézet egyik forrása az állam, amely elszakadt gyökereitől és elárulta az etnikai közösséget. Grigas utópikus ideája az önmagát harmónikusan megszervező etnoszocium. Meg kell változtatni Litvánia állami berendezkedését úgy, hogy az közelebb kerüljön a litván szellemiséghez.


Grigas szerint a litvánokra jellemző belső kritikusság, „az önostorozásra emlékeztető önelemzés” elengedhetetlen ahhoz, hogy Litvánia ne oldódjon fel a modern civilizációs pragmatizmusban. Ez a tulajdonság amúgy a világnak is hasznára válik. A litván nemzetnek az a napjainkban, illetve a közeljövőben lejátszódó drámája, amint a pragmatizmus megfojtja a szellemi kultúrát, olyan esemény, amely Nyugaton már korábban bekövetkezett, ott ez a folyamat előbbre tart. A drámát éppen most átélő Litvánia példája felnyithatja Nyugat szemét, rávilágíthat a folyamat árnyoldalaira.

Grigas aktív közéleti szereplő, rengeteget publikál, elképzelései valóban meghatározóak a litván identitáskeresés területén.

Beresnevičius és Grigas elméletei az egykori szovjet valóság öröksége. Semmi közük nincsen se a realitáshoz, se a józan észhez, ugyanakkor vonzóak és érdekesek. Mindkettőre jellemző a kollektivizmus, az egyén alárendelése a szép, habár könyörtelen közösségi céloknak. Elvetik az egyén minden olyan megnyilvánulását, ami nem vág egybe a nemzet érdekeivel. A nemzetnek, illetve az egyénnek nincs valódi története, nem a saját döntéseiből és azok következményeiből alkotja meg identitását. A világ pedig a korlátlan agresszió színtere, ahol mindenki mindenki ellen harcol. A fennálló jogrend és a politikai viszonyok maga az abszolút rossz. A megoldás pedig az lenne, ha a „litván értékeket” elterjesztenék és uralkodóvá tennék az egész világon. Ugyanakkor az említett szerzők által hirdetett litván értékek igen messze vannak azoktól az értékektől, amelyet európainak szokás tartani, mint például a közösségre való törekvés, a történelmi emlékezet és az egyén értékének elismerése.

A litvánok „kifordított” európaiságát jól példázza azoknak a háború előtti kísérleteknek (pl. Miłosz, Šalkauskis) a kudarca, amelyek megpróbálták összekapcsolni a litván és az európai identitást. A jelenlegi közgondolkodásból gyakorlatilag hiányzanak az alternatív modellek, az „európai” nemzetmeghatározások. Szerzőnk egyetlen ilyen példát mutat be.

Egidijus Vareikis (1958- ) politikus, politológus, újságíró Dinozaurėjanti Europa (Eldinoszauroszosodó Európa) című könyvében kifejtett gondolatok egyedülállóak a tekintetben, hogy szerzőjük az európai problémákat sajátjának tekinti, amelyek őt személyesen érintik, és amelyeket nem szemlélhet külső, semleges megfigyelőként. Nem kritizálja Európát, hiszen annak gyengéi, hiányosságai tulajdon identitásának részei, amelyekre megoldást kell találni.

Vareikis szerint európainak lenni azt jelenti, hogy olyan tettekre vállalkozunk, amelyek nem pragmatikusan kiszámítottak, nem racionálisak, hanem emocionális a motivációjuk. Úgy véli, az embereket sokkal inkább az irracionális értékek kapcsolják közösségekbe, mint racionális érdekek. Európa nem geopolitikai, hanem „emociopolitikai”, vagyis érzelmi kategória. Litvánia és a balti államok is ilyen, emocionális okokból számítanak Európa részének.

A tanulmány címében szereplő eldinoszauroszosodás azt jelenti, hogy valami túlnő saját magán, a formális struktúrák elszakadnak az őket létrehozó ésszerű alapoktól. Európa vonatkozásában ennek a folyamatnak egyik nyilvánvaló jele az új tagok felvétele az EU-ba. Hiszen a feleket pragmatikus, racionális érvek motiválják, amelyek emocionálisan gyakran nem meggyőzőek és nem képesek produktív módon összekapcsolni a konkrét, EU-ba belépő társadalom hagyományait és jövőképét, nemzeti patriotizmusát a közös Európa eszméjével.

Vareikis kerüli egy racionális alapokon nyugvó európai stratégia megfogalmazását. Ahhoz próbál utat mutatni, hogy az egyén miként győzheti le az eldinoszauroszosodó gondolkodásmódot, hogyan válhat formális európaiból valódivá.

Könyve alapján nehéz eldönteni, Litvánia ennek a dinoszaurusznak a feje közelében, vagy éppenséggel a farkánál helyezkedik-e el. Mindenképpen része az általános európai folyamatoknak. Vareikis egyébként nem is foglalkozik azzal, hogy az egyes nemzeteket külön értékelje. A litván kontextusban legszokatlanabb mondanivalója, hogy kollektív projektek helyett az egyén elkötelezettségére és aktivitására építi Európa jövőjét. Könyve útmutató kíván lenni a litván olvasó számára, hogyan váljon teljes értékű európai polgárrá. Azt állítja, hogy emocionálisan Európának ugyanúgy szüksége van a litvánokra, mint a litvánoknak Európára. A litvánok számára Európa az egyén szempontjából az értelmes cselekvés színhelye. A korábbi nemzet-mítoszok és az Európával szemben érzett szorongások leküzdésére pedig új, európai nemzeti érdekek megfogalmazását és azok aktív képviseletét ajánlja.

Az általa felvázolt vízió nagy felelősséget helyez az egyénre, súlyos döntéseket igényel, miközben jövőre vonatkozó ígéretei igen határozatlanok. Saját identitásuk gyengeségnek beismerésére ösztönözi olvasóit. Nyugtalanságot és bizonytalanságot hoz a litván identitáskeresés kontextusába, miközben a litvánok stabil, világosan körvonalazott litvánságképhez szoktak hozzá.


Litvánia „Európa után”

Litvánia 2004-ben úgy lépett be az EU-ba, hogy szilárdan hitt Európa létezésében. A politikai alávetettség időszakában Litvánia létrehozta kulturális identitásának stabil formáit. Azonban túlságosan rövid ideig tapasztalhatta meg a politikai függetlenséget ahhoz, hogy képes legyen értékelni a litvánság ezen modelljeinek viszonyát az államisághoz.

Az európai identitást szerzőnk szerint legáltalánosabban úgy lehet megfogalmazni, mint az egyensúlyra törekvést a politika és a kultúra, a szűk értelemben vett pragmatizmus és a morális-metafizikai ideálok között. A XX. századi totalitárius rendszerek és a háborúk történelmi tapasztalata miatt Európa napjainkban önazonosságának válságát éli meg. Kulturális tapasztalatát tekintve Európa zavarodott és öregedő, nyomasztja tulajdon történelme. A függetlenségét az éneklő forradalomban elnyert Litvánia ebből a szempontból valóban teljesen más helyzetben van. A kulturális identitás erős tapasztalatának birtokában jobban hisz a kulturális ideálokban, mint a politikai pragmatizmusban.

Litvániában manapság jellemző az a nézet, hogy ez a létező Európa csalódást és félelmeket kelt. Óriási kihívást jelent a kialakult litván identitás számára az a kényszer, hogy egyfajta kulturális szkafanderban lépjen be az európai kulturális arénába. Ahelyett, hogy egy erős ellenféllel találkozott volna, amely saját ideáljaival lesöpri a gyenge identitásokat, Litvánia Európában heterogén értékrenddel és a világosan körvonalazott identitás hiányával szembesült. Európa nem kínál olyan egyértelmű ideálokat, amelyek felé Litvánia orientálódhatna, amelyek mintájára átalakulhatna. Sokkal inkább problémaként mutatkozik, amely a közösségbe belépőre is ráhelyezi az új identitás keresésének, az irányadó értékeknek és a közös sorsért vállalt felelősségnek a terhét. Ahelyett, hogy végre hozzájuthatna a régóta áhított európai javakhoz, Litvánia kénytelen a közös sors részesévé és alakítójává válni.

A kérdés tehát most az, hogy el tudja-e viselni Litvánia ezt a szituációt? Hiszen tulajdonképpen még az sem egészen világos, honnan merítette a bátorságot az Európai Unióba való belépéshez: tudatlanságból és félelemből vagy szilárd elhatározásból?


(Putinaitė, Nerija: šiaurės Atėnų tremtiniai. Lietuviškos tapatybės paieškos ir Europos vizijos XX a. [Észak Athénjának száműzöttjei. Litván identitáskeresés és Európa-kép a XX. századbanVilnius, Aidai, 2004. 239 p.)




1A népdal és néptáncfesztiválok hagyománya nyugat-európai (főként német és skandiván) mintára a XIX. században alakult ki a balti államokban, és mivel a nemzeti mozgalmak ideológiájában kitüntetett helye volt a népi kultúrának, a fesztiválok, „dalosünnepek” (litv. dainų šventė) népszerűsége a mai napig igen nagy, természetesen fontos „kelléke” volt az 1980-as évek függetlenségi mozgalmainak, a daloló forradalomnak is.