FÅ‘oldal

Korunk 1934 Március

Technika és kultura, szükségszerűség és szabadság


Jeszenszky Erik

 


F. I. Jaroslav „Értelmiség és marxizmus” címmel most megjelent munkája három elÅ‘adásának az anyagát foglalja össze. (Phönix kiadása. Budapest. 1934.) Az elsÅ‘ a technika és a kultura összefüggését tárgyalja, a második a társadalom ideológiai felülépitményének a kérdéseit, többek között a szükségszerűség és a szabadság viszonyát, a harmadik az intelligencia szerepét az emberiség fejlÅ‘désében. Az utóbbi kérdés feldolgozását tartjuk a legsikerültebbnek. Minthogy nines módunkban itt kimerítÅ‘en foglalkozni a szerzÅ‘ álláspontjával az általa érintett összes kérdésben, csupán két fontos kérdést ragadunk ki az egész anyagból.

Technika és kultura. — J. szerint a kultura alapját a technikai fejlÅ‘dés képezi, amely a kulturfejlÅ‘dés hajtóereje. Technika alatt a produktiv tevékenység műszaki oldalát érti, „A technika fejlettsége egyértelmű a szerszámok és a gépek fejlettségével.” És szerinte az ember az állatvilágból is a szerszámkészités által emelkedett ki.

Ezt a felfogást „technicizmus”-nak nevezték el a történeti materializmus felfogásával szemben. A történeti materializmus felfogásától alapjában tér el azzal, hogy a termelÅ‘erÅ‘k fogalmát, — amelyek a kultura területét a valóságban végsÅ‘ fokon meghatározzák, — megszükiti, amikor a technikára korlátozza Å‘ket. És ugyanakkor az állati és emberi lét minÅ‘ségi különbségének a marxista fogalmával is szembehelyezkedik. Egyébként ez a felfogás amellett, hogy egyáltalában nem új. felette elterjedt is. A termelÅ‘erÅ‘knek a technikára való korlátozásával már a régi Kautskynál találkozunk (Ethik und materialistische Geschichtsauffassung) és felleljük a mai Kautskynál is — idealisztikus irányban „továbbfejlesztve” — ezt a felfogást (Die materialistische Geschichtsauffassung). Ugyanígy megtaláljuk Bogdanovnál és különösen Bucharinnál, aki Bogdanovot követve, a technikában látja a társadalmi változások elemzésének a kiindulópontját (Theorie des historischen Materialismus). Rajtuk kívül polgári és mai orosz közgazdasági iróknál (így Rubinnál) is találkozunk ezzel a felfogással, amelyet marxista írók munkáiban a vulgärmaxizmus egyik tipikus megnyilvánulásának tekinthetünk.

Az embert nem elsÅ‘sorban a szerszámkészités emeli ki az állatvilágból. Marx az embernek „szerszámkészítÅ‘ állat”ként való Franklinféle meghatározását nem azért veti fel, mert a szerszámkészítÅ‘ lény már nem állat, hanem azért, mert jellemzÅ‘en yankeefelfogásnak tekinti (Kapital T. 290. 13.) Ez a felfogás, kizárólagosan az objektívhez tapadva, durván elvonatkoztat a szubjektívtÅ‘l, az ösztönös tudatnak az állati léttÅ‘l az emberi létig céltudatos értelemmé való fejlÅ‘désétÅ‘l, — amelyet persze a létért való küzdelem, tehát az objektív viszonyok határoznak meg. Marx szerint azonban: „Ami már eleve megkülönbözteti a legrosszabb építÅ‘mestert a legjobb méhtÅ‘l, az az, hogy az építÅ‘mester már elÅ‘bb felépítette a sejtet fejében, mielÅ‘tt viaszban kidolgozná.” (Kapital I. 140.) Vagyis Marx szerint ám embert az állattól az különbözteti meg, hogy míg az állat tevékenysége, így meghatározott fajoknál már adva lévÅ‘ munkatevékenysége is csupán ösztönszerű, addig az emberi tevékenység s így az alapvetÅ‘ emberi tevékenység, a termelÅ‘ emberi munka is céltudatos: az ember munkájával „a természetiben egyben célját valósitja meg, amelyrÅ‘l tud...” (u.o.) Egyes állatfajoknál is megtaláljuk a munkát, sÅ‘t csirájában a szerszámok készítését és használását is. de azért az állati munka ösztönszerű marad s egyedül az emberi munka céltudatos, amelyet azután a szerszámkészítés és használás is különlegesen jellemez. Az ember céltudatosan cselekszik, céltudatos tevékenységgel bonyolítja le cseréjét is a természettel, és elsÅ‘sorban tevékenységének, munkájának céltudatos volta, amely kizárólagosan emberi, különbözteti meg az állattól s nem a szerszámkészítÅ‘ munka, amely csirájában egyes állatfajoknál is feltalálható.

A termelÅ‘erÅ‘ket nem lehet azonosítani a szerszámokkal és a gépekkel, a „techniká”-val. A szerszámok és a gépek is a termelÅ‘erÅ‘k közé tartoznak, de távolról sem az egyedüli termelÅ‘erÅ‘k. Marx nem határozza meg a termelÅ‘erÅ‘k fogalmát s ez a fogadom kétségtelenül a marxizmus nehezebb fogalmainak az egyike. De művei alapján meg lehet állapítani, hogy mit ért termelÅ‘erÅ‘k alatt s ezen az alapon azt látjuk, hogy Marx a termelÅ‘erÅ‘k közé sorozza a szerszámokon és gépeken kívül az emberi: munkaerÅ‘t, a munkaügyességet, a tudományt, a munkaszervezetet, — mint az együttműködést és a munkamegosztást — és a termelésben hasznosított természeti anyagokat és erÅ‘ket. Mindezek a termelÅ‘erÅ‘k kölcsönösen hatnak egymásra és, mint a termelÅ‘mód tényezÅ‘i, együttesen határozzák meg, a termelÅ‘viszonyok közvetítésével, a. társadalmi felépítményt s ennek elemei között a kulturát. Bizonyos, hogy a szerszámoknak és a gépeknek, a technikának nagy jelentÅ‘ségük van a termelÅ‘erÅ‘k között. De nagy jelentÅ‘ségük mellett sem lehet eltekinteni a többi termelÅ‘erÅ‘tÅ‘l és a termelÅ‘erÅ‘k fogalmát a technika fogalmával azonosítani — amint ezt W. I. Uljanov is hangsúlyozta. Bucharinnal szemben — és így azután a kulturát sem lehet végsÅ‘ fokon egyedül a technikára visszavezetni. A természeti és társadalmi törvények amúgy is elkerülhetetlenül leegyszerűsítik a valóságot, ami érvényességüknek és alkalmazhatóságuknak korlátokat állít. Ha azután ezeket a törvényeket a szóbanforgó módon még tovább is „egyszerűsítjük”, egy amúgy is tökéletlen eszköz alkalmazhatóságát nehezítjük csak meg s tesszük egyes esetekben egyenesen lehetetlenné a marxizmus minden ellenségének nagy örömére. E mellett éppen a termelÅ‘erÅ‘knek a technikával való azonosítása további veszélyekkel is jár. Az antidialektikusan gondolkodó „technicista” csakhamar felveti a kérdést, hogy mi határozza meg az egész felülépitményt meghatározó technikát? És a válasz, amit erre a kérdésre ad, az, hogy a technikát a tudomány határozza meg. Igy azután végsÅ‘ fokon, — mint Kautsky — eljut a társadalmi fejlÅ‘dés idealista magyarázatához, vagyis feje tetejére állítja a történeti materializmust.

Szükségszerűség és szabadság. J.idézi ebben a kérdésben Engels ismert tételét, amely szerint a szocializmus ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába. E tétel szerint tehát a szocializmusban a szabadság uralkodik és nem a szükségszerűség, — a kapitalizmussal szemben, amelyben viszont a szükségszerűség uralkodik. De másrészt J. utal ugyanakkor arra a meghatározásra is, amelyet Engels a. szabadságról ad, s amely szerint a szabadság csupán a szükségszerűség felismerése. Ha azonban a szabadság mindössze a szükségszerűség felismerésében áll, akkor a szocializmusban sem a szabadság uralkodik, hanem ugyancsak a szükségszerűség és az egész különbség ebben a tekintetben a kapitalizmus és a szocializmus között csupán annyi, hogy míg a kapitalizmus a „vak” szükségszerűség uralma alatt áll, addig a szocializmus a felismert szükségszerűség uralma alatt. És így a marxizmus két ellenmondó, egymást kölcsönösen kizáró tételével találjuk szembe magunkat ebben a kérdésben. Az elsÅ‘ tétel szerint a szocializmusban a szabadság uralkodik, a második tétel szerint pedig a szabadság ellentéte, a szükségszerűség.

Azonban az ellenmondásnélküliség csupán a formális logika szerint kritériuma az igazságnak. A dialektika szerint két ellenmondó, egymást kölcsönösen kizáró tétel is igaz lehet egyidejüleg s ebben az esetben az igazság nem más, mint a két ellenmondó, egymást kizáró tétel elválaszthatatlan egysége. És az adott kérdésben éppen ez a dialektikus szabály érvényesül. S amint a formális logika igazságkritériuma az ellentétek merev felfogásán alapul, úgy viszont az igazság dialektikus kritériumának az alapja az ellentéteknek viszonylagosak, egymásba átmenÅ‘k gyanánt való felfogása. Az adott kérdésben a formális logikán alapuló felfogás szerint a szükségszerűség és a szabadság egymást mereven kizáró ellentétek. E felfogás szerint, ahol szükségszerűség van, ott nem lehet szabadság s ahol viszont szabadság van, ott nem lehet szükségszerűség. A dialektikus felfogás szerint azonban a szükségszerűség és a szabadság, ez a két ellentét átmehetnek egymásba, egybeeshetnek és a szocialista társadalomban éppen ez a helyzet áll elÅ‘.

A szabadságot kizáró szükségszerűség uralmának az alapja a kapitalizmusban az embereknek „csupán atomisztikus magatartása társadalmi termelÅ‘folyamatukban” (Marx, Kapital I. 59.) és egyáltalában a társadalmi életben. Ennek következtében ugyan „az emberek maguk csinálják történetüket, de.. nem közös akarattal, nem közös terv szerint... Törekvéseik keresztezik egymást és minden ilyen társadalomban éppen ezért a szükségszerűség uralkodik, amelynek kiegészítése és megjelenési formája a véletlen.” (Engels). Igy „számtalan, egymást keresztezÅ‘ erÅ‘ van adva, az erÅ‘parallelogrammok végtelen csoportja, amelyek kölcsönhatásának eredménye azután a történeti esemény, amelyet megint egy egészében öntudatlanul és akarat nélkül működÅ‘ hatalom termékének tekinthetünk. Mert, amit mindén egyes akar, azt a többiek megakadályozzák és ami bekövetkezik, olyan valami, amit senki sem akart.” (Engels.)

A kapitalizmusban a társadalom szükségszerü fejlÅ‘dése az egyének egymástól független, véletlen, egymást keresztezÅ‘ cselekedeteinek az eredményeként érvényesül. A fejlÅ‘dés szükségszerű eredményét az egyének nem akarják, nem látják elÅ‘re s az számukra ennyiben is a véletlen alakjában jelenik meg. A szükségszerűséget az egyének nem ismerik fel, az „vakon” érvényesül, mint idegen, objektiv hatalom műve az egyéni akaratokkal szemben A társadalmi fejlÅ‘dés szükségszerűsége uralkodik az embereken, az egyéni célkitüzések meghiúsulnak, a történet az egyének számára meglepetésszerű, váratlan események láncolata, az emberek a szükségszerűség, a „végzet” játékának kiszolgáltatott bábok, minden szabadság, társadalmi sorsuk öntudatos irányításának minden lehetÅ‘sége nélkül. Ilyen szükségszerűségei a kapitalista társadalomnak a termelési ágak arányossága, amely a termelÅ‘k akaratától függetlenül, mintegy hátuk megett, értékrombolások árán valósul meg, a társadalmi szükséglet kielégitése a társadalmi termelés által, ami a profitért való kapitalista termelésben nem akartan és az utóbbitól akadályozva következik be, a profitráta emelésére való törekvés mellett annak nem akart sülyedése, a periodikus válságokban kirobbanó ipari ciklusok törvényszerű menete.

Ezzel szemben a szocializmusban a szabadság uralmának az alapja a társadalmi fejlÅ‘dés közös akarattal való, tervszerű irányítása. A társadalmi szükségszerűségek, mint a termelési ágak arányossága, a társadalmi szükségletek kielégítése a társadalmi termelés által, a szocializmusban is érvényesülnek ugyani, de többé nem „vakon”, hanem tudatosítva, az egyének közös cselekvésének az eredményeként.” Az emberek felismerik a társadalmi szükségszerűségeket és ezek alapján céljaik szolgálatában közös erÅ‘vel, tervszerűen irányítják és szabályozzák a társadalmi fejlÅ‘dést. A társadalmi fejlÅ‘dés az emberek öntudatosan akart, elÅ‘relátott, közös műve lesz és a maga szükségszerűségében is az emberi célokat valósítja meg. Az emberek társadalmi sorsuk uraivá válnak, felszabadulnak a végzetszerű szükségszerűség és az azt kiegészítÅ‘ véletlen uralma alól, uralmuk alá vetik a szükségszerűséget éppen azáltal, hogy tudatosan alá vetik magukat a felismert szükségszerűségnek, és ezáltal megvalósítják a szabadságuralmát a társadalomban.

Igy a szocialista társadalomban — a kapitalista társadalommal szemben, amelyben a szükségszerűség uralkodik, — a szükségszerűség érvényesülése egybeesik a szabadság uralmával, a szükségszerűség és a szabadság, a két ellentét egybeesnek és a szocializmus válóban a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrásnak bizonyul, ugyanakkor, amidÅ‘n megmarad a szükségszerűség érvényesülési területének. (Budapest)

 

Vissza az oldal tetejére