Kisebbségkutatás 9. évf. 2000. 2. szám

A románok latinsága és az Európai Unió a középkorban

Armbruster, Adolf: La romanité des Roumains et l'Union Européenne au Moyen Age. = Revue de Transylvanie, 1998. 4. no. 3-9. p.

(A tanulmány szerzője egyetemes középkori történettel, a román-szász kapcsolatok történetével foglalkozik.)

A mi időszámításunk szerinti 170-es években, amikor Dacia a Római Birodalom részét képezte, az alattvalók a katonai életben, valamint a közigazgatásban azonos nyelvet használtak az általában közös igazságügyi és politikai intézményekben. A nyelvi egységesség, valamint a mintegy kétszáz éve uralkodó "pax romana" új európai identitást formáltak ki. A keleti határszélről - Daciából, a Duna északi folyásától - visszavont légiók az antik egység oszlását jelezték előre.

A népvándorlás nyomán leginkább kiemelkedő latinokat, germánokat és szlávokat és a többi letelepült népet a kereszténység eszméje kovácsolta egybe. Mégpedig zömében a nyugati típusú, latin kereszténység. Az eszmével főleg a nem latin, szláv népek, a magyarok, és a vikingek leszármazottai dacoltak legtovább. A bizánci ortodoxia 1054-ben elszakadt Rómától, majd belülről tovább osztotta a moszkvai metropolita meg a cár 1453-ban létrehozott egyháza. Az I. század egységességére cáfolt rá a XVI. századi reformáció is. A közös ellenség, az iszlám ellen indított keresztesháborúk során a keleti és a nyugati kereszténység számos konkrét esetben ismét összefogott. A IV. hadjárat kezdetén - mely Velence hegemóniáját volt hivatott erősíteni - a pápa a vlah-bolgár cárt, Kalioanniszt emlékeztette latin-római "örökségére", s az ebből fakadó kötelességeire. Ettől fogva a románok latin-rómaiságát különböző politikai megfontolásokkal, de valahogy mindig az európai egység megteremtéséért mozgósították. Ideértve a görögkeleti hívek visszahódítására tett kísérleteket is. A XVII. század végi nagylétszámú "unitus", azaz a római egyházhoz visszatérő lélek tulajdonképpen csak formailag tért vissza, valójában a környezetétől való különbségét kívánta ilyen módon hangsúlyozni (az ukránok az oroszosítást, a románok a magyarosítást kerülték el így). Az iszlám nyugaton az arab betörésekkel, keleten - valamivel később - az oszmán-török hódításokkal szerzett teret magának. A Nyugat figyelmeztetése nélkül is harcoltak a román vajdák a török ellen a XV-XVII. század folyamán. V. Károly német-római császár ugyancsak apellált a románok latinságára; s a Habsburg uralkodók pedig főleg a törökellenes védekezést vélték a római eredetű románok feladatának. A Bizánci Császárság egyfajta antik egység visszaállítására törekedett. Jacobus Heraclides Despota, görög kalandor is erre vágyott - eredménytelenül.

A reneszánsz kor humanista szelleme ismét az európai egység hangsúlyozását tartotta fontosnak, ám a vallásháborúk ennek ellenkezőjét igazolják, már ami a vallási egységet illeti. A románok latinsága mint gyakorlati argumentum a humanistákkal együtt merült feledésbe. A pánszlávizmus, majd a szovjet-kommunizmus nem győzte elfeledtetni az antik gyökereket. A katolikus egyház ellenezte leginkább a politikai pánszlávizmust. Abban a pillanatban ugyanis, hogy a keresztény meggyőződést kommunista ateizmussal helyettesítjük be, vagy a szovjet pánszlávizmussal, az a fajta totális diktatúra alakul ki, ami a XX. századi Európát részben oly igen jellemezte, s ami oly távol vitt a kontinens egységétől.

A ma egységes Európájának épp ezért határozott programot kell kitűznie maga elé, hogy egy pénzügyileg-gazdaságilag-kulturálisan-nyelvileg, civilizációjában és mentalitásában is egységes alakulat jöjjön létre, ne csak elit alanyok egy újabb formációja.

Fordította: Kakasy Judit

Vissza