Rasszista szélsőségesség Közép- és Kelet-Európában
Mudde Cas (Ed): Racist Extremism in Central and Eastern Europe, Routledge, New York, 2005.
Ismerve azt, hogy a közép-kelet-európai rasszista szélsőségesség mekkora figyelmet kap a nyugati médiában és a tudományos irodalomban, az ember azt várná, hogy e téma az egyik legnagyobb akadémiai és újságírói érdeklődést vonzaná. Ami, sajnos, nem igaz. Nagyon kevés, a témakörrel foglalkozó tudós tanulmányozza Közép- és Kelet-Európa átalakuló országainak radikális jobboldali szervezeteit. Minkenberg hasonlatával élve, ez a munka nem egyszerűen vadászat egy mozgó célpontra, de mintha elhomályosult látás is nehezítené a feladatot. Számottevő hiány mutatkozik a térség rasszista szélsőségeire vonatkozó, megbízható tudományos és nem tudományos információikban, és a szerkesztő reményei szerint a tíz országot ebből a szempontból bemutató kötet nem az utolsó kísérlet ennek a hiánynak a betöltésére.
Noha a szélsőséges rasszista csoportok csak mindössze az elmúlt tizenöt évben voltak képesek többé(egyre)-kevésbé szabadon tevékenykedni Közép- és Kelet-Európában, egyes fejlődési jellegzetességek a régió nagy részében megfigyelhetők. Elsősorban szervezeteikben egyre inkább elkülönülnek a rasszista szélsőségesek, ahelyett, hogy nagyobb (jobboldali vagy antikommunista) gyűjtőszervek keretein belül tevékenykednének. Másodsorban a térség rasszista szélsőséges szervezeteinek többsége posztkommunista kérdésekre (korrupció, kisebbségi kérdések, EU bővítés) kísérel meg választ adni, ahelyett, hogy a kommunista vagy a kommunizmus előtti múlt időszakához nyúlnak vissza.
Különböző közép- és kelet-európai országokban a rasszista szélsőségesek kicsiny töredékét képezték a széles alapokon nyugvó antikommunista mozgalmaknak. A kommunista rezsimek összeomlásával kétféle módon folytatták tevékenységüket: egyesek megalapították saját szervezeteiket, míg mások nagyobb, antikommunista gyűjtőpártok keretei között folytatták tevékenységüket. Mindazonáltal a posztkommunista idők első választásai után ezek a gyűjtőpártok igen számottevő eltérést mutattak fejlődésük és a szélsőjobbhoz való viszonyuk tekintetében.
Egyes országokban, mint pl. a volt Csehszlovákiában a gyűjtőpártok majdnem közvetlenül az első választások után széthullottak, ez pedig az új politikai pártok, köztük a rasszista szélsőségesek, elburjánzásához vezetett. Más országokban ezek a gyűjtőpártok tovább fennmaradtak, de elvesztették domináns szerepüket a politikai paletta jobboldalán. Ez történt pl. a Magyar Demokrata Fórummal, amelyet szakadások gyengítettek, különösen a szélsőjobboldali Csurka István vezette frakciókiválás és az egyre erősebb vetélytárs, a megújuló Fidesz. Végezetül néhány országban a gyűjtőpárt képes volt megszilárdítani vezető szerepét hosszabb időn keresztül, ezáltal csökkentve a szélsőjobboldal választási mozgásterét. Ez történt, pl. Lengyelországban a Szolidaritás Választási Akció esetében, ez magyarázatot ad arra, hogy miért tartott 2001-ig, míg egy szélsőjobboldali párt bejutott a parlamentbe saját választási eredménye alapján.
A szélsőséges rasszista tevékenység tizenöt éve elképesztő változatosságot hozott, és nagyon nehéz térségi jellemző fejlődési irányokat megállapítani. Az országok egyik csoportjában (Bulgária, Észtország, Lettország és kisebb mértékben Litvánia) a szélsőséges rasszista pártok soha nem értek el sikereket a választásokon. Igaz ugyan, hogy szélsőségesek időnként bejutottak a parlamentbe, de vagy nem rasszista szélsőséges pártlistán választották meg, mint pl. Bulgáriában, vagy kisebb egyéni választókörzetek képviselőjeként, mint pl. Litvániában.
Az országok másik és nagyobbik csoportja esetében a szélsőséges rasszista pártok elértek bizonyos választási sikereket, de képtelenek voltak szervezetüket és támogatottságukat megszilárdítani. Ez leginkább a Cseh Köztársaságra jellemző, ahol Csehszlovákia Republikánus Pártja két egymást követő ciklusban is bejutott a parlamentbe, de csődbe ment és nincs utódja. Magyarországon és Szlovákiában ezek a pártok jelenleg parlamenten kívül rekedtek, de (valószínűleg jelentéktelen választási tényezőként) visszatérhetnek. Szlovéniában a Szlovén Nemzeti Párt 1992 óta jelen van a parlamentben, de képtelen kiterjeszteni politikai hatalmát. Végezetül Lengyelországban a szélsőséges rasszista pártok választási sikere még friss, és az csak a jövőben derül ki, hogy képesek lesznek-e megszilárdítani helyzetüket. Andrzej Lepper, az Önvédelem vezetőjének csapodársága és a Lengyel Családok Ligája szervezeti hiányosságainak ismeretében helyzetük hosszú távú megszilárdításának esélye meglehetősen csekélynek tűnik.
A harmadik „csoport” a jelenleg egyetlen ország, ahol a rasszista szélsőséges párt meghatározó politikai tényezővé tudott válni. Ez az ország Románia és a Nagy Románia Párt, amely a legstabilabb és legnagyobb ellenzéki erő jelenleg. A Szlovák Nemzeti Párt 2001-es szakadásáig Szlovákia is ebbe a csoportba tartozott, kétszer kormányon is volt, de az majd csak a jövőben derül ki, hogy képes lesz-e nemcsak vezetőit, de választóit is újból egyesíteni.
A szélsőséges rasszista pártok nem jelentenek számottevő politikai erőt Közép- és Kelet-Európában, különösen nem nyugat-európai „testvéreikkel” összehasonlítva, mivel a keletiek sokkal szélsőségesebbek, egyben sokkal kevésbé sikeresek is. Eközben Nyugat-Európában két szélsőséges rasszista párt, az Osztrák Szabadságpárt Ausztriában és az Északi Liga Olaszországban, kormányzati erő. Sőt mit több, a tíz új EU tagállam közül mindössze egynek van erős rasszista szélsőséges pártja (Románia), szemben a tizenöt régi EU tagállam közül öttel (Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország és Olaszország).
A szerző általános áttekintést ad összefoglalójában az egyes államok szervezeteiről, nemzetközi és hazai jogi környezetéről, az egyes szubkultúrákról. Külön figyelmet fordít a szélsőséges rasszista incidensek előfordulására, illetve azok jellegére. Külön vizsgálja az állam és a polgárok reakcióit, válaszlépéseit.
Meglátása szerint a gyakorlatban a helyi rendőrségnek nagy szerepe van szélsőséges rasszista jelenségek kezelésében, és számottevő eltérések mutatkoznak nemcsak az országok között, hanem országokon belül is. Pl. a Cseh Köztársaság nyugati részében, Bohémiában a rendőrség sokkal éberebb, mint a keleti részben, Morvaországban. Csak enyhe túlzásnak tekinthető, hogy a rendőrség általában a városi körzetekben sokkal professzionálisabb módon kezeli a rasszista szélsőségességet, mint a vidéki térdségekben. Ez nem annyira az attitűdbeli különbség következménye, sokkal inkább annak tulajdonítható, hogy a kisebb közösségekben a rendőrség személyi állománya szorosabb kötelékekkel kapcsolódik a helyi közösséghez, ezáltal megértőbbek a rasszista szélsőségekkel szemben. Minden ország legalább egy ombudsmani hivatalt tart fenn a kommunizmus összeomlása óta, és míg a szélsőséges esetek ezeknek a hatáskörébe tartoznak, jellemzően kis részét teszik ki az ombudsman mindennapi munkájának (kivéve Lengyelországot és Szlovéniát). Az ombudsmanok fő tevékenysége általában a diszkrimináció megakadályozására irányul, főként az állam, de esetenként magánszemélyek részéről is.
Az elmúlt néhány évben egyre mindennaposabbá válik, hogy magas szintű állami tisztségviselők felszólalnak a rasszista szélsőségek ellen. A köztársasági elnökök a miniszterelnököknél egyértelműbben foglalnak állást, amely részben annak tulajdonítható, hogy a köztársasági elnököket közvetett módon választják meg (a parlament választja meg őket), ezáltal kevésbé függenek a mindenkori közvélemény támogatásától. A legtöbb esetben ezek a beszédek a kisebbségek kárára elkövetett súlyos fizikai támadásokat, nagy publicitással járó antiszemita és neonáci demonstrációkat követően hangzottak el. A „mindennapi rasszizmus” általában kevés figyelmet kap. Egyes esetekben a fő közönség sokkal inkább a nemzetközi, mint a hazai közösség, és a beszédek motivációja is inkább pénzügyi, mint morális jellegű.
Ha Közép- és Kelet-Európa rasszista szélsőségeit összehasonlítjuk Nyugat-Európáéval, a különbségek sokkal kevésbé súlyosak, mint ahogy azt feltételeznénk. Közép- és Kelet-Európa nem melegágya a rasszista szélsőségeknek, sem pedig a paradicsom rasszista szélsőségesek számára. Politikai pártok tekintetében Közép- és Kelet-Európa sokkal kevésbé súlyos problémákkal szembesül, mint a nyugat, kivéve Romániát (és esetleg Lengyelországot). A szélsőséges rasszista szervezetek és szubkultúrák tekintetében a helyzet bizonyos országokban nyugtalanító, de ez legalább annyira igaz néhány nyugat-európai országra is.
A szerkesztő a Kelet-Nyugat Intézet alelnökének, Gyarmati Istvánnak gondolatát idézve ad hangot annak az aggályának, hogy a szélsőjobboldal Közép-Európában veszélyesebb jelenség, mint Nyugaton, mert a nemzetek demokratikus gondolkodása nem olyan stabil.
Mindenesetre a szerkesztő felhívja a figyelmet arra, hogy az említett két térség, Közép- és Nyugat-Európa közel sem olyan homogén, mint ahogy azt gyakorta feltételezzük; az olyan országok, mint pl. Svédország, egészen más politikai kultúrával rendelkezik, mint mondjuk, Olaszország vagy Görögország. Ehhez hasonlóan vitatható, hogy „demokratikus gondolkodás” tekintetében Észtországnak és Szlovéniának több közös vonása lenne Bulgáriával vagy Romániával, mint Finnországgal vagy Ausztriával.
A vezető politikai pártok Közép- és Kelet-Európában általánosságban szólva kevésbé hajlandóak a rasszista szélsőségek ellen felszólalni, mint a nyugati politikai pártok. Sokkal inkább vonakodnak távolságot tartani a szélsőséges rasszista tényezőktől is, és ami a legaggasztóbb, hogy a térség legmeghatározóbb politikai pártjai gyakrabban képezik (mérsékelt) nacionalizmus forrását, mint Nyugat-Európában. Ez pl. igaz Magyarországon a jobboldali Fideszre ugyanúgy, mint a baloldali HZDS-re Szlovákiában.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy Közép- és Kelet-Európa rasszista szélsőségesei közel sem izolálódtak. Egyes országokban befolyásos civil szervezetek vagy már maguk rasszista szélsőségesek, vagy hajlandók együttműködni szélsőséges rasszista szervezetekkel: pl. Szlovákiában a Szlovák Anyaföld, vagy Bulgária és Románia Ortodox Egyháza. Még a potenciálisan erőszakos skinhead szubkultúrákat sem mindig kerülik el a többiek, ahogy az Litvánia skinheadei és „metálosai” között megfigyelhető. Eközben a rasszizmusellenes és a multikulturalizmust támogató csoportok ritkák, általában erőtlenek és nagymértékben külső államok és szervezetek pénzügyi és egyéb támogatásától függenek.
Tehát amíg a rasszista szélsőségek hatása Közép- és Kelet-Európában nem oly nagymértékű, mint ahogy azt gyakran feltételezzük, még mindig sok tennivaló marad. Ez különösen fontos mostanság, mivel ezek az országok már csatlakoztak, vagy hamarosan csatlakozni fognak az Európai Unióhoz, amely új feszültség forrásokat jelent majd számukra. Ezek közül legalább két tényező, az euroszkepticizmus és a tömeges bevándorlás, meglehetősen nagy haszonnal járt a jelenlegi EU tagállamok szélsőséges rasszista szervezetei számára.
Bosznay Csaba