Kisebbségkutatás                                                                                                                9. évf. 2000. 1. szám

 

Kelet-Európa és a történelmi emlékezet

Jedlicki, Jerzy: Historical memory as a source of conflicts in Eastern Europe. = Communist and Post-Communist Studies, 32. vol. 1999. 225-232. p.

A legtöbb etnikai konfliktusban a történelmileg meghatározott tényezők fontos, de nem döntő szerepet játszanak. Létezik azonban két lehetséges megjelenítési formája a történelmi visszapillantás konfliktusgerjesztő hatásának. Az első típusban egy-egy történelmi eseményt "szentté" avatnak azzal, hogy misztifikálják dátumait, helyszíneit, szereplőit, és szimbólummá teszik tárgyait. Egy másik módja pedig az, hogy a múltban más néptől elszenvedett sérelmeket és vereségeket a kollektív emlékezetbe úgy építik be, mintha minden rossz a másik néptől eredt volna, és a saját nép semmiért sem lenne felelős. Mindkét módszernél nagy az esélye annak, hogy a konfliktus éppen a történelmi jóvátétel reményében újulhat ki.

Az "emlékezet" szót használhatjuk köznapi és metaforikus jelentésében egyaránt. Az utóbbi típus a kollektív emlékezet, ami hiedelmek összességét jelenti, hiszen a tényekre való egyéni emlékezést nemcsak az eltelt idő befolyásolja, hanem a hatalom, és ma már persze a média is. A társadalom számos egymással versengő "kollektív emlékezetet" képes létrehozni, s létezik köztük egy domináns.

Kelet-Európa huszadik századi történelmén tökéletesen bemutatható, hogy a múltra való emlékezés hogyan teheti súlyosabbá a jelen konfliktusait. Legérdekesebb azt a kérdést megvizsgálni, milyen tényezők aktiválják a történelmi emlékek felszínre kerülését egy adott pillanatban, és milyen körülmények között maradnak "alvók", látszólag elfeledettek a múlt tényei.

Ebből a szempontból érdekes a második világháborút felidéző lengyel emlékezés kérdése. Nehéz elképzelni ugyanis intenzívebb gyűlöletet, mint amit a lengyelek táplálnak magukban a németek iránt a náci okkupáció és a háború miatt. Nem csoda, ha a kommunista hatalom sietett kiaknázni ezt a spontán németellenes érzést, és igyekezett fenntartani még az NDK megalakulása után is. Az évszázados "Drang nach Osten" politikát hangsúlyozottan tanították az iskolákban, mert ezután közvetlenül kiemelhették a Szovjetunió szerepét Lengyelország nyugati határainak biztosításában.

Csak az 1970-es években kezdett oldódni ez a lengyel magatartás. Ennek első lépése az 1970-ben megkötött lengyel-NSZK-szerződés volt, de döntő tényezőnek bizonyult a lengyelek millióinak látogatása Németországban. Persze nem lehetett kitörölni a náci erőszakra vonatkozó emlékezetet, de az idő múlásával már nem volt meghatározó szerepe. Ma a németeket barátságos szomszédnak tartják, a fiatalok már nem szívesen tanulnak a nép háborús szenvedéséről és a dicső ellenállásról, mert számukra ez már nagyon-nagyon régi történelem.

A Szovjetuniót érintő lengyel emlékek nem voltak kevésbé fájdalmasak, mint a Németországgal kapcsolatosak, de ezeket 45 éven keresztül nem lehetett említeni, mesterségesen elnyomták azokat. Ezek után nem csoda, hogy az 1980-as években előkelő helyet foglaltak el a szamizdat irodalomban a Szovjetunióról szóló írások, és különösen Sztálin Lengyelországgal foglalkozó művei. Ekkoriban meredeken emelkedett az oroszokkal szembeni ellenszenv. Manapság mintha megfordulna ez a tendencia: bár egyre több szovjet vezető által elkövetett bűnre derül fény, és az erről szóló irodalom is bőséges és hozzáférhető, az előző izgalmi állapot csökkeni látszik.

Meglepőnek tűnhet, de tény: a lengyel-ukrán kapcsolat a leginkább megterhelt kölcsönös haraggal és sztereotípiás gondolkodással. De ugyanazért a területért és ugyanazokért a népcsoportokért folyt a harc egész történelmük során, és 1918 után egyre véresebb konfliktusok robbantak ki sorozatban a két nép között. Így mindig új réteg rakódott a kollektív emlékezetre mindkét oldalon. A legtragikusabb konfliktus 1943-ban robbant ki, amikor az ukrán vezetők elhatározták Kelet-Galícia és Volhínia megtisztítását a lengyelektől. 1947-ben viszont Lengyelország területén tereltek össze 150 ezer ukrán nemzetiségűt, és telepítettek át északra és nyugatra a keleti területek helyett. A "megbékélési politika" halálos áldozatainak száma a mai napig ismeretlen.

Ezekről persze 1989-ig nem lehetett nyilvánosan beszélni. Amikor viszont már lehetett, hamar kiderült, hogy egyik oldalon sem szelídült meg a történelmi emlékezet. Ez a lengyel külpolitika számára problematikus volt, mert történetében először próbált meg közelebbi kapcsolatokat kiépíteni a független Ukrajnával.

A lengyel-ukrán viszonylatban háromféle magatartásmód írható le a múltra való emlékezésből fakadóan. Az elsőt azok a szervezetek produkálják, amelyeket az 1945-ben vagy azután a Szovjetunióból áttelepítettek alapítottak. ők a vérszomjas ukrán és igazságos lengyel politika sztereotípiáját elevenítik fel. Tulajdonképpen nem játszanak számottevő szerepet a lengyel közgondolkodásban, de nagyon hangosak például a templomokért folytatott harcban: ellenzik visszaadásukat a görög katolikusoknak vagy az ortodoxoknak.

Egy másféle magatartást képvisel számos liberális sajtótermék, pl. a Gazeta Wyborcza. ők a nacionalista állásponttal szemben állnak, és üdvözlik azokat a cikkeket, amiket mérsékelt lengyel vagy ukrán értelmiségiek és újságírók írnak. Ezek az írások megpróbálják oldani a régi feszültségeket, de a módszer nem tűnik nagyon eredményesnek, mert inkább aktiválja, mint gyengíti a nyomasztó emlékeket.

A történészek egy harmadik magatartásformát választottak. Mindkét fél szakemberei konferenciákon vesznek részt, és megpróbálják a köztük lévő szakadékot dokumentumokkal áthidalni. Bár nem könnyű elsimítani az ellentéteket, és számos ponton éles vita zajlik köztük, együttműködő légkörben tartják meg a tanácskozásokat.

Szerencsére a lengyel-ukrán haragnak jelenleg nincs politikai vonzata. A kisebbség ugyanis mindkét oldalon gyenge és szétszórt, nem támasztanak területi célokat. Így nyugodtan feltételezhető, hogy a bosszúk láncolata megszakad.

A kollektív memória képlékeny, de nem alakítható parancsra. A korábbi üldöztetésről és szenvedésről tárolt lappangó emlékezet felidézése könnyen olyan sztereotípiákat mozgósít, hogy az ellenség csaló, kegyetlen, barbár nép. Ezek persze félelmet gerjesztenek, ugyanakkor egy önelégült magabiztosságot is előidézhetnek afelől, hogy az esetleges visszavágás jogos.

Kelet-Európa és a Balkán különleges helyszíne az ilyen konfliktusoknak. Ennek oka lehet a speciális demográfiai helyzet: olyan mértékben keveredtek össze a területen az etnikai és a vallási csoportok, mint sehol máshol a jelenlegi Európában. Ez a sajátosság a hétköznapokban nem okoz problémát egészen addig, amíg nem lesz politikai kérdés a "ki uralkodik és ki engedelmeskedik" szereposztás. Ennek az egyszerű kérdésnek olyan félelmetes jelentéstartalma és érzelmi motiváltsága van, hogy könnyen vezethet jó szomszédokat is elképzelhetetlen ellenségeskedésbe.

Ma már vannak olyan tényezők, amelyek megkönnyítik az elszakadást a romantikus, érzelemteli történelemszemlélettől. Például az, hogy manapság az emberek energiájuk nagy részét gazdasági célok elérésére fordítják. Ezenkívül a modern világban minden eseménynek többféle érdeklődési területe és azonosságtudata van egyszerre: kulturális, vallási, politikai, szakmai, így a nemzeti összetartozás csak egy a sok közül.

A problémák áthidalhatóságát jelzi, hogy a háború után az élet visszatér a régi kerékvágásba Szarajevóban. Egy mohamedán üzletember, akinek boszniai szerb az üzleti partnere, ezt mondta: "Nem ez volt az első, sem pedig az utolsó háború. Most véget ért, és el kell felejteni, tovább kell folytatni az életet. Ennek pedig egyik módja a gazdaság újjáélesztése".

Persze a múlt elfeledéséről csak mint metaforáról lehet beszélni. Senki sem felejthet el igazából egy súlyos nemzeti traumát. Csak választani lehet az emlékezés folyamatos felszínen tartása és annak a tudat peremére engedése között. Az első a megtorlás reménye érdekében szükséges, míg a második a lidércnyomás történelemmé szürkítésében. A választás erkölcsileg nehéz, mert az ember alapvetően az igazságosságra tör, amit nem tehet amnéziás állapotban. Mégis törekedni kell erre, és ebben nagy felelőssége van az értelmiségnek, amely képes a jelent és a múltat analizálva érvekkel meggyőzni a közvéleményt a felejtés szükségszerűségéről.

Forditotta: Biczó Krisztina

Vissza