Koszovó: egy terület – két nép

Dérens, J.-A.: Kosovo: une terre pour deux peuples

Politique Internationale, 2005. 108 no. 305-328 p.

Hat évvel a NATO által végrehajtott légibombázások után, melyeket az akkori Jugoszláv Köztársaság ellen hajtottak végre, Koszovó még mindig az ENSZ provizórikus intézkedési területe. Mint ismeretes, a bombázást Szlobodan Milosević rendszerének a koszovói albán többség ellen elkövetett kegyetlenségei válaszául intézték. A térség lakosainak 81%-a albán, 10%-a szerb, a többi pedig a kisebbségek – romák, törökök, bosnyákok, montenegróiak (crnagorácok – W.G.), horvátok – közül kerül ki. A jelenlegi adatok szerint a 2 millió koszovóiból már 95% albán.

            Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1244 számú határozata (1999. június) meghatározta a protektorátus működése alapvető feltételeit. Az albánok természetesen függetlenséget követelnek, ami Szerbia számára a priori elfogadhatatlan. A hivatalos dokumentumok szerint Koszovó soknemzetiségű terület, melyet a KFOR katonái ellenőriznek. Két lényeges feladatot irányoz elő a határozat: harcot a szervezett bűnözés ellen, továbbá a jogállam megteremtését illetve biztosítását. Mint említettük, az albán többség kizárólag a függetlenséget fogadja el, ami viszont szerb részről elfogadhatatlan. Az eltelt hat év alatt többféle megoldási kísérlet is szóba került, de – mint közismert – csak az időt vesztegették a javaslattevők. Az európai államok egy része is elfogadná a függetlenségre vonatkozó javaslatot, vagy legalább egy olyan megoldást, miszerint „kevesebb, mint függetlenség, de több, mint autonómia” jöhetne létre, de ez rendszeresen meghiúsul, többek között az állandó erőszakos cselekmények miatt is.

            A térségben élő szerb enklávé – melyen belül korábban Koszovóban mintegy 40 ezren éltek, ma számuk alig tesz ki 1%-ot –, tehát a szerb enklávé megnyitására törekszik a KFOR. Koszovótól északra a szerbek nagyjából homogén egységet képeznek, délre viszont több kisebb enklávét alkotnak. 2005-ben összességében 120 ezer szerb élt Koszovó térségében, ebből 40 ezer északon, 80 ezer délen, szétszórtan. A szerb enklávékban a dinár a fizetőeszköz és nem az euró. Egyes területeken (pl. Lipljan) az albán szélsőségesek etnikai tisztogatásokat végeznek, dúl az erőszak, másutt viszonylag nyugodtabb a helyzet. A szerb-albán összetűzések és ezekkel kapcsolatban a szerb hatóságok fellépései nem mutatnak teljesen egységes képet. Nagyon fontos szerepet játszik a térség politikai életében a szerb ortodox egyház, amely önmagát a „nép vezetőjének” deklarálja, egyúttal vádolja a nyugati országokat, mert azok nem fogadják el a koszovói ortodox egyházi intézmények működése jogosságát.

            Lényeges politikai faktor a kisebbségek helyzete is: a roma, török, bosnyák, horvát stb. minoritások együttvéve alig teszik ki a térség lakosságának 10%-át. A politikai helyzet rendezése szempontjából véleményük megoszlik. Az albán népesség rendkívül türelmetlen és erőszakos: a gyakori villongások nem segítik elő a nyugodt rendezést, annál is inkább, mert nem hajlanak a kompromisszumra, inkább a faji erőszak, a rasszizmus a jellemző rájuk.

            Az elmondottak alapján nagyon fontos lenne a jogállamiság biztosítása a szervezett bűnözés ellen, ugyanis Koszovó a kábítószer-kereskedelem egyik fő európai útvonala. Ebben a tevékenységben az albán maffiák együttműködnek a szerbekkel – bármilyen hihetetlennek tűnik is. Az albán maffia családi alapokon szerveződik, klánokat alkot. Ezt a nehéz körülmények magyarázzák, ugyanis családi vonalon biztosabb a maffiatagok összetartása.

            A vázolt helyzet nem idéz elő optimizmust egyik részről sem. Felmerül a kérdés: mi lesz a Koszovótól északra levő térség sorsa (ahol a szerbek homogén egységben élnek). A reintegráció irreálisnak látszik, ez a terület ugyanis nemzetközi stratégiai pontnak számít. Ha ugyanis itt bármi történik, az az albán radikalizmus újabb explózióját idézheti elő. Az úgynevezett „Nagy Albánia” koncepció sem segíti elő a békés megoldást. A kérdésbe Macedónia is beleszólhat, ahol szintén nagyszámú albán kisebbség él. A kérdés meglehetősen bonyolult, a megoldási kísérletek pedig nem megfelelőek, a helyzet tehát tartósan megoldhatatlan. A felek szemmel láthatóan nem kívánnak felszállni a „függetlenség vonatára”, a forgatókönyv megvalósítása nehézségekbe ütközik. A függetlenségi törekvés inkább a diktátum irányába mutat. Lehetségesek esetleg más megoldások? A korábbi korokban, például a középkorban a szerb megoldás az ortodox egyház és kolostorok színterein valósult meg. Az albánok a még korábbi illir történeti mintát emlegetik, mely szerint a szerbek (tehát a déli szlávok) később telepedtek meg a Balkánon (ezt a tényt a mai szlavisztika is igazolja – W.G.). A történelem mindenesetre azt mutatja, hogy a térség népei nehéz örökséget vettek át elődeiktől.

Wernke Géza