Főoldal

Korunk 1934 Március

A mai magyar szociálpolitika


Sándor Pál

 


Igaz ugyan, hogy Papen, Hitler alkancellárja egyik budapesti tartózkodása alkalmával úgy nyilatkozott, hogy a német nemzeti szocialistáknak, ami legalább is az antiszemitizmust illeti, a magyarok voltak a mesterei — mely nyilatkozat közlésétől egyébként a magyarországi lapokat „eltanácsolták” — mégis alapjában úgy áll a dolog, hogy inkább az olasz és német fasizmusok adtak elméleti és gyakorlati utmutatást a magyar fasizmusnak, mint fordítva; viszont elsősorban taktikai és tempóbeli különbségeket találhatunk közöttük, nem pedig elvieket, azaz magyar részről szoros alkalmazkodást ahhoz a felfogáshoz, hogy „a fasizmus nem epizód, hanem Európa átalakulásának egyik utja, amelyet minden nemzetnek a maga módján kell megjárnia”. (Dr. Farkas József: Égető problémák, 8. o.) E magamódok legvilágosabbjai éppen a szociálpolitika területén mutatkoznak, ami avval függ össze, hogy a magyar fasizmus aránylag későn ismerte fel a közvetlen tömegbázis szükségességét és ehelyett a balanszirozás, az egyes érdekcsoportok, pártok és osztályok egymás ellen való kijátszásának politikáját folytatta. E „helytelen” politika magyarázatául éppen a magyarországi háború utáni forradalmi mozgalmak szolgálnak, amelyeknek külső hatalom fegyverével való leveretése az uralkodó osztállyal nem láttatta tisztán az osztályerők viszonyát és nem lévén biztos benne, hogy a forradalmi erők tényleg legyűretteke vagy csak elaléltak, nem tartotta tanácsosnak azonnal átvenni az osztálykommandót. Viszont annál kedvezőbbé vált számára a helyzet később, amikor a kispolgári ellenforradalom aránylag tartós ingadozásai mögött megszervezte uralmát, mert igy a finánctőkediktatura ténylegessége még jó sokáig a kispolgári győzelem eredményeiként tűnt fel, — annyival is inkább, mivel az inflációs gazdálkodás melléktermékeként a parasztbirtokok is megszabadultak adósságterheiktől. A magyarországi fasizmus kispolgártenyésztése tehát eredetileg nem program követelmény volt, mint a hitleri fasizmusnál, hanem az események dialektikája, amelynek tudata csak jóval később érkezett el az uralkodó osztályhoz, akkor, amikor a kispolgár alól kicsuszván a talaj, a tömegbázis ujramegteremtésére azt most már az olasz és német tanulságok alapján a programba is be kellett illeszteni. (L. Gömbös: Nemzeti munkaterv 39., 53. és 57. pontjait).

Ugyancsak a forradalom, illetve az a tény, hogy azt csak külső erő segitségével lehetett leverni: határozta meg a magyar finánctőke politikáját a munkáskérdésben is: az, hogy a munkásság tudott egész népet magával ragadó, még régi vezéreit is félretoló forradalmat csinálni, tudott még a történelmileg lehető legkedvezőtlenebb helyzetben is hozzáfogni az új társadalom megszervezéséhez, — a finánctőke számára azt diktálta, hogy csak a forradalmat jelentő munkásmozgalmi szervezkedést, ne pedig minden munkásmozgalmi szervezkedést semmisítsen meg, — eltekintve attól, hogy egy engedelmes munkásmozgalom a tulságosan hatalomrajutott kispolgári rétegek sakkbantartására és visszaszorítására is alkalmas. Ez a lényege aBethlenféle paktumpolitikának, amely a szociáldemokratapártnakbiztosította a szervezkedés monopoliumát, ama kötelezettség ellenében, hogy a szociáldemokratapárt bizonyos rétegeket (parasztság, vasutasok, stb.) nem von saját propagandakörébe és nem tér le a finánctőke által megszabott legalitás útjáról. A magyarországi fasizmustehát nem nyult a szervezkedés hypertrófiájának eszközéhez, nemszervezte meg a maga fasiszta munkásmozgalmait, mint az, olasz ésnémet fasizmusok, mert számára önként adódott, mint tömegbázis akispolgárság, és mint a kispolgárság látszólagos érdekképviselője amunkáspogromok idején nehezen tudta volna feltüntetni magát egyuttal, a munkásság képviselőjének is. Ezért teremtett a szociáldemokrácia ujjáélesztésével önmaga és a munkásság között bizonyosdistanciát és ezért vált később új feladatává e distanciának a szűkítése, sőt kiküszöbölése.

E distanciából következett az a ,,szociálpolitika' is, amely a Lex Vass I. és Lex Vass Il.ben, a betegség és balesetbiztosításban, valamint az öregség, rokkantság és hátramaradottak biztositásában nyerte lényeges kifejezését. Egyes munkáltatói körök annak idején ellenük irányuló, rájuk terhet rakó intézkedésinek tekintették ezeket a törvényeket, melyek szerintük nem állanak arányban az ,,ország” teherbiróképességével és alkotásának alapmotívuma az a nemzeti hivalkodás, mely a halbiológiai intézetet, a Collegium Hungaricumokat és a külföldi követségi palotákat hozta létre. Hiába igyekezett a törvények megfogalmazója Kovrig Béla bizonyítani „A magyar szociálpolitika igazát a liberális és szocialista eszmerendszerek küzdelmeiben” (Munkaügyi Szemle Kiadványai 8. sz.) és hogy a munkáltatók aggodalmait profitjuk esetleges csökkentését illetőleg eloszlassa, azzal érvelni, hogy „a szociálpolitika nem nyolcórás munkanapot, nem cselédbiztosítást nem gyermekvédelmet, nem lakásügyet jelent, hanem a közösség összetartásának szolgálatán keresztül az ember elvének érvényesítését. A szociálpolitika az anyagi világ erőrendszerével, az anyagisággal, a materiális érdekelvvel szemben az ellenprincipiumnak, az embernek az érvényesítője” (11. 1.), — ama bizonyos munkáltatók nem értették e filozófiai nyelvet; kénytelen volt maga a népjóléti minisztérium felvilágosítással szolgálni, s ezzel leleplezni a„szociálpolitika” lényegét és intencióit, melyeket most már, csak a szociáldemokraták nem, de annál inkább felfogtak a munkáltatók és hasznosítottak is a maguk javára. A népjóléti minisztérium ugyani« beszámolójában (Die soziale Arbeit in Ungarn. Die Tätigkeit der ungarischen Volkswohlfahrtsregierung) emlékezetbe idézi, hogy a mult század derekán a segélypénztárak a munkáltatók iniciativájából jöttek létre (37. o.) és hogy 1900ban a kereskedelmi miniszter „a gazdasági élet érdekében szükségesnek látta a munkások baleset elleni kötelező biztositását megvalósítani, mivel a Kuria egymásután! tette felelőssé a munkaadókat üzemi balesetekért és ezen itéletek alapján olyan magas kártérítési összegeket róttak ki, amelyek teljesítése folytán kisebb vállalatok tönkre is mentek” (39. o.) Az önleleplezés során azonban ez a beszámoló még tovább megy. Annak magyarázatára, hogy a Lex Vass II. csak az iparban és kereskedelemben foglalkoztatottakra vonatkozik, a mezőgazdasági munkásokra nem, holott a terheket az össz lakosság viseli, ezt írja: „Az állaim nem követ el igazságtalanságot más társadalmi rétegekkel szemben, ha közpénzekből olyan intézményt támogat, amely csak az iparban és kereskedelemben, érdekelt lakosság számára létesült. Ép' ellenkezőleg, kötelességet teljesít, minthogy az ipari osztályon belül olyan válságoktól óv meg, amelyek az összesség szellemétés egészségét veszélyeztethetnék.” (54. o.)

Hellernek mindenesetre mentségére szolgál, hogy ennek bizonyitására nem akad egyéb érve, mint az, hogy ha így volna, ,,akkor a szocialistáknak ellenezniök kellene a szociálpolitikát”, holott „a szociálidemokrácia programjába felvette a szociálpolitika követeléseit” (15. o.) – mentségére, mert számára marxizmus és szociáldemokrácia még egy, – de viszont megint csak maga a törvény és annak sorsa cáfolja őt meg legtalálóbban. A Lex Vass I. ugyanis már 1923ban a nemzetgyűlés elé került, abban az időben, amikor a kispolgári ellenforradalmi rétegek visszaszorítása erélyesen folyt és a finánctőke a szervezett munkásságban keresett támaszt a kispolgárság lázadozása és elégületlenkedése ellen. Minthogy azonban ez utóbbi nem bizonyult elég átható erejűnek, illetve az ellenállás könnyen leszerelhető volt, egyszerre nem lett fontos a munkásság „rokonszenvének” a megnyerése sem. A parlament ,,másirányu elfoglaltsága” (Die soziale Arbeit in Ungarn, 42. o.) miatt nem ért rá foglalkozni a tervvel s csak 1927 elején lett egyszerre nagyon sürgőssé az ügy, akkor, amikor a részlege« konjunktura nyomán a munkásmozgalom erőteljesebb lett és a paktumpolitika, Alapkőbotrány, Ált. Fogy. Szöv. államilag történt szanálása, stb. következményekép a szociáldemokratapárt és a szakszervezetek a szétbomlás stádiumába jutottak és egymásután alakultak meg és hódították el a munkástömegeket a baloldali szervezetek. (MSZMP).

A Lex Vass I. azonban már mutatja azt is, hogy az, uralkodó osztály kezd rájönni a paktumpolitika kétélű voltára: a munkásszervezetek és intézmények csak akkor szolgálnak teljes mértékben és külön alkuk nélkül a polgárságnak, ha azok állami kezekbe kerültek és az állam szankciókat is alkalmazhat pozitiv értelemben velük szemben. A Lex Vass I. ezért az önkormányzat élére egy az államfő által kinevezett elnököt állított. „Ennek a rendelkezésnek az volt a célja — irja a mimisztériumbeli beszámoló (I. m. XX. 43. 1.) — hogy az állami felügyelet közvetlenebb és az ügyvitel gyorsabb legyen. A hivatalnokok beállítását elvonták az önkormányzat jogköréből, mivel a hivatalnokokat a népjóléti miniszter, illetve ennek javaslatára az államfő nevezi ki.” A munkásbiztositás autonómiájának elkobzásával és állami intézménnyé, aza:z a polgárság egyik erőszervezetévé való átalakitásával azonban nem fejeződött be a fasizálási processzus, az a folyamat, amelynek során a Munkás biztositóból Társadalom biztosító lett: az, hogy a befolyó összegeket nem „rendeltetésére” azaz a beteg munkások gyógyítására, támogatására fordítják, hanem a társadalombiztositónak, mint az uralkodó osztály lekötelezettjei számára sine cura gyanánt való szolgálásra (a közelmultban az OTI tisztviselőkarát volt börtönőrökkel, továbbszolgáló katonákkal, a hadügyminisztérium hatáskörébe tartozó alakulatok alkalmazottaival egészítették ki, 1. Népszava, 1933. XII. 22.), részben valóságos karhatalmi alakulatokra a munkásság ellen (1932.ből egy rendelet előírja az OTI tisztviselők revolverekkel való felfegyverezését), mindez a „társadalmasított” társadalombiztosító, mint az állam kiegészítő része természetéből következik és ha erre vonatkozó sirámok hangzanak el szociáldemokrata részről, az objektive csak ürügynek tekinthető a lényegtől való elfordulásra. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy a járulékokon felül a beteglapért 20 fillért, az orvosságért 30 fillért kell fizetni, amivel tehát a (természetbeni szolgáltatásokat a munkás külön megtéríti, sőt az orvosságokat ismerve, azokat még effektive tul is fizeti. Más elbírálás alá esik azonban az a tény, hogy a kuria nem minősíti sikkasztásnak, illetve semmiféle törvénybeütköző cselekedetnek azt, ha a munkáltató nemcsak a sajátját, de a munkások béréből levont járulékokat sem fizeti meg az OTI-nak, így téve szert gyakran tekintélyes forgótőkére, — továbbá az, hogy a Lex II. előírja, hogy az öregségi biztosítási alapot „a kormány a gazdaságpolitika bizonyos problémáinak a megoldására fordíthatja, melyek a budgetben nincsenek előirányozva” (Die soziale Arbeit in Ungarn, 61. o.), illetve „az alapoknak a produktiv gazdaság konszolidálására— annak előmozdítására” (u. o.) kell szolgálniok. S e ponton nem az a fontos, hogy ezek az alapok... eltüntek a betegségi ágazat deficitjének a fedezésére, — hanem az, hogy „törvény szerint” a munkásságnak kell előteremteni részben gazdasági vállalkozások alaptőkéit, résziben az uralkodó osztálynak a negyedik rend ellen vivott harcának valóságos hadikölcsöneit. A szociálpolitika mint ,,a bér természetben szolgáltatott része” tehát a polgárságnak jut, — és a fasizmus ebben ott van, hogy ez a bérelvonás, bérleszállitás, bérviszszatartás, sőt eltulajdonítás mint az „osztályharc vívmánya”, mint „szociálpolitika” jelenik meg.

Hasonló folyamatot látunk a szakszervezeti kérdésben is, bár ott a distancia még nem tünt el annyira, mint az OTI kérdésben. A magyarországi ellenforradalom kezdettől fogva megkülönböztetett tisztelettel bánt a szakszervezetekkel, mert ez az ellenforradalom nem a munkásság hypertrofikussá fejlesztett szervezkedésében látta meg a jelentőségét, mint az olasz és német, hanem a szakszervezetekben úgy, ahogy azokat előtalálta. A szakszervezetek szerepe negativ irányban, a munkásság letartását, a kollektiv szerződések jogi szankcióját illetőleg általában véve ki is elégítette, — pozitiv irányban, a munkásság érdekképviseletére vonatkozólag azonban annál kevésbé. Az ellenforradalom volt minisztere és ma is aktiv politikusa, Ereky Károly, midőn legujabb könyvében (Az emberi együttélés feltételei) felállítja tételét, hogy „a munkásszakszervezetek és kartellek azok az intézmények, amelyekre az új társadalmi rend fel fog épülni” (71. o.), ugyanakkor kénytelen megállapítani azt is, hogy „amíg a kartelleket maga a kapitalizmus hozta létre és fejleszti továbbra is, addig a munkások szakszervezetei nem mutatkoztak alkalmasnak arra, hogy a szociális problémákat önmaguk erejéből előbbre vigyék.” Szerinte ,,a normális társadalmi fejlődés érdekében az lett volna az emberiség szerencséje, ha a szakszervezetek a kollektiv szerződésekben állandóan tudták volna biztosítani a munkabérek olyan arányos emelését, hogy a termelés és a fogyasztás egyensulyban maradhatott volna.” (78. o.)... Csakhogy: „a szakszervezetek lemaradtak és nem tudták történelmi hivatásukat teljesitení, minek következében most, ha meg akarjuk akadályozni a társadalmi rend összeomlását, akkor nem marad más hátra, mint hogy az állam teremtse meg törvényhozás utján a fogyasztás és termelés egyensulyát.”

A hatalmi program tehát adva van. Gömbös „nemzeti munkaterve” azonban erre vonatkozólag inkább csak negatívumokat tartalmaz, azt hogy „minden egyesületnek és gyülekezetnek közvetlenül vagy közvetve a nemzeti erők meghatványozását kell szolgálnia” (8. pont), viszont kérdés, hogy a szakszervezeteket azon „társadalmi egyesületek” közé soroljae, amelyek „összevonását” szükségesnek tartja (10. pont), vagy mint „érdekképviseletnek” „a többi érdekképviseletekkel való összhangzatos együttműködésével kívánja előmozdítani az egyes termelési ágak egyensulyát” (42. pont) A magyarországi fasizmus a szakszervezeteket illetőleg nemcsak a tervben, hanem a valóságban is válaszuton áll: beépítsee az állami apparátusba a szakszervezeteket, úgy amint vannak, vagy összetörje őket, hogy azután egész ujakat teremtsen. A hitlerizmus győzelme előtt, az angol és német szakszervezetek államfenntartó szerepe folytán ez a kérdés nem állott oly tisztán a magyarországi fasizmus előtt és a distancia politikáját tartotta a legcélravezetőbbnek, egyes alkalmi állami funkciókat ruházván csupán a szakszervezetekre, mint pl. az állami karácsonyi segélyek szétosztását a munkanélküliek közt. S bár a németországi események azt látszanak a magyarországi fasizmus számára bizonyítani, hogy a forradalmi erők fékentartására nem egyedül a szociáldemokrácia hivatott, mégis e „tanulság” levonására csak bizonytalan lépések történtek, mint pl. a kísérlet a gyermekbarátszövetség állami tanerőkkel való megspékelésére, vagy Gömbös felszólitása az „idegenfajú” párt és szakszervezeti vezérekhez, hogy „csomagoljanak”, ami szintén azt mutatja, hogy inkább szeretné a distancia megszüntetésiét az OTI mintájára, azaz a „békés” átfejlődést a munkásszervezetek államosítására az „idegen elemektől való megtisztítás”, a munkaterv emlitett 8. pontja értelmében a nemzetközi elvtől való elfordulás.

De hogy ily aránylag könnyűnek felfogott helyzetben Gömbös miért nem igyekszik tabula rasat teremteni, miért elégszik meg azzal, hogy „az érdekképviseletek szerves, okszerű kiépitését szorgalmazza” (42. pont), úgy látszik külpolitikai okokra vezethető vissza. Mint ahogy az osztrák szociáldemokrata párt annak köszönheti mai látszatéletét, hogy a francia imperializmus politikai orientációját követi s így külpolitikai támaszt nyer közvetlenül a kisententeban, — ugyanúgy kényszerül a magyar külpolitika a maga „szabadkéz” politikájával, amely ugyan kétségtelen és aktív szimpátiákat foglal magában az olasz és német orientációval szemben, de gazdasági és egyéb e helyt kifejtésre nem alkalmas okokból nem képes minden ajtót bezárni a „nyugati demokratikus” hatalmak irányában sem. Ebből következőleg nem áll a nyilt fasizmus álláspontján, hanem ép ellenkezőleg, igyekszik a nemfasizmus látszatát kelteni s ez részbeni sikerül is neki. Álparlamentarizmusával, álellenzéki fasiszta pártok (u.n, „pincepártok”, mint Magyar Fasiszta Párt, Magyar Nemzeti Párt, Nyilaskeresztesek Pártja, stb.) kreálásával, melyek „programjai” egyébként semmiben sem különböznek a Gömbösféle hivatalos programtél, — a kispolgárság széles rétegét téveszti meg, ugyannyira, hogy pl. a demokrata Gárdos Dezső „Megszűnike egyszer a szegénység” c. könyvében Magyarországot nemhogy a „nyílt diktaturák”, hanem még a „burkolt diktaturák” kategóriájába sem sorozza, hanem, mivel „a parlamentáris demokráciát” még ő maga is kissé tulzottnak találná, ezért egyesegyedül Magyarország számára kreál egy új kategóriát „parlamentáris konzervativizmus” elnevezéssel. (I.m. 6.o.) A szociáldemokrácia is, különösen a II. Internacionale párisi kongresszusa óta, mely formaliter kimondotta, hogy a szociáldemokrácia taktikája csak a demokratikus országokban a demokrácia fegyvere, fasiszta, diktatorikus országokban ellenben az erőszak, — igen gondosan óvakodik attól, hogy kétségbevonja a Gömbösrendszer demokratikus jellegét, mert hiszen akkor legalább elméletben fel kellene adnia demokratikus illuzióit és legalább is propagálnia kellene a megváltozott taktikát.

Hogy pedig a válaszutra került magyarországi fasizmus meg is marad ezen a válaszuton, és a felemásság lassanként meghatározó jegye lesz ennek a rendszernek, az még a fentieken kívül arra is viszszavezethető, hogy az eddigi tapasztalatok szerint a fasiszta demagógia eszközei, melyek Magyarországon Papen tanusága szerint is évtizedes multra tekintenek vissza, a használatban elkoptak és nem bizonyulnak alkalmas eszközöknek az erősen megszükült tömegbázis kiszélesitésére. A fasiszta demagógiának új kiadása a „nemzeti munkaterv” 96 pontja, melyeket „új stílusban”, szinpadi külsőségek közt hoztak nyilvánosságra, nem keltette a remélt hatást és az eredmény erősen alattamaradt a hozzáfűzött várakozásoknak. Hiába próbál Gömbös ujabb és ujabb pontokkal jönni (a TESZ munkahét ünnepén, a Nemzeti Egység Pártja fővárosi „zászlóbontásán”, stb.), — és hiába panaszkodik, hogy az emberek nem tanusítanak kellő érdeklődést a „nemzet jövője”, a „történelmi idők”, a „nagy események” iránt, hanem továbbra is kis egyéni érdekeiket őrzik és aprócseprő fájdalmaikkal törődnek, — a feladat, amelyre vállalkozott, nem találhat megoldást. A feladat ugyanis abban áll, hogy a fináncdiktatura a tömegek előtt mint as osztályellentétéket megszüntető, a nemzet mint homogén egység érdekeit szolgáló politikai rendszer jelenjék meg. Ezzel azonban Gömbös feloldhatatlan circulus vitiosusba kerül: mert egyfelől, mint egyik hive Stolte Sós Lénárd irja: „a magyar nacionalizmus vezére csak akkor vihetné győzelemre a dolgozó népösszesség érdekeit szolgáló progresszív nacionalista politikát, ha a hatalom birtokában ingeszervezné a magyar nacionalizmus mozgalmi tömegerejét”. (1919—1933. Az üzérpolitika gazdasági csődje, 130. o.). — viszont „a vezérkari stílusban felfektetett párttérképek, a hatalmas kartotékrendszer nem. indítja meg az emberek lelkesedését, a nép nem jól megtervezett választást, hanem tervszerű gazdasági reformokat vár, melyek munkát és kenyeret biztosítanak minden munkára kész magyarnak” (u.o. 131. o.) — Csakhogy: éppen azért kell az „új stilus”, a „nemzeti munkaterv” elandalítónak szándékolt zenéje, mivel a finánctőke profitja biztosítása érdekében éppen ezeket nem nyújthatja. Viszont pedig a magyarországi tömegek már értik, hogy a munkaterv 7. pontja pl. az egyéni szabadság elvének érvényesülésére vonatkozólag, mely „a munkaviszony szabályozása tekintetében is irányadó”, a sztrájkjog elkobzását és a munkásságnak a kiszolgáltatottságát akarja kodifikálni, — hogy a 32. pont, amely kimondja, hogy a „nemzet érdekeihez alkalmazkodó termelő munka számára annak bármely módon történő megakadályozásával szemben hatályos jogvédelmet fogunk biztosítani”, hadüzenet a munkásság osztályharcának, mely gazdasági küzdelmeiben is az állammal imigyen teljesen összefonódott finánctőke erőszakszervezeteinek összességével találja szemben magát; hogy a 36. pont szerinti „termelő politikának vezető gondolata,, hogy a termelést minél olcsóbbá tegyük”. — a bérek további letörésére irányuló offenzívát jelenti és hogy a 45. pont, mely szerint a „munkanélkülieket csak munka ellenében támogatjuk”, egyértelmű a hírhedtté vált „munkanélküli segély nincs” kategorikus imperativuszával. Ilyen perspektivák mellett hiába igyekszik programjába illeszteni a magyarországi szociáldemokrata párt szálló igéjét „a kapitalista termelés káros kinövéseinek erős igyekezettel való lenyesésére” (34. pont) vonatkozólag, — ez a Gömbösszociáldemokrata egységfront nem képes a fasiszta diktatura számára elengedhetetlenül szükséges tömegbázis megteremtésére. S úgy látszik, Stolte busuló magyar pózában fején találja a szöget, amikor azt irja, hogy „az a veszély fenyeget, hogy az új stilus akarva nem akarva azt a szerepet játsza a magyar nacionalizmus életében, mint amelyet a szociáldemokrácia töltött be a szocializmus történelmében.” (133. o.) Mindkettő szociálpolitikát, új életformát, az emberiség jobb jövőjét hirdeti és igéri és mindkettő a finánctőke uralmát támasztja alá. A fasizmus és szociálfasizmus eme dialektikus egységének ellenére, a tömegbázis ujjáalkotásának lehetetlensége révén így Magyarországon már nemcsak a kapitalizmus van válságban, hanem e válság hatásainak lefékezésére létrehozott fasiszta rendszer is. amiből — bár a mai „feltétlen fásultság, közömbösség, — az egymást követő olykor egymást keresztező mozgalmak”tól (Weis István: A mai magyar társadalom, 228. o.) az aktiv szervezett ellenállásig még hosszú az út — ismét tanulságot meríthetnek, ha nem is ugyan Papenék, de a német és olasz elnyomott osztályok.

 

A „TUDÓSOK ÉS KÖLTŐK NÉPE” TEGNAP ÉS MA: A lipcsei könyvkereskedők birodalmi könyvforgalmi statisztikájából a legutolsó esztendőkre vonatkozólag a következő szembeállitásokat lehet megtenni. 1928ban a német könyvkivitel kitett 284 millió márkát, 1933-ban csak 125-öt. Az utolsó félév alatt Németországban 200 különféle szakfolyóirat szüntette be megjelenését. 1932-ben Németországban 24.000 kötet könyv jelent meg 120 millió példányban, 1933-ban. 12.000, 30 millió példányban. 

 

Vissza az oldal tetejére