Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

1920 májusa: miként próbálta rendezni az örménykérdést az Antant San Remóban?

Olszewski, Paweł: Kwestia Ormiańska na konferencji San Remo w kwietniu 1920. r. = Studia z Dziejow Rosji i Europy Œrodkowo-Wschodniej, 34. tom. 1999. 41-55. p.

Az első világháború végeztével, illetve Törökország vereségével felgyorsult az Oszmán Birodalom szétesése. A régióban újfajta erőviszonyok jöttek létre. Az Antant egyes államai és az USA között rivalizálás indult a befolyási területek megszerzéséért, köztük Kelet-Anatóliáért.

A versengés hátterében az örmény holokaust állt: 1914-ig az ottani örmény lakosságot a törökök jórészt kiűzték vagy megölték, joggal magukra haragítva a világ közvéleményét, hiszen ez a bestiális akció másfél millió áldozatot követelt.

Az Antant minden állama egyetértett abban, hogy Kelet-Anatóliát el kell venni a törököktől. Abban azonban már nem volt meg az összhang, hogy a továbbiakban mi történjék a területtel. Része legyen-e az éppen függetlenné vált Kaukázuson túli örmény köztársaságnak, s így Nagy-Örményország jöjjön létre, avagy a törökországi örmény terület külön állammá szerveződjék-e, s ha igen, annak hol húzandó meg határvonala török-örmény relációban. Az sem volt világos, milyen - politikai, katonai, gazdasági - segítségre van szüksége akár az egyik, akár a másik örmény entitásnak. Végül: melyik állam kapja meg mandátumként az egyik vagy a másik területet, esetleg a régió egészét.

A közvélemény - emlékezvén a hat évvel korábbi mészárlásokra - mindenesetre sürgette az örmények dolgának rendezését, mégpedig jóvátételi szándékkal. Ezért aztán 1920. május 19-én Nagy-Britannia (D. Lloyd George, G. N. Curzon), Franciaország (A. Millerand, P. J. L. Berthelot) és Olaszország (F. S. Nitti) képviselői tanácskozásra gyűltek össze San Remóban. Kívülről asszisztált (levelek, állásfoglalások útján) az USA elnöke, W. T. Wilson és a Népszövetség.

A tanácskozások legfőbb jellemzője az volt, hogy az éppen előterjesztett megoldási javaslatot valamelyik fél mindig "megfútta", úgyhogy az államhatárok és a diplomáciai elismerések ügye gyakorlatilag nem mozdult előre. Nem kevésbé volt problematikus kérdés, hogy ki adjon pénzt a konszenzust elérő szándékok megvalósításához. Különösen Erzerum és Trapezunt hovatartozása okozott visszatérő vitát a tanácskozásokon.

A megoldást ugyanakkor két fejlemény is sürgette. Egyfelől a kemalisták erősödésével kívánatossá vált a török békeszerződés mielőbbi megkötése, másfelől a Kaukázuson túli területen alakult köztársaságok (Azerbajdzsán, Grúzia és Örményország) mindinkább veszélyeztetetté váltak a vörös hadsereg által.

Az Antant az utóbbi vonatkozásban egyre inkább elvesztette érdeklődését, mert csábítóbb befolyási övezeteket talált (Mezopotámia, Szíria). Wilson elnök (mondhatni, az Antant "provokációjára") úgy foglalt állást, hogy a Kaukázuson túli örmény köztársaságot ismerte el, de a felajánlott mandátumszerzést nem fogadta el. Ezzel tulajdonképpen az örmény ügy lekerült a napirendről.

Az Antant és a még létező szultáni hatalom a határkérdést Sevres-ben 1920. augusztus 10-én aláírt békeszerződésben zárta le, ám ennek meghagyásai nem realizálódtak. Ehelyett a kemalistákkal aláírt szerződés lett az "irányadó" (Lausanne, 1923. június 23.). A török-szovjet határ megállapítása 1920. december elején történt meg a kemalisták és a szovjetek tárgyalásának eredményeként. Törökországhoz került Kars és Aleksandropol.

fordította: Futala Tibor

Vissza