FĹ‘oldal

Korunk 1934 Március

Fischbein élni akar


Remenyik Zsigmond

 


 

Ezesetben kereskedni nem lehet szél ellen, kereskedni, csalafintaságokban törni a fejet, mégha az egy olyan elsĹ‘rangú és istentĹ‘l kimondottan kereskedésre teremtett fĹ‘ is az, mint Aron Fischbein koponyája. Ez a szél a regény elején csak bizonytalan szellĹ‘cske, sok port, szemetet és fonákságot felkavaró, de Fischbein és egyéb fischbeinek óvatos tojástánca dacára is vészesen erĹ‘sbödĹ‘. A szellĹ‘cske széllé növekszik, majd viharrá dagad, ellenállhatatlan viharrá, kijátszhatatlan orkánná, megfékezhetetlen tornádóvá, magával söpörve úgy a saját maga által felkavart szemetet, mint az ellene emelt ócska palánkokat. A regény végén a szélmalomharcnak is vége. Fischbein leteszi a fegyvert, ha alkalmatlan egy becsületesebb, elgondolásában konzekvensebb életre, úgy elmerüli pokolba söpri a szél, ha pedig belátóan abbahagyja a szél ellen való fütyörészést, (ezesetben NEP. kereskedelmet, dollárokkal való üzérkedést, ravasz megkontreminálását a produktiv munka értékeinek, stb.) úgy még lehet belĹ‘le énekes halott. Együtt fütyülhet a széllel, természetesen a szél hasznára, mert az Ĺ‘ fütyülése által is csak erĹ‘södik és sokasodik a szél.

Ez a szél, akár szimbolikusan vesszük, akár reálisan ható formájában, valóban nem mindennapi jelenség. Nem afféle romantikus szellĹ‘cske ez, szerelmesek szivét langyosan bizsergetĹ‘, aggok erĹ‘tlen tagjait felfrissítĹ‘, gyerekek bodros hajával játszadozó, hanem pontosan olyan, mint ahogy azt Pudowkin Sturm über Asien c. filmjében bemutatta. Ez a szél volt az, amelyik Zugyint is elsöpörte, az érdemes Zugyint, Rodionov Csokoládéjában. Zugyin esetében komoran bömbölt a szél, sötétségeit kavarva fel maga körül, sötétséget, kételyt, véres sarat és halált. Sötét fákat rázott és a dolgozók tépett rongyait. Ellenség zászlaját és szürke felhĹ‘ket a város fölött. Zugyin idejében ilyen természete volt a szélnek. Hogy elmult a tél, a szél, ha más hurokat nem is, de másképpen penget. Könyedébben, fölényesebben, erejének biztos tudatában játszibban, emberibben variálja a dallamot, érdemes Zugyinok helyett érdemtelen Fischbeinek lába alól fujja ki a talajt, természetesen az Ĺ‘ket megilletĹ‘ módon. Elképzelhetetlenül kellemetlen helyzeteket teremtve, helyzeteket, amelyek már még becsületesen sem kibalanszirozhatók. KétségbeejtĹ‘ helyzeteket, amelyeknél csak a beléjükkeveredett Fischbein tragikomikusabb.

A tragikomédia magva éppen abban a tényben lelhetĹ‘, hogy Fischhein, Roesmann regényének hĹ‘se korántsem agyalágyult ember, módfelett ravasz, korunkban divatjából kimenendĹ‘ társadalmi berendezkedésekben elsĹ‘rangúan érvényesülni tudó, afféle spengleri ragadozó háziállat, kereskedĹ‘, kufár, aki jelenlétiét a társadalomban indokolatlanul komolyan veszi. Aki földrengés, vizáradás, égszakadás, földindulás alkalmából is pedánsan felöltözködik, sált köt nyakába és cipĹ‘it korrektül befűzi. Amikor már sorsa beteljesedett, a GPU. tanácsára Krimbe utazik, még erre az útra is különfülkét bérel és útravalóul izes ennivalókkal látja el magát, Egy ragadozó, amely jobb hijján még a saját maga elpusztult testrészeibe is beleharap.

Van a regényben egy jelenet, amely Fischbein társadalmának minden kétségbeejtĹ‘ségét, iszonyatosságát és borzalmasságát a napnál is világosabban érzékelteti. Fischbein gonosz indulatú, félkegyelmü költĹ‘ fia szüleinek kényszerítĹ‘ hatása alatt megesküszik Karaszik doktor lányával, Bertocskával. Az esküvĹ‘ pompásan sikerül, a fiatalok is visszavonulnak, amikor magából kikelve, hálóköntösben, mezitelen lábbal kiszalad a nászhálószobából az ifjú férj, és kétségbeesetten beszámol az esküvĹ‘n még jelenlévĹ‘knek arról, hogy a felesége nyomorék, hiányzik a jobb melle és mentsék meg Ĺ‘t rémes helyzetébĹ‘l. Közben a két após már egymás között elintézte a házasság üzleti részét, a házasságközvetitĹ‘ samesz is megkapta jutalékát, a vendégek felfaltak minden felfalhatót, a fiatalember kétségbeesett kiáltásait nem részesítik kellĹ‘ figyelemben. Ez a jelenet lehet kritika a kereskedelem tárgya és alanya fölött, lehet kritika Fischbeinék társadalmának házassági szokásait illetĹ‘leg, de akármilyen társadalom akármilyen megnyilvánulása fölötti kritika is ez, kritika a legjavából, fellebezhetetlen és megmásithatatlan. Fischbein is érzi ezt, a regény utolsó soraiban nem hiába mondja: „Mikor Moszkvában elĹ‘ször kimondták Lenin nevét, az összes céhek összes kereskedĹ‘i élĹ‘ holttestekké váltak. Jöttünk, mentünk, üzletesdit játszottunk, szidtuk a kommunistákat, de annyi tekintettel se voltak ránk, mint kocsis a lovára. Igen, a munkásosztály az csakugyan osztály. De mi, próbáld meg egyszer, kiáltsd el magad; egész világ kereskedĹ‘i egyesüljetek! — mi lesz ebbĹ‘l? A konkurrencia kedvéért el fogjuk harapni egymás torkát, az egyik fel fogja falni a másik beleit. Itt van, ez az egyesülés. Rólunk könyveket kell írni, minket mutogatni kell a színházban, a muzeumban, különben nem fogják elhinni, hogy ilyen emberek élnek, sokasodnak és azt képzelik, hogy nélkülük tönkre megy a világ...”

Igy a regény végeredményben derék és rokonszenves hĹ‘se: Fischbein. Akinek egész végzete szimbolikus nevében összpontosul, Fischbein: halcsont. Mert hiába is elasztikus, hajlékony és könnyebb fajsulyu dolgokra pompásan alkalmazható a halcsont, nem sokra képes olyan anyagokkal szemben, mint például a cement, a vasbeton és az acél. (Budapest)

Vissza az oldal tetejére