Kugler József

Kárpát-medencei régiók egykor és ma

Több mint nyolc évtizedes kényszerű elzárkózás után az ezredfordulótól reális célként fogalmazódhat meg, hogy a Kárpát-medence egymással szomszédos, igazgatásilag azonban más-más állam fennhatósága alá tartozó vidékei (régiói) közötti együttműködés újból intenzívebbé váljon. A jelenleg még többnyire falként emelkedő államhatárok pedig az Európai Unió belső határaihoz hasonlóan jelképessé módosuljanak. A megvalósulás útja azonban még rögös. A keserű történelmi tapasztatok és az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanság miatt, nem utolsó sorban pedig a gazdaság és társadalom kényszerű átalakításából adódó szociális feszültségek következményeként (a néhány jó példa és az itt-ott kibontakozó kedvező tendencia ellenére) a Kárpát-medence népei és államai közötti új típusú kapcsolatépítés még csak a kezdeti akadályokat vette sikeresen. Ezért is fontos számunkra a környékbeli országok, illetve azok velünk határos térségeinek (régióinak) minél átfogóbb ismerete, közös történelmi múltunk feldolgozása, amihez hathatós segítséget nyújthat Gulyás László könyve, aki a Pécsi Tudományegyetem Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskolája hallgatójaként nemrégiben sikeresen megvédett PhD-dolgozatának bővített változatát adta közre az érdeklődők számára.

A szerző az általa megfogalmazott célkitűzést – miszerint „fel kívánja tárni az államszerkezeti változások gazdasági és regionális vetületét, és ezen belül hangsúlyt kíván fektetni az Osztrák–Magyar Monarchia egykori régiói által az elmúlt nyolcvan évben bejárt fejlődési útra.” – következetesen véghez vitte. A mellékletekkel együtt több mint 200 oldalas kötet hét szerkezeti egységre tagolódik. A tanulmány első fejezete a Monarchia strukturális jellemzőit mutatja be, külön is kiemelve a történelmi Magyarország regionális fejlődésének sajátosságait és a gazdaság önfejlődéséből fakadó regionalitást. Megállapítva egyúttal azt is, hogy ezen időszakra körvonalazódni kezdtek a magterületek, és elkülöníthetők bizonyos régiókezdeményezések is. Azok azonban kiterjedésükben különböztek a későbbi országhatár-változások eredményeként létrejövő régióktól, köztük a szerző által bemutatottaktól is. E fejezetben kitekintést találunk még a dualista államot vagy annak egyes térségeit érintő időleges igazgatási reformokról vagy az etnikai indíttatású regionális elképzelésekről (Szerb Vajdaság, Temesi Bánság, Aurél Popovici tervezete, illetve a szlovák vonatkozású „Tiasmappa”) is.

A történelmi Magyarország felbomlásától napjainkig eltelt több mint nyolc évtizedet pedig a világpolitikai változásoknak megfelelően öt periódusra (az első világháború és azt lezáró béke, a két világháború közötti évtizedek, a második világháború évei, a szocializmus korszaka és rendszerváltást követő évek) osztotta fel. Egy-egy időszak elemzését a kontinens és a kelet-közép-európai térség stabilitását vagy éppen instabilitását meghatározó nagyhatalmi-politikai és diplomáciai összetevők felvázolásával vezeti be. Ezt követően a határváltozások eredményeként létrejövő új államkereteket (Csehszlovákia és Jugoszlávia, illetőleg azok különféle területi és elnevezésbeli módosulásai) elemzi, különös tekintettel a nemzetiségi viszonyok, az etnikai térszerkezet alakulására és a vizsgált régiók országon belül elfoglalt helyzetére, „hierarchiájára”.

A tanulmány egyik legfontosabb része, hol a szerző a régiók fejlődésének, leginkább azonban hanyatlásának okaival, mindenekelőtt a központosító, a különböző fejlettségű és etnikumú területeket összeolvasztani szándékozó államhatalom szerepével ismerteti meg az olvasót. Így egyebek mellett a két világháború közötti évtizedekről a következőket állapítja meg: „.....a cseh polgárság – a prágai kormány hathatós támogatásával – saját politikai érdekeinek megfelelően mintegy belső gyarmatként kezelte Szlovákiát.” Ugyanakkor az is körvonalazódik a tanulmányból, hogy a szlovák nyelvű igazgatási és oktatási infrastruktúra kiépülése terén jelentős eredményeket értek el Szlovákiában a húszas–harmincas években. Jóllehet mindez az egységes „csehszlovákizmus” jegyében történt, ami gyakorlatilag egyet jelentett a cseh hegemónizmus megvalósulásával, a korábban kilátásba helyezett szlovák autonómia törekvések és a magyar kisebbség visszaszorításával. A felvidéki (szlovákiai) magyar paraszti társadalmat ellentmondásosan érintette a „Republika” agrárpolitikája. A zömmel magyar nemzetiségű felvidéki nagybirtokosokat és a birtokokon élő magyar ajkú mezőgazdasági munkásokat egyértelműen sújtotta a földreform, mivel tulajdonuktól, illetve létalapjuktól fosztották meg őket. A birtokos magyar paraszti családok (természetesen a szlovákokkal együtt) azonban sokat profitáltak az új államszervezet (az akkori Európa egyik legfejlettebb ipari országa) által nyújtott lehetőségekből. Intenzív növényi kultúrák honosodtak meg, és találtak új piacot a cseh–morva területeken, megfelelő jövedelmet biztosítva a mátyusföldi és csallóközi gazdáknak, akik éppen e jövedelem segítségével építették újjá lakóépületeiket, fejlesztették gazdaságaik technikai színvonalát. Még ellentmondásosabban alakult a Vajdaság sorsa a két világháború közötti időszakban. Szerbia katonai ereje a háborút követően arra még elegendőnek bizonyult, hogy balkáni területi nyereségét megszilárdítsa. A teljesen eltérő gazdasági fejlettségű és kulturális hagyományokkal rendelkező térségek integrálására azonban már alig volt képes.

A második világháború időszakában a Németország vezetése alatt megélénkülő térségbeli hadigazdasági rendszer gazdaságfejlesztő hatásainak mind ez ideig kevésbé ismert szlovákiai eredményeiről is tájékozódhat az olvasó. A háborús események következményeként szétesett Jugoszlávia területén átmentileg hatalmi-politikai vákuum keletkezett. Ennek a rövid időszaknak az egyik merész politikai elképzelését jelentette a német stratégák által kidolgozott új állam, a Prinz Eugen Gau tervezete, amelyik a Baranyától egészen a krassó-szörényi szénmedencéig húzódott volna, létfontosságú nyersanyagokat (vasérc, szén) és jelentős mennyiségű élelmiszert biztosítva Németországnak, egyúttal azonban a még a trianoni országterület integritását is megnyirbálva.

Az ötvenes évektől végbemenő Kárpát-medencei regionális folyamatokról is részletesebb elemzést ad közre Gulyás László. Így egyebek mellett számsorokkal bizonyítja Szlovákia fokozatos felzárkózását a cseh országrész mellé. (1979-re csaknem megvalósult – legalább is a legfontosabb mennyiségi mutatókat tekintve – a keleti országrész felzárkózása.) A hatvanas–hetvenes évek vajdasági változásainak összegzése során azonban megállapítja: „A jugoszláv állam diszkriminációs regionális politikája következtében gazdasági fejlettség tekintetében a Vajdaság egyre jobban lemaradt Szlovéniától.” Pedig ezen időszak a vajdaságiak számára (nemzetiségi különbség nélkül) az aranykort (világútlevél, nyugati munkavállalás, árubőség és relatív szabadság) jelentették, nemegyszer  kiváltva a szomszédos államok polgárainak „irigységét” is.

Végül a kontinens második világháború utáni négy és fél évtizedes politikai-hatalmi egyensúlya felbomlásának következményeiről kapunk rövid összefoglalót. Ennek része Csehszlovákia békés szétválása és a délszláv állam súlyos emberi és anyagi áldozatokat követelő, polgárháborúba torkolló szétesése is. Az új viszonyok között a még mindig jelentős befolyással rendelkező centralizációs politikai elképzelések mellett a régiók feltámadása is nyomon követhető a Kárpát-medencében. Az eurorégiós együttműködés távlataival, köztük a már működő Duna–Körös–Maros–Tisza (DKMT) Eurorégió létrehozásának körülményeivel, eddigi eredményinek felvázolásával és végül a konklúziók levonásával zárul a könyv.

A tanulmány mondanivalóját több mint félszáz táblázat és közel harminc térképes ábra teszi személetessé, míg a hivatkozott irodalom száma megközelíti a háromszázat. A témához kapcsolódó magyar nyelvű szakirodalom csaknem teljes, és a szerző számos e kérdéskört érintő angol nyelvű szakkönyvet és memoárt is felhasznált végkövetkeztetései levonásához. A közölt ábrák egy részének megalkotásában is tevékenyen részt vett Gulyás László, aki korábban számos fiatal történész kollégájával együtt tagja volt annak a szegedi kutatócsoportnak, amelyik Pándi Lajos irányításával összeállította a szakmai körök elismerését kiváltó Köztes-Európa 1763–1993 c. térképgyűjteményt.

Gulyás László a Kárpát-medence két régiójának a Felvidék (Szlovákia) és a Vajdaság (Bácska, Bánság) XX. századi fejlődési pályájáról készített közérthető stílusban gazdag forrásanyagra alapozott összefoglalót. Különösen a nemzetközi hatalmi erőviszonyok által kikényszerített területi változások, pontosabban e változások eredményeként létrejövő új államkereteknek a vizsgált régiók fejlődésére gyakorolt negatív hatásait tárta a közvélemény elé. Alapos érvekkel támasztva alá azt a szűkebb-tágabb körben elfogadott hipotézist és hangoztatott véleményt, hogy a politikusok íróasztalán megszületett, eltérő fejlettségű és etnikai összetételű, különböző kulturális hagyományokkal rendelkező területi egységeket (régiókat) a centralizált államhatalom sem képes hosszú távon eredményesen működtetni, a fejlődési különbségekből adódó gazdasági és politikai ellentéteket mérsékelni, kordában tartani, az egyes régiókban élők közötti összetartozás-tudatot elmélyíteni. Ugyanakkor a szerző felhívja figyelmet arra is, hogy a társadalomkutatók egy része által Köztes-Európának nevezett térségünkben, az országhatárok által is gyakorta átszelt szomszédos régiók közötti új típusú együttműködést haladéktalanul meg kell teremteni, mivel a kontinens e része gazdasági felzárkózásának, az uniós fejlesztési források igénybevételének ez az egyik alapvető feltétele.

A könyv nemcsak a történettudomány és a kisebbségi kérdések iránt érdeklődők számára nyújt hasznos információkat, hanem azoknak a gazdasági szakembereknek is, akik tevékenyen kívánnak közreműködni a Kárpát-medence XXI. századi gazdasági folyamatainak alakításában.

Kugler József

Gulyás László: Két régió – a Felvidék és Vajdaság – sorsa az Osztrák–Magyar Monarchiától napjainkig. Hazai Térségfejlesztő Rt., Budapest. 2005.