Kisebbségkutatás - 11. évf. 2001. 2. szám

Szarka László:

Közigazgatási reform és kisebbségi kérdés

A szlovákiai közigazgatási reform és a Magyar Koalíció Pártjának elképzelései

Administration reform and minority problem

The dictated peace after the First World War led – in a peculiar way – to a trauma not among the Hungarians but the Slovakians. The consequence of this fact was that the Slovakian State enforced an administration system which was disadvantageous for Hungarians.

Az összesen 74 évig fennálló Csehszlovákia és az 1993 óta önállósult Szlovákia történelme közigazgatási szempontból a permanens reformok történeteként is felfogható. Ezt csak részben magyarázzák azok a sajátos körülmények, amelyek közt 1918-ban, illetve 1945-ben a csehszlovák állam kialakult, megújult. Az örökölt osztrák tartományi és az 1918 előtti magyarországi megyerendszer tradíciójával 1938-ig élesen ütköző szudétanémet, magyar és ruszin kisebbségi, illetve morvaországi és a kárpátaljai „tartományi" kérdések jelentették a fő törésvonalat. A csehszlovák nemzetegység ideája jegyében a csehszlovák állameszme alapvetően centralizált állam- és közigazgatási képletekben gondolkodott, s ez a tendencia a kommunista pártállamiság évtizedeiben még inkább felerősödött.

Megyék, tartományok, kerületek, járások

Szlovákia területének 20. századi közigazgatási felosztásában 1918 után összesen nyolc radikális reformot valósítottak meg: 1919-ben a Csehszlovákiához került magyarországi megyékből 16 összevont megyét hoztak létre. Ezeket 1923-ban hat nagymegyébe vonták össze. Öt évvel később, 1928-ban az egész Csehszlovákiára kiterjedő közigazgatási reform keretében létrehozták a tartományi rendszert, amelyben Szlovákia és Kárpátalja – a megyerendszerrel átvett járások fenntartása mellett – egy-egy önálló tartományként szerepelt.

Az 1939. március 14-én kikiáltott első Szlovák Köztársaságban 1940-től visszatértek a nagymegyékhez, míg az első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült részeket tíz magyarországi megyéhez, illetve ezeken belül huszonnégy járáshoz sorolták be. A második világháború, illetve a kommunista hatalomátvétel után 1949-ben hat, 1960-ban pedig három kerületre osztották fel Szlovákiát. Az 1969. január 1-jével életbe lépett cseh–szlovák föderáció keretében Pozsony – mint a föderáció szlovák tagköztársaságának fővárosa – kerületi jogú várossá vált. A kerületek átmeneti felszámolása után 1971-től 1990-ig a 3+1 kerületet alakítottak ki. Az 1960. évi reform során a járások számát harmadára csökkentették, s ennek következtében a dél-szlovákiai magyar kistérségekben a magyar többségű járások száma tizennégyről kettőre csökkent. Az 1989. évi fordulat után 1991 januárjától megszűntek a kerületek: fennmaradtak az 1960-ban létrehozott nagyjárások, de ezeken belül 121 körzetet hoztak létre. Közülük tizenhét rendelkezett magyar többséggel.

A harmadik Meciar-kormány által kidolgozott és a parlamentben 1996. július 3-án – Michal Kovác köztársasági elnök észrevételeinek elutasításával – elfogadott 221/1996. számú törvény alapján nyolc államigazgatási kerületre és 79 járásra osztotta fel Szlovákiát, az önkormányzati régiók létrehozását azonban nem tűzte napirendre.1 [1 A 20. századi szlovákiai közigazgatási reformok történetére vonatkozóan ld. Kocsis Károly: Közigazgatási változások Szlovákiában, Regio (6) 1995. 4. 29–59; Klimko, Jozef: Vývoj územia Slovenska a utváranie jeho hraníc. Obzor Bratislava 1980; Duray Miklós – Kvarda József – Oriskó Norbert: Az etnokratikus nemzetállam és demokratikus ellenszere. In: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink, Méry Ratio, Somorja 1999. 257–298; Bakker, Edwin: Minority Conflict in Slovakia and Hungary? Labyrint Publication, AR Capelle a/d Ijssel, 1997. ] A meciari közigazgatási reform területi megoldásait indokolva a miniszterelnök többször is nyíltan utalt annak etnopolitikai szándékaira, illetve következményeire. A reform során kiemelt szempontnak számított a magyar többségű területek olyan felosztása, amely – Meciar 1996. április 26-i tv-nyilatkozatát idézve – „egyszer s mindenkorra megakadályoz mindenfajta magyar autonómiatörekvést Szlovákiában". Az érintett közigazgatási egységekben élők véleményét meg sem hallgatva a dél-szlovákiai magyarlakta területeken 13-ról 18-ra nőtt azoknak a járásoknak a száma, amelyekhez olyan magyarlakta települések is tartoznak, ahol a magyarok aránya meghaladja a 20 százalékot. (A poltári és az aranyosmaróti járásba csupán két, illetve egy ilyen községet osztottak be.)A következő járásokról van szó (zárójelben a magyarok aránya, illetve a 20%-nál több magyar lakossal rendelkező községek száma):

Dunaszerdahely (87,25– 66)  

Komárom (74,2% – 37)

 

Rimaszombat (44,3 –72)

 

Galánta (41,7% – 21)

 

Érsekújvár (41,5% – 35)

 

Vágsellye (40,2% – 11)

 

Rozsnyó (36,3 –32)

 

Tőketerebes (33 % –38)

 

Léva (31,6% – 53)

 

Losonc (30,9% – 26)

 

Nagykürtös (30,7% – 31)

 

Nagyrőce (24,6% – 16)

 

Szenc (23,8% – 15)

 

Kassa-vidék (16,4% – 24)

 

Nagymihály (13,2% – 17)

Nyitra (8,2% – 15)2 [2 A meciari közigazgatási reform alapján kialakított járások magyar kisebbségi arányszámait és települési adatait közli Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában , Osiris–Kalligram–MTA Kisebbségkutató Muhely, Budapest–Pozsony 2000. 54. p.]

Ez a kerületi és járási beosztás számos esetben teljes mértékben megfelel annak a közigazgatási földrajzban gerrymandering kifejezéssel jelölt jelenségnek, amikor a hatalom birtokosai saját politikai céljaik érdekében figyelmen kívül hagyják a felosztandó terület természetes adottságait, s a felosztást saját hatalmi érdekeiknek megfelelően, a kritikus esetekben önkényesen és az ország más részein érvényesített kritériumokat felejtve hajtják végre.3 [3 Bakker, Edwin: Minority Conflicts, i. m . 105–107. p.] A Dzurinda-kormány reformstratégiájaAz 1998 októberében megalakult Mikuláš Dzurinda vezette új szlovák kormány programjában kiemelt helyre sorolta a közigazgatási reformot: a helyi és regionális önkormányzatiság törvényi biztosítékainak megteremtését olyan komplex közigazgatási reform keretében kezdeményezte a Dzurinda-kormány, amely az állami közigazgatás jogköreinek jelentős részét az önkormányzatokra kívánja átruházni, miközben a Meciar-féle közigazgatási reform során létrehozott járásokat felszámolják, a nyolc kerület helyett pedig 12 megyét kívánnak létrehozni.4 [4 Vládny program vlády Mikuláša Dzurindu z roku 1998. www. government.gov.sk; (Az internetes források nyomtatott változata megtalálható az MTA Kisebbségkutató Intézetének archívumában). Szarka László: A szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szerepvállalásáról. Regio (11) 2000. 4. 122–149. p.] Az alábbiakban a Dzurinda-kormány programjában vállalt és 1999 augusztusában stratégiai programként elkészült közigazgatási reformot abból a szempontból vizsgálom, hogy a róla folytatott politikai viták milyen mértékben érintették a dél-szlovákiai magyarok által lakott kistérségeket. Az elemzést a szlovák kormány 2000. júniusi határozataitól a 2001. április 1-jei rendkívüli kormányülésén elfogadott törvénytervezetekig terjed.5 [5 A kormány által elfogadott stratégiai anyag magyar–szlovák kétnyelvu kiadásban is megjelent: Neszméri Sándor (szerk.): A Szlovák Köztársaság közigazgatási reformjának stratégiája – Stratégia reformy verejnej správy v Slovenskej republike , A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás, Somorja, 2000. ] A Dzurinda-kormány 1998 novemberében Viktor Nižnanskýt, a kormánykoalíció egyik pártjának, a Demokrata Pártnak a képviselőjét kormánybiztosi rangban megbízta a közigazgatási reform előkészítésével. Nižnanský rövid időn belül összeállította a maga szakértői csoportját, amely a szlovákiai közigazgatási reformok tapasztalatai mellett a nyugat-európai országok gyakorlatát és az Európai Unió elvárásait is szem előtt tartva intenzív előkészületeket tett a reformtervezet kidolgozására. A reform stratégiai anyagában éppen ez utóbbi, nyugat-európai, illetve EU-elvárások nyomán fogalmazódott meg a közigazgatási reformmal kapcsolatos két alapelv: „1) Folyamatban van a nemzetállam szuverenitásának fokozatos korlátozása egyrészt az európai uniós szerződésben foglaltak által, másrészt a belpolitikai-jogi rendszerekbe való beavatkozás lehetősége által. Szükség van rá ezért, hogy a Szlovák Köztársaság integrációs törekvései jegyében a közigazgatási szervek képesek legyenek a nemzetközi kötelezettségek végrehajtására(…) 2) Folyamatban van a regionalizálódás, ami az integráció következő szakasza, reakció a nacionalizmusra, de a modern állam válságára és az új fejlesztési források kérdésére adott válasz is egyben."6 [6 Uo. 4–5. p.] A stratégiai anyagban rögzített alapelvek, célok, eszközök összehangolását a kormány gazdasági miniszterelnök-helyettesének, Ivan Miklošnak kellett biztosítania. Az a tény, hogy az eredetileg meghatározott megvalósítási tervekhez képest a reform egyik-másik eleme már egy–másfél évet késik, elsősorban az ő politikai felelősségének kérdését vethetné fel. Ez azonban, amint azt majd az alábbiakban látni fogjuk, túlságosan leegyszerűsített következtetés lenne. Hiába tervezték például, hogy az egész reform egyik legkényesebb kérdésében, az új közigazgatási egységek határainak kijelölésében, „a Szlovák Köztársaság új területi és közigazgatási szerkezetének meghatározásában", a kormánykoalíció tagjai legkésőbb 1999 végéig megegyeznek, ha a reformfolyamatban folytonosan a koalíciós partnerek közötti rivalizálás, a pártpolitikai érdekek előtérbe tolása érvényesült. A pártpolitikai rivalizálásoknak a hátterében a következő öt tényező állt:a) az állami kompetenciák decentralizációjának szorgalmazása, illetve fékezése;

b) aggodalmak a helyi és regionális önkormányzatok jogkörének növekedésével összefüggésben a pártpolitika háttérbe szorulása miatt;

c) félelem a vidéki szavazóbázis elvesztésétől a meciari reform keretében létrehozott járások tervezett megszüntetése érdekében;

d) a közigazgatási reform által felgyorsuló regionalizáció veszélybe sodorhatja az egységes nemzetállam-koncepció megvalósulását

e) a 435 magyar többségű dél-szlovákiai település önkormányzatai és önkormányzati szövetségei az etnikai alapozású területi autonómia irányába fejlődhetnek.

Az egyik oldalon a Dzurinda-kormány tehát megtette a szükséges szervezeti, egyeztetési, tájékoztatáspolitikai és törvényelőkészítő lépéseket, a másik oldalon viszont az új kormánykoalíció tagjai között már az első konkrét előkészítő tárgyalásokon jelentős nézetkülönbségek mutatkoztak. Így például az előkészületek jegyében eltelt 1999. év feljeményei világossá tették, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP) és a Polgári Egyetértés Pártja (PEP) meg kívánja akadályozni a meciari reformját, azaz nyolc kerület és 79 járás radikális átalakítását, mert mindkét baloldali párt vezetői attól tartanak, hogy a szavazóik nagy része ezekkel a változtatásokkal nem értene egyet. Részben a helyi közigazgatási pozíciók féltése miatt, részben pedig azért, mert a szlovák választási térképen a nacionalista ellenzéki pártok által uralt északnyugat- és közép-szlovákiai, valamint a Magyar Koalíció szavazóbázisát jelentő dél-szlovákiai régiók mellett a nyugat- és kelet-szlovákiai választói körzetekben élő szimpatizánsaik is végleg elpártolnak tőlük, s ettől – egyebek mellett – valóban megvolt minden okuk tartani.

A Dzurinda-kormánynak először 2000 januárjában kellett szembesülnie a baloldali koalíciós partnerek tartózkodó magatartásával, amikor is jórészt a két párt miatt három hónappal el kellett napolni a reform koncepciójának megvitatását. Az áprilisban elfogadott koncepcionális anyag már tartalmazta azoknak a jogköröknek a megnevezését is, amelyeket az állami közigazgatástól az önkormányzatoknak át kell majd adni.7 [7 Reforma verejnej správy. Mikuláš Dzurinda miniszterelnök honlapja: www.government.gov . sk. .] Viktor Nižnanský kormánybiztos 2000 júniusára elkészült a 12 államigazgatási és 12 önkormányzati megye szimmetrikus modelljét szorgalmazó tervezetével, amit a kormány 2000 augusztusában elfogadott és döntött arról, hogy Mikloš miniszterelnök-helyettes irodájának milyen eszközöket bocsát rendelkezésre a tervezet megvalósítására. Ezt követően a kormány szinte minden hónapban több alkalommal is foglalkozott a közigazgatási reform részkérdéseivel: a reform finanszírozásával, a főváros és Kassa közjogi helyzetének tisztázásával, a reform menetrendjének kényszerű módosításával, a szükséges törvénymódosítások összehangolásával stb.

Mindeközben elkeseredett politikai küzdelem kezdődött a politikai pártok között, amely vitának a fő vonalait fentebb már jeleztem. A szlovák kormánykoalíción belül sok feszültséget okozott Dzurinda miniszterelnök 2000. évi pártalapítási akciója, illetve a két baloldali párt egyre gyakoribb különutas, ellenzéki pártok felé kacsintgató magatartása. Az MKP-nak szánt „pofozógép"-szerep nyomán pedig a szlovákiai közbeszédben ismét felerősödött a nacionalizmus. Mindezek a tényezők hétről hétre tovább nehezítették a reform híveinek a dolgát. Dzurinda miniszterelnök 2000 nyarán némiképp váratlanul, de nem teljesen indokolatlanul és nem minden előzmény nélkül, pártalapításra kényszerült. A kormánykoalíció legerősebb pártját a Szlovák Demokratikus Koalíciót (SZDK) alkotó anyapártok – köztük a miniszterelnök egykori pártja, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom is – mind egyértelműbben jelezték szándékukat, hogy a kormányon belül az eredeti pártok érdekeit kívánják szem előtt tartani, s az SZDK-t mint az 1998. évi meciari választójogi törvény által kikényszerített átmeneti választási koalíciót, nem kívánják fenntartani.

Az egész közigazgatási reformnak óriási a külpolitikai tétje is. Szlovákia, de elsősorban a Dzurinda-kormány a reformlépések késlekedése miatt egyre nehezebb helyzetbe kerül az integrációs politikai színtéren, hiszen a kisebbségi nyelvtörvény elfogadásához hasonlóan, a közigazgatás reformja is ott szerepel a csatlakozási tárgyalások sikeres folytatásának politikai feltételei között. Ebből a szempontból is rendkívül nagy a jelentősége az 1992. évi szlovákiai alkotmány 2000. februári módosításának, amely egyebek közt a közigazgatási reform végrehajtásához is megteremtette az addig hiányzó alkotmányos feltételeket.

Külön elemzést érdemelne annak vizsgálata, milyen okok játszottak közre abban, hogy a 2001 februárjában, közel két héten át tartó parlamenti alkotmányvitát az ellenzéki pártok összehangolt módon elsősorban az MKP politikájának minősíthetetlen hangú kritikájára, a magyar kisebbség politikai képviseletének, az MKP kormányzati szerepvállalásának lehetetlenné tételére igyekeztek felhasználni.

Már a Dzurinda-kormány 2000. őszi „félidős" önértékelése során világossá vált, hogy a kormánykoalíció két baloldali pártja az MKP háttérbe szorításával, a magyar kisebbségi párt kormányzati prioritásainak szabotálásával kívánja a maga süllyedő hajóját az ellenzéki pártok és az erősen kisebbségellenes szlovák közvélemény irányában vonzóvá és meggyőzővé tenni. A Vladimír Meciar vezette ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) és a Anna Malíková által irányított Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) az alkotmányvitában kapva kapott a kormánykoalíción belüli MKP-ellenes erők felkínálkozásán, s természetesen durva magyarellenes támadásaival az egész kormánykoalícióval szemben próbált új parlamenti helyzetet teremteni, a baloldaliak dezertálásában reménykedve.

A magyarellenes támadások tehát egy átfogó belpolitikai folyamat kontextusában átértékelhetők. A politikai bírálatok fő céltáblája pedig természetesen a közigazgatási reform legfontosabb magyar követelése, a magyarlakta régiók felszabdalásának megakadályozása, illetve az önkormányzati választási körzetek megfelelő magyar arányainak biztosítása volt. A magyar elképzeléseket leggyakrabban az etnikai elv erőszakos érvényesítésével vádolták, holott az MKP éppen azt hangsúlyozta, hogy a Csallóköz és a Mátyusföld, vagy a gömöri, illetve a bodrogközi és Ung-vidéki régiók esetében ugyanazokat az elveket kellene alkalmazni, mint a hasonlóképpen természetes földrajzi és etnokulturális egységeket alkotó árvai, liptói, szepességi szlovák régiók kijelölésénél. Az egész szlovák közvéleményen úrrá lett magyarellenes aggályoskodást – az elmúlt évek szlovák politikai publicisztikájában egyedül Miroslav Kusý politológusnál, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes politikai tanácsadójánál megtapasztalt bátorsággal – Štefan Hríb, a Domino fórum című politikai hetilap főszerkesztője bírálta: „És a kormány nem engedélyezi Komárom megye létrehozását, de más, többségében magyarok lakta megyéét sem. Inkább a meciari xenofóbiával megbélyegzett területeken hagyja őket élni, mert »a veszedelmes kisebbség« mindenütt biztonságos kisebbségben lesz. (…) Komárom megye koalíciós bírálói azért ellenzik kialakítását, mert elutasítják az etnikai szempontokat. Ám ha ránézünk a területrendezési térképre, rögtön megállapíthatjuk, hogy éppen a szlovákiai politikusokat vezérelte az etnikai elv az észak–déli irányú Nyitra és Nagyszombat megye létrehozásában. Csak így lehetett elkerülni, hogy a magyar kisebbség többségben legyen bármelyik megyében. Igen, ezt Meciar követte el, de a jelenlegi kormány hűen követi."8 [8 A szerzo a szlovák politikát mindmáig meghatározó magyar ellenségképet és az abból kovácsolható politikai tokefelhalmozókat bírálva a feldolgozatlan trianoni többletre vezeti vissza a hungarofóbiák közös gyökerét: „Magyarjainknak Trianon után meg kellett békélniük hazájuk elvesztésével. Nyolcvan év távlatából elmondhatjuk, megtették. A szlovákok azonban nem. A többség mind a mai napig nem tudja magát beleélni a magyarok helyzetébe. Mintha állandóan az lenne az érzése, hogy Trianon Szlovákiának ítélte azt is, ami nem jár neki, mint ha még mindig nem bízna magában, és félelmét gyerekes erofitogtatással palástolná. Trianon ma nem a magyar, sokkal inkább a szlovák fejekben riogat." Hríb, Štefan: Ahol a kicsinyesség az úr. Új Szó 2001. március 20. 2. ] A támadások a csallóközi és mátyusföldi magyar többségű régiókból létrehozni javasolt Komárom megye elleni össznemzeti felzúdulásban és elutasításban váltak mindenki számára érthetővé és a szlovák politikai közvélemény nagy része által támogatottá. A kormánykoalíción belül egyedül a Demokrata Párt képviselői, többek között az időközben parlamenti mandátumáról lemondott Peter Zajac, a párt elnöki tisztségéből megválni kényszerült Ján Lángoš, a parlament uniós csatlakozási bizottságát vezető František Šebej bizonyultak hajlandónak támogatni az MKP elképzeléseit. A közigazgatási reform kormánybiztosa, az ugyancsak demokrata párti Viktor Nižnanský azonban például több alkalommal is elhatárolta magát a magyar régiók önálló megyévé alakítását célzó MKP-tervezetektől.

Az MKP közigazgatási reformprogramja

A továbbiakban arra keresem a választ, vajon valóban rossz kommunikációs és tárgyalási stratégiát választott-e az MKP, amikor megpróbált magyar egységfrontot teremteni a 13. megye, a magyar többségű Komárom megye mellett.

A Magyar Koalíció Pártjának kisebbségi előpártjai – a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés, valamint a Magyar Polgári Párt – az 1998. évi egyesülést megelőzően több-kevesebb sikerrel együttes álláspontot tudtak kialakítani a szlovákiai közigazgatási reformfolyamat alapkérdéseiben. A második Meciar-kormány által kidolgozott első reformtervezettel szemben mindhárom kisebbségi magyar párt olyan közigazgatási reformot szeretett volna támogatni, amelyben a magyar többségű dél-szlovákiai kistérségek regionális önkormányzatiságának is helye lehetett volna. Minthogy erre egyetlen szlovák párt, vagy más politikai erő részéről sem kaptak a magyar pártok támogatást, 1994. január 8-án Komáromban megrendezték a szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlését. A nagygyűlés négy állásfoglalást fogadott el, köztük egyet Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről.

A három magyar kisebbségi párt 1996-ban természetesen egységesen elutasította a meciari közigazgatási reformot. Az 1998. szeptemberi parlamenti választások után a kormánykoalíciós tárgyalások idején a DBP követelésére az MKP tárgyalóküldöttsége három előfeltétel teljesítésére tett ígérvényt. Eszerint az MKP a négyéves kormányzati ciklus idejére eleve lemondott arról, hogy a beneši dekrétumok felülbírálásának, az önálló magyar egyetem alapításának és az etnikai alapozású területi autonómiának az ügyét saját politikai programjában megnevezze. Sokszor felmerült a kérdés, bölcs dolog volt-e ezeket a nacionálpopulista indíttatású feltételeket minden ellentételezés nélkül elfogadni, s nem lett volna helyes azonnal éppen a regionális önkormányzatok ügyében olyan ellenígérvényt kicsikarni, amely a közel háromszázezres délnyugat-szlovákiai (csallóközi, mátyusföldi, Garam-vidéki) magyarság számára önálló közigazgatási egység megteremtéséhez adott volna koalíciós támogatást. A közigazgatási reformmal kapcsolatos politikai küzdelmek ugyanakkor meglehetősen kijózanítóan hathatnak az ilyen utólagos, de az 1998. évi választások utáni valóságtól és lehetőségektől egyaránt meglehetősen elrugaszkodott feltételezésekkel szemben. Mint ahogy a komáromi önkormányzati állásfoglalások politikai eszmevilágától is kényszerűen messzire sodródott az MKP.

Ennek a kétségkívül ellentmondásos vagy még inkább negatív folyamatnak a hátterében nem egyszerűen a szlovák közvélemény-formálók és politikusok nagyobbik részének gondolkodását meghatározó hungarofóbiákat kell keresnünk. A kelet-közép-európai térség regionalizációs folyamatainak valójában az egyes államokon belül zajló közigazgatási reformok, önkormányzati törekvések kétségkívül a nehezebben megvalósítható, de összességében kisebb jelentőségű elemeit jelentik. Rövid és középhosszú távon sokkal fontosabbnak tűnik az Európai Unió regionális fejlesztési politikája, az annak adaptálásához, befogadásához, alkalmazásához szükséges politikai és kulturális, illetve tömeglélektani feltételrendszer megteremtése. Ennek részeként nem lehet többé megkerülni a kompakt etnikai régiók sajátos nyelvi, kulturális adottságainak, önkormányzati ambícióinak kérdését sem, különösen ha azok az adott kisebbségi közösségek politikai programjainak központi elemét jelentik.

Ugyanígy megkerülhetetlenné válnak a határ menti regionális együttműködési formák. A hosszú évtizedeken át periférialétre ítélt, kettévágott történeti és gazdasági régiók revitalizálását célzó törekvésekkel szemben nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes olyan belső regionális önkormányzati rendszereket jogerőre emelni, amelyek az eurorégiók kialakítását éppúgy megnehezítik, mint a regionális fejlesztési támogatási forrásokhoz való hozzáférést.9 [9 Szlovákia a harmadik Meciar-kormány idején olyan regionális együttmuködési megállapodást kötött, amely szerint Szlovákiában négy NUTS II típusú, azaz az EU regionális fejlesztési politikájához kompatibilis régiót (Pozsony mellett nyugati, közép-szlovákiai és keleti régiót) hoz létre. A Dzurinda-kormány 1999 elejétol meghagyva a négy régiós elképzelést, Pozsony mellett a délnyugati és északnyugati, illetve a kelet-szlovákiai régiót jelölte meg regionális fejlesztési politikai céljaiban. Tuba Lajos: Kifelé mint régió – befelé mint megye. Új Szó , 2001. március 20. 4; A fejlesztési régiók és az önkormányzati régiók összefüggéseire vonatkozóan vö. Reform a politikai stabilitáshoz. Beszélgetés Berényi Józseffel a közigazgatási reform és az európai uniós csatlakozás összefüggéseirol. Uo . 2001. március 21. 5; Igazságtalanok velünk szemben. Kvarda József. Brüsszelben megmondták, hogy a megyék létrehozása nélkül Szlovákia nem kerülhet be az Unióba. Uo . 2001. március 10. ] Ebből a szempontból is rendkívül fontos, hogy a pártpolitikai iszapbirkózáson túl az MKP-nek maradt ereje és figyelme arra, hogy olyan komplex regionális elemző munkálatot kezdeményezzen, amellyel hosszabb távon megalapozhatja a párt dél-szlovákiai regionális fejlesztési elképzeléseit.1 [10 Regióny južného Slovenska – správa o sociálnoekonomickej situácii. www.mkp.sk .] 0 A Berényi József által vezetett elemzőcsoport jelentésében Szlovákia „déli régiójaként" azokat a területeket jelöli meg, amelyek „a déli országhatárhoz kötődő fekvésüknél fogva a szlovák–magyar határrégióhoz tartoznak vagy 10 százaléknál magasabb az ott található településeken a magyar nemzetiségűek aránya". A gerrymandering taktikájával legtöbb esetben észak–déli metszetekben, a nyelvhatártól délre és északra fekvő magyar, illetve szlovák többségű településekből célirányosan kialakított dél-szlovákiai járások mind népességüket, mind pedig nagyságukat tekintve a legnagyobbak közé tartoznak. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Szlovákia jelenlegi 79 járásából az első 12 helyen területük nagyságát tekintve 9 dél-szlovákiai járás található. Az egyes kerületeken belül szinte kivétel nélkül a magyar jellegű járások alkotják a legnagyobb kiterjedésű közigazgatási egységeket. Mindezek az aránytalanságok csak megerősítik azt a bevallott diszkriminatív szándékot, amellyel az 1996. évi közigazgatási beosztáskor a magyar többségű kistérségeket igyekeztek beilleszteni a szlovák többségű járási és kerületi határok közé.A közigazgatási reform kérdésében az MKP mindvégig a kormánykoalíció legkezdeményezőbb tagjának bizonyult. A múlt év őszén többször szorgalmazta a koalíciós egyeztetéseket a reform felgyorsítása érdekében. Bugár Béla, az MKP elnöke, Csáky Pál a kormány alelnöke, Duray Miklós ügyvezető alelnök, de a párt többi vezetői is mindent elkövettek annak érdekében, nehogy végleg elakadjon a közigazgatási reform ügye. Miközben az MKP kormányzati működése során több prioritása kárára (kisebbségi nyelvtörvény, nevesítetlen földek ügye, a nyitrai egyetem magyar karának kérdése) a párt hajlandó volt a kudarc határát súroló kompromisszumokat is megkötni, s az alkotmánymódosítás vitájában a magyar módosító javaslatok elutasítása ellenére egy emberként igennel szavazni, a közigazgatási reform kérdésében láthatóan már nincs meg a tisztes visszavonulás lehetősége.Az év elejétől kezdve a párt országos Tanácsa (OT) több nyilatkozatban sürgette a reform törvényelőkészítő munkálatait, mert amennyiben a nyári szünet előtt a parlament nem fogadja el a vonatkozó törvényeket, ebben az évben már nem lesznek kiírhatók a megyei önkormányzati választások. Az OT 2001. január 13-i politikai nyilatkozata a kormány reformstratégiájában rögzített alapelvek érvényesítését, azaz az államigazgatási jogkörök önkormányzatokra történő átruházását, a hatalmi és pénzügyi decentralizációt, a járási államigazgatási szervezeteknek állami szakigazgatási hivatalokká történő átalakítását, a regionális önkormányzati struktúrák kialakítását szorgalmazta.1 [11 Az MKP OT politikai nyilatkozata. Pozsony, 2001. január 13. www.mkp.sk ] 1 Amikor pedig 2001 februárjában egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a koalíció két baloldali pártja a reform már-már végzetes késedelmének ódiumát az MKP-ra kívánja hárítani, a párt Országos Elnöksége 2001. március 4-i állásfoglalásában ellentámadásba ment át: „A Magyar Koalíció Pártja figyelmezteti koalíciós partnereit, hogy elutasító magatartásukkal kormányválságot idézhetnek elő. Az MKP elhatárolódik minden ehhez hasonló felelőtlen lépéstől, amely időnként a Meciar-kormány módszereit idézi. A Magyar Koalíció Pártja az ilyenfajta politizálást az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozást elősegítő dokumentumok elfogadásának idején hazardírozásnak tekinti. Az MKP ismételten kijelenti, hogy egységes folyamatként hajlandó támogatni a közigazgatási reformot, és felszólítja partnereit a konstruktív tárgyalások folytatására és konszenzuskeresésre."1 [12 A Magyar Koalíció Pártja Országos Elnökségének állásfoglalása a közigazgatási reform ügyében, 2001. március 4. www.mkp.sk] 2 Március közepén a két baloldali kormánypárt a DBP és a PEP nyíltan felvetette annak lehetőségét, hogy a 2000 júniusában a koalíciós pártok által elfogadott Nižnanský-féle kormányjavaslattal szembeszegülve, a meciari közigazgatási reform 8 kerületet alapul vevő változatát kellene támogatni. A többi koalíciós párt legnagyobb megdöbbenésére a DBP vezetői annak lehetőségét sem zárták ki, hogy javaslatuk támogatása érdekében ideiglenesen az ellenzéki pártok képviselőinek támogatását is kérni fogják. A rendkívül nehéz helyzetbe került kormányfő számára hirtelen sorsdöntő kérdéssé vált, miként foglal állást a Magyar Koalíció Pártjának elnöksége. Hiszen amennyiben az MKP is ragaszkodni kíván a maga „komáromi", 12+1 megyés változatához, a kormányülésen a három renitens párt miniszterei könnyen megbuktathatták volna a kormányjavaslatot, s vele együtt a miniszterelnököt is.

Kompromisszumkeresés vagy ellenzékbe vonulás

Az MKP elnöksége március 23-i ülésén sokak meglepetésére – feladva a „komáromi megye" elképzelését – a közigazgatási reform 12 megyés változatának támogatását javasolta a párt képviselőinek, illetve minisztereinek a koalíciós tanácsban és a kormányülésen. Egyedül az elnökségi ülésen nem jelen lévő Csáky Pál jelentett be a döntéssel szemben különvéleményt: „Az MKP minden tagjának azt javaslom, legyen mérsékelt és józan. Ez olyan stratégiai téma, amely 40-50 évre fogja befolyásolni az életünket."1 [13 Csáky különvéleménye, Új Szó 2001. március 27. 1.] 3Az MKP elnökségének állásfoglalása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák kormány április 1-jei rendkívüli, 150. ülésén a jelen lévő 20 miniszter közül 12 fő a 12 megyés változat mellett, 8 miniszter pedig a 8 megyés tervezet mellett szavazott. Dzurinda kormányfő a rendkívüli kormányülést követő sajtótájékoztatón nagyra értékelte az MKP elnökségének döntését, mint mondta, úgy látja, az MKP „képes volt átlépni saját árnyékát". Ugyanakkor meglehetősen ingerülten reagált arra a felvetésre, amely az egyik kereskedelmi televízióban Csáky Pál szájából hangzott el, s a két baloldali kormánypárt ellentmondásos magatartásáról szólva leszögezte: a miniszterelnöknek előbb-utóbb a bizalmi szavazás intézményét is igénybe kellene vennie ahhoz, hogy tiszta vizet öntsön a koalíció poharába.1 [14 Mimoriadne 150. zasadnutie vlády. 1. apríla 2001. www.government.gov.sk . Csáky Pálnak a TV Markíza adásában kifejtett véleményét ld. a Národná obordoa címu pozsonyi lap 2001. április 2-i számában.] 4A rendkívüli kormányülés végül a 12 államigazgatási és az ezekkel azonos 12 önkormányzati közigazgatási egység szimmetrikus modellje mellett kötelezte el magát, és két törvényjavaslatot fogadott el: a megyei önkormányzatokról szóló törvényjavaslatot, illetve a megyei önkormányzati választásokról szóló törvényjavaslatot. Ezenkívül feladatul adta az illetékes minisztereknek, hogy május 31-éig terjesszék elő az érintkező törvényekre vonatkozóan szükségessé váló törvénymódosításokat, hogy azokat a kormány még a parlamenti szünet előtt el tudja fogadni, és be tudja nyújtani a parlamentbe.1 [15 Reforma verejnej správy. Mikuláš Dzurinda miniszterelnök honlapja: www.government.gov . sk; Kiderült, hogy az MKP elnökségi tagjainak többsége két ok miatt szavazta meg a 12 megyés változatot: egyrészt így akarták elkerülni annak veszélyét, hogy az ellenzékieknek is tetszo 8 megyés változat kormányzati alternatívaként szintén a parlament elé kerüljön, másrészt Dzurinda miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a nagyszombati és a zempléni megyébol két, illetve egy szlovák többségu járást más, magyar szempontból indiferens megyéhez csatolnak át. Az április 1-jei kormánydöntés értelmében a kormányjavaslatban a szeniczi és bazini járások Pozsony megyéhez, a varannói járás pedig a sároseperjesi megyéhez kerül. A 12-es modell a parlament elé. Teljesültek az MKP reformmal kapcsolatos feltételei. Új Szó , 2001. április 2. 1. ] 5 A rendkívüli kormányülés óta eltelt hetekben a helyzet tovább bonyolódott azáltal, hogy a PEP kezdeményezésére Schuster köztársasági elnök felajánlotta, hogy közvetít egy sokak számára kielégítő újabb, immár aszimmetrikus megoldás politikai egyeztetése és elfogadtatása érdekében. Ezt a lehetőséget a kormányt alkotó pártok koalíciós tanácsa is megtárgyalta, s bár a tárgyalások idejére minden résztvevő hallgatást ígért, a 4+12-es modell (4 kerület és 12 megye) lehetősége napvilágra került és újabb vitákat gerjesztett. Az MKP közigazgatási reformmal kapcsolatos politizálásában a március 23-i elnökségi döntés a pártegyesülés óta eltelt időszak legkeményebb párton belüli konfrontáció okozhat problémákat. Az elnökségi ülésen jelen volt 15 tagból 11 fő támogatta azt a határozati javaslatot, amely a párt minisztereit arra szólította fel, hogy a kormányban a 12 megyés változatot támogassák. Az elnökségben alulmaradt Duray Miklós, aki ezt követően a nyilvánosság előtt is gazdasági összefonódásokkal vádolta meg a 12 megyés változatot elfogadókat. Duray Miklós véleményéhez az elnökségi ülés idején távol lévő Csáky Pál is csatlakozott, amit sokan úgy értelmeztek, mint Csáky elnöki ambícióinak nyílt bejelentését.1 [16 Hríb, Štefan: Már a magyarjaink is? Új Szó, 2001. április 19. 2; Mindkét fél a jót akarja. Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártja elnöke: az MKP Országos Tanácsa még nem a reformról döntött. Uo . 2001. árpilis 7. 5; Vélemények és ellenvélemények. Uo . 2001. április 3. 5. ] 6 A pártvezetésen belül kialakult kiélezett helyzet a március 31-i OT-ülésen további konfliktusokhoz vezetett. Az Országos Tanács ismételten megvizsgálta a párt minisztereinek és képviselőinek lehetőségeit, de a kibontakozás helyett a vezetésen belüli viták folyatódtak. Az OT tagjai közül többen saját régiójuk magyar lakosságának érdekeit féltve szavaztak a határozati javaslat ellen, mások Duray Miklóst követve szavaztak nemmel. Csáky Pál az őt ért támadásokra, amiért úgymond átlépett a Bugár Béla vezette mérsékelt csoportból az OT radikálisai közé, a következőképpen válaszolt: „Nem én változtattam meg véleményemet, hanem az OT, ugyanis a párt közgyűlése korábban azt a döntés hozta, hogy az MKP számára nem elfogadható a hat magyarlakta járás feldarabolása."1 [17 Uo. Csáky Pál azt sem rejtette véka alá, neki is vannak információi arról, hogy az OT egyik-másik tagjának valóban vannak gazdasági érdekeltségei, mégpedig a Transpetrol vállalatnál.] 7Az április 1-jei rendkívüli kormányülésen az MKP-minisztereknek is köszönhetően elfogadott 12 megyés törvényjavaslat valószínűleg csak sürgősségi eljárással kerülhet be a nyári parlamenti szünet előtt a pozsonyi parlamentbe. Ottani sorsát pedig szinte lehetetlen megjósolni, hiszen az ellenzéki pártok egységes elutasításán túl bizonyosra vehető, a két baloldali kormánypárt és az MKP képviselői is számos, a 12 megyés javaslattal nem összeegyeztethető módosító javaslatot terjesztenek majd elő. Kvarda József, az MKP önkormányzati munkáért felelős alelnöke például április elején azt fontolgatta, hogy akár az önálló képviselői javaslat lehetőségét is felhasználja: „Nehéz még elképzelni is, mi lesz a parlamentben, hiszen Dzurinda bennünket használ faltörő kosként a másik két partnerrel szemben. Akár felhatalmaz a párt, akár nem, módosító javaslatokat terjesztek elő. Előállok a több változatban javasolt Duna menti megyével is, tehát mindazzal, amit idáig szorgalmaztunk."1 [18 Uo . ] 8Mikuláš Dzurinda kormányfő személyes honlapján, az időszerű politikai témáknak szentelt rovatban, 2001 áprilisában a közigazgatási reformra vonatkozó nézeteit tette közre. Magabiztos menetrendet állított fel a 2001–2002. évi reformokra: a nyár elejére tervezett parlamenti szavazásokat követően a nyár folyamán a miniszterelnök szerint a kormány beindítja a közigazgatási jogkörök és pénzalapok tényleges decentralizációját. Ezt követően ősszel előkészíti a 2001 végére tervezett megyei önkormányzati választásokat. 2002 januárjában pedig a megválasztott regionális parlamentek átveszik jogköreiket és az azok gyakorlásához szükséges 30 milliárd korona költségvetési támogatást. A közigazgatási reform a szlovák miniszterelnök derűlátó menetrendje szerint még a jövő évi parlamenti választások előtt életbe léphet. A koalíción belüli ellentmondásokat, a két baloldali párt különutas elképzeléseit, az MKP mérsékelt és radikális szárnya közötti különbségeket, s természetesen az ellenzéki pártok folyamatos nyomásgyakorlását látva, 2001 májusának elején igen kevesen bíztak a szlovákiai közigazgatási reform közeli megvalósulásában. A kormányzat a folyamatosan húsz százalék feletti munkanélküliség, a késlekedő külföldi beruházások miatt permanens válsághelyzetben lévő ágazatok, szolgáltatások gondjai mellett akkor sem tudna teljes erejével az EU-csatlakozás fontos feltételét jelentő közigazgatási reformra koncentrálni, ha a koalíció pártjai egymással feltétel nélkül szolidárisak lennének. Minthogy azonban a koalíción belüli feszültségek megjósolhatóan a választások közeledtével tovább nőnek, minden hónappal tovább csökken a közigazgatási reform esélye.A szlovákiai magyar közösség és az MKP a reform körüli politikai harcok tapasztalataiból számos tanulságot vonhatott már eddig is le. Az önálló Szlovákia politikai közvéleménye a köztársaság fennállásának nyolcadik évében nem tekinti elengedhetetlenül fontos lépésnek az ország közigazgatási decentralizációját, sőt hajlik arra, hogy abban valamilyen veszélyforrást, az EU részéről érkező külső nyomást lásson. Az MKP kormányzati szerepvállalása a Dzurinda-kormány első két évében viszonylag sok hívet szerzett a demokratikus szlovák pártok támogatói körében. A párt politikai céljainak határozottabb érvényesítése azonban még a kormánykoalíción belül is kényelmetlenné tette a magyar politikusokkal való együttműködést, kivált, hogy az ellenzék minden lehetőséget felhasznál a magyarellenes, kisebbségellenes, MKP-ellenes hangulatkeltésre. Az MKP vezetésének – a közigazgatási reform szlovákiai magyarokra nézve kedvezőtlen változata esetén – jóval kisebb manőverezési lehetőségei lesznek, így mind a kisebbségi nyelvtörvénnyel, az európai regionális és kisebbségi nyelvi chartájával, a nevesítetlen földekkel vagy éppen a nyitrai magyar karral kapcsolatos tervek megvalósítását tekintve. A párt szavazóbázisát, az alsóbb szinteken dolgozó választott magyar politikusok, képviselők, polgármesterek helyzetét, lehetőségeit a közigazgatási reform hosszú távra behatárolhatja. A reform kapcsán a pártvezetésen belül kialakult ellentétes álláspontok a szlovák pártokkal való együttműködés korlátaira éppen úgy rávilágítottak, mint a legtöbbször csupán verbális és demonstratív politikai gesztusokra szorítkozó radikalizmus véges eszköztárára. Néhány elemző az MKP-ban a reform kapcsán kialakult helyzetet máris az RMDSZ-en belül meglévő belső megosztottsághoz hasonlítja. Tény, hogy a kompromisszumok további keresése felerősítheti a belső konfrontációkat, az esetleges kormányból való kilépés következményei között szintén több kockázati tényezővel kell számolni. Amennyiben a Szlovák Nemzeti Tanácsban ellenzéki szavazatokkal mégis olyan közigazgatási reformtörvényt fogadnának el, amely a magyar kisebbség számára elfogadhatatlan, úgy az MKP vezetésén belül valószínűleg többségbe kerülhetnek a kilépés támogatói.A közigazgatási reformnak – amennyiben egyáltalán sikerül némely elemét a gyakorlatban is megvalósítani – tehát jóval kisebb lesz a hatása a kisebbségi kérdés megoldására Szlovákiában, mint a nyugat-európai országok devoluciós, decentralizációs reformjainak az esetében. A kisebbségi magyar önkormányzati törekvések mindazonáltal mára sokkal konkrétabbak, politikailag körülírtabbak, mint négy-öt évvel ezelőtt. Innen alighanem könnyebben lehet majd folytatni az önkormányzati politikai akciókat, mint az egyszeri komáromi nagygyűlés deklaratív szintjéről. Ez talán még akkor is igaz lehet, ha az MKP-ra a következő választások után ismét az ellenzéki szereposztás várna.Gyurgyik László: A csehszlovákiai magyarság számának és településszerkezeti jellemzőinek változása 1918-tól napjainkig

Hungarians in Czechoslovakia: changes in their population and system of settlements from 1918 up to now

As a result of an examination of ethnic-demographic changes in Slovakia between 1918 and 2000 the author of the study establishes: the official census data is untrustworthy because it does not reflect the real facts but the intention of the existing Slovakian policy on nationalities.

2001. május 25-i eszmei időpontban került sor – az 1993-tól önálló – Szlovák Köztársaság területén végrehajtott első népszámlálásra. Ez több vonatkozásban is eltér a korábbiaktól. (A teljesség igénye nélkül itt csak néhány, dolgozatunk szempontjából meghatározó vonatkozásra térünk ki.) Első alkalommal kerül sor – a csehszlovák hagyományokat követő önkitöltős módszerrel végzett – anonim lekérdezésre. Azaz a lekérdezett kérdőíveken a megkérdezett neve nem szerepel, s csak közvetve (volna) lehetséges a lekérdezettek beazonosítása. A kérdőív nemzetiségi listája is eltér az 1991-estől, s a kérdőív egy korábbi változatától is. A végső változatban 6 nemzetiség van tételesen felsorolva (szlovák, magyar, roma, cseh, ruszin, ukrán), az egyéb kategória mellett. A (cseh)szlovák népszámlálások során immár harmadik alkalommal (1970 és 1991 után) kerül sor az anyanyelv lekérdezésére, s hasonlóan harmadszor tudakolják a felekezeti hovatartozást a 2. világháború utáni népszámlálások alkalmával. A kérdőívek feldolgozására is eltérő technikával kerül sor. Az adatok egy részét optikai eljárással rögzítik, ez lehetővé teszi bizonyos eredmények gyorsabb közzétételét.

Felmerül a kérdés, hogy milyen volt a szlovákiai magyarság demográfiai társadalomszerkezeti összetétele az 1990-es években, és milyen változások várhatók a millennium utáni első évtizedben. Ennek vizsgálatához tekintsük át a szlovákiai magyarság számának alakulását a csehszlovák érában, majd vizsgáljuk meg a leglényegesebb demográfiai és társadalomszerkezeti jellemzők alakulását összevetve az országos adatokkal.

A csehszlovákiai népszámlálások nemzetiségi vonatkozásai

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor sokszínű, többnemzetiségű államalakulat volt. A cseh országrészben 6,7 millió cseh és 3 millió német, 103 ezer lengyel, 13 ezer ukrán és további néhány nemzetiség mellett mindössze 7 ezer magyar élt. A magyarok száma az elkövetkező évtizedekben ugyan fokozatosan emelkedett, de még 1991-ben sem érte el a 20 ezret.

Szlovákiában az 1921-es népszámlálás 1,95 millió szlovák mellett több mint 650 ezer magyart, majdnem 90 ezer oroszt, rutént és ukránt, továbbá több mint 140 ezer németet és 73 ezer zsidót mutatott ki (1. táblázat). Csehszlovákia lakossága nemzetiségi megoszlásában az 1921 és 1991 között bekövetkezett változásokat – a 2. világháború utáni területre átszámítva – az 1. sz. tábla szemlélteti. A cseh és szlovák elem részaránya már a két háború közti időszakban is jelentős mértékben emelkedett, 1921 és 1930 között 67,65%-ról 69,42%-ra. A második világháború utáni Csehszlovákia nem „csehszlovák" nemzetiségű lakosságának részaránya az 1930-as állapothoz viszonyítva az 1945 utáni szláv nemzetállam megteremtését célzó intézkedések következtében mintegy 1/5-ére csökkent. A nemzetiségi összetétel eltérő módon változott meg Csehországban és Szlovákiában.

Nem könnyű az 1918 után létrejött új államalakulat részét képező Szlovákia nemzetiségi megoszlását számszerűleg is meghatározni. Az 1910-es magyarországi és az 1921-es csehszlovákiai népszámlálás nemzetiségi adatai jelentős mértékben eltérnek egymástól. A mai Szlovákia területén 1910-ben 2,9 millió lakos élt, ebből 884 ezer magyar (30,3%), 1688 ezer szlovák (57,8%), 198 ezer német (6,8%), 97 ezer ruszin (3,3%), 10 ezer lengyel (0,3%), 7 ezer cseh (0,3%), 34 ezer egyéb és ismeretlen (1,2%) anyanyelvű élt. 1921-ben a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerre (21,7%) apadt, a szlovák nemzetiségű lakosságé 1952 ezerre (65,1%) nőtt. A többi szlovákiai nemzetiség lélekszáma szintén megfogyatkozott. A csehek számát a Szlovákiába történő jelentős számú hivatalnokréteg és katonatiszt beköltözése közel 73 ezerre növelte (2,4%) (2. sz. táblázat). Az 1910-es népszámlálás az anyanyelvi hovatartozás alapján rögzítette a nemzetiséget, így az 1910-es népszámlálás adatainak összevetése a későbbiekkel ebből a szempontból mindenképpen problematikus. A csehszlovák elem térhódítása röpke két év alatt jelzi a százezres nagyságú migrációs változásokat, másrészt az eltérő népszámlálási kategóriák következtében beállt változásokat is. Nemcsak az anyanyelvi hovatartozást felváltó nemzetiség szerinti adatfelvétel hozott lényegesen eltérő megoszlást, de a zsidó nemzetiség felvétele az adatlapra is több tízezerrel csökkentette a magyar nemzetiségűek számát.

1921 és 1991 között Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,27 millióra (75,6%-kal) növekedett. [ Az 1921-es népszámlálás adatait általában Szlovákia mai területére átszámítva adják meg. Kisebb mértékben eltéroek ettol az 1921-es területre vonatkozó adatok. Az 1920-as évek elso felében még sor került bizonyos határmódosításokra, másrészt Szlovákia területe növekedett 1945 után is, a három, Pozsony alatti község Szlovákiához történt csatolása következtében. Ezenkívül Kárpátalja és Szlovákia adminisztratív határa is eltért a jelenlegitol. Szlovákia Kárpátaljával együtt közzétett adatai már százezres nagyságrenddel térnek el a szlovákiai adatoktól. A különbözo területnagyságra vonatkoztatott adatok mellett az elso csehszlovák népszámlálás nemzetiségi számsorait még a rendezett, illetve rendezetlen és idegen állampolgársággal rendelkezok száma is jelentékenyen befolyásolta. Popély, 1991. 59. old.] A magyar nemzetiségűek lélekszáma 651 ezerről 567 ezerre, 12,9%-kal, Szlovákia lakónépességén belüli részaránya a felére csökkent, 21,7%-ról 10,8%-ra. Az 1950-es mélypontot 1961-ben jelentős gyarapodás, 1970-ben mérsékelt növekedés, majd 1980-ban és 1991-ben minimális emelkedés követi, mindez a magyarság részarányának állandó csökkenése mellett.A szlovák nemzetiségűek száma 1953 ezerről 4519 ezerre, 131,4%-kal, az országrész lakónépességén belüli részaránya 65,1%-ról 85,7%-ra növekedett. A húszas években minden szlovenszkói nemzetiség lélekszáma növekedett, kivéve a magyart, melynek lélekszáma az 1930-as népszámlálás adatai szerint (651 ezerről 585 ezerre) 10%-kal csökkent. A magyarság számának fogyásához hozzájárult a hivatalnok-, tisztviselő-, egyéb értelmiségi rétegek jelentős hányadának Magyarországra történő kivándorlása, valamint a nemzeti identitásában bizonytalan – korábban magát magyarnak valló – népesség többségi nemzethez való csatlakozása. Figyelmet érdemel, hogy a bécsi döntést követő terület-visszacsatolás után magyar fennhatóság alatt végzett népszámlálás eredményei nem erősítették meg az 1921-es és 1930-as népszámlálások demográfiai változásait, másrészt jelzik, hogy a nemzetiségi hovatartozás népszámlálások által történő felmérése korántsem nyújt objektív képet a nemzetiségek lakta területek lakossága etnikai összetételének változásairól. A vegyes nemzetiségű államalakulatok bevallott, illetve kimutatott nemzetiségi összetétele nagymértékben az adott terület felett fennhatóságot gyakorló államhatalom nemzetiségi politikájának függvénye.Az 1941-es magyarországi népszámlálás eredményei – a bécsi döntést követően Magyarországhoz visszacsatolt területeken – a magyar nyelvterület viszonylagos épségéről, regenerálódásáról tanúskodnak. Ugyanebben az évben került sor a szlovák állam területén is népszámlálásra, de a községsoros adatokat nem tették közzé. Az 1951-ben kimutatott nemzetiségi összetétel a szlovákiai magyarság történelmének eddigi legtragikusabb – objektív és szubjektív – változásait tükrözi. A magyar nemzetrész sorsának alakulását maradandóan a háború utáni néhány esztendő határozta meg: 31 780, a trianoni Magyarország területéről beköltözött magyar személyt utasítottak ki, kb. 70 ezer magyart telepítettek ki a magyar–csehszlovák lakosságcsere keretén belül, mintegy 6000-en menekültek el az üldözések elől. A cseh országrészbe deportáltak száma mintegy 50 ezer lehetett. A szlovákiai magyarságot erkölcsileg legnagyobb mértékben a reszlovakizáció sújtotta. 1947 végéig 410 820 reszlovakizációs kérvényt nyújtottak be, a kérvényezett személyek felét szlovákokká is nyilvánították. Mindezen intézkedések hatásai következtében fellazult és megváltozott a két háború közti időszakban még egységes magyarlakta területek településszerkezete, és vált e terület többé-kevésbé vegyes lakosságúvá.Így alig két esztendővel a magyarság egészét sújtó megpróbáltatások után az 1950-es népszámlálás eredményei nem is tanúskodhattak másról, mint egy identitásában elbizonytalanodott, megtört, megalázott népesség megfogyatkozásáról. (A kimutatott 354 532 magyar – Szlovákia lakosságának 10,3%-a – nem a szlovákiai magyarság valós számát adja meg. Az eredmény elsősorban azt fejezte ki, hogy oly rövid idővel e megpróbáltatások után hányan vállalták magyarságukat.)A negyvenes évek végétől kezdve a nemzetiségi kérdés – elsősorban magyar kérdés – kezelésében lényeges változás következett be. A szláv nemzetállam megteremtését célul kitűző rendszert a Gottwald-féle sztálinista hatalom váltotta fel. A magyar lakosság jogfosztottsága megszűnt (más szempontból természetesen az ország egész lakosságát jogfosztottnak tekinthetjük e korszakban), elkezdődött a magyarság reintegrálása az ország politikai, gazdasági és társadalmi életébe. A kelet-európai államokat szövetségbe kovácsoló szovjet érdek, ezenkívül a hivatalos ideológia rangjára emelkedett lenini nemzetiségi politika sem tette lehetővé a korábbi évek gyakorlatának folytatását, de a szláv nemzetállam megteremtésének víziója továbbra is a csehszlovák politikai hatalom hosszú távú célkitűzései között szerepelt.Az 1961-es népszámlálás a magyarság számának 150 ezres növekedését mutatta ki. A szlovákiai magyarok száma ekkor 518 782 fő volt, Szlovákia lakosságának 12,4%-a. A népszámlálási eredmények rácáfoltak a demográfusok számításaira és előrejelzéseire. A szakirodalom utólag csak nagyon óvatosan és visszafogott hangnemben kérdőjelezte meg az 1950-es adatok objektivitását. Nyilvánvaló volt, hogy a „legpozitívabb nemzetiségi politika" sem képes egy kisebbség szaporodását (egy évtized alatt) ily mértékben (46,3%-os növekedés) befolyásolni. Másrészt a szlovákiai magyarság biztonságérzetét és meggyengült öntudatát is megerősítette a magyarság számának ily mértékű emelkedése.Az 1968-as erjedéssel párhuzamos nacionalista megnyilatkozások, melyek retorikájukban nem sokban maradtak el a negyvenes évek második felében uralkodóktól, tanújelét adták, hogy az azóta eltelt húsz év alatt a homogén nemzetállam megteremtésének eszméje tovább élt, csak nem manifesztálód(hat)ott. A konszolidáció éveiben a nemzetek és nemzetiségek példaértékűnek hirdetett együttélését a valóságban a propagandaszövegekben foglaltaktól eltérő viszonyok jellemezték. A hetvenes évek kisiskolákat felszámoló, körzetesített iskolákat létrehozó iskolapolitikája lehetőséget nyújtott a magyar iskolahálózat megritkítására. A legfelső párt- és állami vezetés utasítására több kísérlet történt a magyar iskolahálózat fokozatos kétnyelvűsítésére, illetve magyar nyelvet (is) oktató iskolákká történő degradálására.Az 1970-es népszámlálás eredményei szerint a magyar lakosság száma 552 006 fő volt (Szlovákia lakosságának 12,2%-a). A 33 ezres növekedés mintegy 2 ezer fővel meghaladta a népmozgalmi számításokat. Valószínű, hogy néhány ezer – 1961-ben még magát szlováknak valló – reszlovakizált 1970-ben magyar nemzetiséget jelentett be, s ezáltal lett némileg magasabb a magyarság lélekszáma. 1970-ben a nemzetiségi összetétel mellett a lakosság anyanyelvi megoszlásáról is viszonylag objektívabb kép rajzolódott ki. Újból megerősítést nyert a korábban is ismert jelenség: többen vállalják egy kisebbséghez való kötődésüket az anyanyelvi hovatartozás alapján, mint a nemzeti, nemzetiségi azonosulás szintjén. A szlovákiai magyarság száma anyanyelvi hovatartozás alapján közel 10%-kal volt magasabb, mint a nemzetiségi hovatartozás szerint.1980-ban a szlovákiai magyarság száma 559 490-re, 7,5 ezerrel növekedett. Szlovákia összlakosságán belül a magyarság részaránya tíz év alatt 12,2%-ról 11,2%-ra csökkent. Az 1980-as népszámlálás eredményei meglepetést okoztak nemcsak a magyar lakosságnak, de a demográfusoknak is. Nyilvánvalóvá vált, hogy e minimális növekedés, gyakorlatilag stagnálás a magyar lakosság növekvő rétegei nemzetváltásának, illetve asszimilálódásának következménye. Ebben több tényező játszott meghatározó szerepet. A ritkuló magyar iskolahálózat, s részben ennek következtében a nem anyanyelvi oktatásban részesülő magyar tanulók számának emelkedése, és valószínűleg a nemzetváltást, asszimilációt előidéző tényezők legsúlyosabbika, a vegyes házasságok részarányának fokozatos emelkedése is. Nem hanyagolhatók el az urbanizációs folyamatok, elsősorban a – városokba költözés – közvetett kihatásai sem. E tényezők hatását bizonyos belső mechanizmusok, téveszmék, propagandaszólamok, védekezési mechanizmusok alapozták meg. Mindenesetre a ’70-es évek lassú őrlődése, a nemzetiségi lét vállalása értelmének a megkérdőjelezése, a beletörődés, a fásultság jelei a ’80-as népszámlálás során számbelileg is megmutatkoztak. Folytatódott a magyarság fokozatos elöregedése, nemzetrészünk iskolai végzettség szerinti hátrányos megoszlása, a tanulóifjúság kedvezőtlen iskoláztatási és – ennek következményeként – foglalkoztatási struktúrájának konzerválódása. A ’80-as évek során a magyar iskolarendszer felszámolására tett újabb próbálkozások kiváltották a magyar lakosság szélesebb rétegeinek az ellenállását, és a tudatos nemzetiségi lét vállalásának problémája egyre inkább a magyar kisebbségi társadalom közgondolkodásának szerves részévé vált a ’89-es változásokat megelőző időszakban.Az 1989. novemberi változások utáni időszak ellentmondásos légkörében került sor az 1991-es népszámlálásra. Hosszú évtizedek óta 1991-ben nyílt először lehetőség a népszámlálás szabadabb, demokratikusabb körülmények közötti lebonyolítására, másrészt a nemzetiségek elleni – elsősorban magyarellenes – uszítás, gyűlöletkeltés intoleráns légköre is érezhető volt. Az 1991. március 3-i népszámlálás lebonyolítása több szempontból is eltért a korábbi népszámlálásoktól. Az adatlapon 1950 óta először szerepelt a vallási, felekezeti hovatartozást pontosító kérdés, s 1970 után újra kérdezték az anyanyelvet is. (1980-ban ez hiányzott.) A nemzetiségi összetétel alakulását nem kis mértékben befolyásolta a nemzetiségi összetételt pontosító kérdésskála jelentős mértékű megváltoztatása is. Az 1961. 1970. és 1980. évi népszámlálás a nemzetiségi megoszlás vizsgálatát megközelítőleg azonos módon megfogalmazott kérdésskálával végezte. Ettől a megközelítési módtól lényegesen eltérő módon került a kérdés az 1991. évi kérdőívre. Egyrészt a cseh nemzetiség a morva és a sziléziai nemzetiségi kategóriákkal „bővült", helyet kapott az ukrán mellett a rutén nemzetiség is, valamint néhány szórványnemzetiség. Külön említést érdemel a roma (cigány) etnikum nemzetiségként való felvétele az adatlapra, mert ez a magyar nemzetiség hivatalosan kimutatott számbeli alakulását is bizonyos mértékben befolyásolta.1991. március 3-án Szlovákia összlakossága 5 274 335 fő volt, ebből szlovák nemzetiségű 4 511 679, magyar nemzetiségű 567 296 volt. Az igencsak alacsony – 7,8 ezres – növekedés részben kijózanítólag hatott a túlzott optimizmusba hajlókra, másrészt bizonyos, valószínűleg már visszafordíthatatlan demográfiai változásokra is utal. 1970 és 1991 között a szlovák nemzetiségűek számának növekedése hatszorosan meghaladta a magyar lakosság számbeli növekedését. A magyar lakosság lélekszáma 2,8%-kal, a szlovák lakosság száma 16,7%-kal növekedett az említett időszakban.Anyanyelv szerinti megoszlásA csehszlovák népszámlálások során – a nemzetiségi hovatartozásra történő rákérdezés mellett – két alkalommal kérdeztek rá a lakosság anyanyelv szerinti megoszlására is, 1970-ben és 1991-ben. Szlovákiában – a cseh és szlovák nemzetiségű lakosságon kívül – valamennyi nemzetiség lélekszáma az anyanyelvi kötődés szintjén magasabb, mint a nemzetiségi hovatartozás alapján. 1970 és 1991 között a magyar nemzetiségű lakosság anyanyelv szerinti megoszlásában bizonyos változások mutathatók ki. A magyar nemzetiségűek száma 552 006-ról 567 296-ra növekedett, a magukat magyar nemzetiségűnek vallók 98,1%-a (556 447 fő) volt magyar anyanyelvű, míg 1970-ben némileg magasabb volt a magyar anyanyelvűek részaránya 98,6%, (554 654 fő). A magyar anyanyelvű lakosság száma 600 249-ről 608 221-re növekedett, Szlovákia lakosságán belüli részaránya 13,2%-ról 11,5%-ra apadt. Érzékelhetően megváltozott a magyar anyanyelvűek nemzetiségek szerinti összetétele is.

Az anyanyelvi és a nemzetiségi hovatartozás összefüggéseinek jobb megismerését a községsoros adatok összevetése nagyban elősegíthetné. Sem az 1970-es, sem az 1991-es népszámlálás anyanyelvi adatait községsoros bontásban nem hozták nyilvánosságra. Bizonyos támpontot nyújt a járások szerinti megoszlás, és ez lehetővé teszi a népszámlálás egyes vetületeinek jobb megértését is.

A magyar anyanyelvű lakosok száma mind a 15 dél-szlovákiai közigazgatási egység területén magasabb a magyar nemzetiségűeknél. 1970 és 1991 között a járások többségében a magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek számának különbségei csökkentek. Azaz a népszámlálás során kimutatott igen alacsony magyar népességnövekedéshez – a korábban magukat szlovák nemzetiségűnek, de magyar anyanyelvűnek vallók is hozzájárultak. Az anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlásban a legnagyobb eltérések a kisebb magyar részarányú járásokban (városokban) mutathatók ki. Ugyanakkor nagyon jelentősek az eltérések az egyes területek földrajzi elhelyezkedése szerint is.

A magyar lakosság anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlásának változásai több tényezőre vezethetők vissza. Az elmúlt években folyamatosan növekvő vegyes házasságok és a szlovák tanítási nyelvű iskolákat látogató magyar tanulók számának emelkedéséből arra lehetett következtetni, hogy a kettős kötődésű, identitású, kettős gyökerű lakosság száma emelkedni fog, azaz a magyar lakosság anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlási különbözete növekszik. Annak, hogy a népszámlálási eredmények más módon alakultak, több oka van. Valószínű, hogy voltak, akiket az 1991-es népszámlálás kedvezőbb körülményei, másokat a társadalomban bekövetkezett nemzetiségpolitikai változások késztették más módon dönteni. A magyar anyanyelvűek és nemzetiségűek arányának csökkenésében szerepe van az identitástudat és identitásvállalás bizonyos mértékű erősödésének is.

Azokban a sokszor egy-egy járás területén is különböző térségekben, ahol a nemzetiségi hovatartozás, kötődés e két különböző kategóriájának arányai nem térnek el lényegesebb mértékben egymástól – a magyar népesség nemzetiséglélektani és demográfiai alakulásának távlatai is kedvezőbbek. A nemzetiség és az anyanyelv területekre bontott arányszámait a kettős kötődés bizonyos – pontosabban nem meghatározott – indexeként is értelmezhetjük. Magasabb arányú jelenlétük egy-egy térségben a kedvezőtlen nemzetiségi folyamatok nagyobb mértékű jelenlétére utal.

A szlovákiai magyarság területi megoszlása

A szlovákiai magyarság által lakott községek helyenként keskenyedő, másutt szélesedő, többnyire összefüggő nyelvterületet határolnak be Pozsonytól a szlovák–ukrán határig. Az összefüggő magyar nyelvterület Közép-Szlovákiában a Nagykürtösi járás területén két ponton is egy-egy község területére zsugorodik, majd Kelet-Szlovákiában hosszabb, több tízkilométeres szakaszon megszakad. A harmadik, térben elkülönülő magyar nyelvterületet, nyelvszigetet a Nyitra-környéki községek képezik.

A magyar nyelvterület kiterjedése az elmúlt 70 év során jelentős mértékben csökkent. A leggyorsabb és legnagyobb mértékű területzsugorodás a ’20-as évek elején és a ’40-es évek második felében következett be.

A két háború közötti időszakban a magyar nyelvterületre cseh, morva, szlovák népességet telepítettek. Részben új telepesfalvakat hoztak létre, de betelepítettek „csehszlovák" lakosságot a magyar községekbe is, szétszórtan vagy új településrészek kialakításával. [ E betelepítési stratégiák korridorok kialakítását célozták azért, hogy a viszonylag kompakt kiterjedésu magyar nyelvterületet több kisebb területrészre szabdalják, s ezáltal a magyar nyelvterület fokozatosan vegyes nyelvuvé válva megkönnyíti a további asszimilációs stratégiák alkalmazását. Az elso köztársaság idoszakában a viszonylag zárt magyar nyelvterülettol északra is jelentos számú magyar élt többnyire városias jellegu településeken. A magyarság csökkenése, a nyelvhatártól északra elterülo területeken már ebben az idoszakban is igen jelentékeny volt, egyrészt az elvándorlás, másrészt a többnyelvu, kettos vagy többes identitású, korábban magát magyarnak valló népesség körében. ] A nyelvterület kiterjedése az ötvenes évektől alig változik. A szlovákiai magyar nemzetrész sorsának alakulását döntő módon a háború utáni néhány esztendő határozta meg maradandóan, a kitelepítéseket, lakosságcserét, deportálásokat, reszlovakizációt átélt magyarság településszerkezete jelentékeny mértékben megváltozott. (A két háború közötti időszakban megkezdődött ugyan a magyar nyelvterület eróziója, de a települések zömének etnikai jellege lényeges mértékben nem változott.)

A változást több dimenzió mentén lehet értékelni, egyrészt a magyarlakta terület jelentékeny mértékben összezsugorodott, másrészt a nyelvhatár feletti (nyelvterületen kívüli) magyarság száma igen nagy mértékben csökkent, így a korábban nagyrészt kompakt magyar nyelvterület fellazult, s a települések nagy része többé-kevésbé vegyes lakosságúvá vált.

Az 1970-es és a későbbi népszámlálási adatok tartalmaznak használható kimutatást a 10%-nál nagyobb magyar arányú települések megoszlásáról, illetve az itt élő magyarok számáról. A szlovákiai magyar közgondolkodás is a 10%-nál nagyobb magyar részarányú településeket veszi tekintetbe magyarlakta területként.

Az 1961-es és a későbbi népszámlálási adatokból arra következtethetünk, hogy a magyar nyelvterület kiterjedésében 1950 és 199l között lényegesebb változások nem történtek, azonban megváltozott a magyar nyelvterület etnikai összetétele: fokozatosan csökkent mind a magyar nyelvterületen élő, mind a magyar többségű településeken elő magyar népesség aránya.

1970-ben a magyar nyelvterülethez tartozó községek száma 534 volt, 1980-ban 486 község, 1991-ben 523 község tartozott ebbe a csoportba. Egyidejűleg a jelzett időszakban a szlovákiai községek száma is módosult (3099, 2725, illetve 2825 volt a jelzett időpontokban).

A magyarlakta települések korábban csaknem homogén etnikai összetétele az elmúlt évtizedekben nagymértékben megváltozott: – hivatalos szóhasználattal élve –„vegyeslakosságúvá" vált, de napjainkban is fellelhetők egyes régiókban, térségekben a néhány évtizede még markáns etnikai összetétel jegyei.

A magyar többségű községek a magyar nyelvterület községeinek több mint 82%-át teszik ki, s ez az arány az utóbbi évtizedekben alig változik. 1991-ben a magyar nyelvterület 432 községe volt magyar többségű, relatív többsége további 5 községben volt. 20% feletti magyar részarány 503 községben volt kimutatható.

A túlnyomó mértékben magyar jellegű községek (azok a községek, ahol a magyar lakosság aránya meghaladja a 80%-ot) aránya fokozatosan csökken, de még mindig a magyar nyelvterülethez tartozó községek többségét alkotják. (1970-ben 286, 1980-ban 258, 1991-ben 272 községben haladta meg a magyar lakosság részaránya a 80%-ot.)

Az 50–80%-os magyar többségű helységek száma némileg, 156-ról 160-ra növekedett, részarányuk – a nyelvterület községeinek számában bekövetkezett változások következtében – 29,2%-ról 30,6%-ra nőtt. A magyar kisebbségű 10–50%-os helységek száma 92-ről 91-re csökkent, részarányuk 17,2%-ról 17,4%-ra növekedett. Tehát a magyarlakta települések bizonyos eróziója figyelhető meg. A (csaknem) színmagyar lakosságú községek száma érzékelhetően csökkent, a magyar többségű, de szlovákok által is sűrűn lakott községek száma nem változott meg jelentősebb mértékben, a magyar minoritású községek aránya viszont stagnál.

A magyarlakta helységeknek a magyar lakosság részaránya szerinti megoszlása lényeges mutatója ugyan a településszerkezetben lejátszódó etnikai változásoknak, azonban az utóbbi évtizedekben végbement, sokszor ellentétes irányú településszerkezeti változások következményei (a községek összevonása, majd napjainkban egy részük újbóli önállósodása) nem mindig értelmezhetők ezekből az adatokból közvetlenül.

A magyar nyelvterület nemzetiségi vonatkozású változásainak árnyaltabb összefüggéseit a magyarlakta településeken élő magyar lakosság számában és arányában végbement változások jelentik. A két adatsor hasonló tendenciájú változásokat mutat, időrendi, de a nemzetiségi arány szerint is. 1970-ben még a magyar lakosság száma a községekben élő magyarok részarányemelkedésével fokozatosan emelkedett. 1991-ben ez a növekedés már távolról sem volt oly egyenletes.

A magyar nyelvterület 523 községében (520 968 magyar) a szlovákiai magyarság 91,8%-a él. (1970-ben 534 községben 528 548 magyar lakosság 95,4% élt.) A 10% alatti magyar részarányú településeken élő magyarok száma (25 362-ről 47 328-ra) és részaránya is (4,6%-ról 8,2%-ra) csaknem megduplázódott. A magyar többségű helységekben 1970-ben élt a szlovákiai magyarság 83,1%-a (460 488 magyar), 1991-ben már csak 78,0%-a (437 788 magyar) élt.

A leghomogénabb településeken él a magyarság a legnagyobb számban. 1970-ben a 80% feletti magyar részarányú településeken élt az összmagyarság 52,2%-a, (289 327 magyar lakos), 1991-ben már csak 44,5%-a, (252 296 magyar lakos). Ez az apadás az elmúlt évtizedekben lejátszódó, a falvak nagy részét fokozatosan elsorvasztó „településfejlesztési politika" egyik következménye. Többnyire a hetvenes években végrehajtott községösszevonások jelentős mértékben csökkentették a magyar népességű községek részarányát is, másrészt a 80%-nál magasabb magyar részarányú települések többsége kisebb, fogyó népességű település, s ez is nem kis mértékben meghatározta a vázolt tendenciát. Meglehetősen megnőtt a nyelvi szórványokban, a délszlovákiai járások területén kívül élő magyar lakosság száma is.

Három nagyvárosban (Pozsony, Kassa, Nyitra) a magyar lakosság részaránya ugyan nem éri el a 10%-ot, azaz a formális jegyek alapján (az állandó népességen belüli 10%-nál magasabb részarány), de a jelentős számú, több tízezres magyar népességük, történelmi gyökereik a – szűkebb értelemben vett – magyar nyelvterület peremvidékén való elhelyezkedésük, a magyar nyelvterületről történő állandó bevándorlás is egyfajta átmeneti jelleget biztosított e városoknak a viszonylag összefüggő magyar nyelvterület és a magyar nyelvi szórványok között.

A magyar népességnek a községek nagyságrendi csoportjai szerinti megoszlása a magyarság rurális, vidéki jellegéről nyújt látleletet, s gyökerei a két háború közti időszakra nyúlnak vissza. 1921-ben még a magyarság az országos átlagnál kedvezőbb településszerkezeti jelleggel bírt, ekkor a szlovákia népességének 17,8%-a élt 5000-nél nagyobb lélekszámú településeken, szemben a magyarság 18,1%-val. (A legnagyobb arányban élt városias jellegű településeken a zsidó és a német nemzetiség.) A ’20-as években megkezdődött a városok elszlávosítása, de ekkor még viszonylag jelentős számú és részarányú magyar lakos élt a nyelvhatár feletti szlovák etnikumú városokban is.1930-ban már a városias jellegű településeken elő magyarság aránya (20,8%) nem érte el a szlovákiai értéket (22,2%). Ebben a változásban minden bizonnyal jelentős szerepe van a korábban magukat magyarnak valló rétegek fokozatos, bár kezdetben csak formális identitásváltásának. A ’40-es évek második felében lezajló etnikai tisztogatások nagyobb mértékben apasztották a városokban élő magyarságot, mint falvakon élőket. Az ’50-es években megkezdett intenzív iparosítás következtében ugrásszerűen megnőtt a városlakók száma, s bár a magyar városi népesség száma is gyarapodott, de részaránya távolról sem közelítette meg a szlovákiai átlagot.

Szlovákia összlakosságának több mint a fele (50,16%-a) már 1980-ban városias jellegű (5000 főnél nagyobb lélekszámú) településeken élt, részarányuk 1991-re meghaladta az 56%-ot. Az 5000-nél nagyobb lélekszámú helységekben 1980-ban a magyar népességnek 35,6%-a, 1991-ben is csupán 41,0%-a élt. (Városi jogállással bíró településeken, 1980-ban Szlovákia összlakosságának 1991-ben már 56,7%-a élt, a magyar népesség 39,5%-ával szemben.) A falvak magyar népessége a ’80-as években érzékelhetően csökkent (25 554 fővel), de 1990-től a korábbi években összevont községek újból visszanyerhették korábbi közigazgatási jogállásukat. Ennek következtében a megelőző évtizedekben rohamosan csökkent az aprófalvak – 500-nál kisebb lélekszámú községek – népessége. Az 500-5000 lakosú községekben él a szlovákiai magyar lakosság több mint fele (50,91%-a) közel 290 ezer fő. Az 5000–20 000 lélekszámú helységek, többnyire városok – magyar lakosainak a száma is némileg (130 ezerről 114 ezerre) csökkent. E kisebb városok fejlődésében több, egymással ellentmondásos tendencia érvényesült. Lélekszámuk az elmúlt évek visszafogott, csökkenő lakásépítkezései következtében csak kis mértékben változott, ugyanakkor nem elhanyagolható e helységekből a nagyobb városokba történő elvándorlás sem. Lélekszámukat a ’80-as évek elejéig még e városokhoz csatolt községek lakónépessége gyarapította, de 1990-től a korábbi évtizedekben idecsatolt helységek egy része újból visszanyerte korábbi közigazgatási önállóságát. A magyar lakosság részaránya az 50 ezernél több lakost számláló városokban igen alacsony (6,13%), a szlovákiai lakosság 27,22%-os részarányához viszonyítva.

A kilencvenes évek etnodemográfiai változásairól

Két népszámlálás közti időszakban a lakosság számának alakulását úgy becsülhetjük, hogy az utolsó népszámlálási adatokhoz az eltelt években bekövetkezett természetes szaporulat (fogyás) és a vándorlási különbözet összegét hozzáadjuk. Ez a megközelítés elsősorban a népesség számának országos, regionális vagy lokális szinten történő vizsgálatára alkalmas, de a nemzetiségek számának becslésére is használatos. Ez utóbbi esetben igen komoly problémával kell szembesülnünk. A becslés adatai igen jelentős mértékben eltérhetnek a valós adatoktól, amennyiben a vizsgált kisebbség jelentős mértékben asszimilálódik. Ezért a nemzeti kisebbségek asszimilációjának méréséhez a népszámlálási és a népmozgalmi adatok mérlegének különbségét is használják.

Az elkövetkezőkben a fenti megjegyzések figyelembevételével az 1990-es évek népmozgalmi adatait értékeljük. Az 1989 novemberét követő időszakban lezajlott társadalmi, gazdasági, szociálpolitikai változások igen nagy mértékben befolyásolták Szlovákia lakosságának népesedési folyamatait. Már a ’80-as években a születések számában megmutatkozó fokozatos apadás és az elhalálozások számának lassú emelkedése a korábbi időszakban igen magas természetes szaporulat jelentékeny csökkenését eredményezte. A szlovákiai magyarság számában bekövetkezett változások tendenciáiban követték az országos trendeket. A szlovákiai magyarság demográfiai mutatói ugyan az országostól kedvezőtlenebb népesedési tendenciákról tájékoztatnak, azonban a szlovákiai magyarság így is a Kárpát-medence magyarságának egyik legjobb népesedési jellemzőkkel bíró részét alkotta. A ’89-es időszakot követően a szaporulat csökkenése felgyorsult, s a ’90-es évek közepére a korábbiakban elképzelhetetlennek tűnő alacsony értékeket vett fel mind az össznépesség, mind a szlovákiai magyar lakosság vonatkozásában.

A termékenység csökkenésének éves adataival párhuzamosan halad a házassági statisztika két jellemző mutatója: a házasságkötések és a válások számának alakulása is. Az ezer lakosra jutó (szlovákiai) házasságkötési arányszám az 1990 és 2000 közötti időszakban igen nagy mértékben (7,6 ezrelékről 4,8 ezrelékre) csökkent, a válások száma és aránya pedig 1991-től napjainkig mutat emelkedést (1,5 ezrelékről 1,72 ezrelékre). A házassági statisztika nemzetiségi bontású adatait a Szlovák Statisztikai Hivatal 1992-től nem teszi közzé, így nem áll módunkban ezzel részletesebben foglalkozni, azonban az országos adatokból a magyar házasságkötések tendenciái is jó megközelítéssel becsülhetők.

A házasságkötések fogyatkozó száma tovább csökkenti az amúgy is egyre alacsonyabb termékenységet. A természetes szaporulat országos adatai látványos apadásról tanúskodnak. Az 1990-es 25 370 főről (4,8 ezrelékről) 2000-re 2427 főre (0,45 ezrelékre) esett vissza. A magyar lakosságra vonatkozó adatsorok párhuzamosan haladnak a szlovákiai értékekkel, a termékenységi mutatók jelentékenyen alacsonyabb értéket vesznek fel. A magyar természetes szaporulat első alkalommal 1990-ben nem érte el az ezer főt (846 fő, 1,5 ezrelék), s négy évvel később pedig a szaporulatot fogyás váltotta fel. 1994-ben 4, 1995-ben 450, 1999-ben 823 fővel volt magasabb a születések számánál az elhalálozások száma.

A termékenység csökkenése természetesen közvetlenül megmutatkozik a lakosság számának alakulásában is. Szlovákia lakosságának száma az 1990-es években egyre kisebb mértékben emelkedett, az 1991-es népszámlálás során kimutatott 5 274 335 főről 2000 végére 5 402 547 főre emelkedett. A magyar népesség száma 1999 végére 567 296 főről 567 359 főre gyarapodott.

Ez az igen alacsony növekmény valójában már fogyatkozást jelent, mivel a népmozgalmi értékek nem tartalmazhatják a nemzetváltásból származó asszimilációs veszteségeket.

Kitekintés

Milyen változások elé nézhetünk, hogyan alakul majd a szlovákiai magyar nemzetiség lélekszáma a 2001-es népszámlálás során, illetve az ezt követő években. Ennek becsléséhez több szempontot veszünk tekintetbe. A ’90-es évek népmozgalmi adatai mellett ismerjük a korábbi cenzusok alkalmával a népszámlálások és a népmozgalmi adatok mérlegét, mely szerint a ’70-es és ’80-as években a természetes szaporulatnak csak egy kisebb része mutatkozott meg a népszámlálási adatokban is. Másrészt ismeretes, hogy az egyes nemzetiségekhez tartozók nemzeti hovatartozásuk megvallását a népszámlálást megelőző időszakban jelentős mértékben befolyásolja az adott ország nemzetiségpolitikája s az is, hogy az „anyaország" hogyan viszonyul a határon túl élő magyarsághoz. Nem kis jelentősége van annak is, hogy mennyiben tér el a korábbiaktól a népszámlálás gyakorlata elsősorban nemzetiségi vonatkozásaiban. Nos az elmúlt években viszonylag jelentős változásokra került sor a fentiekben ismertetett egyes tényezők tekintetében. A helyzetet csak bonyolítja, hogy nincsenek olyan mutatóink, amelyek segítségével ezeknek a tényezőknek az együttes hatását becsülhetnénk.

Mindezeket figyelembe véve az elkövetkező időszakra vonatkozólag az alábbi trendeket tartjuk valószínűnek:

- A magyar (és az országos) születések számának csökkenése nagy valószínűséggel tovább folytatódik, csupán a fogyatkozás mértéke kérdéses.

- A vándorlási mozgalom jelentősebb mértékben nem módosul. A korábbi évtizedekben jelentős mértékű, Csehországba irányuló migráció gyakorlatilag megszűnt, de az utóbbi években megnőtt a Magyarországon tanulók, munkát vállalók száma. Áttelepülésük Szlovákia társadalmi-gazdasági – s ebben nem elhanyagolható módon kisebbségi – viszonyainak alakulásától is függ majd.

- A generációk közötti asszimilációs folyamatok irányában és nagyságrendjében – az évtized folyamán jelentős mértékű kisebbségpolitikai ingadozások ellenére – lényegesebb változásokra nem került sor.

- Ugyanakkor az utóbbi években néhány kedvező változás első jele is megmutatkozott, melyek közül talán a legjelentősebb, hogy növekedett a magyar tanítási alapiskolákban tanuló magyar gyerekek aránya. Ennek ellenére valószínűnek tartjuk, hogy az 1991-es népszámlálás idején a magyar népesség számát növelő jelentősebb mértékű reasszimilációval – azaz a korábban magukat nem magyarnak vallók „visszatérésével" – nemigen számolhatunk.

- Az elkövetkező időszak etnikai változásainak egyik talánya a roma lakosság számának az alakulása. Feltehetőleg a magukat romának vallók száma tovább emelkedik, de hogy ez milyen mértékben következik be, és mennyivel csökkenti a magyarság lélekszámát, s ennek a formális nemzetváltáson kívül milyen valós nemzetiségpolitikai, illetve kulturális következményei lesznek – erre nézve még támpontjaink sincsenek.

Tekintetbe véve, hogy a magyarság számának alakulását befolyásoló tényezők többségének számszerűsítéséhez – kivéve a népmozgalmi adatokat – támpontjaink sincsenek, csak szubjektív becslésekbe bocsátkozhatunk. Feltételezhetjük, hogy a különböző népmozgalmi és a nemzeti identitást befolyásoló tényezők eredményeként a magyarság lélekszáma az ezredfordulón nem éri el az 1991-es év értékét, de a magyar népesség Szlovákia lakónépességén belüli arányának csökkenése nem haladja meg a korábbi évtizedekben kimutatott csökkenést. Ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi évtizedekben oly jelentős mértékű szlovák természetes szaporulat is néhány éven belül negatív értékeket vesz majd fel, ez nem is olyan rossz eredmény.

Irodalom

Bilancia pohybu obyvatelstva podla národnosti a rodinného stavu v roku 1995. ŠÚSR Bratislava 1996

Dávid Zoltán: A Kárpát-medence nemzetiségi viszonyainak várható alakulása 2000-ig. In: Magyarságkutatás 1988. Budapest 1988.

Demografická prírucka FŠÚ Praha 1982.

Demografický vývoj obyvatelstva Ceskoslovenskej socialistickej republiky podla výsledkov scítania ludu s prihliadnitím na jeho národnostné zloženie. Sekretariát rady vlády SSR pre národnosti Bratislava 1983, c. 951/1983.

Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Bratislava 1989.

Gyurgyik László: Magyar mérleg. Kalligram, Pozsony, 1994

Historická štatistická rocenka CSSR. FŠÚ Praha 1985.

Konecná, Alena: Národnostní homogamie a heterogamie v CSSR. Demografie 1977/1. 1–10.

Národnostné zloženie obyvatelstva Slovenskej republiky v rokoch 1991 a 1992. ŠÚSR Bratislava 1994.

Obyvatelstvo Slovenskej republiky podla národnosti v rokoch 1980–1989. SŠÚ Bratislava 1990.

Scítania ludu, domov a bytov k 3. marcu 1991 v Ceskej a Slovenskej Federatívnej Republike. FŠÚ Praha 1991.

Scítanie ludu domov a bytov 1991. Obyvatelstvo, domy, byty a domácnosti 1991. Slovenská Republika. FŠÚ Praha 1992.

Scítanie ludu domov a bytov k 3.3.1991. Podrobné údaje za obyvatelstvo Republika Slovenská. FŠÚ–SŠÚ 1992.

Sekera, Václav: Národnost a materský jazyk Demografie

Sociálna štatistika 1990. SŠÚ Bratislava 1993.

Srb Vladimír: Romové podle predbežných výsledkú scítání lidu 3.3.1991. Demografie 1992/2. 173–175.

Statistický lexikon obcí CSSR 1982. II. kötet FŠÚ Praha 1984.

Statistický lexikon obcí CSSR. Praha 1974.

Štruktúra obyvatelstva podla veku a pohlavia v SR (výsledky scítania ludu, domov a bytov 1991) ŠÚSR 1993.

Vereš, Pavel: Regionální vývoj plodnosti na Slovensku v letech 1910 až 1980. Demografie. 1986/2.

Táblázatok

1. Szlovákia lakosságának nemzetiségi megoszlása 1910–1991 között*

Év**

 

1910**

 

1921***

 

1930***

 

1950

 

1961

 

1970

 

1980

 

1991****

Cseh

 

7489

 

72635

 

121696

 

40365

 

45721

 

47402

 

57197

 

52884


 

0,26%

 

2,42%

 

3,65%

 

1,17%

 

1,10%

 

1,04%

 

1,15%

 

1,00%

 

Szlovák

 

1688155

 

1952368

 

2251358

 

2982524

 

3560216

 

3878904

 

4317008

 

4519328


 

57,82%

 

65,06%

 

67,61%

 

86,64%

 

85,29%

 

85,49%

 

86,49%

 

85,69%

 

Magyar

 

884309

 

650597

 

592337

 

354532

 

518782

 

552006

 

559490

 

567296


 

30,29%

 

21,68%

 

17,79%

 

10,30%

 

12,43%

 

12,17%

 

11,21%

 

10,76%

 

Német

 

198304

 

145844

 

154821

 

5179

 

6259

 

4760

 

2918

 

5414


 

6,79%

 

4,86%

 

4,65%

 

0,15%

 

0,15%

 

0,10%

 

0,06%

 

0,10%

ukrán+

orosz

 

97162

 

88970

 

95359

 

48231

 

35435

 

42238

 

39260

 

30478


 

3,33%

 

2,96%

 

2,86%

 

1,40%

 

0,85%

 

0,93%

 

0,79%

 

0,58%

 

lengyel

 

10069

 

6059

 

7023

 

1808

 

1012

 

1058

 

2053

 

2659


 

0,34%

 

0,20%

 

0,21%

 

0,05%

 

0,02%

 

0,02%

 

0,04%

 

0,05%

egyéb+

ismeretlen

 

34306

 

84397

 

107199

 

9678

 

6621

 

10922

 

13242

 

96276


 

0,17%

 

2,82%

 

3,22%

 

0,28%

 

0,16%

 

0,24%

 

0,27%

 

1,83%

 

Összesen

 

2919794

 

3000870

 

3329793

 

3442317

 

4174046

 

4537290

 

4991168

 

5274335


 

100,00%

 

100,00%

 

100,00%

 

100,00%

 

100,00%

 

100,00%

 

100,00%

100,00%

*A lakosság száma Szlovákia II. világháború utáni területére átszámítva

 

Az 1921-es, 1930-as, 1950-es adatok a jelenlévő népességre, az 1961-es, 1970-es, 1980-as, 1991-es adatok a lakónépességre vonatkoznak.

** - 1910-ben a nemzetiségi megoszlás az anyanyelvi hovatartozás alapján feltüntetve.

*** - az 1921-es és az 1930-as népszámlálás egyéb kategóriája tartalmazza a zsidó nemzetiségűeket is. Számuk 1921-ben 73 211 (2,44%),1930-ban 72 026 (0,22%).

****- Az 1991-es népszámlálásban először szerepelnek morvák, 6 037 (0,11%), sziléziaiak 405 fő (0,01%), romák 75 802 fő(1,44%), rutének 17 197 fő(0,33%).

Táblázatunkban az egyéb és ismeretlen kategóriában vannak feltüntetve.

1991-ben az ukrán+orosz kategória az ukrán és rutén nemzetiség összesített adatait (az orosz nélkül) tartalmazza.

Vissza