Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

Dél és a NATO-bővítés

Karaosmanoglu, Ali L.: NATO Enlargement and the South: A Turkish Perspective.= Security Dialog, 1999. 2. no. 213-224. p.

A tanulmány a NATO kibővítésével foglalkozik, mégpedig Európa délkeleti részének, a Balkánnak, a Kaukázusnak és a Fekete-tenger vidékének és a keleti Mediterráneumnak a NATO-ba való felvétele lehetőségével. Ezeket a régiókat a szerző egységesen "Délnek" nevezi, beleértve két NATO-tagállamot, Görögországot és Törökországot is.

A Szovjetunió felbomlása, és független államok keletkezése lehetővé tette a Dél államainak, hogy jó kapcsolatokat építsenek ki a Nyugattal. Más részről viszont az itt fellángoló etnikai és vallási konfliktusok, a terrorizmus megnehezíti az együttműködést. A Dél biztonsága nem garantálható Oroszország nélkül. A NATO bővítési folyamata viszont nem készteti Moszkvát együttműködő viselkedésre. Látható, hogy Oroszország reagálása a NATO első kibővítésére visszafogott volt, hatalmi pozícióját tekintve Oroszország már nem volt elég erős ahhoz, hogy meg tudja akadályozni a közép-európai országok felvételét. A déli országok felvétele azonban erősebb reakciókat válthat ki Moszkvából, megnövekedne a feszültség az orosz-török kapcsolatokban. A déli államok NATO-felvétele helyett inkább az Európai Unióhoz történő integrációjukat kellene felgyorsítani, így Oroszország nem érezné veszélyeztetve magát.

A NATO-bővítés első köre után is nyitva hagyták az ajtót az új tagok előtt. A második kör feltételezett tagjai: Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovénia. Az északi országok saját biztonságuk növekedését várják a balti államok felvételétől. Törökország pedig támogatja Románia, Szlovénia és Bulgária csatlakozását. Ankara úgy véli, hogy Románia és Bulgária NATO-tagsága katonai és geopolitikai tekintetben a biztonságot jelentheti a Balkánon és a Fekete-tenger vidékén, amelyek Európa egyáltalán nem stabil pontjai.

Törökországnak viszont egyáltalán nem tetszik az, hogy Lengyelország, Csehország és Magyarország, amelyek korábban a Varsói Szerződés tagjai voltak, már NATO-tagok és nemsokára az EU is felveszi őket, míg Törökország, amely hűséges szövetségese volt mindig a Nyugatnak, nem lehet EU-tag. Persze a török parlament nem mondott nemet a bővítési folyamatra, hiszen a NATO Törökország legfontosabb kapcsolódási pontja Európához és az USA-hoz. Így az ország lelkes résztvevője a NATO Békepartnerség programjának, és erős támogatója Románia és Bulgária tagfelvételének.

Egy tisztán déli bővítés nagy problémákat okozhat a Szövetségnek, különösen a balti régióban. Egy tisztán északi bővítés viszont a déli területen okozhat bonyodalmat. Más részről viszont a balti területen és a Fekete-tenger partvidékén történő egyidejű bővítés veszélyes biztonságpolitikai problémát okoz nemcsak a NATO-nak, hanem Oroszországnak is. Az egyidejű kétoldalú bővítés esetén Moszkva úgy érezhetné, hogy a Nyugat minden oldalról katonai nyomás alatt tartja.

Első pillantásra a bővítés dilemmája megoldható lenne úgy, hogy a második körben egyedül Szlovéniát vennék fel, hiszen ez az ország okozza a legkevesebb nemzetközi feszültséget. Azonban ez sem járható út, legalábbis Románia számára nem, az országot ugyanis megnevezték már 1997-ben mint lehetséges tagjelöltet, és negligálásával két erős támogatója, Franciaország és Törökország sem lenne igazán elégedett.

A NATO-bővítés nem igazán járul hozzá Oroszország demokratizálódásához, hiszen súlyos félelmeket idéz fel az országban. A politikai kultúra még nem annyira erős, hogy belássák: a NATO-bővítés a béke megerősítését szolgálja. A kommunisták és a nacionalisták a bővítést geopolitikai csapásnak fogják fel. A gazdasági krízissel együtt esetleg egy nyugatellenes Oroszország jöhet létre.

Ez nem vezetne új hidegháborúhoz ugyan, de ahhoz elegendő lenne, hogy Oroszország kevésbé együttműködő, önzőbb politikát folytasson szomszédaival szemben, különösen délen. Így létrejöhet egy új Kelet-Nyugat geopolitikai törésvonal, valahol Közép-Ázsia és a Kaukázus között.

Gazdasági gyengesége ellenére Oroszország képes politikai és katonai hatalmával élve Délen megbontani a stabilitást. Először is késleltetheti az új független államok konszolidációját és közeledését a Nyugathoz. Másodszor katonai erejének átcsoportosításával befolyásolhatja a kényes egyensúlyt. Harmadszor pedig Oroszország egyike a világ két legnagyobb nukleáris hatalmának. Mindezeket figyelembe kell venni a bővítés második körének meghatározásánál.

Az 1998-1999-es koszovói konfliktusban Oroszország folyamatosan tiltakozott a NATO katonai beavatkozása ellen. Úgy érezhette, hogy ez precedenst teremthet a NATO esetleges Oroszország határaihoz közeli beavatkozásához is.

A múltban Törökország és Oroszország többet harcolt egymással, mint együttműködött. Mára azonban felismerték, hogy együttműködésük több előnnyel jár mindkét fél számára, mint a konfrontáció, ezért vezetőik óvatosabban nyilatkoznak egymásról. Németország után Oroszország második legnagyobb kereskedelmi partnere Törökország. Törökország energiaellátását pedig elég nagy részben Oroszország biztosítja. Így érdeke a török befektetőknek, hogy részt vegyenek az ország gazdasági helyreállításában.

A NATO-bővítés folyamatát az első kör államainak felvétele után szüneteltetni kellene. Ez lehetőséget adna Moszkvának, hogy tisztázza politikáját a Dél államaival szemben. Jelenlegi gyengesége nem lehet elégséges ok, hogy erőszakolják a NATO déli irányú kibővítését. A Nyugatnak is érdeke, hogy megvárja Oroszország stabilizálódását. Egy stabil Oroszország a déli régióban is stabilizáló tényező lehet. A kiegyensúlyozottság elérésére a legjobb út, ha arra késztetik Oroszországot, hogy együttműködő magatartást tanúsítson mind kormányzati, mind pedig gazdasági szinten. Az együttműködésre késztetés történhetne úgy, hogy nem erőltetik a NATO bővítési folyamatának továbbhaladását az első kör után, ezzel meggyőzik Oroszországot, hogy az együttmunkálkodás kifizetődőbb számára, mint a konfrontáció. Ezzel a Nyugat értékes lehetőséget adna Moszkvának a demokratizálódásra és a fejlődésre.

A Békepartnerség intézménye pedig kapcsolatot teremt a Szövetség és a NATO-tagságra pályázók között, és előkészíti az utóbbiakat a tagságon belüli együttműködésre. Egy hosszú szünet a következő felvételi eljárás előtt lehetőséget teremt arra, hogy a Békepartnerség intézménye jelentős szerepet kapjon a hidegháború utáni rendezésben, hiszen olyan tagjai is vannak, amely országok nem lesznek a NATO tagjai (pl. Oroszország).

Lehetőséget kell teremteni a régiónak arra is, hogy felkészüljön az Európai Unióhoz történő csatlakozásra. Kívánatos, hogy az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás egymást támogató és párhuzamos folyamat legyen. Amennyiben leáll a NATO-bővítési folyamat, úgy az EU-hoz való csatlakozás adhat kapcsolódási pontot olyan országoknak, mint Szlovénia vagy Románia. Az EU-nak is fontos lesz a Fekete-tenger partvidékén fekvő országoknak a csatlakoztatása, hiszen a nemzetközi kapcsolatokban csak úgy lehet számottevő szerepe, ha nem zárkózik be határai közé.

A NATO-nak nem szabad nagyon megelőznie az EU-t a tagfelvétel menetében. Mielőtt sor kerülne a NATO-bővítés második körére, meg kellene várni, hogy EU-tag legyen Magyarország, Lengyelország, Csehország és legalább még egy ország a Fekete-tenger mellettiek közül. Ha ez így történik, a Szövetségnek több energiája, több pénze és több ideje lesz, hogy kiszélesítse az Atlanti-óceánt átszelő biztonsági együttműködés horizontját, és előkészítse a Szervezet megújulását az új tagok felvételére.

Forditotta: Biczó Krisztina

Vissza