Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

"Halálos nacionalizmus" a Balkánon

Hagen, William W.: "The Balkan's lethal nationalism". = Foreign Affairs, 78. vol. 1999. 4. no. 52-64. p.

 William Hagen a koszovói háború történeti gyökereit elemzi ebben a tanulmányban. A térség történelmét ismerő olvasó szinte "rutinból" átfuthatja az első néhány oldalt: az Oszmán-török Birodalom hanyatlásának históriáját, az "Európa beteg embere" szindrómát, a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia szerepét a balkáni keresztények védelmében minden történeti műveltséggel rendelkező magyar "betéve tudja". Kevésbé ismert az érdeklődő közvélemény számára az, hogy mi történt a Balkánon - főként Jugoszlávia területén a két világháború között. Koszovóban például ekkor hajtották végre az első "szerbesítési" kísérleteket, a nem szerb szláv lakosságot pedig egyes helyeken megpróbálták az ortodoxiára "áttéríteni". Tito Jugoszláviája is igazából a szerbek, horvátok és szlovének állama volt - mint Hagen találóan meg is jegyzi, a boszniai muszlimok és a koszovói albánok végig "outsiderek" voltak.

Nagy-Szerbia ideája igazából az 1840-es évekből ered, persze nem úgy képzelték el megálmodói, mint ahogy az - Jugoszlávia, pontosabban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság képében - később megvalósult.

Koszovó helyzete annyiban volt különleges, hogy az albán nemzeti tudat - a hosszan tartó török uralom miatt, "muszlim védernyő alatt" - könnyen meg tudott erősödni. A két világháború között Olaszország volt Koszovó Jugoszláviától való elszakadásának és Albániával való egyesülésének fő támogatója, természetesen nem önzetlenül: Itália segítő szándékát saját nagyhatalmi ambíciói motiválták, mivel Róma Albániát egyfajta hídfőállásnak tekintette a balkáni terjeszkedés megvalósításához. Amikor 1939-ben a "szkipetárok földje" olasz kézre került, a Koszovónak nyújtott támogatás - mind mennyiségi, mind minőségi értelemben - jóval magasabb szintűvé vált a korábbinál. 1941-ben, Jugoszlávia szétesésekor Koszovót Albániához csatolták, így létrejött "Nagy-Albánia" - persze olasz védnökség és megszállás alatt. Az albánok annyira rettegtek a szerb uralom visszatérésétől, hogy aktívan részt vettek a Tito partizánjai elleni küzdelemben, sőt 1943-tól, Olaszország német megszállásától kezdődően a nácik egy külön albán SS-hadosztályt is tudtak közülük toborozni. 1945 után csaknem egy éven keresztül próbáltak ellenállni a szerb kommunista uralomnak. Mikor Koszovó ügye elbukott, több mint 250 ezer albán emigrált a szerb kézre került tartományból. A jugoszláv hatóságok egészen 1968-ig a nyílt beolvasztás politikáját folytatták a koszovói albán többséggel szemben, ekkor azonban Tito bölcsebbnek látta, ha autonómiát ad a tartománynak. Az albánok viszonylag jól tudtak élni ezzel a nehezen kiharcolt lehetőséggel, s nem véletlen, hogy Milošević 1989-ben igyekezett felszámolni Koszovó különleges státusát és teljesen beolvasztani Szerbiába. Az albánok Ibrahim Rugova vezetésével egészen 1997-ig "passzív rezisztenciát" folytattak, utána azonban aktivizálódtak, és fegyveres partizánharcba kezdtek. Erre a szerbek az "etnikai tisztogatásokkal" reagáltak. A folytatás közismert: 1999 tavaszán bekövetkeztek a NATO-légicsapások. Koszovó sorsa a szerb erők kivonulásával átmenetileg nyugvópontra jutott - más kérdés, hogy a terület "de jure" még Szerbia része, "de facto" azonban már nem, az igazi rendezés (bármennyire is halogatja ezt a Nyugat) aligha odázható el a végtelenségig.

A balkáni véres drámák sorozatának valószínűleg még nincs vége. A legégetőbb kérdés most az: mi fog történni Montenegróban? A szerbek aligha fogják békésen tűrni a kisebbik jugoszláv tagköztársaság elszakadását, hiszen ez "Kis-Jugoszláviának" is a végét jelentené. Ráadásul - Boszniához hasonlóan - Montenegróban etnikailag is jól reprezentáltak.

Hagen különösen azért tart az eljövendő montenegrói és egyéb balkáni háborúk bekövetkezésétől, mert az ottani polgárháborúk vadsága, kegyetlensége és barbarizmusa minden képzeletet felülmúl, meghaladja a "szokásos" polgárháborús brutalitási szintet is. Mi az oka ennek a szerző által "tipikusnak" minősített különleges kegyetlenségnek? Hagen szerint nem más, mint a félszigeten több mint 500 évig tartó török uralom, az iszlám ugyanis kritikus helyzetekben a legszélsőségesebb eszközök alkalmazását is megengedi az "igazhitűeknek" a teljes győzelem kivívása céljából. (Nem kívánjuk vitatni a szerző ezen állítását, hozzá kell azonban tennünk, hogy nem szerencsés megoldás egyedül az iszlámot felelőssé tenni, hiszen a pravoszláv ortodox kultúrkörbe tartozók is követnek el hasonló szörnyűségeket olyan területeken is, ahol vagy soha nem volt török uralom, vagy a balkáni átlagnál jóval rövidebb ideig tartott.)

Ugyanakkor valóban tény, hogy amikor a Török Birodalom 1918 után visszaszorult a Drinápoly környéki töröklakta területekre, a Balkán függetlenné vált, illetve újabb területekkel kiegészült kisebb országaiban - "békés" időszakokban is - szinte mindennapossá vált az erőszak, a vérbosszúk sorozata, főleg Boszniában, Montenegróban, Koszovóban, de - mindenekelőtt - Macedóniában, ahol a helyi "macedón" többség mind nyelvében, mind kultúrájában sokkal közelebb állt a bolgárokhoz, mint a szerbekhez. Macedónia hegyei között szinte állandóak voltak a csetepaték és leszámolások, a kisebb települések lakói soha nem érezhették magukat igazán biztonságban. (E sorok írójának egy idős kollégája mesélte, hogy fiatal tanárként Macedóniában mindig revolvert kellett tartania a tanári asztalon. ő - mint vajdasági magyar - nem volt igazán érintve a helyi csetepatékban, de az iskola igazgatója közölte vele, hogy másképpen nem tudja szavatolni a biztonságát.)

Hagen kitart amellett, hogy mindez nagyrészt török "hagyomány", tehát az ő számlájukra írható a rengeteg gyilkolás, etnikai tisztogatás és a példátlan méretű nemi erőszakhullám a polgárháború sújtotta területeken. Milošević is megkísérelte Koszovóban a "régi, kipróbált módszerekkel", hogy egy visszafordíthatatlan etnikai "fait accompli"-t teremtsen. Holokauszt-e az, amit a szerbek Koszovóban elkövettek? - teszi fel a kérdést a szerző. Véleménye szerint nem, mert az "etnikai tisztogatások" során - dacára a sok gyilkosságnak - nem a biológiai-fizikai megsemmisítés a cél, hanem az elűzés. Sokkal inkább a törökországi görögök 1922-es elűzéséhez, az örmények 1915-ös kis-ázsiai sorscsapásaihoz és a közép-európai németek 1945-1946-os tragédiájához hasonlítható az albánok sorsa. Szerbia kisebbé tétele - Hagen következtetésének tükrében - nem járható út. A NATO-nak azonban tartósan jelen kell lennie a Balkánon, ha nyugalmat akar a térségben.

Forditotta: Horváth András

Vissza