stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 2. szám

Souleimanov, Emil - Ditrych, Ondrej

Az orosz-csecsen konfliktus nemzetköziesítése. Mítoszok és valóság.

The Internalisation of the Russian-Chechen Conflict: Myths and Reality = Europe-Asia Studies, 60. évf. 2008/szeptember. 1199-1222. p.

A második orosz-csecsen háború csúcspontján Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette, hogy Oroszország a nemzetközi terrorizmus ellen harcol, és ezért Európa hálás lehet neki. A csecsen háború már több, mint egy évvel szeptember 11. előtt anti-terrorista hadműveletnek lett beállítva, sőt már az első orosz-csecsen háború idején is megkezdődött egy vita a konfliktus nemzetközi színtérre helyezéséről. Moszkva különösen a második orosz-csecsen háború során hangsúlyozta a csecsenek nemzetközi hátterét, vahabita vallását, a nagyszámú külföldi, muszlim katonát és az iszlám világ pénzügyi támogatását. A Kreml ezzel a diskurzussal az ellenfél dehumanizálására törekedett, így legitimálva a háborút, hiszen Moszkva nem szabadságharcosok, hanem a dzsihád ellen küzdött - saját érvelése szerint.

A két csecsen háború ideológiája között fontos különbség rejlik. Az első háborút ugyanis az állam rendjének helyreállításáról szóló dekrétum alapján indították, a második háborút viszont egyértelműen terrorizmus elleni harccal indokolták. Ezt az értelmezést a legtöbb kormány, a sajtó és a nemzetközi közvélemény nagy része elfogadta (csupán egyes civil szervezetek képezték a kivételt). A második csecsen háborút kiváltó ok egy lakóházak elleni támadás-sorozat volt, amivel csecseneket vádoltak meg (bár az elkövetőket nem találták meg, a csecsen vezetés pedig elhatárolódott az akciótól). A Kreml ezután arra utasította a sajtót, hogy a csecsen hadviselőket csak terroristaként emlegesse, akik a globális dzsihád zászlóvivői. Ennek a retorikának az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet a csecsen harcosok valódi céljáról.

Az orosz lakosság egyáltalán nem támogatta ez első háborút, sőt egészen az oroszországi lakóházak felrobbantásáig a konfliktusba való beavatkozás ellen foglalt állást. A lakóházak elleni támadások után az orosz közvélemény a kormány háborús politikája mellé állt. A csecsenek, sőt az összes kaukázusi származású elleni xenofóbia pedig széles körben nőtt.

Az első csecsen háború alatt a nemzetközi média nem beszélt terroristákról, és eleinte még támogatta az orosz uralom helyreállítását. Az orosz csapatok brutális fellépése viszont egyre több kormánynál és nemzetközi szervezetnél keltett visszatetszést. A második csecsen háború alatt az orosz csapatok civilek elleni támadásai tovább folytatódtak, de a nyugati kormányok a terrorizmus elleni harc paradigmája miatt nem törődtek ezzel. A háborút csupán a nemzetközi média, a civil szervezetek és egy-két kormány kritizálták.

Azt nem lehet tagadni, hogy a csecsen mozgalom valóban nemzetköziesedett, és egyes szárnyai emiatt radikalizálódtak. Ugyanakkor az eszmék, anyagi támogatások és katonák importjának jelentősége nem volt túl nagy, mivel a csecsen harcosok inkább nemzeti felszabadítókként határozták meg magukat.

Paradox módon az Észak-Kaukázust a dzsihád helyszíneként meghatározó orosz diskurzus egybeesik maguknak a dzsihádistáknak a retorikájával, akik valóban az iszlámért vívott harcként szeretnék beállítani a Balkánon, a Kaukázusban és a Közép-Ázsiában zajló konfliktusokat. Az al-Kaida főideológusa a csecsenek győzelmével egyenesen egy Afganisztánig tartó muszlim övet vizionált Oroszországtól délre, ami ráadásul fontos energiahordozókat ellenőrizne. Sőt, a csecsen siker destabilizálná Oroszországot, elősegíteni Közép-Ázsiában az iszlám megerősödését, és komoly kihívást jelentene az Egyesült Államokra nézve. Az idézett ideológus maga is meglátogatta a Kaukázust, és az első csecsen-orosz háború alatt az Afganisztánban kipróbált harcosok közül is sokan áttelepültek és harcoltak a csecsen oldalon. Csecsenföld képe ezekben az években igen vonzóvá vált a romantikus muszlim szabadságharcban hívő közel-keleti fiatalok számára.

A kérdés tehát az, hogy ez a szimpátia milyen mértékben vált valóságos közreműködéssé, és milyen mértékben változtatta át a csecsen harcosok eredeti nemzeti felszabadító harcát egy muszlim vallási háborúvá?

Muszlim harcosokról először 1995-ben érkezett hír. A katonák mellett több nemzetközi muszlim szervezet is megjelent Csecsenföldön. Meg nem erősített hírek szerint Oszama bin Laden is finanszírozta a csecseneket. Az amerikai kormány becslése szerint kb. 100 millió dollárnyi összeg érkezett a Közel-Keletről Csecsenföldre. A csecsenek fegyverellátása ugyanakkor nem okozott komolyabb problémát, mivel a volt Szovjetunió területén viszonylag egyszerű volt kézifegyverek beszerzése. A csecsen maffia tevékenysége is megkönnyítette a harc finanszírozását. A külföldi segítségre tehát nem volt olyan nagy szüksége a csecseneknek. A szeptember 11. utáni helyzetben viszont - amikor a terrorizmus elleni globális harc során a nyugati kormányok egyre jobban odafigyeltek a gyanús pénzmozgásokra - a Csecsenföldön élő, külföldi muszlim katonák finanszírozása egyre nehezebbé vált.

A közel-keleti származású katonák és pénzügyi támogatások jelenléte viszont nem feltétlenül alakította át a csecsen nemzeti felszabadító harcot vallásháborúvá. Az afganisztáni és iraki háború óta a periférikus Csecsenföld egyébként is vesztett jelentőségéből a dzsihádisták számára. A Csecsenföldön harcoló dzsihádisták konfliktusba kerültek a helyi lakossággal eltérő vallási hagyományaik, kultúrájuk miatt. Különösen a városokban mutatkozott éles különbség a helyiek és ezen idegenek között, ahol a szovjet rendszer hagyatékaként a vallásos hagyomány nagyon meggyengült. Az észak-kaukázusi iszlám egyébként is felületesebb, mint a közel-keleti (pl. az alkohol fogyasztása mindennapos jelenség). További különbség, hogy a közel-keleti katonák szerint a dzsihád univerzális konfliktus, a csecsenek csupán egy helyi konfliktus miatt harcoltak. Sőt, a csecsen vezetők célja nem egy muszlim, hanem egy szekuláris állam volt.

A csecsen konfliktus muszlim karaktere az 1990-es évek második felétől vált erősebbé. A Dubrovka Színház elleni támadás során (2002) a terroristák Allah nevében követték el tettüket, és készen álltak a mártíromságra is. A 2000-es évek közepén viszont ez a muszlim karakter egyre gyengült, ahogy az oroszoknak egyre több csecsen vezetőt sikerült kivégezniük. Sőt, számos csecsen vezető egyértelműen elítélte a csecsen terroristák által elkövetett, civilek halálát okozó támadásokat. Leginkább úgy tűnik, hogy a csecsen vezetés pragmatikusan kihasználta a dzsihádisták jelenlétének előnyeit, de maga egyáltalán nem azonosult céljaikkal. Azok a terrortámadások is, amiket a radikális csecsenek követtek el (pl. a Dubrovka Színházban), inkább olyan konkrét követeléseket tűztek ki célul, mint az orosz csapatok kivonása vagy a független Csecsenföld létrehozása. A csecsenek nem tekintették az Egyesült Államokat ellenségnek, és Oroszországgal is a kiegyezést keresték.

A csecsen háborúk lezárása után csecsen származású harcosok részvételét gyanították több konfliktusban is (Afganisztánban, az üzbegisztáni Andizsánban). Az alaposabb vizsgálatok szerint azonban nem bizonyítható csecsenek jelenléte ezekben az országokban. Afganisztánban például minden idegen harcost csecsennek hívtak. Ennek ellenére a csecsenek jelenléte megfigyelhető Csecsenföld határain túl, de ez csupán néhány személy elszigetelt akciójának tűnik.

A csecsen konfliktus eszkalálódásában fontos szerepet játszott a vérbosszú intézménye. A vérbosszú ugyan a Kaukázus számos pontján visszaszorult a modernizáció nyomán, az elzártabb vidékeken - többek között Dagesztán hegyes vidékein, Ingusföldön és Csecsenföldön - mind a mai napig létezik. A vérbosszú szoros összefüggésben van a még mindig nagyon fontos szerepet játszó klánrendszerrel. A csecsen és a dagesztáni konfliktus legfontosabb szereplői az elzártabb hegyi területekről érkeztek, ahol a vallásnak, a klánrendszernek és a vérbosszú intézményének nagyobb a szerepe.

A csecsen konfliktus értelmezésekor figyelembe kell venni a regionális környezetet is. Ingusföldön is a csecsen történésekhez hasonló játszódott le, amikor egy Kreml-barát politikus lett a köztársaság elnöke. Az ingus fiatalok egy része radikalizálódott, ami nemcsak a csecsenek felé mutatott szimpátiában merült ki, hanem egy 80 életet követelő terrorcselekményben is. Dagesztánban is csendes, de intenzív háború folyik a helyi ellenállók és az orosz hadsereg és rendőrség között. Az északnyugat-kaukázusi köztársaságokban fegyveres harcra nem került sor, de a muszlim lakosságot az állami adminisztráció elnyomja. Ez az elnyomás persze némely helyi muszlim csoportok radikalizálódásához vezetett.

A csecsen konfliktusban résztvevők radikalizálódása tehát inkább a vérbosszú intézményével van összefüggésben, ami persze helyenként találkozott a radikális muszlimok céljaival. Különösen a fiatal generáció volt fogékony a harcra. Ennek két oka lehetséges: egyrészt ők életkoruknál fogva alkalmasak a hadviselésre, a vérbosszúra, másrészt kevésbé vallásos nevelésük folytán éppen hogy nyitottabbak lehettek a radikális iszlám iránt.

Varga-Kuna Bálint


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.