stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Pomogáts Béla

Elhibázott stratégiák


Zsákutcás történelem

Igen régi tapasztalatom, következésképp igen régi meggyőződésem, hogy Magyarországon, de mondjuk így: a magyar nemzeti közösségben viszonylag kevesen voltak (és persze: vannak) olyanok, akik cselekvő módon hajlandók vagy tudnak szolgálatot vállalni és végezni a nemzet és az ország érdekében, és még kevesebben azok, akik a politikai realitások kellő mérlegelése és a hozzájuk történő alkalmazkodás birtokában képesek vállalni ezt a szolgálatot. Bizonyára hasonló megállapításokra juthatnak a többi kelet-közép-európai nemzet képviselői is, ámbár ha figyelembe veszem azt, hogy egy nemzeti stratégiát és cselekvő-készséget tulajdonképpen mindig a siker igazol, azt is mondhatnám, hogy a román, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, sőt a lengyel értelmiség is elszántabban és hatékonyabban látott hozzá a nemzet ügyeinek intézéséhez, mint a magyar. Így történt ez a trianoni döntést: a régi Magyarország bukását megelőző évtizedben is, amikor úgyszintén igen kevés gondolkodó elme akadt, amely a világpolitikai és a közép-európai realitásokat és mindenekelőtt ezek várható politikai (geopolitikai) következményeit mérlegelve próbálta volna elhárítani az országra váró veszedelmeket.

Voltak persze kivételek, így a politikai hatalom körében Tisza István, aki azonban egy történelmi értelemben eleve kudarcra ítélt konzervatív stratégiával igyekezett konszolidálni az ország helyzetét, az ellenzéki oldalon Károlyi Mihály, akinek azonban egészen 1918 őszéig nem álltak rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel hathatósan befolyásolni tudta volna a gyakorlati politikát. Ilyen kivétel volt a tudományos életben az a Jancsó Benedek, aki nem szűnt meg figyelmeztetni arra, hogy a magyar Erdély veszélybe került, vagy az a Jászi Oszkár, aki stratégiai javaslatokat is felkínált a történelmi Magyarország konszolidálására, más kérdés, hogy neki sem állottak rendelkezésére politikai eszközök, illetve amidőn ezekhez hozzájutott, már semmit sem lehetett kezdeni velük. És ilyen kivétel volt az az Ady Endre, aki (költő és erdélyi létére) talán mindannyiunknál érzékenyebben vetett számot az ország lehetséges sorsával, igaz, odáig ő sem jutott el, hogy komolyan számított volna arra, például Erdély esetében, ami végül is elkövetkezett. Végső lelki összeomlását is ez az esemény idézte elő. Az ezredéves illúziókban, a Béccsel folytatott "béka-egér-harcba" (majdnem így mondtam: "kekeckedésbe") és a nagyhatalmi álmokba belefeledkező magyar közélet és közvélemény a lehetséges veszedelmekről nem volt hajlandó tudomást venni, így azután az ország szellemi, politikai és katonai önvédelem nélkül sodródott a felbomlás felé, és tulajdonképpen az is meglepő volt, hogy egyáltalán fennmaradt.

A trianoni végzetet sokan törvényszerűnek mondják: arról beszélve, hogy a dualista rendszer keretébe illeszkedő magyar állam végzetét tulajdonképpen a hatvanhetes kiegyezés szabta meg, erre a végzetre hivatkozott annak idején nevezetes "Kasszandra-levelében" a száműzött Kossuth Lajos (még jó, hogy nem érte meg az első világháborút, mint ellenfele, Görgei!), és a háború csak beteljesítette ezt a végzetet. Mások arra hivatkoznak, hogy az újonnan alapított szomszédos államok területszerző agresszióját semmiképpen sem lehetett volna elhárítani, minthogy nem létezett hadra fogható magyar katonai erő, és ellenállás esetén talán még nagyobb területeket veszített volna az ország, mert ha a békekonferencia helyett a puszta katonai erő szabta volna meg a végső helyzetet, akkor Debrecen román, Miskolc csehszlovák, Pécs jugoszláv megszállás alatt maradt vagy alá került volna.

Bizonytalanok ezek az érvelések. Először is 1867 után ki lehetett volna alakítani egy olyan nemzetépítő stratégiát, amely a Deák és Andrássy által elért eredménynek konszolidációjára törekszik, például nemzetiségpolitikai engedmények által, ezeknek a lehetőségét az 1868-as "nemzetiségi törvény" adhatta volna meg, amely (többen megállapították) az akkori Európa leginkább toleráns kisebbségi törvénye volt. Másrészt katonailag is ellen lehetett - kellett volna állni a kisantant hadseregek foglalásainak: 1918 októberében még közel egymilliós magyar hadsereg állott fegyverben (nagyrészük Kövess Hermann tábornok parancsnoksága alatt a Dráva mentén), belőlük lehetett volna új honvédő sereget szervezni, ahogy Stromfeld Aurél megszervezte és győzelemre vitte a Kassát, Eperjest, Bártfát visszafoglaló "vörös" ezredeket, amelyek akkor természetesen nem a "proletárdiktatúrát", hanem az országot védelmezték. Talán azt is meg lehetne említeni, hogy az 1918 februári bukaresti béke rendelkezései nem kötelezték arra a román hadsereget, hogy átadja fegyvereit a központi hatalmaknak: 1918 és 1919 fordulóján azután ezekkel a fegyverekkel szállták meg Erdély, majd a Tiszántúl területét. A háborúk történetében szinte kuriózumnak számít, hogy egy győztes hatalom meghagyja a legyőzött ellenség fegyvereit. A magyar politikai vezetés nem volt képes arra, hogy konszolidálja és az ország védelmére vesse be a még létező (és persze felépítendő) hadsereget, és Kun Béla a Bártfáig előretörő csapatokat is visszarendelte (abban a reményben, hogy a párizsi békekonferencia ezt a döntést majd honorálni fogja, különös, hogy egy bolseviki vezető ilyen illúziókat tápláljon a nagytőkéseket képviselő hatalom iránt!)

Nem szeretnék belebonyolódni abba a jól ismert csapdába, miszerint "mi történt volna", ha a politikusok másfajta stratégiát választanak. A történelemben azonban mindig léteznek útelágazások, és talán utólag is számot lehet vetni azzal, hogy a jólismerthez képest egy másfajta politikai folyamat milyen lehetőségeket nyitott volna meg. Világtörténelmi példa ugyanis akad, nevezetesen a törököké: jól ismert, hogy a teljesen szétvert, megalázott és megcsonkított ottomán birodalom romjain Kemál pasa új hadsereget szervezett és az eredeti szerződést elutasítva igen kedvező feltételekkel köthetett új békeszerződést, megőrizve így a teljes anatóliai török területet. Nem valószínű, hogy a francia tábornokok véres csatákba vezényelték volna csapataikat kizárólag a cseh, román és szerb területi előnyök érdekében. Az ellenállásnak voltak persze kísérletei, Károlyi Mihály szatmári szereplésére, a székely hadosztály harcaira, Stromfeld észak-keleti hadjáratára gondolok, a szervezett és átfogó szembeszegülés azonban elmaradt, és azon el lehet gondolkodni, hogy ez a mulasztás mennyire volt törvényszerű.

Trianon előzményei

A magyar politikai közélet tetemes része - a trianoni kényszerhelyzet kialakulása idején, de a későbbiekben is - nagyrészt oda nyilatkozott, hogy a világháborús vereséget megelőző időkben nem lehetett tudni arról, hogy méhében mit hordoz a történelem. Ifjabb Bertényi Iván tanulmánya is felidézi, miszerint Tisza István mennyire meglepődött, midőn a bukaresti békekötést követően a román levéltárakban kutatgató Jancsó Benedek megmutatta neki a nagyromán irredenták által előállított térképeit, amelyekre a román fővárosban talált rá - a magyar miniszterelnök egyszerűen képtelenségnek tartotta a megismert terveket. Pedig hát mindez nem volt képtelenség, és éppen Jancsó Benedek figyelmeztette a magyar közvéleményt, hogy bizony jó volna odafigyelni arra, ami a bukaresti politikusok és tábornokok stratégiai műhelyeiben készül. Több tudományos munkát is közreadott minderről, így Szabadságharcunk és a dáko-román törekvések (1895), A román nemzetiségi törekvések története (1896-1899), Erdély és a nagyromán aspirációk (1918), végül már Erdély elszakítása után A román irredentista mozgalmak története (1921) című műveit, ez utóbbiban számolt be bukaresti kutatásainak eredményeiről.

Az erdélyi tudós munkásságának közelebbi megismerése és alapvető műveinek újólagos megjelentetése még a jövőre vár, most csupán Erdély és a nagyromán aspirációk című munkáját idézem fel, amely eredetileg a Tudományt és Ismeretet Terjesztő Társaság (a későbbi TIT elődje) keretében 1917 márciusában tartott előadásait foglalja magába - ezek az előadások már a román hadsereg erdélyi támadása után, de még a bukaresti béke és az ottani levéltárak anyagának ismerete előtt hangzottak el. Figyelmeztetéseiket akkor is, később is, a románok ellen vezetett háború sikerét követő diadalmámor idején teljesen figyelmen kívül hagyta a magyar politikai vezetés.

Jancsó Benedek számtalan romániai politikai iratot, tudományos munkát és iskolai tankönyvet ismertetett annak bizonyságaként, hogy a bukaresti hatalmi és kulturális elit már hosszú évtizedek óta (jóval az első világháború kitörése előtt) terveket készített Erdély (illetve a kelet-magyarországi területek) annektálására - akkor, amidőn a bukaresti kormányzat még az Osztrák-Magyar Monarchia szilárd szövetségesének mondotta magát. Idézte például a bukaresti tudományos akadémia 1912. június 12-én tartott ülésének jegyzőkönyvét (ezen maga az uralkodó is megjelent), eszerint Craiceanu tábornok a következőket jelentette ki: "a románok és a román hadsereg első ideálja az ország megvédelmezése. De eltekintve az ország megvédelmezésének ideáljától, van még egy másik ideálunk is: a román nemzeti kiegészülés ideálja. Úgy Európa, mint szomszédaink is ilyen ideált tulajdonítanak nekünk (…) Nem volna komoly dolog ebből azt következtetni, hogy a románok már most fegyverrel fognak rátámadni a szomszéd nagy országokra, hogy ideáljukat megvalósítsák. De az ideál mégis ideál marad és az, akinek nincs ideálja, nem érdemli meg, hogy éljen, mert ha talán nem is lehet megvalósítani az ideált, mégis ez az, ami egyedül képes meggyújtani és ébren tartani a nemzet polgári erényeinek tüzét." Nem sokkal ezután a Revista Armatei, a román vezérkar közlönye 1913 nyarán már arról értekezett, hogy a román hadsereg célja az, hogy Károly királynak "császári koronát" szerezzen és a helyreállítandó Dacia Trajana (azaz az Erdéllyel kiegészített őkirályság) császári trónjára ültesse, ez alatt a korona alatt egyesítve "Máramaros, Crişana, Temeşiana, Transilvania, Bukovina, Bessarabia románjait, akiknek ereiben ugyanaz a testvéri vér folyik, és akik lelkükben a jövőre nézve ugyanazon aspirációk megvalósítását hordozzák és együtt több mint 14 millió lelket számlálnak." Majd így folytatja: "A nemzeti eszme korszakában élünk, midőn a népek arra törekednek, hogy ideáljukat minden lehető eszközzel megvalósítsák. Semmi és senkisem vethet gátat ennek az ideál megvalósítására törő szenvedélynek. Ez szörnyű és véres folyamat lesz, de előbb-utóbb minden nép, amelynek ily jogos ideálja van, el fogja érni célját. Mi a mi ideálunk? Nagy Románia a Dnyeszter, a Tisza, a Duna és a Fekete tenger közé szorítva, közepén a Kárpátok hegyeitől barázdálva." A nagy-román nemzeti eszme, a nagy-román birodalom eszméje mindezzel készen állt.

Ettől kezdve a bukaresti politika és diplomácia minden eszközzel arra törekedett, hogy megnyerje a nagyhatalmak támogatását birodalomépítési terveihez. Besszarábia esetében a német, Erdély esetében a francia kormány támogatását kívánta megszerezni, és éppen ez az ellentmondásos stratégia magyarázza a bukaresti politika ingadozását a két (a német és a francia-orosz) orientáció között. Tudjuk, hogy a német háborús politika is szívesen áldozta volna fel Erdélyt (saját szövetségesének területét) a románok jóindulatának elnyeréséért, ahogy a francia politika sem aggályoskodott akkor, midőn Románia olyan magyar területeket kívánt megszerezni - egészen a Tiszáig -, amelynek lakossága csak kisebb részben volt román (2,8 millió románnal szemben 3,8 millió nem-román). Mindenesetre jellemző a szomorú tájékozatlanságra, amellyel a párizsi politikai tényezők kezelték az erdélyi kérdést, az az összefoglalás, amely során Gustave Le Bon 1916-os Enseignements psychologiques de la guerre Européennes című művében a következőképp írta le Erdély etnikai viszonyait:

1,540 000 román áll szemben 380 000 magyarral, 560 000 csehvel, 234 000 némettel és 54 000 különböző nemzetiségűvel." Le Bon ugyanis, ki tudja miért, nem lehetetlen, hogy bukaresti intencióra, a székelyeket egyszerűen cseheknek tekintette, elvégre a csehek akkor a franciák szövetségeseinek számítottak.

Hosszasan lehetne idézni hasonló érveléseket és megállapításokat, a lényeg az, hogy a bukaresti politika már jóval a háború kitörése és a Monarchiával kötött szövetségi szerződés megszegése, illetve Erdély megtámadása előtt igen határozottan nagy magyarországi területek megszerzésére törekedett, és ebben az erdélyi román politikusok között is szövetségeseire talált. Annak ellenére, hogy a Román Nemzeti Párt vezetőinek 1914. augusztus 12-én Aradon tett nyilatkozata teljes mértékben kiállt a háborúba lépett Monarchia mellett. Érdemes röviden idézni ebből a nyilatkozatból: "Minden románnak, aki ismeri múltját, tudnia kell, hogy a román népnek a trón és a haza iránti megingathatatlan hűsége nem csupán hagyományos, hanem páratlan is azon népek történetében, amelyek ebben a monarchiában élnek. E tény méltóságot és nemzeti büszkeséget ad nekünk, és méltóságunk tudata minden megnyilvánulásunkban komolyságot követel tőlünk, valamint szigorú tartózkodást a kétes értékű megnyilatkozásokkal szemben." Néhány nappal korábban Teodor Mihali román nemzetiségi politikus a következő felhívást adta közre a magyarországi román sajtóban: "Őfelsége, a mi idős uralkodónk és a haza újból meggyőződik a Habsburg-monarchia uralma alatt élő román nép ősi hűségéről és önfeláldozó szolgálattételéről. A román nép fiai mindenütt lelkesen siettek a katonai zászló alá, készen rá, hogy vérüket ontsák a harcmezőkön; az otthon maradottak pedig hasonlóképpen készek bármilyen áldozatra; s a legodaadóbb érdeklődéssel, a jó utáni vággyal és a dicsőséges befejezésben bízva követik a kibontakozó és az ezutáni történelmi eseményeket." További hasonló nyilatkozatokat is idézni lehetne, mindenesetre ezek a nyilatkozatok bátorították fel Tisza István miniszterelnököt arra, hogy tárgyalásokba bocsájtkozzék Ion Meţianu nagyszebeni görög-keleti metropolitával a románoknak teendő politikai engedményekről: Tisza abban reménykedett, hogy a felkínált kompromisszum majd enyhíteni fogja a román vezetők magyarellenes érzelmeit. Természetesen csalódnia kellett ebben, kezdeményezését nem csak román politikai tényezők utasították el, hanem a magyar progresszió képviselői, közöttük Ady Endre is, akit az háborított fel, hogy a megegyezést éppen az a Tisza István kezdeményezi, aki egészen addig minden jogos nemzetiségi követelésnek ellenállt.

A magyar politikai körök tulajdonképpen nem tudták helyesen felmérni sem a bukaresti stratégiát, sem az erdélyi román vezetők törekvéseit. Lutz Korodi erdélyi szász politikus és budapesti országgyűlési képviselő (akit különben a magyar kormány a berlini vezérkar ügynökének tekintett) bizonyára helyes következtetésekre jutott abban az emlékiratban, amelyet 1914. augusztus 19-én juttatott el Bethmann-Hollweg német kancellárhoz. A többi között a következőket jegyezte le: "a román irredentizmus az utóbbi időben egészen meglepően elterjedt Erdélyben. Csak az ország ismerője figyelheti meg ezt, maga a magyar szinte semmit sem tud róla, mert minden ilyen jelenséggel szemben vakká tette nemzeti nagyhatalmi önhittsége. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy azon a napon, amikor az osztrák-magyar honvédség esetleg érzékeny vereséget szenved, Románia ráteszi a kezét Erdélyre. Az erdélyi magyarok maguk teljesen tehetetlenek lennének egy ilyen felkeléssel szemben, mert ott román tengerrel vannak körülvéve, és egyszerűen agyonnyomnák őket: az egyik oldalon több mint hárommillió magyarországi-erdélyi román majdnem zárt nyelvterülete, a másikon az ősrokon Román királyság. Ezenkívül a Romániába vezető fontos hágók egyike sincs megerősítve."

Valójában ezeken a védtelen hágókon özönlött Erdélybe az a román hadsereg, amely a román kormány és az antant-hatalmak között 1916. augusztus 17-én megkötött szerződés felhatalmazása nyomán támadást indított Magyarország ellen. Szomorú, egyszersmind felháborító olvasni azokat a nyilatkozatokat, amelyeket a magyar országgyűlés román nemzetiségű képviselői tettek ebben az időben, kifejezve töretlen hűségüket a magyar állameszme iránt. Alexandru Vajda-Voevod állásfoglalása mindenekelőtt a román népet fenyegető orosz veszélyt taglalta, megállapítva azt, hogy e népet csakis az orosz birodalom veresége mentheti meg a pusztulástól, majd a következőket jelentette ki: "A román nép (…) Ausztria-Magyarországon megingathatatlanul őrzi évszázadokon át kipróbált hűségét a dinasztiához és a hazához ugyanolyan őszinteséggel és szeretettel, mint a múltban. Hiszen a nép ösztöne és hagyományai nem változtathatók meg máról holnapra." Stefan Pop-Ciceo pedig a képviselőháznak a román betöréssel foglalkozó vitája során a következőket mondotta: "Egy évezreden keresztül Magyarország román népe a magyarsággal testvéries összetartásban védte hazáját (Éljenzés a jobboldalon.) minden külellenség ellen, és a jelen háború folyamán, amint azt az összes arra hivatott tényezők elismerik, a román nemzetiségi katonák hősiességgel tettek tanúbizonyságot (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) a trón és a magyar haza iránti hűségükről (Élénk helyeslés a ház minden oldalán. Taps a baloldalon.), az otthonmaradottak pedig Magyarország összes népeivel egyetértésben és karöltve minden áldozatot meghoztak dicsőséges hadseregünkért és a végleges győzelem érdekében. (Élénk helyeslés a ház minden oldalán.) Magyarország román népének a trón és a haza iránti hűsége törhetetlen (Éljenzés a jobboldalon. Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.), azt a váratlanul jött hadüzenet meg nem ingathatja (Élénk helyeslés. Halljuk! Halljuk!), és a román nép mint eddig, úgy ezentúl is minden ellenséggel szemben, jöjjön az bárhonnan is, hazáját és apostoli királya trónját vérével és vagyonával és minden tőle telhető áldozattal meg fogja védeni. (Élénk éljenzés és taps a ház minden oldalán.)"

Mindehhez Vaida-Voevod az Österreichische Rundschau című folyóirat 1916. szeptember 15-i számában a következőket tette hozzá: "Valóban nagy az az elégtétel, amit minden magyar és osztrák román érez népünk kifogástalanul hazafias és dinasztikus magatartása láttán. Hiszen mindig igen fájdalmasan éreztük meg, ha dinasztikus hűségünket és hazafiságunkat kétségbe vonták. És amit semmilyen tiltakozásunk sem tudott bizonyítani, azt immár bizonyítják népünk tettei! A féregrágta gyümölcsöt az egészséges fa lerázza, mielőtt megérik. Így hullottak le mindjárt a világháború elején román népünk egészséges törzséről mindazok az elemek, akiknek az állam iránti és dinasztikus hűsége nem állta ki a tűzpróbát. A monarchia románjait nem érintették meg az irredenta áramlatok, mert a népben éppúgy, mint az értelmiségben mélyen meggyökeredzett a tudat, hogy a Habsburgoknak köszönhetjük kultúránkat és fejlődésünket, s nem kevésbé az a meggyőződés, hogy a magyarok és románok közötti politikai harcot csak testvérviszály jellegűnek szabad tekinteni, annál is inkább, mert a mindkét népet leginkább megsemmisítéssel fenyegető orosz veszély idején most és a jövőben a közös létérdekek sorskötelékei egybeforrasztják őket."

A szolidaritás és az államhűség hangoztatásának ezek a szavai sokakat megtévesztettek akkor, holott ezek a szavak lehettek volna őszinték is, például indítványozhatták volna a bátor és meggyőző kiegyezést a román és a magyar politikai élet, az egymással küzdő nemzeti stratégiák között.

Ady és a románok

Ez a kívánatos őszinteség, sajnos, kevesek tulajdona volt, és bizony magyar oldalon is igen kevesek gondoltak arra, hogy a két nemzet évszázados vitáját (a sokévszázados együttélés kedvezőbb hagyományaira támaszkodva) valamiféle kompromisszummal, de mindenképpen őszinte jóakarattal lehetne-kellene megoldani. Olyan kompromisszummal, amely teljes nemzeti önkormányzatot ad az erdélyi románság számára, ugyanakkor nem rombolja le az erdélyi magyarság önrendelkezését. E kevesek közé tartozott Ady Endre, aki mindenképpen megszívlelendő (ma sem tanulságok nélkül való) javaslatokat tett a nem egyszer végletesen elmérgesedett, mind a két nemzet jövőjét veszélyeztető magyar-román szembenállás enyhítésére. Persze, lehetne mondani, Ady költő volt, így neki nem kellett igazodnia a politikai kényszerűségekhez, nem kellett számot vetnie a hosszú időn keresztül kialakult (kialakított) kölcsönös bizalmatlanság következményeivel, vagyis szabadon beszélhetett. De hát igazából a politikai kényszerűségek tabuként történő kezelése és a szabad beszéd hiánya okozta az újkori magyar történelem számos tragédiáját. Az irodalom, gondolom én, olykor hitelesebb reálpolitikát javasol, mint az államférfiak bonyolult okfejtései, és a költők nem egyszer (erre éppen a mi irodalmunk kínál sokat mondó példákat: Petőfi, Ady, Babits, József Attila, Illyés munkásságával) pontosabban látják és határozzák meg a nemzet előtt álló feladatokat, mint a politikusi stratégiák.

Az első világháború előtti Erdély helyzetét és az országrészre leselkedő veszedelmeket is alighanem Ady Endre publicisztikája (és persze költészete) mérte fel. Ady mitikus országrésznek látta Erdélyt, egyszersmind történelmileg veszélyeztetett területnek, hiszen a huszadik század első két évtizedében már tudni lehetett, hogy a bukaresti kormánypolitikát mind erősebb és nyíltabb hódító törekvések vezérlik, és az erdélyi román nacionalista párt vezetőitől sem volt idegen az országrész elszakításának a gondolata, habár a nyilvános propagandát fékezte az az óvatosság, amellyel, miként ezt az előbbiekben is láttuk, a román politikusok viseltettek a budapesti kormánnyal szemben. Ady mindazonáltal az elsők között ismerte fel a magyar Erdélyre leselkedő históriai végzetet, s már 1905-től kezdve kifejezésre juttatta aggodalmait (miközben azok, akik őt hazafiatlansággal vádolták, könnyeden siklottak el az erdélyi magyarság súlyos helyzete fölött!).

A Budapesti Napló 1905. január 21-i számban közölt Elnémult harangok című (a darab retorikai szólamait elutasító) színibírálatában - amelyben különben Rákosi Viktor és Malonyay Dezső közös színdarabján verte le a port - már igen sötét képet festett az erdélyi magyarságot fenyegető veszedelmekről: "Láttam Biharban is, miként láposodott el a magyar vérfolyó s miként oláhosodott, dekadált az erős, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezőkön? Oh, nem kell ám vad-magyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit. Mert itt szerencsétlen csere-vásár folyik s egy értékesebb, szükségesebb fajtát fal fel, s fal még egyre az értéktelenebb, az emberi kultúrától messzebb álló. Ez itt a valóság. Sőt több a valóságnál. Erdély a magyar fajtának több, mint egy fenyegetett terület".

Ezt követte Ady Se treasca című írása a Budapesti Napló 1905. május 24-i számában. Itt abból az alkalomból szólt a bukaresti politika erdélyi területi aspirációjáról, hogy a román etnográfiai társaság bejelentette: el kívánja készíttetni Erdély és a "kapcsolt részek" román nyelvű helységnévtárát. A költő tulajdonképpen azokhoz fordult, akik szüntelenül hazafiságukra hivatkoztak, s közben oda sem figyeltek a román irredentizmus mind hangosabb igénybejelentéseire. Ion Şirianu Russura, az aradi Tribuna Poporului című román nacionalista lap szerkesztőjére hivatkozott, aki nyilvánosan a magyar állam hívének nevezte magát, lapjában viszont a bukaresti irredenták szószólója volt: "míg a hazafias Russu Şirianuk idehaza próbálgatják lazítani nem túlerős kötelékeit a nemzeti államnak, odakünn Havas-elvén, az ifjú román királyság már spiritualiter be is kebelezi a bekebelezendőket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját figyelmeztetik, hogy most, most… Közeleg a Világtörténelem régen megígért pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Mare, s Érmindszent Mencenta." Ady gúnyos hangon beszélt a román irredentákról, akiknek valóságos hatékonyságát akkor alig ismerte fel valaki, ugyanakkor úgy gondolta, hogy az erdélyi román helységnévtár elkészítése majd kellő figyelmeztetést jelent: "A román etnográfusok mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak…"

Mindaz, amit Erdély vélhető történelmi sorsáról Ady elmondott, pusztába kiáltott szó maradt. Ezért vált a költő hangja drámaivá S ha Erdélyt elveszik? című, a Huszadik Század 1912. november-decemberi számában, az 1912-ben kitört első balkáni háború napjaiban megjelentetett eszmefuttatásában. Ebben meggyőződéssel nyilatkozott arról, hogy Magyarország számára Erdély saját történelmi életképességének zálogát jelenti, és az országrész esetleges elveszítése alapjaiban rengetné meg a magyar nemzetet és a magyar államot. "Erdélyre gondolva - olvassuk - el kell lágyulnom (…) egy emlékekkel és szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak (…) Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt Magyarország."

Ugyanitt a transzilvanizmus "szellemtörténeti" indokoltságát is megfogalmazta: "Leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető brutális, de valami lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyar s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítani bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizló forradalmába beleordított, tiport a nagykultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes, vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad hazapolitika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt. Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj."

Ady Endre igazából csak partiumi szülőföldjét, Nagyváradot, Temesvárt és Kalotaszeget ismerte, és első alkalommal csak 1915 nyarán utazta be a történelmi Erdély belső vidékeit. Március 27-én kötött házasságot Budapesten Boncza Bertával, ám csakhamar Csucsán telepedett le, és a falusi élet jórészt elzárta őket a fővárosi politikától, az irodalmi élettől, viszont annál inkább kiszolgáltatta a költőt a háború okozta szorongásoknak. Ebben az elesett helyzetben kereste fel őket júliusban otthonukban Bölöni György és felesége, Itóka, hogy valamiképpen enyhítsék azt a magányt, amelyről Ady leveleiben szüntelenül panaszkodott. A látogatásról jóval később Bölöni számolt be Ady ismerkedése Erdéllyel című írásában a marosvásárhelyi Igaz Szó 1957. novemberi, a költő emlékének szentelt ünnepi számában. "Csendes, kedves napok voltak ezek - olvassuk Bölöninél -, szép meleg idők jártak, jókat fürödtünk a Körös friss, hideg vizében. Ady befogatott a vár csacsifogatába és kirándultunk a Körös menti Kissebesre, átszekereztünk Feketetóra, hogy szétnézzünk a vásárosok között és benéztünk a Csinszkával ismerős famíliákhoz. Adyval még rákásztunk is, órákat álldogálva az országút melletti árok partján, míg botunkra nem került egy főzetnyi a jókora rákokból."

Ekkor született meg az elhatározás, hogy a szép nyári napokban körül kellene nézni Erdély belső vidékein: az Ady és a Bölöni házaspár július közepén vonatra ült, Brassóba utazott, a Korona szállóban vett ki szobát, s bejárta a régi várost, este az ismerős színigazgató meghívására színházba látogatott. Mint Bölöni írja, Brassó "ősisége, város volta, stílusa nagyon meglepte Adyt a porba fúló falusias alföldi városok után". Mindössze egyetlen napot töltöttek ott, majd a székely körvasúton Marosvásárhelyre utaztak, ahol meglátogatták Bernády Györgyöt, Maros-Torda megye főispánját, korábban hosszú időn át a város polgármesterét, aki talán a legtöbbet tette a "székely főváros" urbanizálásáért, ő építtette fel a magyar szecesszió nagy hírű művét, a Kultúrpalotát is. Ennek a látogatásnak az élményeit örökítette meg Ady A magyarság háza című írásában, amely a Nyugat 1915. augusztusi számában látott napvilágot. Itt olvashatók Bernádyról és munkájáról a következők: "Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok, kik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összevonulni, ha baja lesz. S minden képességes szeretetemmel néztem fel reá, ez úrra, mert hogy nagyon és dacos magyar vagyok s ő az én rokonom."

Vásárhelyen hamar híre ment az ismert költő látogatásának, Adyt sorra keresték fel a város szellemi életének képviselői, s mint Bölöni elmondja, a költő "egyszerre az ünneplés központja lett". "Ady életében - írja ugyancsak Bölöni - ez a Marosvásárhelyen töltött parányi idő nagyon élénken raktározódott el, emlegetett benyomásokká vált, ha írásaiban kevéssé, annál inkább beszélgetéseiben és helyi kapcsolatainak megőrzésében." Vásárhelyről azután a polgármester által rendelkezésükre bocsátott városi fogaton ellátogattak Szovátára, megfürödtek a nevezetes Medve-tóban, amelynek erősen sós vize nem engedi elmerülni a fürdőzőket, s végül szép élményekkel eltelten tértek haza Csucsára. Bátyjának, Ady Lajosnak minderről 1915 júliusában keltezett levelében a következőképpen számolt be: "Tegnapelőtt érkeztünk holtfáradtan haza erdélyi utunkról, kevés pénzzel, de tele rajongó csodálattal Erdély iránt. Brassó, Vásárhely, Szováta voltak stációink. Sokszor keltünk 4-kor reggel, és megnéztünk minden látnivalón szépet, rohanva fürödtünk Szovátán, és Vásárhelyen főispáni bankett stb. volt rendezve értünk."

Bölöni arról beszélt, hogy Ady írásaiban kevéssé hagyott nyomot az erdélyi utazás. Valóban nem írt részletesebb beszámolót úti tapasztalatairól, olyan versekbe azonban bizonyára beszüremkedtek ezek a tapasztalatok, mint A fajtám takarója vagy az Intés az őrzőkhöz, és néhány rendkívül fontos publicisztikai írás is született az erdélyi körút nyomán, ezeket azonban teljességgel elhallgatta a korábbi kutatás, és a költő Publicisztikai írásainak 1977-ben közreadott gyűjteményében sem kaptak helyet. Ilyen mindenekelőtt a Lenn, Erdély földjén Világ 1915. július 25-i számából, a már idézett A magyarság háza című kis tűnődés és Az oláh mumus a Nyugat 1915. augusztusi számából. Ezek az írások folytatják a már ugyancsak idézett S ha Erdélyt elveszik? című drámai esszéjében megütött hangot és megkezdett mondanivalót.

A Lenn, Erdély földjén a nyári erdélyi út tanulságait foglalta össze röviden, költői szavakkal ecsetelte a táj szépségét és ennek mintegy kontrasztjaként a történelem pusztításait. Az ószövetségi szentírást, a Krónikák könyvét idézte, hogy hitelesen érzékeltesse az országrész megpróbáltatásait és a rá leselkedő új veszedelmet, végül pedig újra kifejezte régi meggyőződését, miszerint Magyarországnak Erdélyben és Erdély által kellene megújulnia: "gyönyörűek és örökök a hegyek, völgyek, folyók, erdők, voltak s leendők és a nők és minden, ami történik. A Halál is, ki a leguralkodóbb, mióta él s ki mellé most már ne is merjünk sorolni mást. Halleluja, Halál, kinek szépségét csak a fél-Halálok, betegségek és bénaságok kísérő serege rontja. Erdélyt kedvelted, sokat üdültél benne s mert újra és újra vágytál visszatérni, hagytál magad után mindig életcsírát. Magyarság és emberség zamatja, hite, lelke, Erdély, nem uraid szerint büntet téged az Úr. Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged, s mindig hagy benned annyit, hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden új látogatására. Erdély, te Magyarország vagy s ha Magyarországra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk."

Ady Endre jövőt fürkésző szorongással, mégis szinte magára erőltetett bizalommal vetett számot a magyar Erdély várható sorsával és a közelgő történelmi veszedelmekkel. Érdekes, ámbár nem szokatlan fejlemény, hogy ez a számvetés két oldalon is türelmetlen elutasításra talált: részben az erdélyi román politikai vezetés, részben a hivatalos magyar véleményformálók oldalán. A Românul című aradi román lap 1915. augusztus 26-i száma indulatos szavakkal utasította vissza a költő imént idézett fejtegetéseit, annak ellenére, hogy korábban az erdélyi román sajtóban Adyt mint a román nép barátját üdvözölték. Az Ady úr csúfot űz a románokból című (a szerző nevének feltüntetése nélkül megjelent) írás a következőket jelentette ki: "Van a magyaroknak egy költőjük, aki jóllehet nap mint nap a francia kultúra emlőit szopja, mégsem tud igazán bejutni a budapesti lapok szerkesztőségi szobáiba. Ady Endre úrnak hívják e költőt. Egy idő óta ez a "költő" úr még őurasága hívei előtt is terméketlenné s banálissá vált. Éppen ezért Ady úr most úgy véli, azzal mentheti meg magát az irodalmi hajótöréstől, ha kigúnyolja a román népet; teszi pedig ezt a Nyugat c. budapesti magyar folyóirat legutóbbi számában. Kevéssé érdekelnek bennünket az ilyen Ady-félék beteges esztétikai elvei, mivel ezek már a pszichiátria területére tartoznak. (…) Sértegesse csak továbbra is Ady úr a román népet, ennek a népnek olyan jövője van, melyet nem uraságod sületlen versei készítenek elő a reakciós szerkesztőségek zugaiban."

Ady írására az előbbi szögesen ellentétes elvek alapján a Magyar Kultúra című harcosan konzervatív katolikus folyóirat is reflektált. A folyóirat 1915. december 5-i számában a b.k. szignó mögött álló Burján Károly a következő, teljességgel igaztalan vádakat fogalmazta meg: "Most azután, hogy a magyar baka vérével és életével kész Erdély védelmére, előáll a »megfüstölt Pithia«, és a Nyugat egyik legutóbbi számában kinyilatkoztatja, hogy »bizony mégsem adjuk oda Erdélyt, mert akarjuk«. Lám, lám, még Ady Endrére is ragadt valami abból az alkalmazkodó képességből, amelynek mutogatásában a Fenyő Miksák világtörténelmi szereplése oly virtuóz műveleteket produkált. S úgy látszik, igaza van a pszichopatológiának is, amikor azt tanítja, hogy a terhelt egyedek lelke mélyén sokszor meglepő ravaszságok húzódnak meg." A költőt ilyen módon két oldalról is megtámadták, a kései olvasó számára éppen ez a két oldalról érkező igaztalan támadás teszi még nyilvánvalóbbá a költő igazát.

Ady mind érzékletesebben látta a magyar Erdélyt fenyegető veszélyeket, sötét víziói voltak az erdélyi magyarság sorsáról, ugyanakkor a józan politikai számítás érveivel próbálta nyugtatni magát. Ez a drámai kettősség jelent meg Az oláh mumus című kis jegyzetében, amely azokkal a sötét jóslatokkal és ijesztő rémlátásokkal szállt vitába, amelyek Erdély elvesztésének lehetőségét vetették fel. "Az oláh mumus - mondja Ady - elszenvedhető, lebírható s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még néhány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kulturális helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: "Isten ments, hogy Budapest helyett Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra." Erre a jegyzetre aztán a Românul című erdélyi román lap igen indulatosan válaszolt, emberi és költői tisztességében is sértve Adyt.

A lélek, tudjuk jól, hiába próbált megkapaszkodni valamilyen ésszerű jövőképben, és hiába vigasztalta magát azzal, hogy Erdélyről sem Magyarország, sem a nyugati civilizáció nem lesz képes lemondani. A háború végső napjaiban aztán ő maga is rádöbbent arra, hogy vigaszkeresése öncsalásnak, jövőképe hamisnak bizonyult: a háború, amelyet mindig elutasított, vereséggel és összeomlással ért véget, és ez meghatározta Erdély sorsát is. Ady ekkor már a haldoklók végső útját járta, október végén - és ennek végzetesen jelképes értelme volt - összetépte Bibliáját, amelyet mindig az ágya mellett tartott, november 16-án még elkísértette magát a köztársaság kikiáltása alkalmából rendezett parlamenti ünnepségre, majd megírta Üdvözlet a győzőnek című utolsó versét, amelyben nemcsak az élettől vett búcsút, hanem történelmi reményeitől is. Életrajzírói, Földessy Gyula, Bölöni György, Fenyő Miksa és Ady Lajos arról beszélnek, hogy a román hadsereg erdélyi előnyomulásának hírei már alig értek el hozzá. Mintha a Gondviselés meg akarta volna kímélni attól, hogy éber tudattal vegye tudomásul: a mitikus magasságokban látott és történelmi példának tudott országrész, Erdély elveszett.

7



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.