Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

Mit jelent kanadainak lenni?

Kymlicka, Will: Being Canadian. = Government and Opposition Ltd 38. vol. 2003. 3. no. 355-385. p.

Ha felmerül a kérdés, hogy milyen is a kanadai identitás, általában arra koncentrálunk, hogy hogyan viszonyul a kanadai lét a különböző, nemzeten belüli (a québec-i, az őslakos és a bevándorló) csoportok identitásához. A szerző azt állítja, hogy az a mód, ahogyan Kanada kezeli e kérdést, nem is olyan egyedülálló. A kanadai éntudatnak külső és belső dimenziói is vannak, és mind a csoportidentitások, mind a nemzetközi viszonyok meghatározó szerepet játszanak a kanadai identitás folyton megújuló definiálásában.

A tanulmány első részében a szerző több szempontból megvizsgálja a kanadai éntudatot. Először is a kanadaiaknak meggyőződésük, hogy derék világpolgárok, és hogy országuk hasznos, közvetítő szerepet tölt be a nemzetközi tárgyalásokban. Megkülönböztetik magukat az amerikaiaktól, akiket az elzárkózással, az egyoldalúsággal és a nemzetközi szervezetekkel szemben tanúsított túlzott bizalmatlansággal azonosítanak.

A kanadaiak azt is szívesen gondolják, hogy bizalmat ébresztenek mindenkiben, és már a hátizsákjukra erősített kanadai zászló is elegendő a meleg fogadtatáshoz. Hasonló érzelmekkel viseltetnek a kanadai útlevél iránt is, amely tiszteletet sugároz.

A kanadaiak a nyugati világ részének tekintik magukat, akik közvetítenek Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Rendületlenül hisznek a fennálló, nyugati típusú államrendben. Bár ezt tartják helyesnek, elismerik, hogy nem mindenhol ugyanilyen népszerű ez a modell. Nyíltan nem esik szó - huntingtoni értelemben - civilizációk összecsapásáról, de a lelkük mélyén hiszik, hogy a kanadaiság része a nyugati kultúrához való tartozás.

Kanada ugyanakkor határozottan elhatárolja magát az európai óhazától. Fiatal, modern társadalomként tekintenek önmagukra, amely nyitott az új emberekre és az új gondolatokra, ugyanakkor csodálattal adóznak az európai történelmi levegőnek.

A kanadaiak - a látszólagos hasonlóság ellenére - élesen megkülönböztetik magukat az amerikaiaktól. Az amerikai függetlenségi háború óta hagyományosan Kanada testesíti meg a tisztelettudó, közösségi értékeket a forradalmi és individualista amerikai mentalitással szemben. S bár napjainkra ezek a szerepek gyakran felcserélődtek, a kanadaiak előszeretettel hiszik, hogy Kanada "kedvesebb és finomabb" ország, mint az USA, és az állam igazságosabban gondoskodik a polgárairól. Összefoglalva tehát kanadainak lenni nem egyszerűen más, mint amerikainak lenni, hanem erkölcsi többletet jelent. A szerző vitatja, hogy mennyire helytálló ez az önmeghatározás, és inkább a mélyben meghúzódó kisebbségi komplexus - természetes - kompenzációját látja benne.

A szerző véleménye szerint a fenti értékeket Kanadában egyaránt magáénak vallja minden etnikai és nyelvi közösség. Rámutat, hogy a kanadai sokszínűség és annak kezelése nem tér el igazán más, nyugati demokráciák megközelítésétől. A kanadai lakosság alapvetően három háttérből érkezik: az őslakosok, a bevándorlók és a brit telepesek közül. A szerző a továbbiakban a különböző alcsoportok viszonyát elemzi a kanadai identitáshoz. Ami a bevándorlókat illeti, kezdetben be kellett olvadniuk a befogadó társadalomba. Az 1960-as évektől kezdve azonban Kanada politikája alapvetően változott meg: ekkortól inkább az etnikai identitás erőteljes kifejezését támogatta. Az őslakosokkal való bánásmód hasonló fejlődésen ment keresztül. A kezdeti beolvasztó-korlátozó politikát az 1970-es évektől felváltotta az érdekegyeztetés. A harmadik jelentős kisebbség, a québec-iek elnyomására irányuló törekvések ugyancsak megszűntek, és az elfogadás és az autonómia szellemisége lépett a helyükbe.

A szerző hangsúlyozza, hogy a kanadai politikában végbement változások nem egyediek, hiszen a többi, hasonló helyzetben lévő nyugati demokrácia is ezt az utat járta végig a mai tolerancia kialakulásáig. Kanada helyzete csak abból a szempontból különleges, hogy mindhárom típusú etnikai csoporttal, az őslakossággal, a bevándorlókkal és az államon belüli szoros nyelvi alközösséggel is összhangot kell kialakítania, illetve hogy a kanadai elkötelezettséget nemcsak a törvény garantálja, hanem maga az alkotmány is. A kanadaiak számára alapvető és gyakran hangsúlyozott tényező az etnikai sokszínűség pártolása.

Vajon mi formálja ezt a kis etnikai közösségekből összefércelt nemzetet egységes és működőképes állammá? - teszi fel a kérdést a szerző. Sokan úgy gondolják, hogy a kanadai polgárok erősen kötődnek Kanadához mint politikai közösséghez, és csak másodsorban azonosulnak saját szubkultúrájukkal. Ahhoz azonban, hogy e pánkanadai identitás megszülethessen, számos drámai változásnak kellett végbemennie az ország történelmi látásmódjában és hagyományaiban. Az 1950-es években új zászlót, új himnuszt, új nemzeti ünnepeket, új alkotmányt kapott az ország, miközben megerősítették a sokszínűség hivatalos elfogadását segítő intézményrendszert és a kétnyelvűséget. A várakozásokkal ellentétben azonban, míg a brit eredetű és a bevándorolt lakosság hazafias érzelmei fellángoltak, a québec-i közösség még kevésbé vallotta magát kanadainak, pedig éppen rájuk szerettek volna elsősorban hatást gyakorolni.

Számos elmélet született arra vonatkozóan, hogy mely erők tartják össze a pánkanadai identitást: így például a közös politikai elvek, a közös történelem és a sokszínűség eszmei értékei vagy gyakorlati haszna. Noha ezen szempontok mindegyike megmozgatja a kanadai társadalom bizonyos rétegeit, véli a szerző, egyik sem elégséges az összes kanadai összeforrasztására, különös tekintettel a québec-i közösségre.

De lehet, hogy nem is kell efféle erős, pánkanadai identitás kialakítására törekedni, elvégre a kanadai állam jól működik - attól függetlenül, hogy állampolgárai éppen mennyire érzik magukat kanadainak. A lakosok szívesen működnek együtt az általuk is magas színvonalúnak és megbízhatónak tartott kanadai intézményrendszerrel. A modern kori politikai intézményrendszer sikere az állampolgárok aktív és önkéntes együttműködésének függvénye, amellyel azonban nem jár feltétlenül együtt a nemzettel való azonosulás. Talán sovány magyarázat ez a jól működő, soknemzetiségű országok titkának megfejtésére, de az, hogy e rendszer működik számos, Kanadához hasonló helyzetű országban, az elv helyességét igazolja.

Végezetül a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen tanulságokat lehet levonni a kanadai tapasztalatokból az identitáspolitika terén. Véleménye szerint Kanadára is igaz az az elterjedt vélekedés, hogy napjainkban az identitás sokszintű, állandóan formálódó viszonyokon alapuló, megalkotott, vitatható és egymásba folyó fogalom. Az a nézet viszont, hogy az identitáspolitika nem kompatibilis az érdekképviseleti politikával, Kanadában nem állja meg a helyét. A kisebbségi csoportok hisznek abban, hogy noha létszámukat tekintve hátrányos helyzetben vannak, jelenlétükkel hatékonyan képviselhetik érdekeiket a közösségi intézményekben. Az identitással kapcsolatos igényekről ugyanúgy lehet tárgyalni és működőképes kompromisszumra jutni, mint bármely más érdekellentét esetében. Az pedig, hogy az identitáspolitika Kanadában és a hozzá hasonló demokratikus államokban egyszerű, hétköznapi folyamattá vált, mindenképpen annak örömteli jele, hogy politikai kultúránk érettebb lett, és politikai intézményeink szilárdan állnak a helyükön.

Szirmai Judit

<< vissza a főoldalra