Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

A Balkán elfeledett "kis népei"

Dérens, Jean-Arnault: Les "petits peuples" oubliés des Balkans. = Le Monde diplomatique, 50. vol. 2003. 592. no.

(A szerző újságíró Belgrádban. Ismert a jugoszláv-kérdésről írott könyve Catherine Samaryval együtt: "Conflicts yougoslaves de A a Z", 2000.)

Több mint tizenkét éve, 1991. június végén nyilvánította ki Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Az azóta végbement események után ki mondható győztesnek, és ki vesztesnek? A horvátországi háborútól a makedón kofliktusig tartóan a torbok, a vlachok, a rutének, a romok nevezhetők az elfeledett áldozatoknak. A Horvátország függetlenségéért vívott 1991. őszi szlavóniai vérfürdőben nemcsak szerbek és horvátok vesztek oda.

A XVIII. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején rutének és ukránok érkeztek a Balkánra, akik földműveléssel foglalkoztak, az elhagyott török birtokokat foglalták el, megőrizték unitus vallásukat, vagyis görög katolikus voltukat. A Vukovártól mintegy tíz kilométerre lévő Petrovci rutén lakosainak egy része a horvátokkal el tudott menekülni, másik részük a szerb hadseregben kényszerült katonáskodni. 1998 januárjában ismét horvát fennhatóság alá került Vinkovci és körzete, ekkor a horvátbarát rutének visszatértek, a többiek pedig elmenekültek a Vajdaságba.

Valamennyi jugoszláviai háborúnak megvoltak a fentihez hasonló esetei. Az első áldozatok azok a bosnyákok voltak, akik vegyes házasságból származóan nem keveredtek nacionalista politikai konfliktusokba. Egy idő után a szarajevói Nacionalista Iszlám Párt erőltette a lakosság homogenizációját. A koszovói albánok is megfeledkeztek arról, hogy 1981-ben a lakosság tíz százaléka különféle egyéb nemzetiségű volt: török, roma, bosnyák, stb. Az 1999-es nemzetközi protektorátus idején a romokat és "egyiptomiakat" a szerbekkel való cinkosság vádjával folytonosan etnikai tisztogatással sújtották. A háromnyelvű törökök gyakran kényszerültek albánnak vallani magukat Koszovóban. De így védekeztek a romok és ashkallik is az albánokkal szemben - változó sikerrel. A bosnyákok és a szerbhorvát nyelvű horvátok, valamint a gorancik nyelvi okokból asszimilálódtak a szerbekhez.

A nyelvi, vallási, etnikai mozaikot mutató Makedóniában is megismétlődött a koszovói helyzet 2001 februárjában, amikor a makedón erők és az albán gerillák összecsaptak. Megfeledkeztek a törökökről, romokról, szerbekről, vlachokról és a torbnak nevezett muzulmán makedónokról. A törökök és a torbok, a lakosok 3-4%-a, az iszlám hívő albánok erőszakos asszimilációjának lettek kitéve. A véres balkáni események mindenütt nacionalista homogenizálásba torkollottak. Az 1918 óta ismert kérdés újra meg újra fölmerült: a sokszínű mozaik képére emlékeztető Balkánon ki garantálja a kis népek jogait?

1992-ben Francois Mitterrand tanácskozást nyitott "Európa és a törzsek" címmel, amely rögtön fölvetette a terminológiai okfejtéseket: vajon a balkáni népek, a 'törzsek' primitívebbek, vadabbak-e másoknál? De a 'nép'/'nemzet'/'etnikum' megnevezések tartalma is újra napirendre került. A jugoszláv rendszer, föderatív voltából következően megkülönböztetett 'államalkotó népeket' mint a szerbek, horvátok, szlovének, makedónok, montenegróiak, és az 1960-as évek végétől a muzulmánokat, akik nem rendelkeztek 'nemzeti szülőfölddel', továbbá a 'másutt élő' népeket, úgy mint olaszokat, magyarokat, albánokat.

A 'kisebbség' megnevezést nem demográfiai, hanem jogi értelemben használták. A kisebbségek csak holmi, a többség által "átengedett" joggal bírtak. Márpedig az összes balkáni nacionalizmus a földrajzi/politikai/kulturális együvé tartozást népszerűsítette. De mi is a 'nemzet' vagy 'nép' a Balkánon? A nyelvi, felekezeti hovatartozás folytonosan változik. Az érvelés azonban a török Fényes Porta korszaka óta létezik. Akkor a török szultán által elismert, ortodox vallás alá igyekezett sorolni magát mindenki. Később, 1872-ben, a II. Konstantinápolyi Zsinat tiltakozott ez ellen, az etnikumokat támogató eretnekség ellen.

Évszázadokon keresztül a Balkán népei változatos összetettségben éltek. A modern nacionalizmusok támadják a többnyelvűséget mondván, hogy a nyelv az identitással áll kölcsönhatásban, mely azután állam és területi követeléshez vezet.

Az új államok képviselői szívesen utánozzák a nyugati nemzetállamokat, a nemzetet tág értelemben etnikumnak tekintik, egy vallási közösséget feltételezve, s egy egységes nemzeti nyelvet. A nemzeti identitást rendszerint néhány ismérvvel jellemzik, így lesznek azután a muzulmánokból nemzeti kisebbségek.

Ha az állam politikai legitimitásának nincsenek ethno-nacionalista alapjai, a 'nemzeti kisebbség'-nek nincs irányultsága. A balkáni háborúk során az államhatárokat meg akarták feleltetni a nemzet álmában élő földdel, így született meg Nagy-Szerbia, Nagy-Albánia, Nagy-Bulgária eszméje. Ráadásul ezek a nacionalisták természetes határokat emlegetnek, és szívesen emlegetnek 'etnikai Albániát' Nagy-Albánia helyett, megfeledkezve arról, hogy az albánok évszázadok óta más közösségekkel is megosztják a földet.

Az aruménok, földrajzi szétszórtságuk következtében nem táplálhattak területi követeléseket. Még a széles, ottomán Makedóniában a különböző keresztény népek könyörtelen harcot vívtak nemzeti identitásuk meghatározásáért. Az 1913-as megosztás jelei már ekkor körvonalazódtak. Az ottomán példa birodalmi volt: a mindenható központi hatalom garantálta a társadalmi egyensúlyt. Az itt kibontakozó nacionalizmus, a korai szerb parlament, a politikai modernizmus jegyeit hordozta magán. A titóista rendszerben az egyes közösségek hűségét a protekcionizmussal vásárolták meg. Slobodan Milosevics is - vagy tíz éven át - tudta tartani az egyensúlyt az etnikumok elismerésével, s a szerb nacionalizmus határokon kívül tartásával. A balkáni válság egyik paradoxona éppen az, hogy Szerbia volt a legtöbb kultúrát/etnikumot fölvonultató államok egyike. Vajdaság példája meg azt bizonyítja, hogy a többetnikumú térség semmivel sem törékenyebb, mint az egyetnikumú: a háborúba sodródást a központi hatalom és a különböző közösségek közötti kapcsolatok válthatják ki.

Tény, hogy a többetnikumú helyeken, a többpártrendszer politikai ütőkártyaként használja az etnikumok kérdését. Bosznia a legjobb példa erre, ahol az 1990-es, többpárti választáson a három nacionalista párt, az iszlámoké, a szerbeké és a horvátoké nagyjából annyi szavazatot kapott, mint ahány embert ténylegesen képviseltek, míg a lakosság egyharmada a nem nacionalista pártokra szavazott. Azóta sem tudott semmiféle politikai program lényegesen változtatni a szavazatok ilyen megoszlásán.

Az identitást támogató titóista modell a föderáció szétesésével szilánkokra hullott. Az utódállamok minden legitimitásukat nemzeti karakterükből vezetik le. Horvátországból ezért távoztak a szerbek. Makedóniában majdnem polgárháború tört ki; a 2000. októberi "demokratikus forradalom" ismét előtérbe helyezte a szerb nemzetállam alkotmányát. Szerbia és Montenegró szétválása egyúttal az utolsó jugoszláv föderáció fölbomlását is jelentené, s Szerbia függetlenné válhatna. Ebben a helyzetben vajon egy- vagy többnemzetiségű országként határozná-e meg magát? Egyáltalán: a balkáni államok politikai legitimitásuk eredőjét meghatározhatnák-e másképp, mint ethnonacionalista alapon? Azt mondják, hogy a túlélés szempontjából egyedül a nemzetállam életképes, s ennek az alkotmánya kikerülhetetlenül a társadalmi fejlődés egyetemes törvénye. Máskülönben a kis népek, az elfelejtett kisebbségek fizetnének ismét meg a felmerülő területi vitákért.

Kakasy Judit

<< vissza a főoldalra