Kisebbségkutatás -  13. évf. 2004. 1. szám

Egy többségi nyelv kisebbségben: a fehérorosz nyelv elnémulása

A kisebbségi szláv nyelvek szociolingvisztikai tipológiájáról írva Sven Gustavsson a fehéroroszt is megemlíti, mégpedig nem ott, ahol valóban kisebbségben van (Lengyelországban, Litvániában, Ukrajnában, Oroszországban és diaszpórában a távolabbi posztszovjet térségben, valamint Észak-Amerikában és Ausztráliában), hanem éppenséggel magában Fehéroroszországban, ahol ugyan a statisztikák szerint a fehéroroszul beszélni tudók többségben vannak, de funkcionálisan a fehérorosz nyelv helyzete egy kisebbségi nyelvéhez hasonlít (Gustavsson 1998; vö. Kisebbségkutatás 10/1, 2001, 140). A fehérorosz nyelvi helyzet valóban páratlan a szláv világban; még a sok szempontból hasonló történetű és hasonló nyelvi problémákkal küzdő Ukrajnában is összehasonlíthatatlanul jobb az ukrán nyelv helyzete, mint Fehéroroszországban a fehéroroszé.

Az anyanyelvük ügye iránt elkötelezett fehérorosz nyelvészek, írók, pedagógusok Elnémulás címen adtak ki egy kötetet a szomszédos Litvánia fővárosában, Vilnában (Vilnius, fehéroroszul: Vil'nâ), amelyben megkísérlik egyrészt megvizsgálni a fehérorosz nyelv jelenkori elsorvadásának, illetve tudatos elsorvasztásának az okait, másrészt keresik a nyelv megmentésének lehetséges útjait (Anjamenne 2000).

A Magyarországhoz hasonlóan most körülbelül 10 milliós lakosságú Fehéroroszország meglehetősen későn jelent meg ezen a néven a történelem színpadán, de a fehérorosz nyelv lényegesen hosszabb múltra tekint vissza, mint a modern fehérorosz állam. Mielőtt a jelenlegi helyzet közvetlen okainak ismertetésére térnénk, röviden vázoljuk a fehérorosz nyelv korábbi történetét is, mivel a mostani "elnémulás" e nyelv története során nem az első, vagy - ha az ófehérorosz és a modern fehérorosz irodalmi nyelv közötti diszkontinuitást is figyelembe vesszük - úgy is mondhatnánk, hogy nem ez az első fehérorosz nyelv, amely elnémul.

A XIII-XIV. század során az egykori kijevi Rusz nyugati és délnyugati fejedelemségei fokozatosan a Litván Nagyfejedelemség fennhatósága alá kerültek, amely így túlnyomórészt (legnagyobb kiterjedésekor mintegy 90 százalékban) szláv nyelvű állammá vált. A lengyel-litván perszonálunió (1386) után a litván nagyfejedelmi kancellária átvette a krakkói lengyel királyi kancellária keleti szláv (óukrán) nyelvű oklevélkiadási gyakorlatát, s ezzel a keleti szláv lett az egész hatalmas ország közigazgatási nyelve. Idővel a kancelláriai nyelv ukrán jellegzetességei a vilnai - fehérorosz nyelvjárási környezetű - litván nagyfejedelmi kancelláriában halványodtak, illetve fehérorosz vonásokkal egészültek ki, tehát kialakult egyfajta kompromisszumos óukrán-ófehérorosz (a szakirodalomban gyakran "nyugatorosznak" nevezett) nyelvállapot, amely a XVII. század végéig (1696) hivatalosan Litvánia közigazgatási nyelve volt (Stang 1935, 51-52). Mivel a lublini unió (1569) értelmében az ukrán lakosságú területeket Lengyelországhoz csatolták, a maradék Litvániában a fehérorosz nyelvű lakosság került többségbe, s a kancelláriai nyelvben is a fehérorosz nyelvi jellegzetességek kerültek túlsúlyba. Ez az ófehérorosz nyelv a közigazgatási funkciók mellett a XVI. században egyre inkább - az egyházi szlávval szemben - a világi irodalmi nyelv szerepét is betöltötte a keleti szláv nyelvű, ortodox vallású vagy (1596 után) unitus lakosság körében. Önelnevezése egyszerűen csak ruskaja mova ('rutén nyelv') vagy prostaja mova 'egyszerű nyelv' volt; ez utóbbi elnevezés az egyházi szlávtól különböztette meg1. A fehérorosz elnevezés csak jóval később, a XVII. században honosodik meg, és kezdetben nem önelnevezés volt, hanem a külvilág próbálta a fehér- jelzővel megkülönböztetni őket a többi "orosz" önelnevezésű néptől2. Ezen az ófehérorosz nyelven a XVI. században bibliafordítások láttak napvilágot, hitvitázó irodalom, történeti művek keletkeztek rajta, sőt nyugat-európai eredetű szépirodalmi műveket is lefordítottak ófehéroroszra (például Oláh Miklós Athila című munkáját, vö. Zoltán 2004).

Az ófehérorosz irodalmi nyelv azonban a XVI. század végétől kezdve rohamos hanyatlásnak indult. Az 1588. évi litván alkotmány, amelyet Vilnában nyomtattak ki ófehérorosz nyelven, még előírja, hogy a litván közigazgatás nyelve a rutén (IV. fejezet, 1. cikkely, vö. Statut 1989, 140), de maga a tény, hogy ezt már törvénybe kellett foglalni, arra vall, hogy a gyakorlat már nem volt egységes. S valóban, a korabeli iratanyag arról tanúskodik, hogy a litvániai nemesek egyre gyakrabban latin betűkkel, lengyeles formában írják alá a dokumentumokat, majd az írnokok is csak az okmányok kezdő és záró formuláit írják cirill betűkkel ruténul, az okmányok lényegi részeit már egyre gyakrabban lengyelül írják. A litvániai nemességre óhatatlanul nagy vonzerőt gyakorolt a lengyel nemesség nyelve és kultúrája, s így maga is egyre inkább hasonult hozzá nemcsak öltözködésében és szokásaiban, hanem nyelvében is. A nyelvi hasonulás egyrészt úgy ment végbe, hogy az ófehérorosz nyelv egyre több lengyel elemet olvasztott magába olyannyira, hogy egyre inkább valamiféle cirill betűs lengyelre kezdett hasonlítani, másrészt a nyugatias iskolázottságú litvániai nemesek nemcsak a lengyel társalgási nyelvet vették át, hanem írásban is egyre gyakrabban azt használták. Hozzájárult ehhez, hogy a XVI. században a Litván Nagyfejedelemségben az eredetileg ortodox rutének között is jelentős tért hódított a reformáció, az ellenreformáció során azonban a nemesség nem az ortodox hitre tért vissza, hanem többnyire katolizált, vagyis vallásában is lengyellé lett. A litvániai rutén nemesség eme spontán ellengyelesedésének logikus következményeképpen megváltozott nyelvi gyakorlat törvénybe iktatását jelentette, hogy az 1696. évi közös lengyel-litván szejm megszüntette az immár anakronisztikussá vált korábbi gyakorlatot (amelyet amúgy is már csak tessék-lássék követtek az írnokok, ha egyáltalán tudtak még cirill betűkkel írni), és elrendelte, hogy ezentúl minden hivatalos okmányt és határozatot lengyel nyelven kell kiállítani (miközben a régebbi ófehérorosz nyelvű okmányok és határozatok természetesen továbbra is érvényben maradtak)3.

Az ófehérorosz ezzel megszűnt a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelve lenni, de egyéb írásbeli funkcióiból is kikopott. A nemesség és a tehetősebb polgárság áttért a lengyelre. A XVIII. században és a XIX. század első felében gyakorlatilag szünetel a fehérorosz nyelv írásbeli használata. Ez az elnémulás azonban nem jelentette a fehérorosz nyelv megszűnését, csupán azt, hogy hosszú ideig nem írtak fehéroroszul. Viszont a Litván Nagyfejedelemség fehérorosz vidékein fehéroroszul - és többnyire csak fehéroroszul - beszélt továbbra is a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság, továbbá a kisnemesség és a városi polgárság alsóbb rétegei. Az ófehérorosz nyelv elhalása tehát csak egy a végére már amúgy is mesterkéltté vált, minden elemében ellengyelesedett irodalmi nyelvváltozat végét jelentette, nem magának az élő, természetes nyelvnek a megszűnését, amely népnyelvként - a maga nyelvjárási sokszínűségében - természetesen élt tovább.

A lengyel-litván állam felszámolása (1795) után a fehérorosz lakosságú területek teljes egészében Oroszország fennhatósága alá kerültek. Ez nem jelentette azonnal a korábbi nyelvi állapotok megváltozását. Az 1831. évi felkelésig változatlanul a lengyel maradt a közigazgatási nyelv. A felkelés utáni megtorlás az erőszakos oroszosítás kezdetét is jelentette. ekkor vezetik be az orosz törvények szerinti bíráskodást a litván statútum helyett. A nyelvében is fehérorosz parasztságot a cári kormányzat igyekezett szembeállítani a lengyel nyelvű és kultúrájú "rebellis" nemességgel. 1839-ben felszámolták az egyházi uniót, a görög katolikus híveket az orosz ortodox államegyházba kényszerítette. Ezzel megszűnt az a felekezet, amely a fehéroroszok nemzeti vallásává válhatott volna, mert megkülönböztette volna őket mind a római katolikus lengyelektől, mind az ortodox oroszoktól. Az unió erőszakos felszámolásával a katolicizmus egyértelműen a nemesek, az ortodoxia a parasztok vallása lett.

A romantika hatására a XIX. század derekán lengyel műveltségű nemesek kezdtek érdeklődni a fehérorosz népköltészet iránt, majd maguk is írni kezdtek népies verseket a parasztok nyelvén. Ezzel kezdődik lényegében a modern fehérorosz irodalmi nyelv kialakulása, amely nem az ófehérorosz hagyományt folytatja, hanem teljesen új, népnyelvi alapra helyezte a szépirodalmat. Az új fehérorosz irodalom nem tudott még gyökeret verni, amikor az 1863. évi felkelés után a még erőszakosabb oroszosítás körülményei között az orosz cenzúra egyszerűen nem engedte megjelenni a fehérorosz nyelvű irodalmi műveket. A XIX. század második felének fehérorosz költői csak külföldön jelentethették meg munkáikat. A fehérorosz nyelvet az orosz hatóságok egyszerűen nem ismerték el, s így az 1905. évi orosz forradalomig gyakorlatilag nyomtatásban nem jelenhettek meg fehérorosz nyelvű sajtótermékek.

A XIX. századi szerény előzmények után tehát csak 1905 után indulhatott meg a fehérorosz irodalmi nyelv fejlődése. Ekkorra a módosabb parasztság gyermekeiből kialakult egy nemzeti érzelmű fehérorosz elit, amely élénk kulturális munkába fogott, megteremtette a fehérorosz nyelvű sajtót és szépirodalmat. A Naša Niva című folyóirat (1906-1915) vált az új fehérorosz irodalom vezető orgánumává, és ebben a lapban munkálták ki az új fehérorosz irodalmi nyelv normáit is, de az első leíró nyelvtan csak 1918-ban jelent meg. 1907-ben létrejöttek az első fehérorosz nyelvű magániskolák, megindult a népi kultúra szélesebb körű felfedezése, a nemzeti újjászületés. Az orosz egyetemi városokban fehérorosz diákegyletek alakultak, amelyekben az új fehérorosz értelmiség ápolta szülőföldje kultúráját. A fehérorosz nemzeti eszme elsősorban a nyugatos kultúrájú, katolikus fehérorosz értelmiség körében hódított. A cári időkben a moszkvai patriarkátus nem biztosított semmiféle autonómiát a fehérorosz vidékeknek. A XIX. század végén a fehéroroszok lakta területen zömmel orosz papok szolgáltak. Így például 1897-ben, amikor a fehérorosz vidékeken az oroszok aránya az összlakosság 3,6%-ára rúgott, az ortodox papság 54%-a volt orosz nemzetiségű. Az orosz ortodoxia arra törekedett, hogy a fehérorosz lakosságot az orosz néphez asszimilálja, minden ortodox vallású fehéroroszt orosznak tekintett. Fehéroroszországot illetően az orosz ortodoxia mint orosz birodalmi államegyház a korabeli állami ideológiát képviselte, amely tagadta a fehérorosz etnikum és a fehérorosz nyelv önállóságát, s ezeket az "összorosz" nép, illetve az "összorosz" nyelv regionális változatának tekintette. Szerbiával és Bulgáriával ellentétben, ahol a nemzeti újjászületési mozgalom az ortodox egyházból indult ki, itt az orosz ortodoxia a fehérorosz nemzeti mozgalom elfojtására törekedett. Ez a magyarázata annak, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján kibontakozó fehérorosz nemzeti újjászületési mozgalom szinte egyetlen képviselője sem az ortodoxok közül került ki (Bieder 2000; vö. Kisebbségkutatás 10/3, 2001, 549-553). Mindent összevetve a fehérorosz nemzeti mozgalom sikerei szerényebbek voltak, mint a szomszédos litvánok vagy ukránok hasonló mozgalmaié (vö. Szybieka 2002, 174-182).

Az I. világháború alatt a fehéroroszok által lakott területek hamar hadszíntérré váltak. Azon a területen, amely a háború kezdeti szakaszában a cári Oroszország uralma alatt maradt (1915 őszéig egész Fehéroroszország, 1917 februárjáig az ország központi és keleti része), folytatódott az a politika, amely az előző évtizedben alakult ki, vagyis a hétköznapi érintkezésen kívül használatát csak a szépirodalomban, az időszaki sajtóban és az amatőr kulturális tevékenységben tűrték meg. A háború elején ténylegesen azonban még ezeken a területeken is tovább szűkült a fehérorosz nyelv használata, mert a valódi vagy a mesterségesen felnagyított nehézségekre hivatkozva megszűntek a korábban rendszeresen megjelenő fehérorosz nyelvű kiadványok, és beszüntették tevékenységüket az amatőr kulturális egyesületek is. Másrészt viszont a cári hatóságok engedélyezték különféle jótékonysági egyletek alakítását, amelyek a háború sújtotta lakosság szenvedéseit voltak hivatva enyhíteni, de belső ügyeikben a fehérorosz nyelvet használták, és a nemzeti újjászületés legális központjaivá váltak. Ennél kedvezőbb feltételek alakultak ki a fehérorosz nyelv társadalmi funkcióinak kiterjedésére Nyugat-Fehéroroszországban azután, hogy 1915 nyarán-őszén német birodalmi csapatok szállták meg. A németek gyengíteni akarták az elfoglalt területeken az orosz befolyást, ezért korlátozták az orosz nyelv használatát, ugyanakkor a hivatalos, a társadalmi és a kulturális életben engedélyezték a helyi nyelvek használatát. A fehérorosz kérdésben a német kormány sokáig nem tudott véglegesen dönteni, de elismerte a fehéroroszok nemzeti különállását és nyelvük egyenjogúságát a lengyellel, a litvánnal és a többi helyi nyelvvel. A helyi közigazgatásnak Vilna, Grodno és Białystok körzetében a fehérorosz nyelvet is használnia kellett. 1916-1918 között Vilnában a német közigazgatás felügyelete mellett Goman címmel fehérorosz újságot adtak ki. Könyvek és brosúrák is jelentek meg fehérorosz nyelven, fehérorosz kulturális rendezvényeket tartottak. Történelmi jelentőséggel bírt, hogy a németek által megszállt területen létrejött a fehérorosz iskolahálózat. Az első fehérorosz elemi iskola 1915 novemberében nyílt meg Vilnában; 1918-ban az első szakaszban megszállt területeken már több mint 120 ilyen iskola működött. A tanítók részére fehérorosz nyelvtanfolyamokat szerveztek, 1916-1918 között egy Szviszlacs nevű kisvárosban működött az első fehérorosz tanítóképző. Megszervezték a tankönyvkiadást, ekkor történtek az első kísérletek a fehérorosz tudományos terminológia kialakítására is. Az orosz fennhatóság alatt maradt területen a fehérorosz nyelv státusa nagyban emelkedett az 1917. februári forradalom után. A közigazgatásban ugyan nem kapott szerepet, de a politikai szabadság légkörében egyre több újság és egyéb sajtótermék (brosúra, röplap) jelent meg fehérorosz nyelven. A politikai élet mellett a fehérorosz nyelv egyre nagyobb szerepet kapott az amatőr színjátszó mozgalomban is. Fehérorosz katolikus papok megkezdték a fehérorosz nyelv bevezetését az istentiszteletben. Az 1917/1918. tanévben már a front orosz oldalán is beindult néhány fehérorosz iskola. Az 1917 októberében hatalomra került bolsevikok ellenségesen viszonyultak a fehérorosz nemzeti újjászületéshez, de 1918 februárjáig tartó első rövid uralmuk alatt nem tudták teljesen visszaszorítani a fehérorosz nyelvet a már kivívott pozícióiból. Az új német támadás következtében a fehérorosz törzsterület csaknem teljes egészében német megszállás alá került. A fehérorosz mozgalom korábban frontvonal által elválasztott két áramlata egyesült. 1918 tavaszán kikiáltották a Fehérorosz Népköztársaságot. Vitatható, hogy mennyire volt szuverén ez az államalakulat, kétségtelen azonban, hogy rövid fennállása alatt a nemzeti kultúra terén maradandót alkotott. A fehérorosz nyelvet újkori történetében először a köztársaság államnyelvévé nyilvánították. Jelentős mértékben nőtt a fehérorosz nyelv presztízse, megjelent az első fehérorosz normatív nyelvtan. A nemzeti nyelvű oktatás korábban soha nem tapasztalt méreteket öltött: 1918 végén az egész országban mintegy 350 fehérorosz iskola működött. Minszkben megindultak egy fehérorosz egyetem létrehozásának előkészítő munkálatai, Vilnában létrejött a Fehérorosz Tudományos Társaság, amely sokat tett a fehérorosz tudományos terminológia kialakításáért. A katolikusok után az ortodox papok is kezdtek csatlakozni a fehérorosz mozgalomhoz (Rudovič 2001; vö. Kisebbségkutatás 11/1, 2002, 182-183).

Az 1918. március 25-én kikiáltott független Fehérorosz Népköztársaságot ugyan hamar elsodorták a háborús és a forradalmi események, de a fehérorosz államisággal számolnia kellett Szovjet-Oroszországnak is, amely kezdetben afféle ütközőállamként hívta életre közte és az újonnan létrejött Lengyelország között 1919 elején a Fehérorosz Szovjetköztársaságot. Az 1919-1920. évi szovjet-lengyel háborút lezáró rigai békében Lengyelország elismerte Szovjet-Fehéroroszország és Szovjet-Ukrajna függetlenségét, de maga Szovjet-Fehéroroszország mindössze az egykori minszki kormányzóság hat járására zsugorodott, miután Lengyelország megkapta Nyugat-Fehéroroszországot, Szovjet-Oroszország pedig már korábban magába olvasztotta Kelet-Fehéroroszország nagyobb részét. A Szovjetunió megalakulásakor (1922) a mindössze másfél milliós miniállam a legkisebb szövetségi állam volt a bolsevik birodalomban, de azután 1924-ben és 1926-ban, két lépcsőben visszakapta Oroszországtól, illetve Ukrajnától a polocki, a vityebszki, a mogiljovi és a gomeli kormányzóságok zömmel fehérorosz lakosú területeit, így lakossága megközelítette az öt millió főt (Szybieka 2002, 263).

Szovjet-Fehéroroszország területének változásai

(Szybieka 2002, 523)

A világforradalomra játszó korai szovjet politika egy ideig lehetővé tette a fehérorosz nyelv fejlődését Szovjet-(Kelet-)Fehéroroszországban, főleg azért, hogy megnyerje magának a lengyelországi fehérorosz értelmiséget, és ezáltal bolsevizálja a fehéroroszok beolvasztására törekvő lengyel politikával szembenálló nyugat-fehéroroszországi nemzeti mozgalmat. A modern fehérorosz irodalmi nyelv, amelynek első nyelvtana is csak 1918-ban jelent meg, csak a fél országban válhatott államnyelvvé, ott is a szovjet doktrína jegyében, miszerint a kultúra csak nyelvében nemzeti, tartalmában szocialista, tehát a nem szocialista tartalmak kifejezése eleve cenzurális akadályokba ütközött. Ráadásul a fehérorosz nyelv bevezetése a közigazgatásban 1924-től kezdve kampányszerűen folyt, így az alapvetően internacionalista beállítódású szovjet bürokrácia szabotálta, ahol tehette. A Fehérorosz Szovjetköztársaságban négy hivatalos nyelv volt: az orosz, a fehérorosz, a lengyel és a jiddis, a totálisan állami sajtó- és könyvkiadásban a kampányszerű alborutenizáció időszakában is megmaradt az orosz nyelvű sajtótermékek számbeli fölénye a fehéroroszokéval szemben. Ennek ellenére 1928-ra csaknem teljesen fehérorosz nyelvű lett a közigazgatás. A felsőoktatásban azonban nehezen haladt a fehérorosz nyelvre való áttérés. Az ország egyetlen egyetemén 1926-ban az oktatók 25 százaléka volt fehérorosz, de közülük is csak 29 százalék tudott fehéroroszul (Snapkoŭski 2000, 35). Az alborutenizáció egybefolyt a szovjetizációval, s mindez eleve deformálta a fehérorosz nemzetté válás amúgy is megkésett folyamatát (vö. Szybieka 2002, 276-277).

A szovjet rendszer flörtje a fehérorosz nemzeti törekvésekkel nem tartott sokáig. 1929-ben gyakorlatilag szakítottak az alborutenizáció politikájával. A megerősödött központi szovjethatalom nem kereste többé a cári Oroszországban egykor elnyomott nemzetiségek kegyeit, mert már nem szorult rá erre. 1930-ban megkezdődött a fehérorosz nemzeti érzelmű értelmiség üldözése, kezdetben a vezető személyiségek kiemelése, öngyilkosságba kergetése vagy száműzése útján, 1933-ban kerültek sorra a fiatalabb írók, majd 1936-1937-ben a terror tömegessé vált (Kandybovič 2000, vö. Kisebbségkutatás 10/1, 2001, 186-190). A sztálini terror idején a fehérorosz írók és költők 90 százalékát tartóztatták le, s legtöbbjüket el is pusztították. A 328 letartóztatott irodalmár közül mindössze 20 élte meg Sztálin halálát (1953), és szabadult ki a fogságból. A Fehérorosz Írószövetség 39 szabadlábon hagyott tagja közül csak 14-en írtak fehéroroszul. A nemrég alakult Fehérorosz Tudományos Akadémia munkatársainak 90 százalékát veszítette el, s ezek legtöbbjét kivégezték (Snapkoŭski 2000, 35). A megtorlásoknak nemcsak az írók, hanem műveik is áldozatul estek, hiszen ezeket bevonták a közkönyvtárakból és a könyvesboltokból, de a megfélemlített lakosság is igyekezett megszabadulni a tiltott szerzők könyveitől. Az irodalmároknál csak a nyelvészek jártak rosszabbul: abból a körülbelül negyven nyelvészből, aki az 1920-as, 1930-as években a fehérorosz akadémiai intézményekben dolgozott, a II. világháború kitörésekor mindössze egyetlen fő volt szabadlábon (Zaprudski 2000, 46).

A megfogyatkozott és megfélemlített fehérorosz szellemi elitben újabb hatalmas pusztítást végzett a II. világháború. A német megszállás alatt valamilyen szellemi tevékenységet végző fehérorosz értelmiségi réteg (tanítók, újságírók) vagy emigrációba vonult, vagy a szovjet megtorlásnak esett áldozatul. Nem csoda, hogy a II. világháború befejezése után a fehérorosz értelmiség legnagyobb része már nem volt képes ellenállni az oroszosító törekvéseknek. Teljesen érzéketlenné vált a nemzeti - és így a nyelvi - kérdések iránt a teljesen eloroszosodott kommunista pártelit.

Ilyen körülmények között a fehérorosz nyelv nem egyszerűen csak visszaszorult, hanem deformálódott is. A kötelező kétnyelvűség körülményei közepette a fehérorosz nyelv szinonim lexikális és grammatikai készletéből csak azokat kezdték használni, amelyek egyeztek az orosszal. Így például a fehérorosz főváros Menszk nevéből így lett orosz mintára Minszk (számos további példával l. Cychun 2000).

A II. világháború után hatalmas léptekkel kezdték fölszámolni a fehérorosz nyelvű közoktatást, amely ekkor még alapvetően fehérorosz nyelvű volt. 1945/46-ban Szovjet-Fehéroroszországban 10 982 fehérorosz tanítási nyelvű iskola volt a 324 orosz, 42 lengyel és 17 ukrán nyelvű mellett. 1985-ben az iskoláknak már csak 23 százaléka volt fehérorosz nyelvű, ezek is leginkább kis létszámú falusi iskolák voltak. Az 1960-1970-es években több mint 20 éven át egyetlen fehérorosz tannyelvű osztály sem működött Minszkben. Néhány elkeseredett és mindenre elszánt szülő kívánságára 1982-ben beindult az oktatás egyetlen fehérorosz tannyelvű osztályban az egyik fővárosi iskolában. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a fehérorosz lakosság háború utáni nemzedékei igen nagy mértékben közömbösek a fehérorosz nyelv és kultúra iránt, és egyre nő azoknak a fehéroroszoknak a száma, akiknek az orosz az anyanyelvük (Navicki 2000). Fehéroroszországban abból a 7,9 millió lakosból, aki fehérorosz nemzetiségűnek vallotta magát, csak 6,34 millióan (80,25%) vallották magukat fehérorosz anyanyelvűnek, közülük is csak 3,58 millió fő tudta a fehéroroszt aktívan és passzívan egyaránt használni. Az 1989. évi adatok szerint a Fehéroroszországban élő fehérorosz nemzetiségűek 19,73 százaléka nyelvileg teljesen el volt oroszosodva. Ehhez járul még, hogy Fehéroroszországban 1989-ben 1,35 millió orosz élt, ami a 10,15 milliós összlakosság 13,3 százaléka. (Moser 2000; vö. Kisebbségkutatás 11/2, 2002, 620-621).

Mindezek ellenére az 1980-as évek szabadabb szelleme, majd a Szovjetunió széthullása és a független Fehérorosz Köztársaság megalakulása a fehérorosz nyelv használatának újabb fellendülését hozta. Ez a fellendülés azonban nem volt tartós. A fehérorosz értelmiségnek be kellett látnia, hogy a fehérorosz nemzeti törekvések elkötelezett képviselői kisebbségben vannak saját hazájukban. Az 1990. évi nyelvtörvény még - hosszú türelmi idővel - a fehéroroszt kívánta államnyelvvé tenni, de a Lukasenka-féle államcsíny után erre már nincs semmiféle remény, mert a fehérorosz mellett az oroszt is államnyelvvé tették, ami gyakorlatilag a fehérorosz rohamos további visszaszorulásához vezet. Az 1990-es évek fehérorosz nyelvpolitikai fordulatai az állami politika irányváltozásait tükrözik: míg az évtized elején a nyugati és demokratikus orientáció jutott néhány évig szóhoz, 1995 óta az Oroszországhoz való csatlakozás koncepciója érvényesül. A Lukasenka elnök és a fehérorosz demokratikus ellenzék közötti konfliktus elmélyülésével párhuzamosan a fehérorosz nyelv egyre inkább az elnöki hatalommal való szembenállással kezdett társulni. A fehérorosz nyelvet az állam nem támogatja, ami amúgy is nehéz helyzetét tovább súlyosbítja (Zaprudski 2002; vö. Kisebbségkutatás 11/4, 2002, 1025-1029).

Az ófehérorosz irodalmi nyelv elnémulása nem jelentette a fehérorosz nyelv kihalását, mert - mint utaltunk rá - a nyelv szóbeli formái tovább éltek az akkori fehérorosz társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság ajkán. A modern fehérorosz nyelv használati körének az összezsugorodása azonban tényleg a nyelv elnémulásával fenyeget. Az 1930-as évek erőszakos kollektivizálása, a kuláktalanítás címén történő deportálások, a világháborús veszteségek, a háború utáni erőltetett iparosítás következtében alaposan megfogyatkozott és átalakult az a paraszti társadalom, amely a fehéroroszt mint beszélt nyelvet korábban akkor is tovább éltette, amikor a nyelv irodalmi formában szünetelt. A hosszú ideig tartó, majd a Lukasenka-érában reneszánszát élő szovjet nyelvpolitika a modern tömegtájékoztatási eszközökkel kiegészülve azt eredményezi, hogy a fehérorosz falusi társadalom fehérorosz anyanyelvjárását nem a fehérorosz, hanem a nagyorosz standarddal váltja fel. S mindez most már nem külső nyomásra történik, hanem önként, a független Fehéroroszország állami keretei között, de természetesen a fehérorosz (és oly sok más) nemzeti kérdés múltbeli erőszakos kezelésének egyenes következményeként.

Zoltán András

Felhasznált irodalom

Anjamenne 2000 - Аняменне. З хронікі знішчення беларускай мовы. Вільня: "Gudas", 2000.

Bely 2000 - Алесь Белы, Хроніка Белай Русі - Chronicon Russiae Albae. Нарыс гісторыі Белай Русі. Мінск: "Энцыклапедыкс", 2000.

Bieder 2000 - Hermann Bieder, Konfession, Ethnie und Sprache in Weißrußland im 20. Jahrhundert. - Zeitschrift für Slawistik 45, 2000, 200-214.

Celunova 1997-1998 - Е. А. Целунова, Kультурная и языковая ситуация Великого княжества Литовского. - Annali dell'Istituto universitario Orientale di Napoli (AION), Slavistica 5. Napoli 1997-1998, 33-109.

Cychun 2000 - Генадзь Цыхун, Дэфармацыі ў сістэме беларускай літаратурнай мовы ў гады таталітарызму. - Anjamenne 2000, 102-111.

Gustavsson 1998 - Sven Gustavsson, Sociolinguistic Typology of Slavic Minority Languages. - In: Slovo. Tidskrift av Slaviska institutionen vid Uppsala universitet, 46, 1998, 75-98.

Ivanov 2003 - Вяч. Вс. Иванов, Славянские диалекты в соотношении с другими языками Великого княжества Литовского. - In: Славянское языкознание. XIII Meждународный съезд славистов. Любляна, 2003 г. Доклады российской делегации. Moсквa: «Индрик», 2003, 258-288.

Kandybovìc 2000 - Сымон Кандыбовіч, Разгром нацыянальнага руху у Беларусі. Мінск: Беларускі Гістарычны Агляд, 2000.

Łatyszonek 2004 - Oleg Łatyszonek, From White Russia to Belarus. - In: Annus Albaruthenicus 2004 - Год Беларускі 2004. Рэдактар Сакрат Яновіч. Krynki: Villa Sokrates, 2004, 13-47. (http://www.kamunikat.net.iig.pl/pdf/annus/annus2004.pdf)

Martel 1938 - А. Martel, La langue polonaise dans les pays ruthènes, Ukraine et Russie Blanche. Lille, 1938.

Moser 2000 - Michael Moser, Koexistenz, Konvergenz und Kontamination ostslavischer Sprachen in Weißrußland und in der Ukraine. - Zeitschrift für Slawistik 45, 2000, 185-199.

Moser 2002 - Michael Moser, Что такое «простая мова»? - Studia Slavica Hung. 47, 2002, 221-260.

Navicki 2000 - Уладзімір навіцкі, З гісторыі русіфікацыі агульнаадукацыйнай шлолы на Беларусі (1944 - сярэдзіна 80-х гг.). . - Anjamenne 2000, 163-168.

Rudovič 2001 - Станіслаў Рудовіч, Пашырэнне сацыяльных функцый беларускай мовы ў аставінах першай сусветнай вайны: гістарычны вопыт, урокі для нашчадкаў. - In: Беларуская мова: шляхі развіцця, кантакты, перспектывы: Матэрыялы ІІІ Міжнароднага кангрэса беларусістаў [...]. (= Беларусіка - Albaruthenica 19). Мінск: «Беларускі кнігазбор», 2001, 6-10.

Snapkoŭski 2000 - Уладзімір Снапкоўскі, Эліта і мова. - Anjamenne 2000, 33-40.

Stang 1935 - Christian S. Stang, Die westrussische Kanzleisprache des Großfürstentums Litauen. Oslo, 1935.

Statut 1989 - Статут Вялікага княства Літоўскага 1588. Тэксты. Даведнік. Каментарыі. Мінск, 1989.

Szybieka 2002 -Zachar Szybieka, Historia Białorusi 1895-2000. Lublin, 2002.

Zaprudski 2000 - Сяргей Запрудскі, Грамадзкае сцвярджэнне беларускай мовы і парушэнні правоў беларускамоўных людзей. - Anjamenne 2000, 45-53.

Zoltán 2004 - Zoltán András, Oláh Miklós Athila című munkájának XVI. századi lengyel és fehérorosz fordítása. Az előszót írta: Udvari István. Nyíregyháza: Örökségünk Kiadó Bt., 2004 (= Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 6.)

Jegyzetek

  1. A Litván Nagyfejedelemség nyelvi helyzetéről szóló újabb szakirodalomból néhány áttekintő munkát a Kisebbségkutatás hasábjain ismertettünk: Celunova 1997-1998, vö. Kisebbségkutatás 10/3, 2001, 486-491; Ivanov 2003, vö. Kisebbségkutatás 12/4, 2003, 817-819. A prostaja mova mibenlétéről l. még: Moser 2002.
  2. A fehérorosz népnévről, illetve a Fehéroroszország földrajzi névről részletesen l. Bely 2000. A kérdésnek fontos magyar vonatkozásai is vannak (Bely 2000, 100-113). A fehérorosz népnév (Halicsra vonatkoztatva) legkorábban a magyar Kálmán herceg és halicsi király (1208-1241) titulusai között fordul elő (rex Ruthenorum Alborum, Bely 2000, 110). Oleg Łatyszonek szerint a halicsiakra vonatkozó fehér oroszok elnevezés a korábban ott élt fehér horvátok helyére lépett a magyarországi latin nyelvű forrásokban (Łatyszonek 2004, 22).
  3. A rendelkezések szövegét l.: Volumina legum V. Petersburg, 1860, 417-421. A lengyel nyelv ukrajnai és fehéroroszországi térhódításának történetéről legátfogóbban l. Martel 1938.

 

<< vissza a főoldalra