A német mint hazai kisebbségi nyelv és mint idegen nyelv az oktatásban

Forgács Erzsébet: Zum Status des Deutschen als Nationalitätensprache und Fremdsprache in Ungarn. = Österreichische Osthefte. 46. Jg. 2004. 4. H. 463–484. p.

A legutóbbi népszámlálás (2001) adatai a németet anyanyelvének valló kisebbség létszámarányát (közel 34 ezer) a korábbiakhoz képest enyhén csökkenőnek mutatták – szemben a „legszívesebben használt nyelv” (53 ezer) vagy – a nyelvi kompetenciától esetenként  független – kulturális kötődés (88,5 ezer) ennél lényegesen magasabb és növekvő tendenciát jelző bevallási értékeivel. A megemelkedett számok feltétlenül a demokratikus konszolidációval nyíltabb és valósághűbb válaszadásnak köszönhetők, ám realitást fejez ki a visszaeső anyanyelvi arány is, és a további nyelvvesztés ezentúl már csak szűkítheti a „kötődés” általánosabb körét is.

A hazai németség nyelvi identitása mára rendkívül törékennyé vált: az eredeti „anyanyelv”, a dialektus a legidősebb nemzedékkel („nagymama-nyelv”) végképp kiveszőben van, anélkül, hogy több generáción átmenő fokozatossággal ki tudta volna váltani az anyaországi modern köznyelvi standard, amely megfelelő iskolázással elsajátítható. A köznyelv tanulása a teljesen inhomogén és archaikus jellegű dialektus ismeretére nem alapozható, s a már 19. század vége óta jobbára problematikus iskolázás – a hazai kisebbségi politika ismert kanyarai során és egy időszakban a németséget sujtó diszkrimináció viszonyai között – több generáció számára kiesett vagy töredékes maradt. Töredékes maradt: a kisebbségi iskolarendszer szűk keresztmetszete, a részvétel bátortalansága, az oktatási módszerek fogyatékosságai okán. Szerzőnk (a hazai német nyelvtanárképzés egyik vezető szakembere) a magyarországi német kisebbség mai nyelvállapotát egy nagyon labilis triglosszia szerint határozza meg, amely az első nyelv szintjén már a legtöbb nemzedék számára a többségi nyelvi magyarból, általában csak második nyelvként az iskolában tanult, köznyelvi németből, és harmadikként a szórványosan használt, legfeljebb a legidősebbek körében eleven, ősi dialektusnyelvből épül fel. A triglossziás struktúrán belül a köznyelvi német anyanyelvi értéke, tekintettel az „újratanulás” elemére, erősen megkérdőjelezhető, a nyelvállapot optimuma: a kompetencia-azonos magyar–német (német–magyar) kétnyelvűség. A triglosszia várható eltűnésével, elhalványulásával egy ilyen értelemben vett biglosszia áll elő (A tanulmány fő hivatkozásai: Erb M. – Knipf E.: Új lehetőségek és kihívások… A magyarországi németek körében végzett nyelvismereti felmérés tanulságai. In: Kisebbségkutatás, 1999. 2. sz.; R. Kern: Ungarndeutsche Identität in europäischer Dimension. Stuttgart, 1995.)

A mai új korosztályok számára releváns kihívás: a német köznyelvi standard iskolai (esetleg iskolán kívüli) elsajátítása az oktatási rendszer mindenkori kínálati lehetőségein belül. A nemzetiségi tanulók számukra három szinten rendszeresített keretek között tanulhatják az „anyanyelvi” aspiráció jegyében (persze nagyon eltérő ütemben és dinamikával) a köznyelvi németet: német tannyelvű „nemzetiségi”, a magyar–német két tannyelvű, illetve a nyelvet oktató iskolák (illetve osztályok). Az erre (alsó- és középfokon) adott szélességben berendezkedő iskolák a kisebbségi lakosok széles, de szórványszerű települtségéhez képest természetesen nem alkotnak átfogó területi hálót, s a többségi iskolahálózat csak az idegennyelvi oktatás szintjén áll a német nyelvet tanulók rendelkezésére. Az idegennyelvi oktatásforma sajátos kérdéseket vet fel a német nyelvvel összefüggésben: 1. A német nyelv mindinkább versenyhátrányba kerül a globális dominanciát élvező angollal szemben. 2. A negyedik osztálytól induló, és általában egyetlen nyelvre kiterjedő idegennyelv-oktatás: jelentős időveszteség, eltérően a Nyugat-Európában megszokott rendszertől nem csatlakoztatható az óvodai előkészítéshez. 3. A német nyelv választhatósága korlátozott. 4. Az oktatási standard rutinja identitási szempontból motiválatlan. 5. Az alacsony óraszáma a szórt színvonalú módszertani igény következtében a nyelvelsajátítás esélye viszonylag csekély. A tanulmány szemléltetésül Csizér K. (etc.) felméréséből (Az idegen nyelvek tanulásával kapcsolatos attitűdök változása az általános iskolások körében…, In: Modern Nyelvoktatás. 2001. 4. sz.) emel ki részleteket, melyek 1993. és 1999. évi adatokat vetnek egybe – a nyelvek szerinti tanulószámot, ennek területi megoszlását (Budapest, Észak-Dunántúl, Dél-Dunántúl, Duna-Tisza köze, Észak-Magyarország, Alföld között), vagy a motiváltság szintjét illetően. Ezek a felmérési adatok azt tükrözik, hogy egyelőre az angol frekventáltsága legfeljebb csak 10%-kal vezet a német előtt, s hogy ezen az átlagtrenden belül a Dunántúl mindkét részén, de különösen a Dél-Dunántúlon (mint máig aránylag a legsűrűbben németek lakta régióban) éppenséggel a német vezet, mégpedig két-háromszoros arányban, míg ez a kilengés másutt (főleg Budapesten) fordított irányú. Az angol nyelv előnye (a területi variánsokkal) megmutatkozik az iskolán kívüli idegennyelv-tanulás számaiban is, de a kép valamivel kiegyenlítettebb a fentivel szemben.

A számok tükrében ez egyáltalán nem rossz arány, különösen, ha egybevetjük az Európai Unió adataival: angol – 88, francia – 32, német – 19% (általában két idegen nyelv tanulása mellett). A közvetlen nyelvhatár menti elhelyezkedésünk mellett feltétlenül kifejezésre jut ebben a kisebbségi motiváció alapján választott némettanulás hangsúlya is. A kérdés csak az, hogy ennyi elég-e, s hogy a mögötte rejlő eredményesség megfelelő-e a köznyelvi német „anyanyelvi” horizontú elsajátításához. A nyelvpedagógus ajánlása: az adott hazai lehetőségi kereteken belül az iskola tudatos megválasztása a tanulók számára (ami a szülők felelőssége), illetve a keretek további tágítása, a módszeresség mélyítése (ami az iskolarendszer felelőssége). De adódnak feladatok a nemzetiségi iskolatípusokban is. És az óhaja: az anyaországok kövessenek el mindent a német nyelv Unión belüli presztizsének emelése érdekében.

Komáromi Sándor