Kisebbségkutatás -  10. évf. 2001. 1. szám

A kisebbségi nyelvek megmaradása Európában és az Európa Tanács aktuális instrumentáriuma

Pfeil, Beate Sybille: Die Erhaltung von Minderheitensprachen in Europa und das aktuelle Europarat-Instrumentarium. = Europa Ethnica. Vierteljahresschrift für Nationalitäten-fragen 56. Jg. 1999. 2-18. p.

Az Európában élő nemzeti-etnikai kisebbségek legtöbbje egyúttal nyelvében is különbözik a többségi nemzettől. Nyelvük megmaradása tehát a kisebbségvédelem komplex problémájának a részét képezi. Az Európa Tanács 1998-ban elfogadott két határozata (Keretszerződés a Nemzeti Kisebbségek Védelméről és A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája) a tagállamokban beszélt 41 kisebbségi nyelv védelmét szolgálja, de kérdés, hogy ez a jogi szabályozás elégséges-e önmagában az európai kisebbségi nyelvek helyzetének a javítására? A kérdés megválaszolására kisebbségpolitikai és nyelvtudományi szempontokat egyaránt figyelembe kell venni.

Az európai nyelvi térképet alkotó regionális és kisebbségi nyelvek két csoportba oszthatók: az államot nem alkotó népek nyelveire, és az anyaország területén kívül élő nemzetiségek nyelveire. Az előző egyik országnak vagy államalkotó közösségnek sem anyanyelve. Európában ilyen nyelv a tatár vagy a cigány. A második csoport nyelvét nem a nemzeti állam területén használják anyanyelvként, de minden esetben van "nyelvi anyaországa", ahol ez a hivatalos nyelv. Ettől a területtől azonban államhatár választja el. Ilyen nyelv Európában az orosz (a balti államokban), az albán (Jugoszláviában) vagy a magyar (Romániában és Szlovákiában).

A többségi nyelvek kivétel nélkül egyúttal nemzeti nyelvet is jelentenek, esetenként (pl. a norvég vagy az angol) a saját országuk területén mint egyetlen nyelv, más esetben a saját országukon belül mint többségi nyelv szerepelnek (pl. az orosz Oroszországban, a német Németországban, Ausztriában és Svájcban, a francia Belgiumban).

Európában legalább 94 a használatos nyelvek száma, kb. 40 a nemzeti nyelv, 5 a kizárólagos nemzeti nyelv, 35 nyelvet az ország határain kívül is beszélnek anyanyelvként, és 55 az önálló állam nélküli kisebbségi nyelv.

A többségi nyelvet beszélők száma jelentősen felülmúlja a kisebbségi nyelvet beszélők számát (89 kontra 11% arányban). Az utóbbi csoportban élők gyakran több ország területén szétszóródva élnek. A kisebbségi nyelv tehát a társadalmi-szociológiai prognózisokban többnyire "egzisztenciát veszélyeztető helyzetet" jelent. A Német Nyelvtudományi Társaság a legtöbb kisebbségi nyelvről úgy tartja, hogy száz éven belül a kihalás fenyegeti őket.

A kisebbségi nyelvek válsághelyzetének elemzésekor meg kell vizsgálnunk körülményeik alakulásának politikai hátterét. A legkomolyabb veszélyt a XX. század eseményei jelentették a kisebbségi nyelvek életében. Különösen igaz ez a megállapítás a közép- és kelet-európai országok kisebbségi nyelveire az 1989-1990-es rendszerváltozás előtti időszakban - állítja a dél-tiroli jogásznő-szerző, - de a tétel áll a kiforrott nyugat-európai demokráciákra is. Melyek vajon azok a politikai tényezők, amelyek a kisebbségi nyelveket, illetve rajtuk keresztül az őket beszélő népcsoportokat veszélyeztetik?

Európa etnikai-kulturális sajátosságai nem azonosak az állami-politikai szerveződésekkel. Mintegy kétszer annyi a népek száma, mint az államoké. A XIX. század nemzetállami törekvése ("ahány nemzet, annyi állam") kísérletet tett, hogy mesterséges feszültséget keltsen Európában a népek és az államok között, amikor megalkotta "az etnikailag és nyelvileg homogén nemzetállami filozófiát". Ráadásul a nemzetállamot konstansnak, míg az etnikai realitást variábilisnak tekintette, azzal a végzetes következtetéssel, hogy a homogenitást mesterségesen is meg lehet teremteni. "Az etnikai tisztogatás" minden formája ennek a hibás gondolatnak a következménye (a türelmes és szándékolt asszimiláció, az elvándorlás, a lakosságcsere, az elűzés és a deportálás, de a népirtás és a fajirtás is), mindez a kisebbségi nyelvek kihalását vagy veszélyeztetését is maga után vonja. A legtöbb európai ország a mai napig nemzetállamnak nyilvánítja magát - állapítja meg továbbá a szerző - annak ellenére, hogy etnikailag és nyelvileg nem homogén, vagyis "multinacionális" és "többnyelvű". Az államok legtöbbjében egyetlen hivatalos nyelv van, a többségi nyelv, amelyet az állami léttel azonosítanak. És amilyen természetesen válik a többségi nyelv hivatalos nyelvvé, ugyanolyan természetesen szorulnak ki belőle a kisebbségi nyelvek.

A nemzetállam ideológiája érvényesül abban az általános felfogásban, hogy az emberi jogok és a kisebbségi jogok védelme nem terjed ki a kisebbségi nyelvekre. E szemlélet következtében egy sor kisebbségi nyelvet a kihalás veszélye fenyeget. Más felfogás szerint a kisebbségi nyelvek védelmében különleges védelmi rendszerre volna szükség.

Az emberi jogok személyes ügyként kezelik a szabadság és az önmeghatározás jogát. Az államalkotó nép demokratikus önmeghatározási joga azonban specifikusan közügy is. Ez utóbbi elvből következik az állampolgárok (vagy képviselőik) megfelelő egyetértési joga, amelyet a többségi jog szükségszerűen korlátoz. És éppen a személyi szabadságelv az, amely a "többségi diktatúra" veszélyét csökkentheti. Ezért minden demokráciában, a tárgyalásra kerülő ügyekben, a kisebbségi véleménynek mindig meg kell adni a lehetőséget, hogy akár politikai többségként szerepeljen. Ilyen ügy lehet a kisebbségi kultúra és az anyanyelv. Ezt a jogot a kisebbség gyakran csak a többség "kegyéből" képes érvényesíteni, ami valójában akuttá teszi a többségi diktatúrát, és a kisebbségi nyelv kihalását szinte "előre programozza" - állítja a cikk szerzője. Ezt a veszélyt a kulturális és nyelvi önigazgatás, illetve autonómia képes elhárítani.

A nyelvtudomány némiképp más perspektívából világítja meg a kisebbségi nyelvek problematikáját. Az Európai Unió 1996-ban dolgozta ki az "Euromozaik tanulmányt", amely a kisebbségi nyelveket szociális csoportjellemzőként fogja fel, reprodukciójukat tűzte ki célul, azaz a nyelvek átadását a következő nemzedékek számára. A családban és a közösségi intézményekben használt nyelvek fennmaradásához azonban több feltétel együttes megléte szükséges. Az állami oktatáspolitika képzési rendszerébe emeli a kisebbségi nyelvet, így egyszerre teszi ideológiai és gazdasági tényezővé. A gazdaságpolitika megélénkülése is érdemben járulhat hozzá a kisebbségi nyelv reprodukálásához, mivel döntő befolyással van a munkaerőpiacra, míg a munkanélküliség kivándorláshoz vezet, végül tehát a kisebbségi nyelvközösség felbomlásához. Másrészt viszont a munkaerőhiány is az adott nyelv-közösséghez tartozó csoportok elvándorlásához vezet. Az elvándorlás (ingázás) növeli a vegyes házasságok arányát, ami megint csak a kisebbségi nyelvközösségeket veszélyezteti. Az elvándorlás egyúttal a közösségi intézmények jelentőségét és használatát is csökkenti.

A média szerepe is jelentős lehet egy nyelv használatában és az identitástudat fenntartásában (kisebbségi műsorok beépülése a rádió- és a televízió-műsorokba, kisebbségi nyelven működő magánadók engedélyezése).

Az Euromozaik-tanulmány a legitimációs feltételek között említi a nyelvhasználatot és a szociálpolitikával kapcsolatos törvényi szabályozás fontosságát (pl. az oktatás, a gazdaság és a média területén, vagy a települések és a földrajzi fogalmak elnevezésében - toponomasztika).

Mindezek az intézkedések tehát az államon belül befolyásolják a nyelv és végső soron a nyelvet beszélő ember presztízsét. A tanulmány összefoglalása azonban figyelmeztet rá, hogy a családi és a közösségi integráció csak együtt lehet képes a kisebbségi nyelvek jövőjének a kilátásait kedvező helyzetbe hozni.

A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája ugyan adós a "nemzeti kisebbség" meghatározásával, a tagországok tehát a maguk felfogása szerint fogalmazhatják meg a védelmet élvező nyelvek és személyek körét, ezért a megoldás magában hordja az önkényes döntés veszélyét. A Charta jelenleg érvényes szövege a regionális és kisebbségi nyelvek terén is meglehetősen szabad értelmezést és cselekvési kört tesz lehetővé a szerződő országok számára. Ezeket a nyelveket azonban mindenhol hivatalos nyelveknek tekinti, illetve megszabja alkalmazási körüket (oktatás, média, a kisebbségi nyelv oktatása - legalább is minimális szintig). A Charta arra is lehetőséget teremt, hogy egy adott területen az ott élők száma alapján meghatározzák, a kisebbségi nyelvhasználatra "politikai okból" van-e szükség, vagy objektív (nyelvtudományi, szociológiai) kritériumok alapján. Az egyes nyelvek védelméről aszerint rendelkezik a Charta, hogy azt a térségben "hagyományosan helyben élő" vagy "számottevő mennyiségű" nép beszéli, esetleg, amely iránt "jelentős érdeklődés mutatkozik".

A nyelvi Charta azonban nem rendelkezik a nemzeti kisebbségek jogairól, sem az egyéni, sem a kollektív jogokról, ehelyett "a jogok és szabadságok elvét" hangoztatja, amely szerint "hatékonyan részt vehetnek közügyeik gyakorlásában". Ez azonban egyáltalán nem jelenti a kollektív jogok megfogalmazását és még kevésbé az elismertetését a szerződő államok részéről. (Illetve csak egyes, meghatározott területeken: a kisebbségi területek geográfiai összetételének meghatározásakor, a határon átnyúló kapcsolatok szervezetté tételében, a földrajzi fogalmak kisebbségi megnevezésében stb.)

A Charta azt is megállapítja, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozók, illetve kisebbségi nyelvet használók "társadalmilag nehezebb körülmények között élnek, mint a többségi állam-polgárok", ezért "pozitív védelmük különleges intézkedéseket" követel. A támogatásokat azonban, amelyek e személyek számára a tényleges egyenlőséget, az esélyegyenlőséget elősegítik, nem lehet diszkriminációnak tekinteni.

A Charta nem foglalkozik a kisebbségi nyelvek hivatalos státusával. Ennek jegyében a közigazgatási hatóságoknak "olyan mértékben, ahogy csak lehet", kell támogatniuk a kisebbségi nyelvhasználatot, különösen a nyilvános szolgáltatásokban és jogi ügyekben.

Ami az oktatást illeti, itt a Charta két lehetőséget ismertet, a kisebbségi nyelvet mint az oktatás nyelvét és mint oktatási szakot, a kettő viszonyát és alkalmazási körülményeit azonban nem szabályozza. Az általános szabályozás az óvodás és alsóiskolás korú gyerekekre és a szakiskolát végzőkre vonatkozik, a közép- és felsőiskolásokra, valamint a felnőttoktatásban résztvevők "megfelelő létszám esetén" kérhetik a kisebbségi nyelv használatát.

Ami a médiát illeti, ezen a téren a Charta differenciált lehetőséget kínál a kisebbségi nyelveknek. A rádióban, a televízióban akár saját külön adóval, valamint saját újsággal is rendelkezhetnek, vagy legalább saját műsorukkal, illetve saját újságcikkekkel. A médiához való hozzáférés nemcsak a diszkrimináció puszta elkerülését jelenti, de a műsoron belül a kisebbségi nyelv helyét, a műsoridőt, a toleranciát és a kulturális pluralizmus elfogadását és támogatását.

A kisebbségi nyelvek Chartája azonban semmiféle olyan rendszabályt nem tartalmaz, amelynek alapján az érintett személyek, csoportok vagy szervezetek "nemzetközi jogi pozícióban" léphetnének fel panaszaikkal az Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Ehelyett a lényegesen gyengébb hatású tájékoztató rendszert javasolja, amely rendszeresen ad hírt a tagországokban a kisebbségek és nyelveik helyzetéről, és amely "ajánlásokat fogalmaz meg" az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága számára. Ilyen ajánlás azonban valamelyik fél kívánságára alkalmanként is készíthető.

A Charta azonban valójában inkább a nyelvre vonatkozik, és nem a beszélőre, tehát kollektív jogot nem tartalmaz, sem a népcsoportok egyetértési vagy belső önrendelkezési jogát.

 

Lukáts János

Vissza