FÅ‘oldal

Korunk 1934 Március

A magyar–orosz megegyezés háttere


Bálint Endre

 


A magyar politikai életnek kétségkívül rég nem volt olyan nagy eseménye, mint az az „egyezmény”, amely Magyarország és Oroszország között helyreállítja a diplomáciai viszonyt. Nem volt ugyan titok, hogy Magyarország és Oroszország között már több izben voltak közeledési kísérletek, mégis a megegyezés hire mondhatni bomba gyanánt hatott.

A római egyezmény megítélésénél mindenekelÅ‘tt azzal kell tisztában lenni, hogy annak mostani megkötése irányában a kezdeményezés csak magyar vagy más részrÅ‘l, de semmiesetre sem Oroszországtól indulhatott ki. Nem mintha Oroszországnak nem füzÅ‘dhetnének bizonyos érdekei ehhez a kapcsolathoz, hanem azért, mert Oroszország mindig hajlandó volt diplomáciai kapcsolatra lépni minden állammal, s így Magyarországgal is.

Mint az MTI félhivatalos közleménye most hangsulyozza, „az OsztrákMagyar Monarchia az oroszországi szovjetkormányt a Bresztlitovszkban kötött békében elismerte”. Maga is hozzáfűzi azonban, hogy „a diplomáciai viszony helyreállítása végett 1924ben Berlinben folytatott tárgyalások végleges eredményre nem vezettek.” FölvetÅ‘dik tehát a kérdés, hogy miért történik most meg az, amire akkor nem kerülhetett sor; milyen változások mentek végbe, amelyek indokolják a hivatalos Magyarország új álláspontját.

Ha az Esti Kurir fitymálja a római megállapodás gazdasági jelentÅ‘ségét, úgy kétségkívül nincs igaza. „Eddig is voltak módjai a magyarorosz áruforgalom lebonyolitásának”, — irja a magyar liberálizmus orgánuma, — „...a valóságban nagyon kevés olyan érintkezési pont adódott az orosz és a magyar gazdaság között, amely a kereskedelmi kapcsolatot szükségessé tette volna.” Ez nem felel meg a tényeknek. Helyesen állapítja meg a Magyarság, hogy a szovjetkapcsolat létesítésére történt kísérletek már 1924-ben is fÅ‘kép olyan gazdasági elgondolásokból indultak ki„ amelyek igen elÅ‘nyös magyarorosz kereskedelmi árucsere kialakulásával kecsegtettek” KésÅ‘bb, az Ötéves terv megindulása idején természetesen még nagyobb lehetÅ‘ségek nyíltak a magyar tÅ‘kések számára, akik akkoriban nemcsak nyersterményeket és állatokat, hanem gépeket is jelentÅ‘s menynyiségben szállíthattak volna Oroszországnak. Most, a második ötéves terv elején persze már jóval kevesebb lehetÅ‘ség van erre, mert hiszen Oroszország ma már megteremtette nehézipari bázisát és gépszükségletének tulnyomó részét immár a belföldrÅ‘l tudja fedezni. Ez azonban nem változtat azon, hogy Magyarország szempontjából elég komoly gazdasági kapcsolatokra van mód ma is. Nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy éppen a tÅ‘keszegény magyar kapitalizmus aligha tud oly csábitó hitelkedvezményeket nyujtani az oroszoknak, mint sok kankurrense és így éppen magyar viszonylatban nyilván elég nagy szerepe lesz a kompenzációs szovjetüzleteknek. Magyarország tehát, nemcsak az eladó, hanem a vevÅ‘ gazdasági kapcsolatát is felveszi Oroszországgal. Még pedig nem is csupa kényszerűségbÅ‘l. Az Est talán tulzottan elÅ‘térbe állítja a felveendÅ‘ gazdasági kapcsolatoknak ezt az oldalát, amikor azt irja: „Benzin, petróleum, só, mangánércek, szÅ‘rme — ezekkel békültünk ki...” De sok igazság van szavaiban. A Szovjetunió ki is szoríthat más eladókat olcsóbb áraival. Elég utalnunk a Pesti TÅ‘zsde egyik legutóbbi cikkére, amely belefuj a riadókürtbe, közölvén, hogy „az osztrák, cseh és román fatermelÅ‘k a közelmult napokban aláirták a karteliegyezményt és ezzel a Magyarország körüli fatermelÅ‘k valósággal vasgyürüt alkotnak a magyar piackihasználására”. SürgÅ‘s cselekvésre is szólítja fel a kormányt: „teljes sulyunkat és külkereskedelmi apparátusunkat latba kell vetni, hogy a három országra szóló fojtogató fakartell nyomása alól szabaduljunk.” Annyi mindenesetre bizonyos, hogy éppen jelenlegi válságában fokozott figyelemmel kell lennie a magyar kapitalizmusnak minden üzleti lehetÅ‘ségre. Az pedig nem is szorul bizonyításra, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvétele elÅ‘segíti a kölcsönös áruforgalom kifejlesztését. Komoly kereskedelmi forgalomra két ország között — különösen ma, a kötött devizagazdálkodás idején — csak a diplomáciai kapcsolat talaján létesített kereskedelmi szerzÅ‘dés ad megfelelÅ‘ módot, s ehhez járul éppen orosz viszonylatban az állami garancia szükségessége, amelyet Magyarország is aligha kerülhet el.

Gazdasági elÅ‘nyök kétségkívül háramlanak tehát a magyar kapitalizmusra az orosz diplomáciai kapcsolatból. A kérdés csak az, mi lehetett mégis az oka annak, hogy régebben, amikor még közvetlenebb kellett hogy legyen a Szovjetunió gazdasági vonzóereje, mégsem került sor a diplomáciai viszony felvételére, s 1924-ben, amikor konkrét törekvések is irányultak erre, sÅ‘t, mint a Magyarság nyíltan megírja, „akkor Berlinben német támogatás és befolyás alatt folytatott magyarorosz tárgyalások” voltak, ezek a tárgyalások mégis „végleges eredményre nem vezettek”, mi több, egyesek szerint azok buktatták meg az akkori magyar külügyminisztert. A Magyarság azt írja, hogy a proletárdiktatura emléke által kiváltott „általános felzudulás állta útját az egyezmény jóváhagyásának”, s helyesen tesszük, ha ezt az elsÅ‘ pillantásra tulontul ideológiainak látszó magyarázatot nem vetjük el közelebbi megvizsgálás nélkül.

Avagy véletlennek mondhatóe, ha egészen a legutóbbi hetekig már jóformán csak Magyarország és Bulgária zárkózott el mereven a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolat elÅ‘l? (Most már bolgár lapok is arról írnak, hogy helyesen tenné kormányuk, ha szintén feladná tagadó álláspontját.) A kisantant államai tudvalevÅ‘leg már régebben szeretnének diplomáciai kapcsolatra lépni a Szovjetunióval, s hogy ez eddig még nem történt meg, annak csak az az oka, hogy Románia, amely Beszarábia bekebelezésével Oroszországgal is „revíziós” ellentétbe került, bizonyos aggodalmakat táplál. De minden jel arra vall, hogy végül is sikerül olyan megegyezési formulát találni, amely lehetÅ‘vé teszi a diplomáciai kapcsolatok felvételét, — esetleg nem a kisantantállamok mindegyike és Oroszország között különkülön, hanem a Romániát is magában foglaló kisantant, mint államszövetség és a Szovjetunió között. Hogy a francia diplomácia elÅ‘bbutóbb rábírja erre a kisantantot, azt már hosszabb ideje befejezett ténynek tekintik. A Szovjetunión kivül (Kina egyes tartományaitól és Finnországtól eltekintve) eddig csak Bulgária és Magyarország polgársága érezte a saját bÅ‘rén, miben különbözik az oroszfajta uralom a szociáldemokrata pártok gyÅ‘zelmeitÅ‘l és még azon sem kellene okvetlenül csodálkoznunk, ha az ily keserves tapasztalatok forrásaiból táplálkozó osztályilluzió erÅ‘sebb lenne a komoly osztályérdekeknél.

A valóság azonban az, hogy az Oroszországgal való gazdasági kapcsolat nem az egész polgárságnak, hanem csak egyes — habár igen jelentÅ‘s sulyu — tÅ‘kés rétegeknek jelent közvetlen hasznot, viszont nem egészen fölösleges az az aggodalom, hogy ennek a diplomáciai kapcsolatnak felvétele olyan tényezÅ‘, amely bizonyos mértékig növeli a forradalmi tendenciák átütÅ‘ erejét.

A magyar kormány érezte is elÅ‘re, hogy ez az ellenvetés el fog hangozni. Félhivatalosa, a Budapesti Hirlap már a megegyezés napján így siet a polgárság megnyugtatására: „A szovjetkormány maga szokta hangoztatni, hogy neki, mint felelÅ‘s államhatalomnak, tisztán csak baráti kapcsolatai vannak a bolsevizmust propagáló Harmadik Internacionáléval... A polgári élet és különösen a nyugati demokráciák más életformák közt elhelyezkedÅ‘ kereteiben sehogyan sem tudta a helyét megtalálni (t. i. a bolsevizmus) és úgy tengÅ‘dött és tengÅ‘dik ma is, mint valami politikai fantasztikum. Az erÅ‘teljes és egészséges nemzeti érzés meg éppen esküdt ellensége a bolsevizmusnak, amelynek semmi reménysége sem lehet a gyÅ‘zelemre a nacionalizmus erÅ‘ivel szemben. Az orosz szovjettel felvett diplomáciai kapcsolat a legkisebb változást sem jelenti a bolsevizmussal szemben eddig vallott és teljesen elutasító álláspontunkon.” De vajjon milyen súlya lehet ennek a megnyugtatásnak, amikor pl. ugyanebben a hasábban azt irja maga a B. H. a szovjet vezéreirÅ‘l, hogy „személyükben is legfÅ‘bb agitátorai voltak a bolseviki eszméknek?” És nem kelle igazat adnunk az Esti Kurírnak abban a felismerésében, hogy „elég propaganda már maga a tény is, hogy a megegyezés létrejött s a szovjet követe nemsokára megjelenik, mint egyenrangu fél, a budapesti külképviseletek vezetÅ‘inek elÅ‘kelÅ‘ társaságában?”

Mert errÅ‘l van szó. Nem onnan fenyegeti veszedelem a magyar polgári társadalmat e megegyezés kapcsán, hogy Oroszország majd megszegi igéretét és agitátorokkal árasztja el az országot. A propaganda egyaránt folyik minden országban, szovjetkövetséggel, vagy anélkül, sÅ‘t legalitásban, vagy illegalitásban. Maga a kényszerű megegyezés ténye a propaganda, s minél késÅ‘bb és kényszeredettebben jött létre, annál inkább. Nem valami kapitalista nagyhatalomnál, hanem a 8 milliós, kicsiny és szegény Magyarországon jelenik meg egy 160 milliós, hatalmas, kincses munkás és parasztköztársaság képviselÅ‘je, aki — nem mosolyog ezen, aki ért a tömeglélektanhoz — fizikailag érzékelhetÅ‘vé teszi, hogy a szovjetbirodalom — van. S ha a szovjetkövet nem is fog elÅ‘adásokat tartani Budapesten a magyar kapitalizmus kikerülhetetlen bukásáról, viszont a magyar sajtóban sem folyhatik majd oly zabolátlan szovjetellenes propaganda, mint eddig.

Szinte szánakozó mosolyra fakasztják az embert azok a jelek, amelyek máris elÅ‘revetik ennek a helyzetnek árnyékát. Gondoljuk csak meg, a félhivatalos B. H. ime ezt kénytelen írni a szovjetkapcsolatot bejelentÅ‘ cikkében: „A szovjet otthon gyökeret vert és megerÅ‘södött, mint az orosz talajnak és az orosz léleknek, úgy Játszik, különösen megfelelÅ‘ politikai rendszer és életforma.” A tisztes Pester Lloyd: „Ma az oroszok 160 milliós birodalma Európának komoly politikai tényezÅ‘je, amelynek akarata minden nemzetközi politikai akciónál nagy sullyal esik latba.” S a Körut nagy sajtókonzernjének vezérlapja az Az Est, minden fürge találékonysága ellenére is ezzel az „enyhítÅ‘ körülménnyel” igyekszik menteni a helyzetet: „Lenin — Trockij — hol van már az!? Ez a Sztalin Oroszországa, ahol a kísérletekbe és elméletekbe már rég beleszólt az élet.” Ennek a ragyogó érvnek csak egy szépséghibája van: hogy ugyanez a lap egykét évvel ezelÅ‘tt még Lenint, a NEP (halott) politikusát dicsérte belátó léleknek, s a pjetiletkás és kollektivizáló Sztalint átkozta nyakas és véres szocialistának...

A szemmellátható gazdasági elÅ‘nyökkel tehát elég komoly belpolitikai aggályok állottak és állanak szembe és eddig még nincs, amielhallgattatná az emberben a felkiáltást: „Welche Wendung durchGottes Fügung!” Csakhogy a hivatalos és nemhivatalos kommentároknem is az eddig felsorolt momentumokra vetik a fÅ‘sulyt. „A két ország között külpolitikai differencia nem volt és ma sincs” — jelenti ki az MTI — „viszont a külpolitikai érdekek több tekintetben egyezÅ‘k, vagy párhuzamba hozhatók.” A B. H. már emlitett cikke még tovább megy ennél a kissé óvatos fogalmazásnál. „A balkánipaktummegkötésével kapcsolatban olyan hirek kerültek forgalomba, minthaennek a paktumnak megkötését Moszkva kívánta volna és így Oroszország, ha közvetve is, lekötötte volna magát a revíziót ellenzÅ‘hatalmak mellett. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a szovjet külpolitika semmi ilyen egyoldalu kötelezettséget nem vállalt, mint hogynyomban a balkánpaktum parafálása után létrehozta(?) a diplomáciai viszony felvételét a Magyarországgal.” És lejjebb még ezt fűzi hozzá: „Szó van továbbá arról is, hogy Oroszországtagja lesz a Népszövetségnek, szava sulyosan eshetik latba mindeneurópai problémánál, így a mi megoldásra váró nagy problémáinkfelmerülése esetén is.”

Ennek a gondolatmenetnek erÅ‘szakolts ága szembeszökÅ‘. 1924-ben, amikor Berlinben „német támogatás és befolyás alatt” folytak tárgyalások Magyarország és Oroszország között, a Szovjetunió valóban jóformán csak a reviziós Németországgal állott szorosabb viszonyban, akkor tehát még némi joggal lehetett volna beszélni „reviziós” Oroszországról. Éppen most azonban Franciaország közeledett a Szovjetunióhoz, amely ugyanekkor eltávolodott a hitlerista, s csaknem nyíltan Ukrajnára spekuláló Németországtól. S Litvinov szavaira hiába hivatkozik a BH., mert az az „érdektelenség”, amelyet — nem az antirevizió, hanem — a revízió kérdésében nyilvánított, már csak azért sem a revizionisták bátorítását szolgálta, mert a Szovjetunió éppen annak kinyilatkoztatására talált most már több izben is alkalmat, hogy az imperialista békeszerzÅ‘déseket nem irta ugyan alá, de a revíziós mozgalmat sem támogatja, mert az — háborús mozgalom. Vagy azt hihetjük talán, hogy Oroszország reviziós állammá lett azért, amiért Magyarország volt olyan szives vele fölvenni a diplomáciai kapcsolatot? Ha a humor torzításával is, akkor még mindig igazabb képét adja az erÅ‘viszonyoknak egy pesti ujságíró tréfás felkiáltása a megegyezés hírének elterjedése után: „Végre elismertek bennünket!... Helyesen irja tehát azEsti Kurir: „A Balkánpaktum aláírói között szerepel például az a Törökország is, amelynek a szovjettel való kapcsolatai közismertek, tehát bajosan fogják a magyarorosz megállapodást bárhol ugy felfoghatni, mint diplomáciai támasztékot Magyarország számára akár a négy szóbanforgó balkáni állam, akár más külpolitikai érdekcsoportok ellen.” Akarnak Å‘szinte szót hallani? Az Est egy közvetlen fordulat kedvéért annak stilisztikai utján kifecsegi az igazságot: „... És azután vannak itt dolgok. Valamivel felelni kellett a kisantantnak, valamivel válaszolni kellett a Balkánpaktumra.” Ez az! Valamit felelni kellett. Választás nem volt. Más kérdés, hogy mi ennek a feleletnek objektiv értéke a magyar kapitalizmus számára.

*

Tisztán Magyarország és Oroszország szempontjából tekintve, a kör bezárult. Lássuk a mérleget.

Oroszország kis nyereséggel gyarapodott. Nem keli tulbecsülni a diplomáciai szerzÅ‘dések, pláne a puszta normális viszony értékét ahhoz, hogy mégis lássuk: a jelenlegi japánorosz feszültség idején kellemes Oroszországnak, hogy diplomáciai viszonya van egy ujabb európai állammal.

Magyarország bizonyos gazdasági kilátásokra tett szert — cserébe maga növeszti az ország szemében a Szovjetunió és annak rendje tekintélyét. Külpolitikailag: „valamit válaszolt” a kisantantnak — de annak a Szovjetuniónak utján, amely a jelenlegi határok imperialista, polgári revízióját nem kívánja.

Ismét fölvetÅ‘dik a „kérdés: ha tiz évvel ezelÅ‘tt nagyobb gazdasági elÅ‘nyök és tisztább értékű külpolitikai érdekkapcsolatok nem bírták rá a hivatalos Magyarországot a Szovjetunió tényleges diplomáciai elismerésére, miért tette most meg, kétesebb értékü nyereségért?

Két okból. Az egyik gazdasági; ám jó oka van rá a magyar sajtónak, ha mélyen hallgat róla, noha, mint láttuk, sok lap a legkínosabb erÅ‘feszítéseket teszi, hogy reálpolitikai érvekkel igazolhassa a megegyezést. Csupán Bethlen István grófnak egy régebbi nyilatkozatában történt utalás erre a szempontra, de ott is csak egyik részére. A magyar kapitalizmus nemcsak a jelen pillanat gazdasági lehetÅ‘ségeire, hanem a küszöbönállónak vélt japánorosz háború hadiszállitási kilátásaira is spekulál. ElsÅ‘ pillantásra ugyan ez sem tűnik jószámitásnak. Csupán agrártermékekkel háború esetén sem csinálhatbombaüzleteket Magyarország Oroszországban. Ha Amerika példájának méreteit idézi maga elé a válságban vergÅ‘dÅ‘ európai tÅ‘kés, azilluzió. Amerika hitelre szállított, s oda is veszett majd minden követelése. Ám van a dolognak még egy oldala. A békeszerzÅ‘dések kimondották, hogy a legyÅ‘zött államok más számára sem gyárthatnakfegyvert. Ennek azáttörésére

lesi az alkalmat Krupp, de a Weiss Manfrédgyár is; lesi a magyar imperializmus is, amelynek hasznát nem kell messze keresni. A japán orosz háború lehet az a kritikus pillanat, amikor Magyarországon is átszakadnak a gátak: a fegyvergyárak kierÅ‘szakolhatják üzemeik kitárását a profit kedvéért, s az állam kierÅ‘szakolhatja ugyanezt — azért, hogy legyenek teljes gÅ‘zzel működÅ‘ fegyvergyárai.

Ez az egyik rejtett oka annak, hogy Magyarország éppen most látta elérkezettnek az idÅ‘t az orosz kapcsolat felvételére. Ám ez az ok — amelyre persze csak következtethet az, akinek nem lehet bepillantása a tÅ‘kés diplomácia titkos aktáiba — a kisebbik ok. Elvégre a hadiszállítás e materiális és imperialista szempontjai Japán felé is terelhetnék Magyarország érdeklÅ‘dését, ha a jó dunai viziut geopolitikailag Oroszország számára is teszi kivánatosabbá a magyar gazdasági kapcsolat kimélyítését. A háborúra spekuláló kapcsolatnak is mélyebb magyarázatát nyujtja a másik, az igazi ok. A lapokban is megláttatja egykét kommentár, hogy csak Magyarország szemével nézve nem lehet egészen megérteni ezt a megegyezést. „Tisztán rajtunk mult, hogy elÅ‘bb nem tettük meg s talán nem egészen rajtunk mult, hogy most megtörtént” — célozgat szemérmesen az Ujság.

Mindenesetre a politikai realizmus becsülendÅ‘ megnyilatkozása, ha ez a polgári ujság ezuttal nem hamisítja meg azt a tényt, hogy Mussolini számára a magyar reviziós törekvés csak az olasz imperializmus egyik sakkfigurája. És itt nekünk is meg kell állanunk A Giornale d'Italiaban Gayda, a lap fÅ‘szerkesztÅ‘je ezekkel a szavakkal üdvözli a február 6.i római megegyezést: „Nem kívánhatunk mást, mint azt, hogy barátaink között kölcsönös megegyezés jÅ‘jjön létre...” Az olasz imperializmusnak valóban külpolitikailag is, gazdaságilag is maradéktalan érdeke a magyarorosz megegyezés. Olaszország a legnagyobb mértékben rá van utalva Oroszországra, csak attól kaphat aránylag védett utakon kÅ‘olajat az olasz hadihajóraj számára. Olaszország a magyar piaci és külpolitikai lehetÅ‘ségekkel, s a szovjetpresztizs ujabb növelésével kedveskedik Bakunak.

De miért engedelmese Magyarország az olasz imperializmusnak? Az imperialista kapcsolatok sajátságos esete ez. Nem gazdasági kapcsok fűzik Magyarországot Olaszországhoz, hanem saját imperialista törekvései, amelyek — az adott világpolitikai konstellációban elsÅ‘sorban Olaszországban lelhetnek támogatóra. 1924ben a magyar revíziós imperializmus még nem volt annyira agressziv, mint most, s nem szolgáltatta ki az országot egészen Németországnak. Ma? Elég idéznünk azt a tervet, hogy „Mecsér András, volt Å‘rnagy, az „irányított termelés” kormánybiztosa. Dálnoki Kovács, vezérkari Å‘rnagy, az egyesített közlekedési ügyek államtitkára.” (Egység, 1934 januári szám.) S minthogy ez az imperialista készülÅ‘dés is a legkisebb ellentállás irányában halad, a német reviziós törekvésektÅ‘l lehetÅ‘leg elkülöniti magát és inkább az olasz imperializmusra iparkodik támaszkodni. Viszont ahogyan erÅ‘södik a válság Magyarországon és mind parancsolóbban mutat az egyetlen tÅ‘kés kiut, a reviziós háború félé, úgy válik Magyarország mind erÅ‘sebben vazallusává imperialista patrónusának, Olaszországnak.

A mai magyar imperializmusnak bizonyos tragikuma bontakozik itt ki. Most éppen az oroszokkal való megállapodásban jut kifejezésre. E megállapodás haszna a magyar imperializmus számára eléggé vitatható. Ám ennek az imperializmusnak patrónusa, Mussolini, mégis kényszeritette és kényszeriteni tudta rá,

*

Egy megjegyzést kell még tennünk, amely sok tanulsággal szolgál... Szinte felesleges is szóbahozni ezt a dolgot, mert hiszen Oroszország alig néhány nappal késÅ‘bb történt diplomáciai elismerése olyan csattanó válasz az Egység cikkírójának megállapítására, amely máitöbb, mint örvendetes. Avagy a cikkíró egy diplomáciai kapcsolat felvételében annak biztos jelét látná, hogy a két ország éppen, elérkezettnek látja az idÅ‘t az egymás bÅ‘rére való háborús szervezkedésre?

A „Revizió és osztályharc” cimü cikk még a magyarorosz megállapodás elÅ‘tt született és a cikk írója persze nemlehet vátesz. De éppen errÅ‘l van szó. Nagyon méltányoljuk, hogy az Egység cikkírójának kellemes, ha „sikerül kimutatnia”, hogy ime az álnok magyar imperializmus is Oroszország létére tör.

Minden külpolitikai tevékenység ennek a fÅ‘törekvésnek van alárendelve, amelyet a legváltozatosabb utonmódon iparkodik szolgálni. A diplomáciai kártyajáték lapjait mi sem ismerhetjük; csak elemezhetjük azt, amit polgári megnyilatkozások elárulnak és összevethetjük marxista tudományunk eredményeivel. S ha valaki egyes jelenségekbÅ‘l következtetéseket igyekszik levonni a magyar imperializmus pillanatnyi eszközeinek és diplomáciai taktikájának megállapítására, kétszeres óvatossággal kell eljárnia, nem szabad szolgai követÅ‘jévé válnia olyan jelszavaknak, amelyeknek igazsága nem mindig az adott pillanatban és az adott jelenségekben rejlik, — de mindenekelÅ‘tt: nem szabad eredményeit mint megdönthetetlen igazságokat jóslás gyanánt kikürtölnie. Mert ez nem a tudomány, hanem sarlatán tenyérjósok módszere, akikre gyakran már másnap rácáfol a történelem és az élet. (Budapest)

 

Vissza az oldal tetejére